Nem minősül anyának egy német transznő

ttps://www.identitas.co/single-post/2018/01/13/Nem-minosul-anyanak-egy-nemet-transzno

Sok tanulmány született arról, hogy a technikai fejlődés következtében ma már nem egyértelműek az anyaság kritériumai (az apaságé soha nem is voltak azok, hiszen sokáig nem volt lehetőség bizonyítani, kinek a spermája termékenyített meg egy nőt). A sperma- vagy petesejt-donáció és béranyaság eseteiben a jognak el kell döntenie, kinek a szülőségét ismeri el. Ez a mostani eset azért érdekes, mert bárhogy döntött volna a német Legfelsőbb Bíróság, azzal megkavarja azokat az elképzeléseket, amelyek a legtöbb emberben a családhoz kapcsolódnak.

Ha elismerik, hogy a spermát adó transznő anyja a gyereknek, ezzel azt mondják, hogy a szülő neme számít és nem az általa adott ivarsejt jellege; ez elismerné a transz ember nemét és azt a lehetőséget, hogy egy gyereknek lehet két anyja (ez utóbbi amúgy jónéhány országban lehetséges, ahol a törvény engedi a partner gyermekének örökbefogadását). Ha azt mondják, hogy a spermát adó személy csak apának minősülhet, ezzel az apa és anya kategóriáját függetlenítik a nemtől, hiszen a gyermek apja egy nő lesz. Ha úgy döntenek, hogy nő nem lehet apa, viszont az anya az, aki megszülte a gyereket, és ezáltal a transznő se nem apja, se nem anyja a gyereknek, azzal gyakorlatilag tagadják a vérségi kötelék jelentőségét. Persze azt, hogy a szülőség nem vérségi köteléken alapul, már az örökbefogadás is elismeri, itt azonban az a duplacsavar a sztoriban, hogy az érintett nő nem mondott le a gyerekről, hanem párjával közösen neveli, márpedig kultúránkban vagy egyiknek, vagy másiknak elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy elismerjék családtagként. Maradna még az az opció, hogy az „apa” és „anya” kategóriáktól független „szülő” kategóriát alkalmazzák a gyermek transznemű felmenőjére – ez viszont a szülőség nemi meghatározottságát szünteti meg.

Szóval az ilyen történetek mindenképpen megkérdőjelezik a vérségen alapuló „papa-mama-gyerek” családmodellt, amelyet a könyvek és a konzervatívok sulykolnak. Ironikus módon pont a kérvényezők által preferált modell (hogy a transznőt anyának tekintsék) lett volna az, amely legkevésbé tér el a családi szerepek hagyományos nemi felosztásától. A Legfelsőbb Bíróság valószínűleg konzervatív próbált lenni, de ezzel szemben olyan döntést hozott, amely precedensként szolgálhat a családi nemi szerepeket megkérdőjelező későbbi ügyekben.

Fassbinder: A félelem megeszi a lelket (Átrium Színház)

***SPOILER***
A középkorú német takarítónő összeházasodik a fiatal marokkói vendégmunkással. Ekkor tapasztalja meg, mennyire előítéletes a környezete, és ez már csak azért is lesokkolja, mert nemcsak férjét éri a stigma, hanem saját magát is (egyrészt mert nagymama létére mer új kapcsolatba belevágni, másrészt mert egy külföldivel való kapcsolat automatikusan alacsonyabbrendű nővé fokozza le mások szemében). És ez így mehetne tovább a végtelenségig, ha a környezetében levők nem jönnének rá hirtelen, hogy szükségük van a vegyes házaspár segítségére. Emi pedig örömmel teljesíti hirtelen, bár nem érdek nélkül kedvessé vált családtagjai, kollégái és szomszédai kéréseit, és elfelejteni látszik azokat a megaláztatásokat, amelyeket korábban elszenvedett tőlük. Sőt férjét elkezdi ugyanúgy egzotikumként és/vagy háziszolgaként kezelni, ahogyan a társadalom a színesbőrűekhez általában viszonyul.

