Günter Grass egyedi módon mutatja be Németország 20. századi történelmét: minden évet más ember szemszögéből láttat és egy-egy eseményt emel csak ki. A megszólalók között van egy-két ismert személyiség, de többségük átlagember, akik azonban valamilyen formában közvetlen kapcsolatba kerültek a történelemmel. Megszólal a lebombázott Berlinben romokat eltakarító asszony, a nagy írók beszélgetését kihallgató bölcsész, az Eichmannt a tárgyalásán védő kalitkát legyártó üveges vagy éppen az a munkáslány, akiről a Kövér Berta ágyút elnevezték. Míg néhányuk (mint a bölcsészhallgató) csak szemlélője az eseményeknek, mások nagyon is aktív szerepet vállalnak azok alakításában. Hiszen a romeltakarító asszonyoknak köszönhető, hogy Berlin újra lakhatóvá vált (és, mint a narrátor megjegyzi, a férfiak ebben a munkában nem vettek ám részt), és Eichmann ellen csak azért sikerült szimbolikus jelentőségű ítéletet hozni, mert a golyóálló üvegkalitka megakadályozta, hogy valaki személyes bosszút álljon rajta a tárgyalás során. A megszólalók büszkék arra, amit elértek, még ha az nem is több, mint egy újság verspályázatának első díja.
Az iskolában a történelmet a nagy emberek nagy tettei jelentették, amiket én mindig is unalmasnak találtam. Sokkal jobban kedvelem azt a fajta történelmet, amely elismeri, hogy az átlagember is alakíthatja a világot. Erre pedig ma is számtalan eszköze van, a politikai graffititől (vagy éppen blogbejegyzéstől) a civil szervezetekben való munkáig vagy azok segítéséig. Sőt, ennél sokkal spontánabb lépések is sokat jelenthetnek. Ma láttam a neten a videót arról a svéd lányról, aki nem volt hajlandó leülni a repülőgépen, ezzel akadályozva meg, hogy pár afgán menekültet visszatoloncoljanak az országukba. Ez a lány nemcsak azon a néhány menekülten segített, hanem a neten megosztott videó nem-menekült nézőinek példát és módszert mutatott az igazságtalanságokkal szembeni kiállásra, menekült nézőiben pedig megerősítette, hogy nincsenek egyedül, és a gazdag országok polgárai nem mindig értenek egyet kormányuk menekültellenes döntéseivel. Kedvenc Tóra-idézetem – „aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg” – konkrét valósággá vált az internet hatalmán keresztül.
Tény, hogy az emberek egy csomó fölösleges és érdektelen dolgot posztolnak a neten. Azonban azt gondolom: sosem fölösleges azt posztolni, hogy tettünk valamit, amivel befolyásoltuk a történelmet. Nemcsak azért, mert ilyenkor joggal vagyunk büszkék magunkra. Hanem azért is, mert megmutathatjuk másoknak az egyénben rejlő erőt.
2018. július 24., kedd
2018. július 9., hétfő
Marsha P. Johnson élete és halála
Marsha P. Johnson, a new yorki LMBTQ közösség ikonikus figurája és a Stonewall-lázadás egyik résztvevője tisztázatlan körülmények közt halt meg 1992-ben. A film főszereplője, egy idős transz aktivista, visszavonulása előtt meg akarja oldani az ügyet, és krimiszerűen fordulatos nyomozást folytat az AVP, vagyis Anti-Violence Project kötelékében, amely egy gyűlölet-bűncselekményekkel foglalkozó civil szervezet. Közben megismerjük az AVP néhány más ügyét is, amelyekben szintén a transzfób erőszak láthatóvá tételéért, illetve az elkövetők jogi felelősségre vonásáért küzd.
Nagyon ideje volt egy olyan dokunak, ami egy ilyen civil szervezetet mutat be. A mainstream LMBT aktivizmus ellen ugyanis mind a radikális queer aktivisták, mind a konzervatív heterók gyakran felhozzák azt az érvet, hogy kizárólag az azonos nemű párok jogegyenlőségével foglalkozik. Különösen Amerikával kapcsolatban hozza fel több szerző azt a kritikát, hogy az LMBT mozgalom egyetlen célja az egyenlő házasság. Még én is, aki jó ideje nem jártam Amerikában, számos olyan civil szervezetet és hálózatot tudok felsorolni, amelyek egészen más területeken tevékenykednek (például oktatási projektek, önismereti csoportok, vallási közösségek, LMBTQ emberek szülei és családtagjai). Miért lehet mégis az, hogy nemcsak magyarországi radikális baloldali aktivisták, hanem az amerikai queerelmélet jeles képviselői sem veszik ezeket észre?
A kevésbé jóindulatú feltételezés, hogy észreveszik persze, csak kevésbé tudnak belekötni, ezért ignorálják. De mondjuk én kicsit meredeknek tartanám egy tudományos műben azt leírni, hogy „az amerikai LMBT mozgalom kizárólag a házassággal foglalkozik”, ha közben tudom, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy ez mantrává váljék a queer kritikusok körében, néhányaknak biztos el kell hinniük. És itt jön a média szerepe. A házasságot jól föl lehet fújni „szembemegy a hagyományos értékekkel”-típusú érvek segítségével, így sokkal jobban megosztja az embereket, mint mondjuk egy homofób zaklatás ellen küzdő diákszervezet, mert azért még egy jobboldali vagy radikális baloldali szemszögből is nehezen védhető az az álláspont, hogy a gyerekeknek legyen joguk összeverni meleg vagy transz társaikat. A házasság jól eladható a médiának, így az azt propagáló LMBT szervezeteknek is könnyebb médiakampányt generálniuk, mint mondjuk egy olyan projektnek, amely iskolákba jár jogtudatosító órákat tartani. Az AVP is csak azért kerülhetett be egy dokuba, mert egy ismert személyiség halála és az akörüli nyomozás nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint névtelen transz* emberek elleni erőszak. Vagyis: azért tűnik úgy, mintha az LMBT mozgalom csak a házassággal foglalkozna, mert ezt látni a médiában (legalábbis Amerikában; nálunk a gyerekvállalás és a pride hasonlóan kivágja a biztosítékot, úgyhogy néha ezekről is szó esik).
Persze felmerül a kérdés: egy LMBTQ témával foglalkozó kutató miért a médiából tájékozódik a mozgalom céljairól és miért nem első kézből? Fontos megjegyezni, hogy az utóbbira is vannak példák: Amerikában John D’Emilio több könyvben írta meg a melegmozgalom történetét, Gilbert Herdt és kollégái fiataloknak szóló önismereti csoportokat tanulmányoztak, a magyar pride-okról és a velük kapcsolatos vitákról pedig Hadley Renkin cikkeit tudom ajánlani. Ők nem is redukálják le a mozgalmat arra, amit a tévében látnak belőle. Sajnos azonban számos queer tudós, sőt önjelölt aktivista (akik azonban aktivizmusukat kizárólag internetes cikkek formájában valósítják meg) nem veszi a fáradságot, hogy tényleg megismerje azokat a szervezeteket, amelyeket kritizál. Ennek csak egy része az az általam már többször kritizált tendencia, hogy a queer megközelítésű tudósok közül igen kevesen végeznek terepmunkát. (Akik igen, mint Steven Seidman vagy Gavin Brown, maguk is meglepődnek az eredményeiken.) Hiszen semmi sem akadályoz meg akár egy queer irodalomtudóst vagy filozófust, hogy elmenjen mondjuk egy LMBTQ rendezvényre vagy utánanézzen egy civil szervezetnek. Mégis kevesen teszik ezt meg; egy részüket még a pride-on se láttam soha (ahogy egy csomó feminista tudós is látványosan hiányzik a nők jogaiért szervezett tüntetésekről).
