A turista esete a túl ráncos krumplival, avagy kik és miért érzik magukat rosszul külföldön

(kép: wikipédia)

 A papas arrugadas vagy ráncos krumpli kanári-szigeteki specialitás: a krumplit nagyon sós vízben addig főzik, amíg a héján fehér csíkok nem képződnek, ilyenkor mártással lehet enni és nagyon finom. Legalábbis sokunk szerint. Nemrég viszont Lanzarotén egy turista felháborodott, sőt nem volt hajlandó kifizetni a krumplit, mert az szerinte "túl ráncos" volt. Persze most az egész szigetcsoport ezen röhög, és érkeznek a nem túl jóindulatú beszólások az olyan külföldiekről, akik nulla nyitottsággal látogatnak vagy költöznek el egy másik országba.

https://diariodeavisos.elespanol.com/2024/05/un-turista-se-niega-a-pagar-por-unas-papas-canarias-demasiado-arrugadas/

Azok mellett a magyarok mellett, akik külföldön megtalálták a helyüket, gyakran hallani olyanokról is, akik viszont folyamatosan szidják a befogadó országot és annak lakóit, és egyáltalán nem elégedettek vele, vagy akik annyira képtelenek beilleszkedni, hogy ebből konkrétan problémáik lesznek. Elgondolkodtam, mi kell ahhoz, hogy valaki tényleg új életet tudjon kezdeni egy másik országban.

Első körben nyilván az, hogy ez az ő választása legyen. Egy volt osztálytársamnak azért kellett Ausztriába költöznie, mert a férje ott kapott munkát; ő maga viszont egy szót sem tudott németül, és utálta, hogy háziasszony-szerepbe kényszerül és még a gyereke házi feladatában se tud segíteni a nyelvtudás hiánya miatt. Ugyanő korábban hosszú ideig élt Olaszországban és élvezte; ott beszélte a nyelvet, a mentalitás is közelebb állt hozzá, és nem mellesleg saját döntéséből, nem családi nyomásra költözött ki. 

Az, hogy valaki mennyire ismeri a célországot, nemcsak annak az eldöntéséhez fontos, hogy tudna-e ott élni, hanem ahhoz is, hogy sikerüljön lakást és munkát találnia, és ne kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html). Persze észben kell tartani, hogy turistaként járni valahová nem ugyanaz, mint ott élni és dolgozni, sőt egy erasmusos ösztöndíj sem feltétlenül készít fel arra, hogy mennyire könnyű vagy bonyolult az álláskeresés, a hivatali ügyintézés, a kapcsolati háló kiépítése. Aki kizárólag nyáron járt Svédországban, lehet, hogy nincs felkészülve a téli hidegekre, és amíg Koppenhágában gyakorlatilag mindenhol elboldogulhatsz az angollal, ez nem feltétlenül igaz az isten háta mögötti kis dán falvakra.

Apropó nyelvtudás: már sokszor hangsúlyoztam ennek a fontosságát úgy általában az életben, ahhoz meg pláne, hogy megismerjünk egy másik országot és be tudjunk ott illeszkedni. Túl sokan költöznek ki úgy, hogy alig beszélik a nyelvet, aztán kizárólag a helyi magyar közösségre támaszkodva próbálnak boldogulni (erről is lásd a fent említett bejegyzést). Így azonban nagyon korlátozzák a lehetőségeiket akár munkakeresésről, lakáskeresésről vagy szociális hálóról legyen szó. És egy nem angol nyelvű országban az angol akkor sem elég, ha amúgy a helyiek közül sokan beszélik. Lehet, hogy szerzel pár helyi barátot, de nem fogsz tudni eljárni azokra az eseményekre, amelyek nem a külföldieknek szerveződnek, tehát ismét csak kívülálló maradsz. Sok országban alakulnak ki a helyi kultúrától teljesen elszigetelődött digitális nomád vagy expat közösségek, akik amúgy jól elvannak egymással, de ha tényleg csak ezen a közösségen belül érintkeznek emberekkel, akkor igazából akár otthon is maradhattak volna. Egyébként a sok helyen megfigyelhető idegenellenességet is gyakran az ilyen elzárkózás generálja, tehát a csak magyarokkal érintkező magyarok (ez más nemzetekre is vonatkoztatható persze) azoknak is ártanak, akik amúgy próbálnak a helyi közösség életében részt venni.