A darab vége felé a néző (vagy legalábbis az én baráti társaságom) őszintén sajnálja a cirkuszi attrakcióként mutogatott Alit és kb. meg tudja érteni, miért menekül vissza az arab barátokhoz (és barátnőhöz). Anélkül, hogy Emit felmentenénk vagy elítélnénk, érdemes belegondolni, miért is csinálja ezt. Túl gyenge érv, hogy ő is így szocializálódott, hiszen Alival való kapcsolata kezdetén hajlandó volt szakítani saját kultúrájával, sőt családjával is a férfi kedvéért. A kirekesztettség azonban magányos állapot: mindannyian vágyunk rá, hogy tartozzunk valahová. Emi ezt talán még nehezebben élte meg, hiszen élete első évtizedeiben ő a többséghez tartozott, legalábbis a saját társadalmi közegében. Csak Ali iránti szerelme vehette rá, hogy vállalja a teljes magányt, és amint felcsillant a lehetősége, hogy új férjével együtt is befogadásra lelhet, minden erejével próbált ehhez a közösséghez idomulni. Az is lehet, hogy saját közösségétől tudattalanul is átvett bizonyos gondolkodásmódokat, például azt, hogy a Németországban élő arabok ne ragaszkodjanak annyira a saját kultúrájukhoz.

Az LMBT párhuzam nemcsak azért adja magát, mert Fassbinderről tudjuk, amit tudunk. Szemben azokkal, akik eleve egy kisebbségi közegbe születnek (pl. a romák vagy az ázsiaiak), az LMBT emberek többsége egy heteró közegben szocializálódik, és gyakran csak hosszú évek után – akár felnőttkorban – szembesül azzal, hogy kilóg onnét. Így aztán éppúgy sokkolhatja őt az addig akár észre sem vett előítéletesség, mint egy olyan embert, aki bevándorlóval házasodik össze (vagy akinek egy családtagja előbújik vagy fogyatékos lesz). Sokan úgy próbálnak befogadást nyerni, hogy még jobban teljesítenek, mint a heterók (munkahelyen, családi kötelezettségekben stb.) és különbözőségük helyett – ami miatt kirekesztik őket – a heterókhoz való hasonlóságukat hangsúlyozzák. A queerelmélet akadémikus képviselői igen kritikusok az ilyen LMBT emberekkel szemben, és azzal vádolják őket, hogy bűnrészesek saját közösségük még marginalizáltabb tagjainak kirekesztésében (pl. ilyen megjegyzések formájában, hogy „én nem rázom a seggemet a pride-on, mint azok a hülye transzvesztiták!”). Szerintük azzal, hogy LMBT emberek megpróbálnak idomulni az aktuális normákhoz, megerősítik azokat és így még nehezebb lesz a heteronormatív rendszert megdönteni. Csakhogy a tudósok két dolgot felejtenek el. Egyrészt a heterókhoz idomuló LMBT emberek azért teszik ezt, mert szükségük van rá, hogy tartozzanak valahová; a problémát nem az ő kritizálásuk fogja megoldani, hanem ha létrejönnek olyan befogadó közösségek (vidéken is, nem-középosztálybelieknek is, akadálymentesen), amelyeknek normái alternatívát kínálhatnak nekik a heteronormativitáshoz képest. (Persze a queer tudósok többsége valószínűleg sose élte meg a sehova se tartozás érzését, hiszen nemzetközi akadémiai hálózatokat alkotnak, és ráadásul vannak annyira mobilisak, hogy akár személyesen is rendszeresen találkozzanak.) A másik elfelejtett dolog pedig az, hogy a heteronormativitás is változhat, és nagyobb esélyünk van megváltoztatni belülről, mintha elzárkózunk a saját alternatív értékeket valló kis közösségeinkbe, ahogy a 70-es években sok feminista kommuna tette. Kutatások bizonyítják például, hogy azokban az országokban, ahol az LMBT emberek jogegyenlősége nagyjából megvalósult, az azonos nemű kapcsolatok megítélése is javult, sőt egyre több heteró veszi át stílusában vagy párkapcsolata menedzselésében az LMBT közösség értékrendjét (emlékezzünk csak a Melegítő című tévéműsorra). Ezzel nem azt mondom, hogy okés dolog másokat lealázni vagy kihasználni saját befogadásunk érdekében. De létezhetnek olyan stratégiák, amelyek nem sodornak minket perifériára, ugyanakkor – és részben épp ezért – lehetőséget adnak arra, hogy befolyásoljuk az emberek gondolkozását.