Kaptam már meg dicséretként tudóstársaktól: milyen fantasztikus, hogy én tudományos munkám mellett még aktivizmusban is részt veszek. Pedig ez annyira nem különleges teljesítmény, ha belegondolunk, hogy Magyarországon szinte minden LMBTQ aktivista önkéntesen, munka után csinálja ezt. Annyi szabadideje egy tudósnak is van, mint egy irodistának vagy könyvelőnek, sőt egy részét maga osztja be, így könnyebben vállalhat olyan feladatokat, amelyek a kötött munkaidőben dolgozó embereknek nem férnének bele (pl. iskolai órák tartása). Csak annyira van szükség, hogy ne derogáljon neki a feladat és elszánja magát. Egy ilyen fejleménnyel mindkét oldal jól járna. A civil szervezetek olyan munkatársakat kapnának, akik társadalmi perspektívából látják az LMBTQ témákat és ezáltal akár segíthetnek a célok és eszközök hatékonyabb megválasztásában. A tudósok pedig nem szakadnának el az LMBTQ emberek valóságától, és meglátnák, hogy ez a világ sokkal sokszínűbb, mint a leegyszerűsítő elméletek feltételezik.
Nagyon ideje volt egy olyan dokunak, ami egy ilyen civil szervezetet mutat be. A mainstream LMBT aktivizmus ellen ugyanis mind a radikális queer aktivisták, mind a konzervatív heterók gyakran felhozzák azt az érvet, hogy kizárólag az azonos nemű párok jogegyenlőségével foglalkozik. Különösen Amerikával kapcsolatban hozza fel több szerző azt a kritikát, hogy az LMBT mozgalom egyetlen célja az egyenlő házasság. Még én is, aki jó ideje nem jártam Amerikában, számos olyan civil szervezetet és hálózatot tudok felsorolni, amelyek egészen más területeken tevékenykednek (például oktatási projektek, önismereti csoportok, vallási közösségek, LMBTQ emberek szülei és családtagjai). Miért lehet mégis az, hogy nemcsak magyarországi radikális baloldali aktivisták, hanem az amerikai queerelmélet jeles képviselői sem veszik ezeket észre?
A kevésbé jóindulatú feltételezés, hogy észreveszik persze, csak kevésbé tudnak belekötni, ezért ignorálják. De mondjuk én kicsit meredeknek tartanám egy tudományos műben azt leírni, hogy „az amerikai LMBT mozgalom kizárólag a házassággal foglalkozik”, ha közben tudom, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy ez mantrává váljék a queer kritikusok körében, néhányaknak biztos el kell hinniük. És itt jön a média szerepe. A házasságot jól föl lehet fújni „szembemegy a hagyományos értékekkel”-típusú érvek segítségével, így sokkal jobban megosztja az embereket, mint mondjuk egy homofób zaklatás ellen küzdő diákszervezet, mert azért még egy jobboldali vagy radikális baloldali szemszögből is nehezen védhető az az álláspont, hogy a gyerekeknek legyen joguk összeverni meleg vagy transz társaikat. A házasság jól eladható a médiának, így az azt propagáló LMBT szervezeteknek is könnyebb médiakampányt generálniuk, mint mondjuk egy olyan projektnek, amely iskolákba jár jogtudatosító órákat tartani. Az AVP is csak azért kerülhetett be egy dokuba, mert egy ismert személyiség halála és az akörüli nyomozás nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint névtelen transz* emberek elleni erőszak. Vagyis: azért tűnik úgy, mintha az LMBT mozgalom csak a házassággal foglalkozna, mert ezt látni a médiában (legalábbis Amerikában; nálunk a gyerekvállalás és a pride hasonlóan kivágja a biztosítékot, úgyhogy néha ezekről is szó esik).
Persze felmerül a kérdés: egy LMBTQ témával foglalkozó kutató miért a médiából tájékozódik a mozgalom céljairól és miért nem első kézből? Fontos megjegyezni, hogy az utóbbira is vannak példák: Amerikában John D’Emilio több könyvben írta meg a melegmozgalom történetét, Gilbert Herdt és kollégái fiataloknak szóló önismereti csoportokat tanulmányoztak, a magyar pride-okról és a velük kapcsolatos vitákról pedig Hadley Renkin cikkeit tudom ajánlani. Ők nem is redukálják le a mozgalmat arra, amit a tévében látnak belőle. Sajnos azonban számos queer tudós, sőt önjelölt aktivista (akik azonban aktivizmusukat kizárólag internetes cikkek formájában valósítják meg) nem veszi a fáradságot, hogy tényleg megismerje azokat a szervezeteket, amelyeket kritizál. Ennek csak egy része az az általam már többször kritizált tendencia, hogy a queer megközelítésű tudósok közül igen kevesen végeznek terepmunkát. (Akik igen, mint Steven Seidman vagy Gavin Brown, maguk is meglepődnek az eredményeiken.) Hiszen semmi sem akadályoz meg akár egy queer irodalomtudóst vagy filozófust, hogy elmenjen mondjuk egy LMBTQ rendezvényre vagy utánanézzen egy civil szervezetnek. Mégis kevesen teszik ezt meg; egy részüket még a pride-on se láttam soha (ahogy egy csomó feminista tudós is látványosan hiányzik a nők jogaiért szervezett tüntetésekről).
Kaptam már meg dicséretként tudóstársaktól: milyen fantasztikus, hogy én tudományos munkám mellett még aktivizmusban is részt veszek. Pedig ez annyira nem különleges teljesítmény, ha belegondolunk, hogy Magyarországon szinte minden LMBTQ aktivista önkéntesen, munka után csinálja ezt. Annyi szabadideje egy tudósnak is van, mint egy irodistának vagy könyvelőnek, sőt egy részét maga osztja be, így könnyebben vállalhat olyan feladatokat, amelyek a kötött munkaidőben dolgozó embereknek nem férnének bele (pl. iskolai órák tartása). Csak annyira van szükség, hogy ne derogáljon neki a feladat és elszánja magát. Egy ilyen fejleménnyel mindkét oldal jól járna. A civil szervezetek olyan munkatársakat kapnának, akik társadalmi perspektívából látják az LMBTQ témákat és ezáltal akár segíthetnek a célok és eszközök hatékonyabb megválasztásában. A tudósok pedig nem szakadnának el az LMBTQ emberek valóságától, és meglátnák, hogy ez a világ sokkal sokszínűbb, mint a leegyszerűsítő elméletek feltételezik.
2018. július 4., szerda
Jane Ward: Not Gay. Sex between straight white men
A cím sokak számára meglepő lehet, hiszen a heteró pasi definíciója elvileg pont az, hogy nem szexel más pasikkal. Jane Ward azonban végigvesz egy csomó olyan helyzetet – hülyecsávó-filmektől gólyaavatási szertartásokon keresztül a Hell’s Angels motorosok látványos smárolásáig – amelyekben magukat heterónak mondott pasik igenis erotikus dolgokat csinálnak más pasikkal. Persze erre jellemzően van valami alibijük, pl. „részeg voltam”, „ezzel csak azt fejezzük ki, hogy tesók vagyunk”, „kényszerítettek”. Néhány helyzetben ez igaz is lehet. De mit gondoljunk azokról a netes hirdetésekről, amelyekben kihangsúlyozottan heteró csávók keresnek másik heteró csávót közös maszturbálásra, kézimunkára vagy szopásra? Őket nem kényszeríti senki, nyilván nem barátságukat akarják megerősíteni egy ismeretlennel, és annyira nem részegek, hogy ne tudjanak feladni egy netes hirdetést. Erre is lehet persze magyarázatokat hozni, mint például hogy bonyodalmak nélküli, alkalmi szexet keresnek – na de ne mondja senki, hogy ez nővel lehetetlen, meg különben is, ha valaki egyáltalán nem indul be a pasiktól, nem akar velük alkalmi szexet, hanem elintézi egyedül. Tehát az a nagy helyzet, hogy Kinseynek igaza volt: nagyon sok magát heterónak valló emberben is megvan a saját neme iránti vonzalom.
Továbbgondolva a témát, Jane felveti a kérdést: akkor miért nem mondják magukat melegnek ezek az emberek? Még az újabban elterjedt „heteróflexibilis” identitást is inkább bevállalják, mint a meleget. Vannak, akik úgy vélik, melegnek lenni a szubkultúrához való teljes alkalmazkodást jelenti, tehát ha ők nem járnak buzibárba és hallgatják az Eurovíziós Fesztivált, akkor nem melegek, hanem heterók. Azt gondolom, hogy ez is alibi: azért annyira még a heteró pasik többsége se hülye, hogy a melegeket ennyire egyformának gondolja. Jane arra jut, hogy a heteronormativitással való azonosulás különbözteti meg ezeket a csávókat a melegektől. Ők konzervatívok, a hagyományos családmodell hívei, akik ezért homoerotikus vágyaikat csak úgy élhetik meg, ha teljesen elkülönítik amúgy heteró életüktől.