A közösségben való részvételhez nem elegendő a nyelvtudás: kellően nyitottnak és rugalmasnak kell lenni, és képben lenni a helyi kultúrával. Nem muszáj megenni a ráncos krumplit, ha nem szeretjük, de legalább ne küldjük vissza felháborodottan, hogy elrontották. Valószínűleg senkit sem zavar, ha egy külföldön élő magyar család magyaros ételeket főz otthon vagy a magyar tévét nézi az interneten, vannak azonban más kulturális elemek, amelyeknek a megtartása komoly akadályt jelenthet a beilleszkedésben. Hallottam Finnországban élő magyar családról, akikkel végül a gyermekvédelmisek kezdtek foglalkozni, mert az iskolában a tanárok észrevették, hogy a szülők nem töltenek minőségi időt gyerekeikkel és elhanyagolják azok mentálhigiénés ellátását. Magyarországon, ahol számos helyen a közös tévézés a legfőbb családi program, és sokak szerint a pszichológus "a diliseknek való", ebben semmi meglepő nem lenne, de a finneknél más a standard, és amitől Magyarországon senkinek nem szaladna föl a szemöldöke, amiatt ott a gyerekek állami gondozásba vételét fontolgatták. Hasonló kultúrsokkot okozhat a nyugat-európaiaknak az, hogy a magyar férfiak között elterjedt szokás az utcán nők után fütyülni vagy kiabálni. Több kutatás is rámutatott, hogy a magyar férfiak nem is értik, mi ebben a rossz, Bécsben vagy Stockholmban viszont ez szexuális zaklatásnak minősül. A politika ki is használja ezt a tényt: olvastam olyan kutatást, amely azt vizsgálta, miért szavaztak angliai fehér nők a brexitre, és a leggyakoribb válasz az volt, hogy elegük volt a szexista módon viselkedő magyar és lengyel bevándorlókból. Ez egyébként ugyanaz az ország, ahol a pakisztániakat és a Nagy-Britannia egykori afrikai gyarmatairól érkezőket tárt karokkal fogadják; nem az a lényeg, mennyire különbözik eredetileg a két kultúra, hanem az, hogy az érkezők mennyire hajlandók alkalmazkodni a befogadó országéhoz.

Olyanok is vannak azonban, akiknél nem lehet ennyire konkrét akadályokra rámutatni, mégsem boldogok az új országban. Lehet, hogy túl sokat vártak tőle, és amikor szembesültek vele, hogy ez a hely sem tökéletes, vadul szidni kezdik és csak a negatívumokat látják meg benne, sőt azokat, akik jól érzik ott magukat, megvádolják, hogy rózsaszín ködben élnek vagy hazudnak maguknak és másoknak. Ezzel párhuzamosan az ilyen kritikusok számára eredeti kultúrájuk gyakran felértékelődik; ők azok, akik folyamatosan vágyakoznak szülőhazájuk után. Meglepő módon mégsem költöznek vissza akkor sem, ha könnyen megtehetnék. A szívük mélyén érzik, hogy Magyarország sem olyan tökéletes, mint ahogy az emlékeikben él. Egyszer beszélgettem egy lánnyal, aki nagyon magányosnak érezte magát Spanyolországban és mindig visszavágyott Budapestre, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen ott sem voltak soha barátai. Igazából a probléma gyökerét nem az ország jelentette, hanem valami más. És míg vannak, akiknek a beilleszkedéséhez tényleg az kell, hogy elmenjenek egy másik országba - mint azok a roma és/vagy LMBT+ fiatalok, akik Magyarországon az előítéletek miatt rekesztődnek ki, de egy nyitottabb országban önmagukért kedvelik vagy nem kedvelik őket, - mások esetében az ok önmagukban keresendő, és a külföldre költözés ugyanolyan álmegoldás, mint másoknál a promiszkuitás vagy épp a nem megváltoztatása (https://mmreflexiok.blogspot.com/2012/03/akik-megbantak.html). Ettől még az országváltás vagy a nemi helyreállító műtét legitim megoldás azoknak, akiknek tényleg erre van szükségük. Amikor külföldre szakadt és emiatt folyamatosan fanyalgó magyarokkal találkozunk, érdemes tudatában lennünk: legtöbbször a hiba nem az új országban van, hanem bennük.

A zürichi/floridai/tenerifei expressz

 

Tenerifén természetesen nincs vasút, a posztom címe igazából a "Viktória - A zürichi expressz" címén alapuló szójáték. Arról a jelenségről szeretnék írni, ami ennek a filmnek is a témája, de a külhoni magyarok csoportjaiban is újra és újra előkerül: hogy magyarok fix munkaszerződés, pénz, nyelvtudás és kapcsolatok nélkül elindulnak egy idegen országba azzal, hogy ott majd jobb életet találnak maguknak. Vannak köztük reménytelen helyzetben levők, mint a filmbéli fiatal lány, de ismerek olyan negyvenes férfit, aki feladta topmenedzseri állását abban a reményben, hogy ha minden héten bejelentkezik az amerikai zöldkártya-sorsolásra, előbb-utóbb az ő nevét húzzák ki, és akkor kimegy dolgozni Floridába (hogy mit, azt ő se tudja, csak turistaként járt ott).