Isabel Allende: La isla bajo del mar

A XVIII. századi Dominikán (akkor még Saint-Domingue francia gyarmat) két jóbarát végeérhetetlen vitákat folytat a rabszolgaságról. Toulouse Valmorain humánus rabszolgatartónak tartja magát: elutasítja a kegyetlenkedést és álma egy olyan ültetvényt létrehozni, ahol a rabszolgák megfelelő élet- és munkakörülmények között élhetnek, meggyőződése viszont, hogy a rabszolgaság mint rendszer megváltoztathatatlan, hiszen előfeltétele a gyarmatokon kialakult ültetvényes gazdálkodásnak. Parmentier doktor ellenben abolicionista: a rabszolgaság teljes megszüntetéséért küzd. (A különbségük megmutatkozik abban is, melyikük hogyan kezeli színesbőrű partnerét: amikor beüt a krízis, Valmorain is mindent megtesz szeretője megmentéséért, de a doktor az, aki – sok év rejtőzködés után – nyíltan felvállalja a kapcsolatát.) A történelem és az élet persze a doktort igazolja: hiába alkot meg Valmorain egy humánus mintagazdaságot, felesége folyamatosan próbálja – olykor sikerrel – bevezetni ott a más ültetvényeken gyakorolt kegyetlenebb módszereket, a regény fekete szereplői pedig csak felszabadításuk után tudnak kiteljesedni.

LMBTQ aktivista körökben nem újdonság az a gondolat, hogy csak a teljes jogegyenlőség jelenthet biztonságot. Amíg nincs házasság, csak bejegyzett élettársi kapcsolat, az azzal járó jogokat bármikor megkurtíthatják, ahogy erre egyszer már történt is kísérlet Magyarországon. Az egyenlő házasság melletti gyakori érv, hogy ha az megvan, már biztosítva érezhetjük a jogainkat. Ez az elképzelés azonban megdőlt most decemberben, amikor Bermudán – alig fél évvel a bevezetése után – visszavonták az azonos neműek házasságát. Tekinthetjük ezt tanmesének is arról, hogy mi történik, ha egy jogi intézményt azelőtt vezetnének be, hogy a társadalom fel lenne rá készülve, de szerintem nem ez a lényeg. Egyrészt Bermuda ugyebár brit gyarmat, és az egyenlő házasság bevezetése legalább részben az anyaország (vélt vagy valós) nyomásának volt a következménye; azzal, hogy most visszavonták, autonómiájukat fejezték ki. Ez szépen mutatja, hogy az LMBTQ embereknek biztosított és nem biztosított jogok gyakran egyáltalán nem az elfogadásról vagy elutasításról szólnak, hanem sakkfigurák egy politikai játszmában (lásd az EU nyomására bevezetett antidiszkriminációs törvények számos kelet-európai tagállamban). Másrészt a bermudai történet azt is példázza, hogy az LMBTQ emberek teljes egyenjogúságát nem a törvény betűje biztosítja, hiszen a törvények megváltoztathatók. A feketék elnyomása sem szűnt meg a rabszolgaság eltörlésével, ahogy az amerikai Délen a hatvanas évekig uralkodó apartheid-rendszer tanúsítja, viszont előfeltétele volt annak. Ugyanígy az azonos nemű párok elfogadását nem az egyenlő házasság mint intézmény jelenti, hanem az az állapot, amikor már senki nem kezeli ezeket a kapcsolatokat másként, mint a heterókét. Ez viszont jogi egyenlőség nélkül nem valósulhat meg. Amíg valakit a törvény másodrendűként kezel, akár a leghumánusabb körülmények között is, nincs esélye arra, hogy másokkal egyenrangú életet élhessen.