Ez utóbbi felvetés elgondolkoztatott, mert ismerek olyan, magukat melegnek vagy leszbikusnak valló embereket, akik teljesen elkülönített meleg és heteró világokban élnek. Van közöttük házasember, aki (jobb esetben felesége tudtával és beleegyezésével) férfikapcsolatot is fenntart. Vagy olyan leszbikus, aki konzervatív munkahelyén és családjában rejtőzködik, és csak hétvégén merészkedik el egy-egy LMBTQ programra. Közösségünkben is vannak, akik elutasítják például az azonos nemű párok gyerekvállalását vagy a környezet előtti előbújást. Ők vajon miben különböznek a könyvben emlegetett „heteróktól” vagy „heteróflexibilisektől”? Mondhatjuk, hogy kevésbé hazudnak maguknak vagy az önelfogadás egy magasabb szintjén állnak, de szerintem az alapvető különbség a homofóbia. A férfiakkal szexelő heteró pasik, akik Jane könyvében megjelennek, erős homofóbiát mutatnak; a hirdetésekben sokszor szerepel, hogy „melegek kíméljenek”, a felsős főiskolások pedig a homoerotikus tevékenységekre kényszerített gólyákat utólag röhögve lebuzizzák. A lényegi különbség tehát nem a szubkultúrához vagy többségi kultúrához való kapcsolódás, hanem a homofóbia megléte vagy hiánya.
Hasonló jelenséget egyébként a nemi önkifejezéssel kapcsolatban is megfigyelhetünk. Pont a pride napján délelőtt láttam egy csapat angol fiatalt, akik nyilván legénybúcsú részeként pompomlánynak öltözve, szőke parókával flangáltak a Rákóczi úton - és senkinek a szeme se rebbent. Ugyanaznap este persze már dőlt a homofóbok billentyűzetéből a gyűlölet a pride-on vonuló "nőnek öltözött férfiak" ellen. Vagyis: szabad egy pasinak női ruhát felvenni, ha olyan kontextusban teszi, hogy emiatt nem kérdőjeleződik meg a nemi identitása. Azt pedig, hogy a legénybúcsúk résztvevői közül egyesek talán - a dán lányhoz hasonlóan - egy ilyen "poén" beöltözés során fedezik fel valódi nemi identitásukat, nem kell senkinek tudnia.
A heteroflexibilis identitás megjelenését sok queer örömmel üdvözölte, mert ezzel szerintük a heterók körében is elismerést nyert a szexuális fluiditás. Ennek a könyvnek az elolvasása után azonban nem vagyok ilyen optimista. Gyakorlatilag az jön le belőle, hogy a „heteróflexibilis” címkét azok használják, akik nem mernek közösséget vállalni a saját nemükhöz vonzódó emberekkel. Azok a „heterók”, akiknek valójában élvezetet okoznak a többségi kultúra által is szankcionált homoerotikus helyzetek, még rosszabbak. A homofóbia nem tűnt el, hanem köszöni jól van, és most már a szexuális fluiditás jelenségét is beépítette magába. Az a queer remény, hogy a szexualitás bináris modelljének megtörésével meg fog szűnni a homofóbia, sajnos nem látszik beigazolódni. Noha a szexuálisan és/vagy nemileg nem-bináris identitásoknak természetesen van létjogosultsága és sokat változtathatnak a közvéleményen, a jelek szerint inkább közvetlenül a homofóbiával kéne kezdeni valamit, mint arra várni, hogy a fluiditás láthatóságának hatására az emberek maguktól megkérdőjelezik majd. A heterók többsége nem tudja meglépni ezt a logikai műveletet, mert túlságosan beágyazottak egy heteronormatív kultúrába.
Továbbgondolva a témát, Jane felveti a kérdést: akkor miért nem mondják magukat melegnek ezek az emberek? Még az újabban elterjedt „heteróflexibilis” identitást is inkább bevállalják, mint a meleget. Vannak, akik úgy vélik, melegnek lenni a szubkultúrához való teljes alkalmazkodást jelenti, tehát ha ők nem járnak buzibárba és hallgatják az Eurovíziós Fesztivált, akkor nem melegek, hanem heterók. Azt gondolom, hogy ez is alibi: azért annyira még a heteró pasik többsége se hülye, hogy a melegeket ennyire egyformának gondolja. Jane arra jut, hogy a heteronormativitással való azonosulás különbözteti meg ezeket a csávókat a melegektől. Ők konzervatívok, a hagyományos családmodell hívei, akik ezért homoerotikus vágyaikat csak úgy élhetik meg, ha teljesen elkülönítik amúgy heteró életüktől.
Ez utóbbi felvetés elgondolkoztatott, mert ismerek olyan, magukat melegnek vagy leszbikusnak valló embereket, akik teljesen elkülönített meleg és heteró világokban élnek. Van közöttük házasember, aki (jobb esetben felesége tudtával és beleegyezésével) férfikapcsolatot is fenntart. Vagy olyan leszbikus, aki konzervatív munkahelyén és családjában rejtőzködik, és csak hétvégén merészkedik el egy-egy LMBTQ programra. Közösségünkben is vannak, akik elutasítják például az azonos nemű párok gyerekvállalását vagy a környezet előtti előbújást. Ők vajon miben különböznek a könyvben emlegetett „heteróktól” vagy „heteróflexibilisektől”? Mondhatjuk, hogy kevésbé hazudnak maguknak vagy az önelfogadás egy magasabb szintjén állnak, de szerintem az alapvető különbség a homofóbia. A férfiakkal szexelő heteró pasik, akik Jane könyvében megjelennek, erős homofóbiát mutatnak; a hirdetésekben sokszor szerepel, hogy „melegek kíméljenek”, a felsős főiskolások pedig a homoerotikus tevékenységekre kényszerített gólyákat utólag röhögve lebuzizzák. A lényegi különbség tehát nem a szubkultúrához vagy többségi kultúrához való kapcsolódás, hanem a homofóbia megléte vagy hiánya.
Hasonló jelenséget egyébként a nemi önkifejezéssel kapcsolatban is megfigyelhetünk. Pont a pride napján délelőtt láttam egy csapat angol fiatalt, akik nyilván legénybúcsú részeként pompomlánynak öltözve, szőke parókával flangáltak a Rákóczi úton - és senkinek a szeme se rebbent. Ugyanaznap este persze már dőlt a homofóbok billentyűzetéből a gyűlölet a pride-on vonuló "nőnek öltözött férfiak" ellen. Vagyis: szabad egy pasinak női ruhát felvenni, ha olyan kontextusban teszi, hogy emiatt nem kérdőjeleződik meg a nemi identitása. Azt pedig, hogy a legénybúcsúk résztvevői közül egyesek talán - a dán lányhoz hasonlóan - egy ilyen "poén" beöltözés során fedezik fel valódi nemi identitásukat, nem kell senkinek tudnia.
A heteroflexibilis identitás megjelenését sok queer örömmel üdvözölte, mert ezzel szerintük a heterók körében is elismerést nyert a szexuális fluiditás. Ennek a könyvnek az elolvasása után azonban nem vagyok ilyen optimista. Gyakorlatilag az jön le belőle, hogy a „heteróflexibilis” címkét azok használják, akik nem mernek közösséget vállalni a saját nemükhöz vonzódó emberekkel. Azok a „heterók”, akiknek valójában élvezetet okoznak a többségi kultúra által is szankcionált homoerotikus helyzetek, még rosszabbak. A homofóbia nem tűnt el, hanem köszöni jól van, és most már a szexuális fluiditás jelenségét is beépítette magába. Az a queer remény, hogy a szexualitás bináris modelljének megtörésével meg fog szűnni a homofóbia, sajnos nem látszik beigazolódni. Noha a szexuálisan és/vagy nemileg nem-bináris identitásoknak természetesen van létjogosultsága és sokat változtathatnak a közvéleményen, a jelek szerint inkább közvetlenül a homofóbiával kéne kezdeni valamit, mint arra várni, hogy a fluiditás láthatóságának hatására az emberek maguktól megkérdőjelezik majd. A heterók többsége nem tudja meglépni ezt a logikai műveletet, mert túlságosan beágyazottak egy heteronormatív kultúrába.
