Bolsonaro, az esőerdők és a homofóbia

Bolsonaro, az esőerdők és a homofóbia

Több oka is van, hogy nem szeretjük Bolsonaro brazil elnököt. Az egyik – ami mostanában leginkább a címlapon van – hogy nemcsak nem védi az amazóniai esőerdőt, de annak irtását kifejezett célként fogalmazza meg. A másik, hogy büszke homofóbnak vallja magát, aki szerint csak heteroszexuálisoknak lehet igazi családja. (Meg vannak vele egyéb gondok is, de ezekkel most nem foglalkoznék.) Gondolhatnánk, hogy ez a két vonás egymástól független – csakhogy túl sokmindenkinél (politikusoknál és másoknál) jelennek meg egyszerre. Jogos a feltételezés, hogy lehet köztük valami kapcsolat.

Egy régi vicc szerint kétfajta ember van a világon: az egyik, aki szerint kétfajta ember van a világon, a másik, aki szerint nem. Az a felosztás, amit most fel fogok vázolni, nyilván leegyszerűsítő és sokan a két véglet közé esnek. Azért alkalmazom mégis, mert szerintem rávilágít a környezetvédelem és az emberi jogok kapcsolatára. Ez a kis mém jól illusztrálja a két típust:


Tehát első kategóriaként ott vannak azok az emberek, akik szerint az emberek vagy élőlények bizonyos csoportjai természetes előjogokkal rendelkeznek másokhoz képest, ezért az ő érdekeik és jogaik előbbrevalók. Szerintük a roma gyerek nem érdemel normális színvonalú oktatást, a meleg vagy leszbikus ember szülői jogokat, a migráncs rendes lakhatást vagy akár ennivalót, a háziállat emberséges bánásmódot, a vadállat életteret. Ebből már egyértelmű, hogy ők az emberi jogokat nem támogatják, illetve csak egy szűk réteg számára tartják fenn (amelybe ők maguk természetesen beletartoznak). Akadnak ugyan köztük, akik környezetvédőnek titulálják magukat, de ezt is hierarchikusan fogják fel: a környezet bizonyos része érdemel csak védelmet (pl. az „ősi magyar” kutyafajták a többivel szemben) és csak addig, amíg az ő közvetlen érdekeiket ez nem sérti (pl. profit az esőerdők helyére telepített haszonnövényekből). Az is jellemzőjük, hogy rövid távú haszonban gondolkoznak a hosszú távú célokkal szemben. Kit érdekel, hogy 50 év múlva klímakatasztrófa lesz, ha én most meggazdagodhatok az erdőirtásból? És nem, nem fogadunk be „migráncsokat”, mert ők veszélyeztetik a nemzet egységét – nem baj, hogy pár éven belül összeomlás fenyeget, mert nem lesz, aki vezesse a buszokat, takarítsa az utcákat és megjavítsa a vízvezetéket.

A második kategóriájú ember, mint a mém is mutatja, egyenrangúnak tekinti az élőlényeket. Véleménye szerint nem szabad prioritást felállítani aszerint, hogy valaki színesbőrű, kerekesszékes vagy éppen lajhár. Nyilván ezeknek a csoportoknak különböző szükségleteik vannak (a lajhárnak például nincs szüksége rámpára), de mindegyiknél külön meg kell nézni, mik ezek, és lehetőség szerint biztosítani őket. Az ilyen ember nem gondolja azt, hogy istenként ítélkezhet az emberiség vagy a környezet felett, hiszen ő annak csak egy része, méghozzá egyenrangú az összes többivel. Viszont könnyen lehet, hogy jobban átlátja a rendszert és több eszköze van tenni más csoportokért, mint azok tagjainak (például a lajhárnak). Ezért van az, hogy az ilyen emberek, ha kisebbség tagjai is, nemcsak saját csoportjukért állnak ki, hanem másokért is.

Itt tehát két külön világlátásról van szó. Ahhoz, hogy a Föld megmaradjon és mindenki hozzáférhessen az emberi jogokhoz, a másodiknak kellene érvényesülnie, vagyis paradigmaváltásra van szükség. Éppezért nem szabad nekünk, LMBTQ embereknek (vagy más kisebbségek tagjainak) úgy hozzáállnunk, hogy a környezetvédelem nem a mi ügyünk. Nemcsak azért a mi ügyünk, mert nemtörődömségünk veszélyezteti azoknak a gyerekeknek a jövőjét, akiket annyi küzdelem árán sikerült csak megszülnünk vagy örökbe fogadnunk. Hanem azért is, mert a homofóbia és a transzfóbia, a rasszizmus, a környezetrombolás ugyanannak a gondolkodásmódnak a részei. Az ellenük való küzdelemnek is össze kell kapcsolódnia.