Erőss Krisztián: Meleg családi fészek

Tény, hogy nem vártam mély irodalmi élményt a könyvtől: egyrészt ismerem a szerzőt, másrészt nem lehet véletlen, hogy a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár nem a „Szépirodalom”, hanem a „Család” szekcióba helyezte. A gyengén és slendrián módon megírt regények minden jellegzetességét felmutatja: követhetetlenül sok és nem egyénített szereplő, sablonos leírások, következetlenségek (az egyik szereplő elhunyt párját először Andrásnak, majd pár oldallal később már Istvánnak hívták), tárgyi tévedések (hogy kerülnek cecelegyek egy budapesti lakásba?), a jellemrajz – ha beszélhetünk ilyenről – logikátlansága (a leszbikusok gyerekneveléséről folytatott vita szövegeit a szerző szó szerint egy internetes fórumról ollózta, ám sikerült néha ugyanazon szereplő szájába egy megszólaláson belül egymással ellentétes véleményeket adnia) stb. A könyv élvezeti értékét azonban ezeknél sokkal jobban (és negatívan) befolyásolja didaktikussága. Erőss Krisztián úgy gondolta, a főszereplő meleg pár életén keresztül a teljes magyarországi LMBT kultúrát bemutatja az olvasónak. Az láthatóan nem jutott eszébe, hogy aki egy ilyen könyvet a kezébe vesz, jó eséllyel nem annyira tájékozatlan, hogy totálisan alap dolgokat is el kellene neki magyarázni, sőt talán nem is örül annak, hogy ennyire hülyének tartják. De még ha például nem sok információja volt is mondjuk a meleg holokausztról, akkor sem biztos, hogy húszoldalas előadást akar róla végigrágni egy olyan könyvben, amelyet ő vélhetően a cselekménye miatt kezdett el olvasni. Persze szép és jó, ha valaki tájékoztatni akarja a heteró közönséget, ennek azonban megvannak a maga műfajai, az ismeretterjesztő könyvtől a brosúrán át a blogig. Egy szépirodalmi műbe is belekerülhet valamennyi tájékoztatás (ez időnként amúgy is elkerülhetetlen, pl. ehhez a történethez szükséges valamennyit beszélni a mesterséges megtermékenyítés technikájáról), de ha teljesen lenyomja a cselekményt, akkor csak a nagyon elszántak (vagy leendő kritikusok) fogják a könyvet végigolvasni.