2018. június 25., hétfő
A Durrell család heteroszexualizálása
***SPOILER***
Gyerekkorom óta imádom Gerald Durrell Korfu-trilógiáját (még az első angoltanárom ajánlotta nekem azzal a kitétellel, hogy ne a BKV-n olvassam, mert az embert jellemzően hülyének szokták nézni, ha ül egyedül a metrón és sírva röhög). Ezért kb. minden feldolgozását megnézem, ami utamba kerül, beleértve ezt a sorozatot is. Én mindig a karakterekre vagyok rákattanva, és a családtagok figuráit itt is roppantul élvezem. Oké, a mama némileg fiatalabb és nőiesebb, Spiró gálánsabb, Margó jelentősen okosabb és Leslie kevésbé bumburnyák, mint a könyvekben, de azért emlékeztetnek előképeikre, Larryt és Gerryt pedig kifejezetten jól eltalálták. A sztorik azonban teljesen mások. Eddig nem találkoztam kedvenceimmel: amikor Larry vadászni megy, belesüllyed a mocsárba, majd részegen felgyújtja a házat; amikor Leslie és Gerry bemesélik a vendégeknek, hogy kísértet van a padláson, majd felpakolnak oda egy csomó ébresztőórát éjfélre beállítva; vagy amikor a család csónakkirándulásra megy, és a tengeribetegségre hajlamosakat az első hajó mögé kötött másodikba ültetik, megjósolható eredménnyel. Az állatvédő hölgy látogatása Leslie verébmészárlásának közepén megtörténik ugyan, de a döglött verebek nem a teájába és a lekvárba esnek, pedig az aztán igazán filmszerű jelenet. Még inkább fájlalom, hogy míg a könyvek fő humorforrása a családnál sorra megforduló, hibbantnál hibbantabb vendégek, a filmváltozatban ők alig kerülnek elő. Ehelyett a cselekmény főleg a családtagok szerelmi élete körül bonyolódik, néhány egyéb klisével (mint anyagi nehézségek vagy szülő-gyerek konfliktus) megspékelve.
Persze Gerald Durrell maga is beismerte, hogy nem szigorúan a tényekhez ragaszkodó műveket írt, tehát a sorozatkészítőket igazságtalan lenne azzal vádolni, hogy elferdítik a valóságot. De rájöttem: tinédzserként részben azért imádtam annyira a Durrell-könyveket, mert üdítő változatosságot jelentettek az amúgy minden mást átitató heteroszexuális cselekményekhez képest. Bár Margo sorra zúg bele pasikba első látásra, a könyvek nagyrészt nélkülözik a populáris kultúrára jellemző szerelmi bonyodalmakat (még a Férjhez adjuk a mamát című kisregényből is hiányoznak a romantikus klisék). Egy olyan kultúrában, ahol a csapból is (heteroszexuális) szerelem folyik, hasznos szembesülni azzal, hogy teljesen más témákban is írható szórakoztató történet. Ráadásul a könyvekben több nem-heteró mellékszereplő is színesíti a képet. Nem úgy a sorozatban, ahol a három idősebb testvér és a mama majdnem állandó jelleggel vonzódnak valakihez, és minden epizódra jut legalább egy szerelmi bonyodalom, viszont mindez heteró keretben történik. Egyetlen kivételként a mama udvarlójáról kiderül, hogy addig jobbára a fiúkhoz vonzódott – és bár esküdözik, hogy a mama iránti érzelmei őszinték, homoszexuális múltja elég ahhoz, hogy sztornózzák az esküvőt és az egész kapcsolatot. A család (amelynek egyes tagjai még a homoszexualitás jelenségéről is csak ekkor értesülnek) teljesen elutasítja a szexuális fluiditás lehetőségét. Szegény jó biszex Lawrence Durrell, mázli, hogy ezt nem érte meg.
Gerald Durrell Korfu-regényei a 30-as években játszódnak és az 50-es 60-as években íródtak. Erre az időszakra általában úgy gondolunk, mint amikor a saját nemükhöz vonzódó emberek rejtőzködve, törvény által üldöztetve és folyamatos önmarcangolás közepette éltek, ahogy Sven is a filmváltozatban. A könyvek ellenben egy olyan világot mutatnak be, amely nem kezeli mereven a kategóriákat és nyitott mindenféle másságra. Nyilván a regénybeli Korfu és azon belül a bohém Durrell család vendégszerető otthona egy idealizált közeg. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a napjaink elvben LMBTQ-barát és felvilágosult Angliájában készült film sokkal erősebben közvetíti a heteroszexualitást mint normát és patologizálja a homoszexualitást, mint egy, a szodómia büntetendősége idején íródott regényciklus. A merev identitáskategóriák nemcsak azt eredményezik, hogy a regények szexuálisan sokkal fluidabb szereplőit egyik vagy másik dobozba sorolják, de mintha a rendező szükségét érezné az általa nem LMBTQ-nak vélt szereplők (ami az ő nézőpontja, mert én pl. a könyvbéli Leslie-t és a mamát is abszolút aszexnek gondolom) heteroszexualitásának bizonygatását. A mai kultúra tehát nemcsak sokkal szexualizáltabb, mint az, amiben Gerald Durrell a regényeit írta, hanem részben emiatt a heteroszexualitást is sokkal erősebben sulykolja.
Gyerekkorom óta imádom Gerald Durrell Korfu-trilógiáját (még az első angoltanárom ajánlotta nekem azzal a kitétellel, hogy ne a BKV-n olvassam, mert az embert jellemzően hülyének szokták nézni, ha ül egyedül a metrón és sírva röhög). Ezért kb. minden feldolgozását megnézem, ami utamba kerül, beleértve ezt a sorozatot is. Én mindig a karakterekre vagyok rákattanva, és a családtagok figuráit itt is roppantul élvezem. Oké, a mama némileg fiatalabb és nőiesebb, Spiró gálánsabb, Margó jelentősen okosabb és Leslie kevésbé bumburnyák, mint a könyvekben, de azért emlékeztetnek előképeikre, Larryt és Gerryt pedig kifejezetten jól eltalálták. A sztorik azonban teljesen mások. Eddig nem találkoztam kedvenceimmel: amikor Larry vadászni megy, belesüllyed a mocsárba, majd részegen felgyújtja a házat; amikor Leslie és Gerry bemesélik a vendégeknek, hogy kísértet van a padláson, majd felpakolnak oda egy csomó ébresztőórát éjfélre beállítva; vagy amikor a család csónakkirándulásra megy, és a tengeribetegségre hajlamosakat az első hajó mögé kötött másodikba ültetik, megjósolható eredménnyel. Az állatvédő hölgy látogatása Leslie verébmészárlásának közepén megtörténik ugyan, de a döglött verebek nem a teájába és a lekvárba esnek, pedig az aztán igazán filmszerű jelenet. Még inkább fájlalom, hogy míg a könyvek fő humorforrása a családnál sorra megforduló, hibbantnál hibbantabb vendégek, a filmváltozatban ők alig kerülnek elő. Ehelyett a cselekmény főleg a családtagok szerelmi élete körül bonyolódik, néhány egyéb klisével (mint anyagi nehézségek vagy szülő-gyerek konfliktus) megspékelve.