Nyilván én leszek az utolsó, aki le akarna beszélni bárkit is arról, hogy elhagyja Magyarországot. De sokan indulnak úgy útnak, hogy semmilyen formában nincsenek erre felkészülve. Vagy abban reménykednek, hogy a célországban majd besétálnak az első helyre és automatikusan kapnak munkát és szállást, vagy az ottani magyar közösségtől várják el, hogy biztosítsák ezeket. Pedig a sztereotípiával ellentétben a nyugatra költöző magyarok nem lesznek azonnal milliomosok, mint a Hufnágel Szteve, és hiába élnek esetleg jobb életszínvonalon, mint Magyarországon maradt társaik, nem fognak x darab sofőrt/bentlakásos magántanárt/kertészt/személyi titkárt alkalmazni. Főleg nem olyat, akivel soha életükben nem találkoztak, csak azon az alapon kellene alkalmazniuk, hogy ő is magyar.

Az idejönni vágyó magyarok ezen a ponton szoktak megsértődni. Hogy képzeljük, hogy nem bízunk bennük automatikusan pusztán azért, mert véletlenül ugyanabba az országba születtünk? Pedig ők is jobban tennék, ha nem bíznának meg automatikusan bárkiben csak azért, mert magyar, vagy mert munkát ígér. A filmben említett jelenség, az emberkereskedelem, legtöbbször úgy valósul meg, hogy egy magyar lány (vagy fiú) lelkesen elfogadja egy ismeretlen honfitársától a külföldi táncosnői vagy felszolgálói munkát, aztán a helyszínen - ahol nem beszéli a nyelvet, elvették az útlevelét és nincs pénze hazautazni - szembesül azzal, hogy valójában szexmunkát kell végeznie. És mielőtt a férfiak biztonságban éreznék magukat, rámutatnék, hogy - a férfi szexmunka létező jelensége mellett - a kínai tulajdonú gyárakban végzett rabszolgamunka vagy más hasonló kizsákmányolás őket is potenciálisan fenyegeti.

Amikor tehát a tenerifei magyar főkonzulátus olyan tájékoztatót tesz ki, amelyben figyelmezteti a külföldre költözni vágyókat, hogy megfelelő felkészültség nélkül ne induljanak el (olvasható itt: <iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fkonzultenerife%2Fposts%2Fpfbid0Y15FnpUT1s92X5VznNAzQcWhwYZBATinb83sQ42ZdrPtprHCC9A1A4mq2muBTnodl&show_text=true&width=500&is_preview=true" width="500" height="310" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>), vagy amikor a "nem beszélek idegen nyelveket, nincs szakmám, de ki akarok költözni és munkát keresek" típusú posztokra a kint élők azt válaszolják, hogy így nem nagyon van esélye, ezt nem azért teszik, mert irigylik a másiktól azt, ami nekik már megvan. Nem önmagukat akarják védeni, hanem a segítségkérőt attól, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön. Egy ismeretlen országba költözni akkor se könnyű, ha valakinek van már fix lakása, munkája és nyelvtudása, ezek nélkül viszont nemcsak nehéz, de veszélyes is. És persze mindig van, aki elmondja, hogy de hát neki meg bejött annak idején (egy másik országban, más körülmények között stb.), de ez még nem garancia, hogy a másiknak is be fog jönni. Ha a körülmények alapján sejthető, hogy nem fogja megtalálni a számítását, mégis kiköltözésre biztatjuk, a mi lelkünkön is szárad majd, ha hajléktalanná válik, szexmunkára kényszerül vagy súlyos depresszióba esik a kudarc hatására.  Tudjuk vállalni ezt a felelősséget?

Anatomie d'une chute - Anatomy of a Fall

 

A film cselekménye akörül forog, hogy a francia hegyi faluban élő író hogyan esett le az erkélyről: véletlenül, öngyilkos szándékkal, vagy a felesége lökte le (valamiért egyetlen ponton sem merül fel, hogy más is lelökhette). Az egyik jelenetben előkerül egy hangfelvétel, amit a férj egyik veszekedésükről készített. A férj ennek során különböző dolgokkal vádolja a feleségét: hogy miatta kell idegen nyelvet beszélnie, hogy megcsalta őt évekkel azelőtt, és hogy azért nincs ideje önmagára és a munkájára, mert rá marad a gyereknevelés. Az ügyész persze rárepül a megcsalás témájára (ami szerinte két megcsalás, mert Sandra kétszer feküdt le, igaz, ugyanazzal a nővel), mert ugye egy kapcsolat megromlásának csakis a megcsalás lehet az oka (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/02/jobaratok-4-evad-15-resz-mas.html). Pedig ha jobban megnézzük ezt a vitát, szépen kirajzolódik belőle a férfiakkal és nőkkel szembeni kettős mérce. 