A legnagyobb baj azonban a könyvben szereplő információáradattal az, hogy igen gyakran nem állja meg a helyét. A meleg szereplők folyamatosan arra panaszkodnak, hogy nemi identitásuk (nem pedig szexuális irányultságuk) miatt éri hátrány őket, a születési nemüket megváltoztatni kívánó embereket transzvesztitaként (nem pedig transzszexuálisként) emlegetik, a Melegség és Megismerés program neve pedig „Ismerd meg és toleráld a másságot” lett, ami egyrészt túl hosszú és idétlen, másrészt szembemegy a program két alapvetésével (elfogadást várunk, nem puszta toleranciát+a melegség nem „másság”). Hasonló baromságok más, tájékoztató célból íródott magyar művekben is fellelhetők. Láthatóan elterjedt az LMBTQ emberek között és környezetükben az a tévhit, hogy ha valaki tagja egy közösségnek, akkor automatikusan mindent tud róla és képes is lesz arra, hogy ezt továbbadja. Pedig ez a mi esetünkben még annyira sem igaz, mint mondjuk az etnikai kisebbségeknél. Ez utóbbiak esetében ugyanis a gyerek általában beleszületik a kultúrába, kiskorától fogva folyamatosan tanulja; a legtöbb LMBTQ ember viszont csak előbújása után találkozik ezzel a közösséggel és ugyanúgy tanulnia kell a szokásokat, normákat és szóhasználatot, mint az idegen kultúrába csöppent antropológusnak. Ráadásul az LMBTQ közeg igen sokrétű, és csak mert valaki ismeri egy szeletét (pl. a középosztálybeli, aktivizmusról valamennyi fogalommal rendelkező fiatal meleg férfiak közegét), még nem biztos, hogy más csoportokról (pl. transz* emberek vagy LMBTQ jogvédők) is vannak ismeretei. Mielőtt kineveznénk magunkat „tapasztalati szakértő”-vé, vegyük észre, hogy tapasztalati úton saját kultúránkat se tudjuk teljességében megismerni (ahogyan nem tud túl hiteles leírást adni a busójárásról egy olyan ember, aki sose látta). Ami önmagában nem baj, de ha magunkra vállaltuk azt a feladatot, hogy „felvilágosítjuk” a nyilvánosságot LMBTQ témában, akkor vagy maradjunk meg a saját személyes tapasztalatainknál, vagy igenis olvassunk és nézzünk utána a dolgoknak, ellenkező esetben nemcsak félretájékoztatjuk a heterókat, de saját közegünk bizonyos tagjait (esetünkben a transzneműeket) is megbántjuk, ami akár töréseket okozhat a közösségen belül.

Egy apa nem pótolható

A plakát a prosztatarák megelőzésére hívja fel a figyelmet, akárcsak a tavaly megindult szakállnövesztő akció. Ezzel nincs is semmi baj. A plakát szövege – „Egy apa nem pótolható” – viszont engem meglehetősen zavar: azon túlmenően, hogy bújtatva sikerül stigmatizálnia az egyedülálló anyákat, azt sugallja, hogy egy férfinak kizárólag családja érdekében fontos odafigyelnie az egészségére. Nem azért, hogy neki magának jó legyen, esetleg hogy másfajta módon hajtson hasznot a társadalomnak. Hasonló üzenetű rákellenes plakát korábban női szereplővel is volt már („a családomnak még szüksége van rám” típusú üzenettel), de azon már meg se lepődünk, hogy egy nő számára az uralkodó diskurzusok a családot jelölik ki mint legfontosabb teendőt. Az viszont újdonság, hogy egy férfi nem sakkpartnerként, mentőápolóként vagy egy civil szervezet önkénteseként, hanem apaként nem pótolható.

Látok némi párhuzamot az itt leírt jelenség és az emberi test szexualizálása között. Annak idején a feministák hevesen tiltakoztak az ellen, hogy a nőket a média szexuális tárgyként ábrázolja, és a közbeszédek is így viszonyulnak hozzájuk. Mostanra kezd ezen a területen kialakulni a nemek közti egyenlőség, de nem pont úgy, ahogy a feministák elképzelték: mára már a férfiakat is tárgyiasítják a reklámok és a nők is olykor úgy beszélnek róluk, mintha pusztán testrészekből állnának. A plakát tanúsága szerint most – talán valamennyire tudatosan, a népességfogyás és hasonló pánikok miatt – a család lett nemcsak a nők, hanem a férfiak elsődleges feladata is. Persze az nem baj, hogy gondoskodó férfiak jelennek meg a reklámokban, de az már igen, ha őket is csak mint családtagot és nem mint önálló egyéniséget tekintjük értékesnek. Szeretném a magam – és vélhetően sok más feminista – nevében leszögezni: mi nem ezt akartuk.