Persze Gerald Durrell maga is beismerte, hogy nem szigorúan a tényekhez ragaszkodó műveket írt, tehát a sorozatkészítőket igazságtalan lenne azzal vádolni, hogy elferdítik a valóságot. De rájöttem: tinédzserként részben azért imádtam annyira a Durrell-könyveket, mert üdítő változatosságot jelentettek az amúgy minden mást átitató heteroszexuális cselekményekhez képest. Bár Margo sorra zúg bele pasikba első látásra, a könyvek nagyrészt nélkülözik a populáris kultúrára jellemző szerelmi bonyodalmakat (még a Férjhez adjuk a mamát című kisregényből is hiányoznak a romantikus klisék). Egy olyan kultúrában, ahol a csapból is (heteroszexuális) szerelem folyik, hasznos szembesülni azzal, hogy teljesen más témákban is írható szórakoztató történet. Ráadásul a könyvekben több nem-heteró mellékszereplő is színesíti a képet. Nem úgy a sorozatban, ahol a három idősebb testvér és a mama majdnem állandó jelleggel vonzódnak valakihez, és minden epizódra jut legalább egy szerelmi bonyodalom, viszont mindez heteró keretben történik. Egyetlen kivételként a mama udvarlójáról kiderül, hogy addig jobbára a fiúkhoz vonzódott – és bár esküdözik, hogy a mama iránti érzelmei őszinték, homoszexuális múltja elég ahhoz, hogy sztornózzák az esküvőt és az egész kapcsolatot. A család (amelynek egyes tagjai még a homoszexualitás jelenségéről is csak ekkor értesülnek) teljesen elutasítja a szexuális fluiditás lehetőségét. Szegény jó biszex Lawrence Durrell, mázli, hogy ezt nem érte meg.
Gerald Durrell Korfu-regényei a 30-as években játszódnak és az 50-es 60-as években íródtak. Erre az időszakra általában úgy gondolunk, mint amikor a saját nemükhöz vonzódó emberek rejtőzködve, törvény által üldöztetve és folyamatos önmarcangolás közepette éltek, ahogy Sven is a filmváltozatban. A könyvek ellenben egy olyan világot mutatnak be, amely nem kezeli mereven a kategóriákat és nyitott mindenféle másságra. Nyilván a regénybeli Korfu és azon belül a bohém Durrell család vendégszerető otthona egy idealizált közeg. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a napjaink elvben LMBTQ-barát és felvilágosult Angliájában készült film sokkal erősebben közvetíti a heteroszexualitást mint normát és patologizálja a homoszexualitást, mint egy, a szodómia büntetendősége idején íródott regényciklus. A merev identitáskategóriák nemcsak azt eredményezik, hogy a regények szexuálisan sokkal fluidabb szereplőit egyik vagy másik dobozba sorolják, de mintha a rendező szükségét érezné az általa nem LMBTQ-nak vélt szereplők (ami az ő nézőpontja, mert én pl. a könyvbéli Leslie-t és a mamát is abszolút aszexnek gondolom) heteroszexualitásának bizonygatását. A mai kultúra tehát nemcsak sokkal szexualizáltabb, mint az, amiben Gerald Durrell a regényeit írta, hanem részben emiatt a heteroszexualitást is sokkal erősebben sulykolja.
2018. június 20., szerda
Az azonos nemű párok és a házimunka
https://merce.hu/2018/06/13/kinek-van-a-konyhaban-a-helye-az-azonos-nemu-parok-eseteben/
A cikk egy kutatásból indul ki, amely szerint a hosszú ideje együtt élő azonos nemű párok között hasonló munkamegosztás alakul ki, mint a heteró párok esetében. A Kettős Mérce ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „melegházasság” tulajdonképpen szembemegy a haladással, hiszen megerősíti a hagyományos nemi szerepeket. Bizonyos nyugati queer körökben divat hasonló nézeteket hangoztatni (legalábbis divat volt 10-20 éve). Azonban a háztartási munka egyenlőtlen megosztását a házasságra kenni több szempontból is csúsztatás.
Hosszú évek óta együtt élő pároknál gyakran kialakulnak rutinok, akár a házimunkára vonatkozóan, de ettől még nem biztos, hogy egyenlőtlen az elosztás. (Egy ismerős férfipár egyik tagja ezt az alábbi módon fogalmazta meg: „Nálunk úgy van, hogy a Laci főz, én mosogatok, takarítani meg egyikünk se szokott!”) Kutatásokból viszont kiderül, hogy amikor a házimunkáról kérdezik őket, a férfiak hajlamosak eltúlozni azt a mennyiséget, amit csinálnak. Lehet, hogy ebben a vizsgálatban a valamivel több házimunkát vállaló pasik úgy állítják be, mintha házi rabszolgaként tartanák őket, és esetleg nincsenek is tudatában annak, amit a másik csinál (ismertem meleg pasit, aki csak szakítása után jött rá, hogy a vécét időnként ki kell tisztítani). A házimunka valós eloszlását csak résztvevő megfigyeléses antropológiai kutatással, a párral együtt lakva lehet felmérni, annak pedig nincs nyoma, hogy a felmérés készítői ilyesmit csináltak volna.
Önmagában az sem feltétlenül probléma, ha egy pár nem egyenlően osztja meg a házimunkát. Hiszen van, aki jobban élvezi az ilyesmit vagy több affinitása van hozzá, mint a társának. Van, hogy az igények különbözőek; aki velem él, előbb-utóbb átvállalná a takarítást, mert valszeg hamarabb lenne elege a koszból, mint nekem. Az ideális persze az, ha a pár tagjai közösen állapodnak meg a felosztásban, mindkettőjüknek megfelelő módon – de előfordulhat, hogy pont a hagyományos szerepleosztás passzol nekik legjobban. (Ez persze félre is csúszhat, egy barátom és a párja például mindketten a kenyérkereső/háziasszony modellt preferálták, csak épp mindkettő a háziasszony szeretett volna lenni.) Egyéni szinten ezzel semmi baj nincs, és szerintem politikai szinten sem erősíti a patriarchátust, hiszen azáltal, hogy két férfiről vagy két nőről van szó, eleve megkérdőjeleződik a „női munka”/”férfimunka” felosztás.
Az is a Kettős Mérce szerzőinek a csúsztatása, hogy ezért a házasságot teszik felelőssé, noha az idézett kutatásban semmi sem utalt arra, hogy házasság nélkül együtt élő pár- vagy akár poliamor kapcsolatoknál ne alakulna ki ugyanez. Például a XX. század közepén a butch-femme leszbikus kapcsolatokban (ahol az egyik fél „férfias”, a másik „nőies” szerephez idomult) jellemzően egyenlőtlenül volt leosztva a házimunka, noha egyenlő házasságról senki még csak nem is álmodott. Megemlítődik ugyan a cikkben az anyagi biztonság kérdése, de ezt nálunk és sok európai országban már a bejegyzett élettársi kapcsolat megoldja, tehát a házasság nem változtatna a dolgon.
A kutatás viszont megemlít egy tényezőt, ami szerintem fontosabb, mint amilyennek a Mérce cikkéből tűnik, ez pedig a gyerekvállalás. Azt tapasztalom, hogy a gyereket nevelő azonos nemű pároknál valóban kialakul egy szerepleosztás. A GYES jelenlegi rendszere, miszerint egyszerre (és az esetek többségében végig) ugyanaz a szülő marad otthon a gyerekkel (ahelyett, hogy pl. mindketten elmehetnének részmunkaidőbe és megosztanák a gyerekfelügyeletet), borítékolja, hogy a házimunkából ő fog nagyobb részt vállalni. Ahol a szülőknek nincs külső segítsége fizetett bébiszitter, rokonok vagy intézmények (óvoda, bölcsőde) formájában, ott ez az állapot a gyerek iskoláskoráig elhúzódhat, ennyi év után pedig már nehéz megváltoztatni a rutinokat. Véleményem szerint ugyanez hátráltatja az egyenlőbb munkamegosztást a heteró párok esetén, leszámítva, hogy ők eldönthetik, ki menjen GYES-re, illetve talán nagyobb eséllyel számíthatnak a tágabb család segítségére, mint a gyakran rejtőzködő vagy családjuktól eltávolodott azonos nemű párok.