A házaspár egymás közt angolul beszél, mivel a férj francia, a feleség német. Vagyis az, hogy idegen nyelvet "kell" beszélnie otthon, mindkettőre igaz. A férj a felesége fejéhez vágja, hogy nem tanult meg franciául, de láthatóan ő sem tanult meg németül. Ráadásul ő van hazai terepen, konkrétan a saját szülőfalujában, vagyis bőven van alkalma az anyanyelvét beszélni. Egyébként amikor Sandra ezt felhozza érvként, a férj a fejéhez vágja, hogy ő (Sandra) nem ápolja eléggé a kapcsolatokat a falubeliekkel. Pedig ugye ő a kívülről érkezett, ő nem beszéli jól a nyelvet, és ő tölt több időt a munkával - de hagyományosan az emberi kapcsolatok, rokoni szálak fenntartása is a nőkre hárul (amikor házi feladatként családfát kellett készítenem, kiderült, hogy anyukám jobban ismeri apukám felmenőit, mint maga apukám). Az, hogy a házaspárnak alig vannak barátai, nem kenhető egyedül a feleségre; a férj, ha már permanens írói válságban van, megpróbálhatott volna barátokat szerezni ahelyett, hogy iszik és bömbölteti a zenét a manzárdban. Ami pedig azt illeti, hogy a férj elnyomva érzi magát, mert felesége sikeresebb, és több munkája miatt kevesebbet foglalkozik a kisfiukkal - hát kérem, a történelem során több ezer nő került hasonló helyzetbe sikeres (vagy akár kevésbé sikeres, de egyedüli kenyérkereső) férje mellett. Ha megfordítanánk a szerepeket, nem lenne itt semmi látnivaló. De amint egy nő az, aki a munkáját a családjánál előbbre helyezi, rögtön szörnyeteggé, rossz szülővé és potenciális gyilkossá válik.

Gyakran hallani férfiakat arról panaszkodni, hogy a női emancipáció hatására milyen nehézségekkel és korlátokkal találkoznak, például több házimunkát kell végezniük, vagy nincs szabad szexuális hozzáférésük a nőkhöz az utcán, munkahelyen stb. Ilyenkor érdemes megfordítani a fejünkben a szerepeket: ha egy nő viselkedne ugyanígy vagy kerülne ugyanilyen helyzetbe, azt is problémásnak látnánk? Ha férj és feleség ugyanannyit dolgozik, miért a feleségre hárul második műszak a házimunkában? És ha a női vendég hangos megjegyzéseket tenne egy férfi pincér nemi szervére vagy letaperolná őt, azt elfogadhatónak tartanánk, esetleg még a férfit hibáztatnánk, hogy miért nem vett bő szabású nadrágot? Ha a domináns csoport a jogai megfogyatkozásáról panaszkodik, gyakran valójában annyi történik, hogy összekeverik a jogokat a privilégiumokkal (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/09/trump-szerint-tul-sok-ember-akarja.html) és olyasmit kifogásol, amit fordított felállásban teljesen természetesnek venne.

Meszticek, romák és a nyelvi elszigetelődés

 

Laura Catelli könyve, A meszticitás archeológiája, szépen végigvezeti, hogyan jelentek meg a történelem során a meszticek a társadalmi diskurzusokban, tudományokban és művészetekben Latin-Amerikában, elsősorban Mexikóban. Ami meglepő volt számomra, hogy az elméleti hátteret illetően szinte kizárólag spanyol nyelvű forrásokra hivatkozik. Pedig ebben a témában azért születtek klasszikusok angol nyelven is, mint Gloria Anzaldúa híres esszéje arról, hogy két világ határán a mesztic szélesebb látókörrel rendelkezik. Nyilván ez az elmélet később született, mint a könyvben tárgyalt írások és festmények, de Catelli legalább az elméleti bevezetőben foglalkozhatott volna vele. Csakhogy, mint egy szintén itt élő magyar szociológus barátom is megállapította, a spanyol-portugál nyelvű szakirodalom tényleg bőséges, és ezért az ezen a nyelvterületen élő tudósok nem feltétlenül érzik szükségét, hogy a világ más területein alkotott elméleteket és kutatásokat is beépítsenek a műveikbe. Persze ugyanez gyakran elmondható az angol anyanyelvű szerzőkről, akik közül sokan egyáltalán nem beszélnek idegen nyelveket (és akkor jönnek az ilyen kijelentések, hogy "Kelet-Európában még nem végeztek ilyen kutatást" - de végeztek, tesó, csak a tanulmány oroszul vagy románul van). Mentségükre legyen mondva, elég sok nem-angol anyanyelvű szerző is angolul publikál, ha nemzetközi közönséghez akar eljutni, tehát ha angolul olvasunk forrásokat, kicsit tágabb látókörünk lesz, mintha a spanyol nyelvre korlátozzuk magunkat, amelyre a más nyelvű szakirodalomból csak az igazán nagy klasszikusokat szokták lefordítani.

Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy ezt az elzárkózást kizárólag a nyelvtudás hiánya okozza. Tegnap néhány helybeli anyuka azon szörnyülködött, hogy a gyerekeiknek az iskolában a standard (kasztíliai) spanyol nyelv szabályait tanítják, pedig a kanári-szigeteki dialektusban egy csomó minden másképp van (pl. többes számban nincs tegezés-magázás). Természetesen gáz az, ha a nyelvjárási különbségek miatt lenézünk vagy kirekesztünk valakit, mint Magyarországon (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/01/brutalis-tortenelem.html). De kedvem lett volna megkérdezni: ha a gyereketek nem tanulja meg a standard nyelvhasználatot, hogyan fogja olvasni a kasztíliai nyelvű honlapokat és könyveket, vagy bármit, ami a kis szigetcsoportunkon kívül íródott, hogyan néz majd tévéműsorokat és filmeket, hogyan érti meg a választások előtt a miniszterelnök-jelöltek beszédeit? Ha nem tanulja meg az ország hivatalos dialektusát (a saját dialektusának megtartása és értékelése mellett), elszigeteli magát nemcsak a világ, de még az ország történéseitől is. A helyi kultúra védelme egy dolog, de fontos tudatában lenni annak, hogy ezt és általában az emberi kultúrát és a Földet csak akkor tudjuk megőrizni, ha nagyobb egységekhez csatlakozunk.

És mi a helyzet Magyarországon? Nemrég olvastam egy kedves ismerősöm disszertációját, amelyben a magyarországi romák helyzetével foglalkozott. És itt is szinte minden hivatkozásban magyar szerzők művei szerepeltek, pedig egyrészt roma témában is írtak fontos tanulmányokat más országokban élő szerzők, másrészt az amerikai critical race theory (amelyet a szerző meg is említ a disszertáció első részében) nagyon sok dologban a magyarországi romák helyzetére is alkalmazható. Azon gondolkoztam, az elméleti háttér nyelvi bekorlátozása azért történt, mert a szerző nem tud elég jól angolul (vagy németül, spanyolul stb.), vagy mert a magyar oktatási intézmény ezt várta el? Mindkettő gáz, de az eredmény ugyanaz a fajta elszigetelődés, amit a spanyol társadalomtudományban látunk - azzal a különbséggel, hogy ott a merítés így is több mint 50 millió európai lakosra plusz egy majdnem teljes kontinensre terjed ki (a spanyolok ugyanis az írott portugált könnyen megértik, Catelli is rendszeresen idéz portugál és brazil szerzőket fordítás nélkül). A magyar nyelvvel nincs ilyen szerencsénk, ráadásul a tudományos könyvkiadás régóta haldoklik, tehát egyre kevesebb nemzetközi szakirodalom jelenik meg magyarul. Ha a magyar tudósok - intézményes okokból vagy nyelvtudás híján - kizárólag magyar nyelvű forrásokra alapoznak, az olyan mértékű provincializmushoz vezet, amely a már meglevő egyéb (nyelvi, politikai stb.) korlátokhoz társulva még inkább éket ver Magyarország és a világ közé.

Risto Isomäki: Vedenpaisumuksen lapset

 SPOILER

Ebben az ökothrillerben a szuperhősök tudósok, akik az ökokatasztrófa után egy zseniális ötlettel próbálják megmenteni az emberiséget, már ami maradt belőle. Ám amikor már majdnem véghezvitték a tervet, egyikük hirtelen elbizonytalanodik. Van értelme annak, amit csinálnak? Ha újból létrejön az emberi civilizáció, vajon nem fog ismét olyan módon viselkedni, ami súlyosan károsítja a környezetet, és nemcsak az emberek, hanem más fajok túlélését is veszélyezteti? És miközben a bomba ketyeg (szó szerint), és Európában percenként emberek tömegei fagynak meg, a két tudós elméleti vitát folytat arról, megérdemli-e az emberiség, hogy megmentsék, tanul-e vajon a környezeti katasztrófából, képes lesz-e környezettudatosabban élni.