Szabó Magda: A szemlélők

***SPOILER***

Roland egy gazdag, semleges ország diplomatája. Anna egy meg nem nevezett, történelemtől megtépázott kelet-európai ország szülötte. Ez a különbség állja útját kapcsolatuknak, nem a politika vagy Roland felettesei. Anna mélységesen megveti a „szemlélőket”, akik maguk nem szenvednek a történelem viharaitól, ezért igazán meg sem érthetik azokat, akik igen, és korlátozott empátiájuk miatt segíteni se tudnak nekik hatékonyan. Anna elutasítja azt a hozzáállást, amely a világ problémáit csak biztonságos távolból szemléli.

Ez így nemes megközelítésnek tűnik, csakhogy Anna is igazából csak a saját honfitársaival tud empatizálni. A szerelmes férfival kegyetlen, és egyszer sem említ olyasmiket, hogy a világ más részein mitől és hogyan szenvednek az emberek, nem is próbál tenni értük. A máshol élőkhöz ugyanúgy nincs köze, mint Rolandnak, de ő még csak nem is szemléli őket, még ügyetlenül sem próbál nekik segíteni.

Itt élő külföldi barátnőm nemrég megosztott velem egy tapasztalatot, amit én is ugyanígy látok: a magyarok hajlamosak panaszkodni a helyzetükről és együttérzést várni másoktól, de nem mutatnak ugyanilyen együttérzést a náluk rosszabb helyzetben levők iránt. Pedig az Európai Unió tagja vagyunk, amely a világ egyik leggazdagabb politikai közössége, és még demokráciában sincs akkora deficitünk, mint számos afrikai vagy ázsiai országnak. De erre az érvre az átlag magyar azt feleli: „ja, Afrika meg Ázsia nem számít”. Ők csak a nálunk gazdagabb országokhoz mérik magukat, illetve akár saját országunkon belül a náluk gazdagabbakhoz, és nem foglalkoztatja őket sem az itthoni mélyszegénység, sem az Afrikában dúló polgárháborúk. A magyarok adakozó kedve csak olyankor jön meg, amikor más magyarokat sújt valami természeti vagy történelmi katasztrófa, mint a romániai forradalom vagy a vörösiszap-katasztrófa idején, és még ilyen helyzetekben is vannak, akik (állandó keresettel és fedéllel a fejük fölött) felháborodva kérik ki maguknak a feltételezést, hogy nem ők a világ legszerencsétlenebb embere, akin igenis kötelessége lenne valakiknek (főleg az államnak, de akár az Uniónak vagy a gazdagoknak) segítenie. Empátiát várunk el a nálunk jobb helyzetben levőktől, miközben nem veszünk tudomást a nálunk szegényebbekről. Pedig ha például az országunkban levő jómódú emberek nem azon keseregnének, hogy nem érik el a Ewingok életszínvonalát, hanem segítséget nyújtanának a szegényeknek (nem leereszkedő gesztusként, hanem fenntarthatóan, az ő igényeik szerint), az közelebb vinné az országot a vágyott Nyugathoz. Igaz, akkor nem lenne miért sajnálnunk magunkat.

Arnaldur Inðridason: Hideg nyomon

Meggyilkolt thaiföldi kisfiút találnak Reykjavík egyik lepusztult lakótelepén. Több lehetséges indíték is fölmerül: rasszizmus, pedofília, drog, bandaháború. Mindeközben Sigurdur Óli nyomozó és felesége, Bergthóra – mivel nem lehet vér szerinti gyerekük – a nemzetközi örökbefogadást fontolgatják. (Izlandon, akárcsak Skandinávia más országaiban, kevés az örökbe adható gyerek, mivel megfelelő a szexuális felvilágosítás az iskolákban, nem korlátozzák a fogamzásgátlást és az abortuszt, és a legtöbb család megengedheti magának, hogy akárhány gyereket felneveljen.) Sigurdur Óli azonban mintha nem lelkesedne annyira az ötletért. Bergthóra nem érti, mi történik, még az is felmerül benne, hogy férjének előítéletei vannak a színesbőrűekkel szemben.