Ha tehát azt szeretnénk, hogy akár azonos, akár különnemű párok egyenlőbben osszák meg a házimunkát, nem a házasság intézményével, hanem a gyereknevelés jelenlegi formáival kell kezdenünk valamit. Ismerjük végre el: a kétkeresős elszigetelt nukleáris család nem képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a gyerekneveléssel kapcsolatosan mai társadalmunk támaszt. A hagyományos nemi szerepekhez való visszatérés az egyik lehetőség, de nem az egyetlen. Létezik egy olyan (szintén hagyományos) modell is, amelyben kevesebb figyelmet fordítottak a gyerekekre: anyuka elvitte a bölcsőbe kötözött csecsemőt magával a mezőre, föltett egy ernyőt a bölcső fölé és magára hagyta, amíg ő aratott. A mai gyermekpszichológusok valószínűleg ezt sem javasolnák. Valakinek tehát segítenie kell a szülőknek: ez lehet a tágabb család (amely alatt nem feltétlenül vér szerinti rokonokat értünk, hiszen a „választott családok” már most sokat segítenek a kisgyerekes leszbikusoknak azokban a nyugati városokban, ahol ennek mára hagyománya alakult ki) vagy maga az állam. Jogos elvárás, hogy ha a modern állam nukleáris családokra szűkíti le az emberi kapcsolatokat, akkor vállalja fel szociális szolgáltatások formájában azt a szerepet, amit régen a tágabb rokonság töltött be a gyereknevelésben. Alternatívaként a távmunka elterjedése és állami támogatása is segíthet abban, hogy adott esetben mindkét (vagy mindhárom, sőt több) szülő is otthon maradhasson a gyerekkel egyszerre, noha a munka és a gyereknevelés összehangolását így is ki kell sakkozniuk. Véleményem szerint ilyesmiken múlik a házimunka elosztása, nem pedig olyan intézményeken, amelyeknek a gyakorlati tartalma egyébként is igen tág (egy házaspár nem feltétlenül monogám, él együtt vagy van közös kasszán). Ezzel nem azt állítom, hogy az egyenlő házasság pusztán szimbolikus kérdés, de ha problémákat arra redukálunk, azzal elodázzuk a megoldásukat.
A cikk egy kutatásból indul ki, amely szerint a hosszú ideje együtt élő azonos nemű párok között hasonló munkamegosztás alakul ki, mint a heteró párok esetében. A Kettős Mérce ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „melegházasság” tulajdonképpen szembemegy a haladással, hiszen megerősíti a hagyományos nemi szerepeket. Bizonyos nyugati queer körökben divat hasonló nézeteket hangoztatni (legalábbis divat volt 10-20 éve). Azonban a háztartási munka egyenlőtlen megosztását a házasságra kenni több szempontból is csúsztatás.
Hosszú évek óta együtt élő pároknál gyakran kialakulnak rutinok, akár a házimunkára vonatkozóan, de ettől még nem biztos, hogy egyenlőtlen az elosztás. (Egy ismerős férfipár egyik tagja ezt az alábbi módon fogalmazta meg: „Nálunk úgy van, hogy a Laci főz, én mosogatok, takarítani meg egyikünk se szokott!”) Kutatásokból viszont kiderül, hogy amikor a házimunkáról kérdezik őket, a férfiak hajlamosak eltúlozni azt a mennyiséget, amit csinálnak. Lehet, hogy ebben a vizsgálatban a valamivel több házimunkát vállaló pasik úgy állítják be, mintha házi rabszolgaként tartanák őket, és esetleg nincsenek is tudatában annak, amit a másik csinál (ismertem meleg pasit, aki csak szakítása után jött rá, hogy a vécét időnként ki kell tisztítani). A házimunka valós eloszlását csak résztvevő megfigyeléses antropológiai kutatással, a párral együtt lakva lehet felmérni, annak pedig nincs nyoma, hogy a felmérés készítői ilyesmit csináltak volna.
Önmagában az sem feltétlenül probléma, ha egy pár nem egyenlően osztja meg a házimunkát. Hiszen van, aki jobban élvezi az ilyesmit vagy több affinitása van hozzá, mint a társának. Van, hogy az igények különbözőek; aki velem él, előbb-utóbb átvállalná a takarítást, mert valszeg hamarabb lenne elege a koszból, mint nekem. Az ideális persze az, ha a pár tagjai közösen állapodnak meg a felosztásban, mindkettőjüknek megfelelő módon – de előfordulhat, hogy pont a hagyományos szerepleosztás passzol nekik legjobban. (Ez persze félre is csúszhat, egy barátom és a párja például mindketten a kenyérkereső/háziasszony modellt preferálták, csak épp mindkettő a háziasszony szeretett volna lenni.) Egyéni szinten ezzel semmi baj nincs, és szerintem politikai szinten sem erősíti a patriarchátust, hiszen azáltal, hogy két férfiről vagy két nőről van szó, eleve megkérdőjeleződik a „női munka”/”férfimunka” felosztás.
Az is a Kettős Mérce szerzőinek a csúsztatása, hogy ezért a házasságot teszik felelőssé, noha az idézett kutatásban semmi sem utalt arra, hogy házasság nélkül együtt élő pár- vagy akár poliamor kapcsolatoknál ne alakulna ki ugyanez. Például a XX. század közepén a butch-femme leszbikus kapcsolatokban (ahol az egyik fél „férfias”, a másik „nőies” szerephez idomult) jellemzően egyenlőtlenül volt leosztva a házimunka, noha egyenlő házasságról senki még csak nem is álmodott. Megemlítődik ugyan a cikkben az anyagi biztonság kérdése, de ezt nálunk és sok európai országban már a bejegyzett élettársi kapcsolat megoldja, tehát a házasság nem változtatna a dolgon.
A kutatás viszont megemlít egy tényezőt, ami szerintem fontosabb, mint amilyennek a Mérce cikkéből tűnik, ez pedig a gyerekvállalás. Azt tapasztalom, hogy a gyereket nevelő azonos nemű pároknál valóban kialakul egy szerepleosztás. A GYES jelenlegi rendszere, miszerint egyszerre (és az esetek többségében végig) ugyanaz a szülő marad otthon a gyerekkel (ahelyett, hogy pl. mindketten elmehetnének részmunkaidőbe és megosztanák a gyerekfelügyeletet), borítékolja, hogy a házimunkából ő fog nagyobb részt vállalni. Ahol a szülőknek nincs külső segítsége fizetett bébiszitter, rokonok vagy intézmények (óvoda, bölcsőde) formájában, ott ez az állapot a gyerek iskoláskoráig elhúzódhat, ennyi év után pedig már nehéz megváltoztatni a rutinokat. Véleményem szerint ugyanez hátráltatja az egyenlőbb munkamegosztást a heteró párok esetén, leszámítva, hogy ők eldönthetik, ki menjen GYES-re, illetve talán nagyobb eséllyel számíthatnak a tágabb család segítségére, mint a gyakran rejtőzködő vagy családjuktól eltávolodott azonos nemű párok.
Ha tehát azt szeretnénk, hogy akár azonos, akár különnemű párok egyenlőbben osszák meg a házimunkát, nem a házasság intézményével, hanem a gyereknevelés jelenlegi formáival kell kezdenünk valamit. Ismerjük végre el: a kétkeresős elszigetelt nukleáris család nem képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a gyerekneveléssel kapcsolatosan mai társadalmunk támaszt. A hagyományos nemi szerepekhez való visszatérés az egyik lehetőség, de nem az egyetlen. Létezik egy olyan (szintén hagyományos) modell is, amelyben kevesebb figyelmet fordítottak a gyerekekre: anyuka elvitte a bölcsőbe kötözött csecsemőt magával a mezőre, föltett egy ernyőt a bölcső fölé és magára hagyta, amíg ő aratott. A mai gyermekpszichológusok valószínűleg ezt sem javasolnák. Valakinek tehát segítenie kell a szülőknek: ez lehet a tágabb család (amely alatt nem feltétlenül vér szerinti rokonokat értünk, hiszen a „választott családok” már most sokat segítenek a kisgyerekes leszbikusoknak azokban a nyugati városokban, ahol ennek mára hagyománya alakult ki) vagy maga az állam. Jogos elvárás, hogy ha a modern állam nukleáris családokra szűkíti le az emberi kapcsolatokat, akkor vállalja fel szociális szolgáltatások formájában azt a szerepet, amit régen a tágabb rokonság töltött be a gyereknevelésben. Alternatívaként a távmunka elterjedése és állami támogatása is segíthet abban, hogy adott esetben mindkét (vagy mindhárom, sőt több) szülő is otthon maradhasson a gyerekkel egyszerre, noha a munka és a gyereknevelés összehangolását így is ki kell sakkozniuk. Véleményem szerint ilyesmiken múlik a házimunka elosztása, nem pedig olyan intézményeken, amelyeknek a gyakorlati tartalma egyébként is igen tág (egy házaspár nem feltétlenül monogám, él együtt vagy van közös kasszán). Ezzel nem azt állítom, hogy az egyenlő házasság pusztán szimbolikus kérdés, de ha problémákat arra redukálunk, azzal elodázzuk a megoldásukat.