(A kép forrása: National Geographic Magyarország, és nem spoilerezek tovább, de köze van a regényhez.)

Egy ilyen környezeti antiutópiáról már írtam itt a blogon (és minő véletlen - illetve valószínűleg nem az - azt is finn szerző követte el: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/emmi-itaranta-teamesterno-konyve.html). A kérdés azonban általánosítható is: megérdemlik azok az emberek, akik saját maguk nem tesznek a helyzetük javításáért, hogy mások meg minden energiájukkal az ő megmentésükön fáradozzanak? Ahogy Susan és Pierre szó szerint az életüket kockáztatják olyan embertársaikért, akik megmenekülve (ha megmenekülnek) esetleg ugyanolyan környezetszennyező életet fognak folytatni, sok magyar politikus vagy politikailag aktív ember érezheti úgy, hogy hiába töri magát, ha pont az érintettek nem fogják fel, hogy őnekik próbál segíteni. Egy eklatáns példa volt annak idején a rabszolgatörvény, amely ellen mi is kimentünk tüntetni, noha vállalkozókként nyilván nem kellett attól tartanunk, hogy a főnökünk irreális mennyiségű túlórát sóz a nyakunkba. Voltak ott jónéhányan mások is, akiket személyesen nem érintett ez a törvény - viszont ahhoz képest, hány alkalmazott él az országban, a tüntetés nagyon kis létszámú volt. Magyarán nagyon sokan nem jöttek el olyanok, akiknek szó szerint a bőrére ment a dolog. És ilyenkor fölmerül a kérdés: akarunk mi fogadatlan prókátorok lenni?

Nyilván többféle magyarázat van arra, hogy az emberek miért nem állnak ki olyan politikai döntések ellen, amelyek az ő számukra hátrányosak, illetve miért támogatnak olyan politikai szereplőket, akik az ő érdekeik ellen cselekszenek. Egy bécsi ismerősöm multicégének Magyarországon is van telephelye, és ő mesélte, hogy a magyar dolgozók nagyon is lelkesen vállalják az irreális mennyiségű túlórát, azon lelkendezve, hogy így több pénzük lesz. Mások azzal védték a rabszolgatörvény ellen nem tüntetőket, hogy hiszen függő helyzetben vannak, nem cselekedhetnek szabadon, mert mi van, ha a főnökük megtudja, hogy kimentek tüntetni. Igazából mindkét esetben azonos a probléma gyökere: az emberek nem gondolkodnak távlatokban. Az első típusú ember esetleg megkeres egy csomó pénzt, de ha erre rámegy az egészsége, akkor pár év múlva ez már nem tűnik majd olyan jó ötletnek. A második típus pedig csak erősíti saját függő helyzetét azzal, hogy nem áll ki magáért. De ugyanez vonatkozik persze azokra, akik egy zsák krumpliért olyan pártra szavaznak, ami kivérezteti az országot, vagy akik tovább szennyezik a környezetet, hogy ne kelljen saját kényelmükről lemondaniuk.

Gyakran hangsúlyozzák a tudatosítás, az edukáció szerepét abban, hogy az emberek politikailag vagy környezeti szempontból helyes döntéseket hozzanak. Nyilván fontos az információ átadása, de nem minden. Hiszen egy csomó gyakorlatról, a húsevéstől a mindenhova autóval járásig, már elég köztudott, hogy környezetszennyezők. Rengetegen vannak azonban, akik ennek tudatában is folytatják, és persze mindig van jó ürügyük rá, hogy miért ("de én csak a magyaros ételeket szeretem, és azokban mind van hús, és húspótlóból nem jó, azt nem ugyanaz"; "de hát olyan ritkán jár a busz, ha azzal mennék dolgozni, félórával korábban kéne indulnom"). Van, aki vállat von: ő már valószínűleg nem éri meg az ökokatasztrófát, ez legyen a további generációk gondja. Valószínűleg olyanok is sokan vannak, akik azért nem álltak ki például a tanárok mellett, mert ők már nem járnak iskolába, minek foglalkozzanak ezzel? Az emberi önzés könnyen felülírja a társadalmi vagy környezeti tudatosságot. Hiába vannak esetleg egyre többen, akik például igyekeznek környezetbarát életmódot folytatni, és a könyvbeli ökokatasztrófa esetleges túlélői között talán még többen lesznek ilyenek; biztosan akadnak majd olyanok is, akik nem azért nem hagynak fel környezetkárosító viselkedésükkel, mert nincsenek tisztában annak hatásaival, hanem mert szimplán nem érdekli őket.