John Bradshaw: Cat Sense

A modern tudomány eszközei izgalmas dolgokat tárnak fel a macskák múltjáról és jelenéről. Genetikai vizsgálatok során például bebizonyosodott, hogy az elvadult házimacskák sok helyen keverednek a vadmacskákkal: nemcsak sok kóborkának van vadmacska őse, de például a különböző vadmacskafajok állatkertekben tartott példányainál csaknem mindig találtak házimacska-géneket. John szerint ez a környezetvédőknek komoly fejtörést okozhat. Hiszen a vadmacska védett állat, a kóbor macskákat viszont nemcsak nem védik, de egyes országokban kártevőnek nyilvánítják és kilövik. Na de ezen keveredés mellett, ha az állatvédő megpillant az erdőben egy cirmákot, honnan tudja, hogy ő most veszélyeztetett fajként védelmet érdemel vagy sem? Az egyik lehetőség persze minden egyes állaton DNS-tesztet csináltatni, de talán nem kell túl sokat magyarázni, hogy ez irrealisztikus.

A legtöbb olvasóban nyilván felmerül a legegyszerűbb és leghumánusabb megoldás: semmilyen macskát nem kell kilőni. Csakhogy hasonlóképpen merül fel az ivartalanítás kérdése is. A kóbor macskák túlszaporulatának megakadályozására az állatvédők sok helyen befogják, ivartalanítják majd visszaengedik őket. De ha mondjuk ebbe a szórásba a kihalás szélén levő skót vadmacska példányai is beleesnek (mondjuk ez nyilván csak Skóciában esélyes - ő van a képen amúgy), akkor öngólt lőttünk.

John megoldása egyszerű: azt a macsekot, aki az erdőben, vadmacska módjára él, vadmacskának kell tekinteni és védeni, függetlenül a genetikai állományától – ha ő valójában elvadult házicirmákként boldogul az erdőben, megérdemli a védelmet. Tény, hogy ezáltal felhígulhat a vadmacska génállománya. Csakhogy a macskák magasról tesznek a genetikára. Ha nem ivartalanítjuk az elvadult házimacskákat, lehet, hogy felhígul a vadmacska génállománya – de hát a törzsfejlődés során ez mindig is megtörtént, többek közt így születtek új fajok. Csak mi, emberek pörgünk azon, hogy kik lehetnek a genetikai rokonaink, vagy örökbefogadott gyerekünk milyen tulajdonságokat örökölt vér szerinti szüleitől. Ez a genetika-központú gondolkodás – és csúnya következményei, a rasszizmus és a nem vér szerinti kapcsolatok alulértékelése – emberi konstrukció, a természet nem szorítható be ilyen kategóriákba (annak ellenére sem, hogy a faj genetikai alapú meghatározása is emberi döntés eredménye). A macsekok nem foglalkoznak egymás genetikai hátterével, nem rekesztik ki a kóborkát a vadmacskák közül vagy fordítva. Ezt is eltanulhatnánk tőlük.

#nohate kampány – Coca-Cola, tetováltak és melegek

A Coca-Cola gyűlöletellenes kampányával én először ennek a televarrt srácot ábrázoló plakátnak a kapcsán értesültem. A srác egyébként irtó cuki a széles vigyorával, engem Kvigvegre emlékeztet a Moby Dickből, de lehet, hogy ő ezt sértésnek venné, úgyhogy csak Tetovált Srácként fogok hivatkozni rá. Amikor megláttam a plakátot, pont azt gondoltam: de jó lenne ilyesmi melegekkel is. És lőn. Aztán hogy kinek volt jó, az kérdés, mert elég sokakban a plakátok miatt kirobbant botrány tudatosította, mennyire homofób országban élünk, és ez nem egy kellemes felismerés.