2018. június 12., kedd
Átmenetről mindenkinek
A beszélgetésen nagyon sok érdekes dolog hangzott el az átmenettel kapcsolatban. Én most itt egy elemet emelnék ki, amely elgondolkodtatott. Mindkét résztvevő (akiknek amúgy abszolút respect az őszinte kitárulkozásért) azt mesélte: noha sohasem érezték kényelmesen magukat a rájuk osztott nemi szerepben, azután kezdték csak transzként azonosítani magukat, hogy először találkoztak a környezetükben transznemű emberrel, addig gyakorlatilag a fogalmat sem ismerték.
Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogy én annó tizenévesen a leszbikusságot megéltem – csakhogy ez a két fiatal simán a gyerekem lehetne. Úgy tűnik, míg a melegek és leszbikusok láthatósága valamennyire növekedett a társadalomban (legalábbis iskolai foglalkozásokon az derül ki, hogy még kis zsákfalvakban élő tinédzsereknek is van ilyen ismerősük), addig a transzok még mindig láthatatlanok. Pár hónapja a CEU-n tartott előadásában Jack Halberstam azt mondta: míg régen a nemi diszfóriában szenvedő fiatalok az LMBTQ vagy feminista közegben találkoztak először a transzneműséggel, mára az első benyomásuk rendszerint a médiából származik. Lehet, hogy Amerikában így van, de a jelek szerint nálunk annak ellenére sem, hogy mondjuk Conchita Wurstról vagy a Wachowski testvérekről elég sokan hallottak. Valószínű, hogy őket az átlagember afféle csodabogaraknak tekinti és nincs tudatában annak, hogy egy létező identitás, sőt közösség és szubkultúra is tartozik hozzájuk.
Konzervatív hangok azért ellenzik az LMBTQ témákról való ismeretterjesztést a fiataloknak, mert azt állítják, akkor többen fogják magukat ezekkel a kategóriákkal azonosítani (többek között ez a háttere a Billy Elliot körül folyó vekengésnek is). Annyiban igaz az érvelés, hogy amíg nem ismerek egy fogalmat, nyilván nem fogom magamra alkalmazni. De eltekintve attól, hogy miért is lenne baj, ha több fiatal vallaná magát az LMBTQA valamelyik betűjének; azok, akiknél ezeknek a fogalmaknak az ismerete egy új identitás kialakulásához vezet, nem a ciszheteró identitásukban biztos és kiegyensúlyozott fiatalok lesznek, hanem azok, akik korábban is szenvedtek a nemi szerepektől vagy a heteroszexualitás kényszerétől. Számukra az a tudat, hogy ennek a jelenségnek van neve és másokat is érint, óriási megerősítést jelenthet. Tehát az ismeretterjesztés hatására nemi vagy szexuális identitásválságban szenvedő magányos tinédzserekből boldog, kiegyensúlyozott LMBTQA emberek válhatnak, akik új közösségeikben barátokra és mintákra találnak. Egy olyan országban, ahol mai huszonévesek is nagykorúként találkoznak először a transzszexualitás fogalmával, erre égető szükség van.
(Ez itt a Melegség és Megismerés és más hasonló programok reklámja volt.)
Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogy én annó tizenévesen a leszbikusságot megéltem – csakhogy ez a két fiatal simán a gyerekem lehetne. Úgy tűnik, míg a melegek és leszbikusok láthatósága valamennyire növekedett a társadalomban (legalábbis iskolai foglalkozásokon az derül ki, hogy még kis zsákfalvakban élő tinédzsereknek is van ilyen ismerősük), addig a transzok még mindig láthatatlanok. Pár hónapja a CEU-n tartott előadásában Jack Halberstam azt mondta: míg régen a nemi diszfóriában szenvedő fiatalok az LMBTQ vagy feminista közegben találkoztak először a transzneműséggel, mára az első benyomásuk rendszerint a médiából származik. Lehet, hogy Amerikában így van, de a jelek szerint nálunk annak ellenére sem, hogy mondjuk Conchita Wurstról vagy a Wachowski testvérekről elég sokan hallottak. Valószínű, hogy őket az átlagember afféle csodabogaraknak tekinti és nincs tudatában annak, hogy egy létező identitás, sőt közösség és szubkultúra is tartozik hozzájuk.
Konzervatív hangok azért ellenzik az LMBTQ témákról való ismeretterjesztést a fiataloknak, mert azt állítják, akkor többen fogják magukat ezekkel a kategóriákkal azonosítani (többek között ez a háttere a Billy Elliot körül folyó vekengésnek is). Annyiban igaz az érvelés, hogy amíg nem ismerek egy fogalmat, nyilván nem fogom magamra alkalmazni. De eltekintve attól, hogy miért is lenne baj, ha több fiatal vallaná magát az LMBTQA valamelyik betűjének; azok, akiknél ezeknek a fogalmaknak az ismerete egy új identitás kialakulásához vezet, nem a ciszheteró identitásukban biztos és kiegyensúlyozott fiatalok lesznek, hanem azok, akik korábban is szenvedtek a nemi szerepektől vagy a heteroszexualitás kényszerétől. Számukra az a tudat, hogy ennek a jelenségnek van neve és másokat is érint, óriási megerősítést jelenthet. Tehát az ismeretterjesztés hatására nemi vagy szexuális identitásválságban szenvedő magányos tinédzserekből boldog, kiegyensúlyozott LMBTQA emberek válhatnak, akik új közösségeikben barátokra és mintákra találnak. Egy olyan országban, ahol mai huszonévesek is nagykorúként találkoznak először a transzszexualitás fogalmával, erre égető szükség van.
(Ez itt a Melegség és Megismerés és más hasonló programok reklámja volt.)
2018. június 10., vasárnap
Attenborough bárkája, avagy idomítsunk-e erszényesnyestet?
***SPOILER***
Örömmel állapítom meg, hogy Sir David Attenborough olvassa a blogomat. 3 éve egy bejegyzésemben (David Attenborough: 60 éve a vadonban) kértem tőle erszényesnyestes dokut - és erre ebben a műsorban pont ezekről a cukiságokról készített riportot. (Persze az is lehet, hogy hasonló az ízlésünk állatok terén; emellett szól az, hogy a bárka 10 lakójából két másik, a tobzoska és a barlangi vak gőte is a kedvenceim közé tartozik.) Viszont ez a konkrét riport nemcsak a fókuszában levő állatka miatt érdekes, hanem mert továbbgondolva egy - legalábbis az általánosan hangoztatotthoz képest - egészen más természetvédelmi szemléletet tükröz.
Adva van tehát egy übercuki jószág, aki békésen ragadozgat Észak-Ausztráliában. Adva van továbbá egy invazív kétéltűfaj, az óriásvarangy, amely elszaporodott a nyestecske élőhelyén. Sir David tapintatosan nem említi azt a tényt, hogy ez a rondaság nem magától úszott át Texasból, hanem az ember telepítette be Ausztráliába a nádbogár ellen. Azóta egy csomó állatfajt veszélyeztet (sőt, kisgyerekeket is), kivéve a nádbogarat. Ugyanis a varangy bőre mérgező, és aki megeszi (vagy mondjuk megfogja és utána lenyalja az ujját, ahogy a bölcsisek szokták), az igen hamar jobblétre szenderül. Ezt szívták meg az erszényesnyestek is, akik a varangyfogyasztás miatt jutottak a kihalás szélére. Mint ilyenkor szokás, a természetvédők összefogdostak néhányat belőlük és rezervátumba zárták, hátha sikerül fogságban szaporítani vagy valami. Ekkor azonban az egyik csávó fura ötlettel állt elő: pavlovi módszerrel tanítsák meg a nyesteknek, hogy a varangy nem jó kaja. A varangy nem mérgező részeiből varangykolbászt csinálnak és beletesznek valami cuccot, amitől a nyestek kicsit szarul lesznek - nem nagyon, de épp annyira, hogy ne tudjanak mondjuk koncentrálni a meccsre. Egy idő után a nyestek rájönnek, hogy varangyszagú izéből nem jó enni, mert a végén még bukják az egész VB-t; ekkor szabadon engedik őket. A kísérlet működik, sőt egy vadon befogott nyestről kiderül, hogy egy általuk kiképzett nősténynek a lánya. A nyestcsaj tehát nemcsak életben maradt a vadonban, de még a gyerekének is nagyobb sikerrel adta tovább az egészséges táplálkozás alapelveit, mint sok emberi szülő.