Laetitia Colombani: La trenza

 ***SPOILER***    

Bár a könyv címe "fonat", egész a végéig nem jövünk rá, mi kapcsolja össze a regény három hősnőjét: az indiai érinthetetlen asszonyt, aki Visnu istennek áldozza hajfonatát, hogy jobb életért könyörögjön lánya számára; a szicíliai parókagyártó kisiparost, aki a csőd lehetőségével szembesülve elkezd indiai hajból dolgozni; és a rákbeteg kanadai ügyvédnőt, aki megveszi az elkészült parókát, és ettől új erőre kap a betegséggel szembeni küzdelemben. A regény kicsit azt sugallja, mintha a három nőt ezáltal valamiféle feminista testvériség kapcsolná össze. Csakhogy a globális hierarchiák itt is megmutatkoznak. Smita konkrétan fizet azért, hogy a templomban a haját leborotválják, és fogalma sincs, hogy azután valakik ugyanezt a hajat pénzért adják majd el Európába. Giulia és Sarah tisztában vannak azzal, hogy megmenekülésüket egy (illetve Giulia esetében több) indiai nőnek köszönhetik, de fogalmuk sincs, konkrétan mi zajlik Indiában. Giulia valószínűleg szívesen fizetne tisztességes árat az indiai nőknek, akiknek a hajából dolgozik, de nem tudja, hogy az anyagköltség valójában a templom fenntartóinak zsebébe megy.  Sarah meg nyilván azt nem tudja, hogy csak azért juthatott hozzá a kiváló minőségű, kézzel készített parókához, mert az olaszok túl rasszisták ahhoz, hogy indiai hajból készült terméket vásároljanak, ezért Giuliának tengerentúli piacot kellett keresnie. (Többet a hajjal kapcsolatos globális hierarchiákról itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/good-hair.html.)

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a vegetáriánusok között gyakoribb a depresszió, mint a húsevőknél (https://hvg.hu/tudomany/20221010_depresszio_vegetarianus_etrend). Ennek nem valamiféle hiánybetegség az oka, hanem elsősorban az, hogy aki a húsevéssel környezeti vagy etikai szempontok miatt hagy fel, az jobban tudatában van annak, milyen kegyetlenségeket művel az emberiség az állatokkal és/vagy a bolygóval. Hétköznapi életünkben számos más olyan dolog is van, amivel mi magunk is bűnrészesek leszünk a környezetszennyezésben, a globális hierarchiák vagy az elnyomás fenntartásában, és ezek nagy részét nem olyan könnyű kiküszöbölni, mint felhagyni a húsevéssel. Amikor blogbejegyzésekben vagy bármilyen más online üzenetben a környezetvédelemre és az emberi jogokra próbáljuk felhívni a nagyközönség figyelmét, ezeket olyan számítógépeken vagy mobiltelefonokon készítjük, amelyek alapanyagait súlyosan környezetromboló módokon bányásszák, alkatrészeit pedig valószínűleg napi 12 órás műszakban éhbérért dolgozó kínai munkások szerelték össze. Viszont ha nem használunk ilyen eszközöket, azzal nemcsak a társadalomból vonulunk ki teljesen, de az üzenetünket se tudjuk másokhoz eljuttatni. Nem túl szívderítő, de igaz: az, hogy Európába születtünk, automatikusan azzal jár, hogy hozzájárulunk a kevésbé jómódú kontinenseken élők elnyomásához, és ez akkor is igaz, ha empátiát vagy testvériséget érzünk irántuk.

Susan Sontag: Regarding the Pain of Others, valamint Humanitárius válság Gázában

 

Susan Sontag könyvesszéje arról beszél, hogyan jeleníti meg a film és a fénykép (és korábban a festészet) a háborút. Az emberek többsége (szerencsére) nem látja a dolgokat testközelből, csak ezeken a közvetítő médiumokon keresztül értesül a borzalmakról; ugyanakkor a fotósok és filmesek, nem is szólva a műveiket bemutató médiumok szerkesztőiről, megválogatják, mit jelenítenek meg. Ennek az igazságát könnyen ellenőrizhetjük, ha elmegyünk egy World Press Photo kiállításra: a nemzetközi zsűri által díjazott képek és képsorozatok egy része olyan háborúkról és más katasztrófákról számol be, amelyekről Európában nem is hallottunk. Ám amellett, mit mutat meg nekünk a média, a "hogyan" sem mindegy. 