Nyilván tudatos döntés volt, hogy a Coca-Cola különböző üdítőitalait különböző kisebbségek tagjaival reklámozza, ezzel azt üzenve (a „vásároljátok a termékeinket!” mellett), hogy minden előítélet ugyanúgy elítélendő. Csakhogy a fogadtatás pont azt mutatta meg, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet az előítéletek közé. Senki nem kezdett ágálni a Tetovált Srác plakátja ellen, pedig ugyanúgy felmerülhet, hogy a gyerekek ezt tekintik majd mintának és tele akarják varratni magukat (sőt ez sokkal elképzelhetőbb, mint az, hogy egy amúgy saját neméhez nem vonzódó fiatal egy kólareklámtól „bemelegedjen”). A Pesti Srácok ugyan bedobta, hogy ők fogyatékossággal élőket se szeretnének nézegetni a plakátokon, de mikor annó minden hirdetőoszlop Tilla Tiszta szívvel c. filmjét reklámozta – amelynek esetében nemcsak a plakát, hanem az egész történet kerekesszékesekről szól – , nem hallottam heves tiltakozást. Vagyis ezt az érvet csak azért dobták be, hogy saját homofóbiájukat (egyesek számára) elfogadhatóbb köntösbe öltöztessék – már csak azért is, mert a fogyatékossággal élők esetén a fenti logika se stimmel: ne lásson ilyet a gyerek, mert majd kerekesszékes akar lenni?

Tévedés ne essék: nem akarom lebecsülni azt az elutasítást, amelyet a Tetovált Srác és a kerekesszékesek napi szinten megtapasztalnak. A kisebbségeket gyakran éri az a vád, hogy „elnyomottsági olimpiát” játszanak, azon versengve, hogy ki van rosszabb helyzetben. De nem erről szól a történet. A Tetovált Srácnak valószínűleg sokkal többen szólnak be, mint egy amúgy „heteró kinézetű” leszbikusnak vagy melegnek, és respect, hogy állja a sarat ezzel szemben. De nem kell azt hallgatnia, hogy politikusok a társadalomra károsnak vagy a keresztény értékekkel össze nem egyeztethetőnek nevezik, nem hoznak olyan törvényeket, amelyek korlátozzák emberi jogait, és nem használják őt bűnbaknak vagy eszköznek olyan politikusok, akik így kívánnak hírnevet szerezni (őszintén, hallott valaki Boldog Istvántól a Coca-Cola ügy előtt?). A tetováltakkal kapcsolatos előítéletek nem annyira szerves részei a rendszernek, mint a homofóbia, és ezért valószínűleg könnyebben leküzdhetők. (A fogyatékosság valahol a kettő között van: rendszerszinten diszkriminálják őket, de kevés kivételtől eltekintve rejtetten; velük kapcsolatban sokkal inkább illik PC-nek lenni, mint LMBTQ témában.) Nem vitatom, hogy a magyar társadalom általában véve előítéletes, de a Coca-Cola kampányának esete bebizonyította, hogy a homofóbia ezen belül is kiemelt helyet foglal el: nemcsak rendszerszintű, hanem strukturálja magát a rendszert, a jófiú/rosszfiú felosztástól (az eddig álellenzéki HIT Gyüli most lebuktatta önmagát) állam és multicégek, nemzetközi és nemzeti kapcsolatáig. Tökjó, hogy most már ezt látjuk, csak sajnos pont emiatt baromi nehéz lesz kiirtani.

Miniszterelnök a melegbárban

https://www.gaytimes.co.uk/culture/125304/justin-trudeau-becomes-first-canadian-prime-minister-to-visit-a-gay-bar/?fbclid=IwAR2axhzBA5NBIUXmTqIKIqVMTFtcClsJ9347t8bx7sWEi_I49EVS3Ymri1o

Elsőre meg sem lepődtem a híren. Hiszen Justin Trudeau minden évben ott menetel a pride-on, és bocsánatot kért azoktól a melegektől, akik régebben üldöztetést szenvedtek el az országában. Számomra logikusnak tűnt, hogy betér egy melegbárba is. Egész addig, míg ki nem derült: ő az első hivatalban levő kanadai miniszterelnök, sőt talán a világon az első kormányfő, aki így tett.

Justin Trudeau a pride-héten ugrott be teljes kíséretével a vancouveri Fountainhead Pubba, ahol kedvesen üdvözölte a vendégeket és a személyzetet egyaránt. Körülbelül 15 percig maradt, és ezalatt alkalmat talált arra is, hogy gratuláljon Brooke Lynn Hytesnak, a bár transzvesztita művésznőjének, akinek – mint mondta – lelkes rajongója. Brooke azt nyilatkozta: élete fénypontja volt, hogy a miniszterelnök megölelte őt, egy drag queent. Trudeau később a Twitteren megköszönte a bárnak a szíves vendéglátást és hozzátette: a büszkeség és befogadás szelleme itt nemcsak a pride héten, hanem egész évben megvan.