A történetnek számomra a "ne együnk varangyot" mellett más tanulsága is van. A veszélyeztetett fajok megmentésére tett erőfeszítések legtöbbször az élőhely eredeti állapotban való megőrzésére, valamint a fogságban szaporításra koncentrálnak; a fogságban született állatkákat aztán vissza lehet engedni a megőrzött élőhelyre. Csakhogy gyakran lehetetlen eredeti állapotában megőrizni az élőhelyet. Az óriásvarangyot nem lehet kiirtani Ausztráliából (bár próbálkozások azért vannak), és a már kiirtott esőerdő helyére hiába telepítenek fákat, az eredmény sose lesz olyan, mint az eredeti. Nemcsak emberi, hanem természeti hatások is megváltoztathatják az élőhelyeket (pont ebben a filmben egy másik élőhelyet vulkáni hamu temetett be), ez pedig nem újkeletű jelenség, hanem évezredek óta zajlik. A természet nem stabil, hanem folyamatosan változik, és azok az élőlények maradnak meg hosszú távon, amelyek képesek alkalmazkodni a változáshoz. Nemcsak emberi beavatkozás hatására haltak ki állatok a földtörténet során (a dinókban pl. ártatlanok vagyunk). Annyi a különbség, hogy az emberi tevékenység hatására ezek a változások gyorsabban és nagyobb mértékűek lettek, az állatfajoknak is rugalmasabbaknak kell tehát lenniük. Van, akiknek ez semmi gondot nem okoz, az erszényesnyestek erszénytelen tesókáival például rendszeresen találkozhatunk városainkban, ahol a padlásokon tárolt limlom közt új játékokat találnak maguknak. Azonban a fajok nagy része nem ilyen laza, tehát a felgyorsult változások a biodiverzitás durva lecsökkenésével fenyegetnek. És itt jön be az erszényesnyesteknél alkalmazott módszer: nem egy mesterségesen változatlanul tartott környezetbe engedik vissza őket, hanem segítenek nekik megbirkózni a változással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egyfajta esélyegyenlőségi megközelítés.
Nyilván nem minden állatfajjal alkalmazható a nyestes módszer (pl. kétlem, hogy egy csigafaj ilyen szinten idomítható lenne). De azt gondolom, nagyon fontos alternatív megközelítés lehet, és hosszú távon talán hatásosabb is, mint a konzerválásra fókuszáló módszerek.
(Sir David, a kispandával még tartozik).
Örömmel állapítom meg, hogy Sir David Attenborough olvassa a blogomat. 3 éve egy bejegyzésemben (David Attenborough: 60 éve a vadonban) kértem tőle erszényesnyestes dokut - és erre ebben a műsorban pont ezekről a cukiságokról készített riportot. (Persze az is lehet, hogy hasonló az ízlésünk állatok terén; emellett szól az, hogy a bárka 10 lakójából két másik, a tobzoska és a barlangi vak gőte is a kedvenceim közé tartozik.) Viszont ez a konkrét riport nemcsak a fókuszában levő állatka miatt érdekes, hanem mert továbbgondolva egy - legalábbis az általánosan hangoztatotthoz képest - egészen más természetvédelmi szemléletet tükröz.
Adva van tehát egy übercuki jószág, aki békésen ragadozgat Észak-Ausztráliában. Adva van továbbá egy invazív kétéltűfaj, az óriásvarangy, amely elszaporodott a nyestecske élőhelyén. Sir David tapintatosan nem említi azt a tényt, hogy ez a rondaság nem magától úszott át Texasból, hanem az ember telepítette be Ausztráliába a nádbogár ellen. Azóta egy csomó állatfajt veszélyeztet (sőt, kisgyerekeket is), kivéve a nádbogarat. Ugyanis a varangy bőre mérgező, és aki megeszi (vagy mondjuk megfogja és utána lenyalja az ujját, ahogy a bölcsisek szokták), az igen hamar jobblétre szenderül. Ezt szívták meg az erszényesnyestek is, akik a varangyfogyasztás miatt jutottak a kihalás szélére. Mint ilyenkor szokás, a természetvédők összefogdostak néhányat belőlük és rezervátumba zárták, hátha sikerül fogságban szaporítani vagy valami. Ekkor azonban az egyik csávó fura ötlettel állt elő: pavlovi módszerrel tanítsák meg a nyesteknek, hogy a varangy nem jó kaja. A varangy nem mérgező részeiből varangykolbászt csinálnak és beletesznek valami cuccot, amitől a nyestek kicsit szarul lesznek - nem nagyon, de épp annyira, hogy ne tudjanak mondjuk koncentrálni a meccsre. Egy idő után a nyestek rájönnek, hogy varangyszagú izéből nem jó enni, mert a végén még bukják az egész VB-t; ekkor szabadon engedik őket. A kísérlet működik, sőt egy vadon befogott nyestről kiderül, hogy egy általuk kiképzett nősténynek a lánya. A nyestcsaj tehát nemcsak életben maradt a vadonban, de még a gyerekének is nagyobb sikerrel adta tovább az egészséges táplálkozás alapelveit, mint sok emberi szülő.
A történetnek számomra a "ne együnk varangyot" mellett más tanulsága is van. A veszélyeztetett fajok megmentésére tett erőfeszítések legtöbbször az élőhely eredeti állapotban való megőrzésére, valamint a fogságban szaporításra koncentrálnak; a fogságban született állatkákat aztán vissza lehet engedni a megőrzött élőhelyre. Csakhogy gyakran lehetetlen eredeti állapotában megőrizni az élőhelyet. Az óriásvarangyot nem lehet kiirtani Ausztráliából (bár próbálkozások azért vannak), és a már kiirtott esőerdő helyére hiába telepítenek fákat, az eredmény sose lesz olyan, mint az eredeti. Nemcsak emberi, hanem természeti hatások is megváltoztathatják az élőhelyeket (pont ebben a filmben egy másik élőhelyet vulkáni hamu temetett be), ez pedig nem újkeletű jelenség, hanem évezredek óta zajlik. A természet nem stabil, hanem folyamatosan változik, és azok az élőlények maradnak meg hosszú távon, amelyek képesek alkalmazkodni a változáshoz. Nemcsak emberi beavatkozás hatására haltak ki állatok a földtörténet során (a dinókban pl. ártatlanok vagyunk). Annyi a különbség, hogy az emberi tevékenység hatására ezek a változások gyorsabban és nagyobb mértékűek lettek, az állatfajoknak is rugalmasabbaknak kell tehát lenniük. Van, akiknek ez semmi gondot nem okoz, az erszényesnyestek erszénytelen tesókáival például rendszeresen találkozhatunk városainkban, ahol a padlásokon tárolt limlom közt új játékokat találnak maguknak. Azonban a fajok nagy része nem ilyen laza, tehát a felgyorsult változások a biodiverzitás durva lecsökkenésével fenyegetnek. És itt jön be az erszényesnyesteknél alkalmazott módszer: nem egy mesterségesen változatlanul tartott környezetbe engedik vissza őket, hanem segítenek nekik megbirkózni a változással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egyfajta esélyegyenlőségi megközelítés.
Nyilván nem minden állatfajjal alkalmazható a nyestes módszer (pl. kétlem, hogy egy csigafaj ilyen szinten idomítható lenne). De azt gondolom, nagyon fontos alternatív megközelítés lehet, és hosszú távon talán hatásosabb is, mint a konzerválásra fókuszáló módszerek.
(Sir David, a kispandával még tartozik).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)