A kiújult izraeli-palesztin konfliktus ékes példája annak, hogy az emberek fekete-fehérben látják a dolgokat és erre a média is rásegít. A közösségi médiában bárki bármelyik oldalon nyilvánít véleményt, a másik oldal azonnal megbélyegzi: ha empátiát mutat a palesztinok iránt, akkor antiszemita, ha nem, akkor egy genocídiumot támogat. Nyilván egyes esetekben a mélyen meghúzódó antiszemitizmus, illetve iszlamofóbia is belejátszik a történetbe, de az sem mindegy, ki milyen médiából vagy emberektől kapja az értesüléseit. Izrael polgárai például nyilván azt olvassák a sajtóban, hogy az ő országuk van a jó oldalon, a mainstream média az Egyesült Államokban is inkább Izraelt támogatja, viszont pont ennek hatására azok az amerikaiak, akik mindig kritikusan viszonyultak országuk politikájához, automatikusan Palesztína mellé állnak. 

Nemrég voltam egy orvosnő előadásán, aki Palesztínában egy kórházban dolgozott, amíg végül  evakuálták az ott dolgozó külföldieket is. Noha az általa bemutatott képek valóságtartalmát nincs okom megkérdőjelezni, sok olyasmi volt az előadásban, ami egyértelműen az elfogultság hatása. Az egészet a cionizmus történetével kezdte, hangsúlyozva, hogy az egy gyarmatosító ideológia - csak épp azt nem tette hozzá, hogy a 19. században, amikor a cionizmus megszületett, ez az ideológia volt a domináns a világban, akárcsak a nacionalizmus, amelynek a cionizmus az egyik változata. Ahogy a magyarok vagy a finnek, úgy a zsidók is saját országot akartak, csak nekik nem volt meg az az előnyük, hogy eleve meglett volna a helyszín. Az, hogy ez a nacionalizmus tovább él sok izraeli emberben, jogos kritika, de ugyanez elmondható számos más ország lakóiról, a "nem leszünk gyarmat!" jelszótól a "Canarias Libre!" mozgalomig.

Az előadó statisztikákat is hozott, amelyek igazolták, hogy korunkban ez az egyik legkegyetlenebb háború. Csakhogy a statisztikák is szelektívek. Az összehasonlításban csak azok a háborúk szerepeltek, amelyekről a világszerte értesült a nagyközönség, mint Szíria, Ukrajna stb. Számos más háború is zajlik azonban más kontinenseken, ahol ugyanilyen vagy még durvább kegyetlenségeket művelnek, csak épp nem tudunk róluk. Klasszikus példa erre a szelektivitásra az előadónak az a mondata, hogy "az izraeliek börtönbüntetésre ítélnek 14 éves palesztin gyerekeket, ilyen a világon nincs!" Nem tudom, hogy van-e, de a libériai polgárháborúban például a hadurak ilyen korú gyerekeket soroztak be a hadseregükbe, egy részüket pedig csata előtt feláldozták és megetették a többiekkel. Csak hogy összehasonlításban lássuk a dolgokat.

A palesztin háború - talán még jobban, mint bármelyik másik - arra ösztönzi az embereket, hogy állást foglaljanak valamelyik fél mellett vagy ellen. Pedig a valóság az, hogy minden háborút hatalmi érdekekből vívnak, és mindig mindkét félnek vannak hatalmi érdekei. Minden háborúban szenved a civil lakosság, és az agresszor vagy hódító sosem tartja be azt az etikai szabályt, hogy civilre nem lövünk (és nem fosztjuk ki, nem erőszakoljuk meg stb.). És természetesen a civil lakosságot sehol nem minősíti az, hogy a vezetői hogy viselkednek a háborúban. Az nyilván előfordul, hogy a média megvezeti őket és nem látják a fától az erdőt, ahogy az orosz (és magyar) médiát követők körében elterjedt nézet az ukrán háborúval kapcsolatban, hogy itt a hős Oroszország próbál leverni egy fasiszta rendszert, pedig nyilván Oroszország sem kevésbé fasiszta, sőt. A háborúkat mindig is politikai érdekekből vívták, mozgatórugójuk és/vagy indoklásuk pedig a 19. század óta rendszerint a nacionalizmus, ami elhiteti az emberekkel, hogy az ellenség országának polgárai en bloc gonoszak. De próbáljunk meg elvonatkoztatni ettől a népmesei jók-rosszak felosztástól, és a háború borzalmait általánosságban elítélni, függetlenül attól, kik szenvedik el.