Na de miért számít nekünk, hogy egy politikus lemegy-e egy melegbárba? Egyrészt azért, mert szeretnénk, ha lenne valami képe a mi világunkról is. Valamikor az ezredforduló környékén egy kerekasztal-beszélgetésen megkérdezték Kósáné Kovács Magda akkori esélyegyenlőségi minisztert, miért nem vállalta el a Pride fesztivál megnyitását. Azt felelte, hogy tisztességben megőszült nagymamaként nem illene hozzá, hogy egy kamion tetején ugráljon. Ha az esélyegyenlőségi miniszter ennyit tud az LMBTQ+ szubkultúráról (és ennyire nem néz utána), nem biztos, hogy ténylegesen tudja védeni az esélyegyenlőségünket.

Persze mondhatjuk, hogy a szubkultúra nemcsak bárokból áll és Justin Trudeau csak egy kis szeletet látott belőle – na de hát kanadai a szentem; gondolom, svájci kollégája a meleg jódliegyletbe, az argentin egy queer milongára, az ausztrál pedig egy LMBTQ grillpartira látogatna el, ha nekik eszükbe jutna ilyesmi. (Trudeau mehetett volna még leszbikus jéghokimeccsre, de azzal várnia kellett volna télig, vagyis még legalább két hónapot.) Az is igaz, hogy 15 perc nem elég képet kapni egy teljes szubkultúráról. De ennek a látogatásnak a gesztusértéke a legfontosabb. Trudeau azt üzeni az LMBTQ+ közösségnek: itt vagyok, hallgatlak titeket, ha bármi gond van, forduljatok hozzám. És az (amerikai kontinensen is felerősödő) homofóbia közepette nagyon jól jön egy ilyen befolyásos támogató.

Azt gondolom, a politikusoknak kutyakötelességük volna képben és kapcsolatban lenni az LMBTQ+ közösséggel (ahogy természetesen a roma, bevándorló és más kisebbségi közösségekkel is). Hiszen mi is polgárai vagyunk annak az országnak, amelyet irányítanak. És nem biztos, hogy elég csak a civil szervezetek képviselőivel konzultálni (bár nagyon fontos), mert abból nem feltétlenül ismerik meg az LMBTQ+ hétköznapi valóságot. Szóval akármennyire is nagyon bírom Justin Trudeau-t, nem ő érdemel piros pontot azért, mert lement a melegbárba. Az összes többi kormányfő érdemel feketét, amiért nem tették.

Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák

Gamboa hadnagy, a szabályzat megszállottja döbbenten szembesül azzal, hogy a kadétek szekrényeikben alkoholt, kártyát és cigarettát rejtegetnek, rendszeresen kiszöknek az intézetből és vizsgák előtt ellopják és pénzért árusítják a vizsgakérdéseket. Feljebbvalói azonban meglepő lazasággal kezelik ezeket. A kapitány reakciója: hiszen a fiúkat azért küldték ide, hogy férfiakat faragjunk belőlük, márpedig a férfiak jellemzője, hogy részegesek, kártyáznak és megszegik a szabályokat. Vagyis jó munkát végeztünk.

A maszkulinitásnak ez a megközelítése nemcsak Gamboa számára problémás, hanem a nemek közötti viszonyok megváltoztatása szempontjából is. Hiszen hiába nyomatjuk, hogy a férfiak legyenek szívesek részt vállalni a házimunkából vagy éppen nem fogdosni bármely arra járó nő fenekét – akár törvénybe is foglalhatjuk ezeket, sok férfi mégis fütyülni fog rá pont azért, mert nehogy már őrá bármiféle szabályokat kényszerítsenek. Ezt a lázadó maszkulinitást idealizálja a Huckleberry Finntől a Piszkos Harryn át a Hazárd Megye Lordjaiig a nyugati kultúra számos terméke. És ezekben a művekben a szabályokat gyakran nők testesítik meg (mint a Huckot „civilizálni” próbáló Polly néni vagy Hogg nagyfőnök, aki ugyan férfi, viszont terjedelmes felesége teljesen papucs alatt tartja). Ez újabb ösztönzés a férfiaknak, hogy semmibe vegyék akár a törvény szavát, akár a társadalmi együttélés íratlan szabályait.