Sigurdur Óli természetesen nem rasszista. Bár a könyv nem mondja ki egyértelműen bizonytalansága okait, a két cselekményszál egymás mellé tételéből világos a magyarázat: látván, milyen szörnyűségek történhetnek békésnek hitt országában egy színesbőrű gyerekkel, a nyomozó elbizonytalanodik, hogy van-e joga ennek kitenni valakit. Ezt az érvelést sokszor halljuk LMBT és fogyatékkal élő emberektől is, akik azért mondanak le a gyerekvállalásról, mert nem akarják, hogy kisfiuk vagy kislányuk stigmatizálva nőjön fel. Az ő esetükben ráadásul ez a stigma pont szülei mássága miatt ragadna a gyerekre, szemben a nemzetközi örökbefogadással (bár ott is a szülő hozta a döntést, hogy rasszista közegben nevel föl egy nem-fehér gyereket). Van, aki egyenesen önzőnek titulálja azokat az LMBT vagy fogyatékkal élő embereket, akik ennek tudatában gyereket vállalnak – mintha ők lennének a hibásak a kirekesztésért és nem a társadalom. Ezzel persze tovább erősítik azt a gondolkodást, hogy a kisebbségek tagjai nem egyenértékűek a többséggel, hiszen megkérdőjelezik egy alapvető jogukat: azt, hogy családot alapítsanak.

Pedig ugyanezt a történetet meg lehet közelíteni más irányból is. Tegnap az Ötödik Fogyatékosságtudományi Konferencián Lévay György nagyon tudatosan reflektált arra: az ő (pár hónap múlva születendő) gyereke azzal a nehezítéssel fog majd élni, hogy édesapjának nincs keze. Gyuri azonban ennek nem a negatívumait, hanem a pozitív hozadékát látta meg: ennek a gyereknek a számára a kézzel rendelkező és kéz nélküli emberek ugyanolyan megszokottak és egyenértékűek lesznek, így megalapozhat egy olyan nemzedéket, amely a fogyatékosságot normálisként kezeli. Ugyanígy a fehérek által örökbe fogadott színesbőrű vagy a szivárványcsaládban nevelkedő gyerek számára magától értetődő lesz a családformák sokszínűsége, és tágabb látókörrel fog rendelkezni, mint társainak többsége. Persze nehézségekkel is szembenézhet, de ezek nem olyasmik, amikre nem lehet felkészíteni. Mint ahogy, ha a gyerek saját maga például fogyatékkal élő vagy transznemű, végképp nem kerülhetők meg ezek a nehézségek, de a szülők segíthetnek ezekkel megküzdeni.

Amúgy meg az ilyen félelmek nagyon gyakran eltúlzottak. Arnaldur regényében a legtöbb szereplő nem rasszista; más kérdés, hogy a rasszistákat mind Sigurdur Ólinak passzolják át kihallgatásra, mert a többi zsaru túlzottan kiborul tőlük, ezért ő nyilván torzított képet lát a valóságról. Ugyanígy az az LMBTQ ember, akire a netes portálokról ömlik a homofóbia és a játszótéren is buzizást hall, nem fogja érzékelni, hogy környezetében milyen nagy az elfogadó emberek aránya, mert azok valószínűleg nem fognak ordítozni és homofóbokat megverni az utcán. A támogatók jellemzően csöndesebbek, mint a támadók, a hírportálok pedig a sokkoló, erőszakos történeteket részesítik előnyben. A média nemcsak szíthatja a homofóbiát, hanem fel is nagyíthatja. Persze fontos beszélnünk a homofóbiáról, rasszizmusról, épségterrorról stb, de csak arányos mértékben, különben mi magunk, neten és más médiában írkáló-beszélő emberek, fogjuk megerősíteni azokat a korlátokat, amelyek saját közösségeink egyenlő jogainak útjában állnak.