Persze nem az a cél, hogy mindig mindenki szabálykövető legyen – a lázadók nélkül nem lett volna 56, heavy metal, sőt feminizmus se. De egészen más átgondolni, hogy a meglevő rendszer rossz és korlátozó és ezért meg kell változtatni (56, feminizmus) vagy alternatívákat keresni (heavy metal). A lázadó maszkulinitás ezzel szemben csak azért lázad a szabályok ellen, mert azok ott vannak; nem veszik figyelembe, hogy mondjuk a szexuális zaklatást tiltó törvények azért keletkeztek, hogy bizonyos embereket megvédjenek. Egyeseknél el lehet érni persze valamit azzal, ha érzékenyítjük őket a másik fél helyzetére, mint a #metoo kampányban. De ha valakinek a férfiasság a szabályok semmibe vételét jelenti, annál valószínűleg ilyen módon nem érünk célt, csak a maszkulinitás jellegének megváltoztatásával.

Szívek királynője

***SPOILER!***

Csúnya dolog, ha egy középkorú nő elcsábítja tizenéves mostohafiát. Egy olyan jogtudatos országban, mint Dánia, nem is meglepő, hogy a fiú azzal fenyegetőzik: feljelentést tesz. Anne, az elkövető azonban gyorsan leoltja azzal, hogy esélye sincs. Anne ugyanis ügyvéd, és szakterülete pont a fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazott fiatalok védelme. Így egyrészt tudja, hogy a bíróság ritkán szokott hinni az olyan áldozatnak, akinek amúgy nem feddhetetlen a múltja, márpedig Gustavot több iskolából kirúgták már, sőt a rendőrséggel is volt dolga. Másrészt ki hinné el, hogy a családon belüli erőszak elleni élharcosa szexuális visszaélést követett el? Míg a nézők szemszögéből döbbenetes, hogy Anne, aki annyi áldozattal találkozott, képes ilyesmire, egy esetleges bíró - aki ugye, a nézővel ellentétben, nem szemtanúja a történteknek - éppen ezért az ő szavának fog hitelt adni, nem a fiúénak.

Ezt a trükköt nem Anne találta ki. Magyarország kormánypártjai már évek óta alkalmazzák, amikor hevesen szidják az államszocializmus időszakát. Vad kommunistaellenességük miatt az átlagemberek nem érzékelik, hogy az egyre erősödő központosítás - amely most épp a tudományos kutatást és az iskolákat vette célba, de sok más területen is megnyilvánul - egy ugyanolyan totalitáriánus állam kiépítéséhez vezet, mint a Rákosi- majd a Kádár-rendszer volt. Na de ki is vádolná a kommunisták legfőbb ellenségeit azzal, hogy ugyanazt csinálják ők is? Maximum néhány tudós az Akadémiáról, akiktől könnyű lesz megszabadulni, ha az Akadémia fölötti irányítást átveszi pártunk és kormányunk. És persze - akárcsak Anne, akinek volt lehetősége kiismerni az igazságszolgáltatás működését a fiatalkorúak elleni szexuális erőszak témájában, így pontosan tudja, hogyan biztosítsa be magát a vádak ellen - a FIDESZ is épp eleget tanulmányozta az államszocializmus időszakát ahhoz, hogy ötleteket kapjon saját diktatúrája kiépítéséhez. Hiába, pandúrból lesz a legjobb rabló.

Szerelemünnep vagy pride?

https://toprengoblog.blog.hu/2019/06/27/szerelemunnep?fbclid=IwAR38H7dA9gveB2ER7TWniVkPqUKP6Nc_0iPp6hDFh3ltep0KWwcqYb9Sfa4

Rövid a poszt, ezért idemásolom:
"Évről évre nagy indulatokat vált ki a meleg méltóság menete. Talán azért, mert a lakosság túlnyomó része más. Nem meleg. Szerintem érdemes lenne nyitni a heteroszexuálisok felé. Ha a meleg méltóság helyett a szerelmet és a szexualitást ünnepelnénk, akkor azt emelnénk ki, ami közös bennünk. A szerelem szabadságába is jobban beleillene a szexuális kisebbség elfogadása. Érdemes lenne megpróbálni."

Néhány étvizeddel ezelőtt Budapesten is, Berlinhez hasonlóan, volt Love Parade. Kamionok vonultak az Andrássyn, amelyeken go-go fiúk és go-go lányok táncoltak, meleg bárok is képviseltették magukat. Nem tűnik viszont úgy, hogy ettől nőtt volna a szexuális kisebbségek elfogadása. Annyit mondjuk elértünk, hogy amikor a HÉT című tévéműsor egy pride-ot fikázó összeállítást készített, a Love Parade képeit tette be illusztrációnak, mert a budapesti melegfelvonulás nem volt nekik eléggé polgárpukkasztó. Töprengő egy facebookos beszélgetésben erre azt mondta, hogy nem az ötlet volt rossz, hanem a stílus, "ünnepélyesebben, több méltósággal" kéne csinálni. Elképzeltem, amint fekete öltönyös csávók szigorú fejjel menetelnek a szerelemért... hát kb. mintha kutyás felvonulással ünnepelnénk a macskák világnapját. A szerelemhez kultúránkban automatikusan kapcsolódik a buli, a szexualitás, a fiatalság, egy szerelemünnepen nem lehet ezeket nem megjeleníteni.

Az ilyen "több méltósággal" típusú kifogások azt feltételezik, hogy ha az LMBTQ+ emberek valamilyenebbek lennének (pl. jobban hasonlítanának a többségre), akkor elfogadná őket a társadalom. Pedig nem, hiszen akkor nem a valódi énjüket fogadná el, hanem egy maszkot, amit mások kedvéért vettek magukra. Persze, vannak kiskosztümös leszbikusok és 100%-ban passing transz fiúk, nincs ezzel semmi baj - de ha egy transz fiúnak a hosszú haj, vagy egy leszbikusnak a Martens bakancs az önkifejezése része, akkor nincs jogunk ezt elvenni tőle. Amit a posztíró hirdet, az csak tolerancia, nem valódi elfogadás. A tolerancia azt jelenti, hogy "gáz vagy, de elvisellek, ha rendesen viselkedsz", az elfogadás pedig azt, "egyenértékű vagy velem, a különbözőségeink ellenére". A toleranciát talán elősegíthetjük a visszafogott viselkedéssel (bár leginkább azért, mert láthatatlanná válunk és így nem fognak bántani), de az elfogadást nem. Az elfogadás nem attól fog bekövetkezni, hogy mi ilyenebbek leszünk, hanem hogy ők lesznek kevésbé olyanok - vagyis nyitottabbak a sokszínűségre.

Más gondok is vannak a fenti ötlettel. Az LMBTQ+ közösség nemcsak szexuális kisebbségekből áll. A transz, nem-bináris, interszex és pláne az aszex embereket egyáltalán nem a szerelmi választásaik miatt éri kirekesztés, hanem nemi identitásuk vagy önkifejezésük, illetve a többségi kategóriákon kívül állásuk miatt. Ha tehát úgy kereteznénk a pride-ot, hogy az a szerelmek egyenlőségéről szóljon (ami amúgy jó cél, csak nem önmagában), akkor közösségünk egyes csoportjai kirekesztődnének - és pont azok, akik amúgy is az LMB emberekhez képest hátrányosabb helyzetben vannak láthatóság, jogi védelem stb. szempontjából. Nem beszélve arról a közismert tényről, hogy a Stonewall-lázadást nagy részben a transz embereknek köszönhetjük. Őket nem megjeleníteni a pride-on kb olyan lenne, mint kitiltani a Mikulás-ünnepségről a Télapót.

Sokszor találkozom azzal az ötlettel, hogy a pride nyisson a heteroszexuálisok felé. Ez kicsit úgy hangzik, mintha most kitiltanák őket, pedig a budapesti pride-on kifejezetten nagy arányban vannak jelen. Azzal viszont, ha pride helyett szerelemünnepet szerveznénk, ismét kisebbségbe szorítanánk az LMBTQ+ közösséget, akiknek pedig ez az egy nap áll rendelkezésükre egész évben, hogy többségben legyenek. Úgy tűnik azonban, egyes heterók még erre az egy napra se tudják elviselni, hogy ne ők legyenek a norma, pedig a pride-on (és általában LMBTQ+ közegekben) sokkal kevésbé találkoznak elutasítással vagy kirekesztéssel, mint mi a ciszheteró világban. De láthatóan már az is problémát jelent nekik, hogy van egy közeg, amely nem őket tekinti etalonnak. Ahelyett, hogy ezt meg akarnák változtatni, érdemes lenne belegondolniuk: mi az év 364 napját ilyen közegekben töltjük.