Bérunió – Hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson

https://www.google.hu/search?q=b%C3%A9runi%C3%B3+plak%C3%A1t&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ved=0ahUKEwj43fidns3WAhVJaVAKHdDiAGkQsAQIMg&biw=1366&bih=637#imgrc=k37ap3FPBUY80M:

Előre leszögezném, hogy a bérunióval önmagában nincs bajom (bár arra kíváncsi lennék, hogy kívánják megvalósítani egy olyan Európában, ahol bizonyos országok jelentősen kevesebbet tesznek hozzá az uniós költségvetéshez, mint mások - mi is ide tartozunk - és a többet befizető államok biztos nem fogják a mi béreink megemelését finanszírozni).Azt viszont nem gondolom, hogy pusztán ez az egyetlen változás itthon tartja majd azokat a fiatalokat és kevésbé fiatalokat, akik most külföldön keresnek munkát.

Mostanában népszerű mindent az anyagiakra visszavezetni (ld. a Gregor Anikó-interjúról szóló posztomat); tanulmányokban olyanokat olvasok például, hogy a kelet-európaiak azért örültek a rendszerváltásnak, mert remélték, hogy utána nyugati színvonalon fognak majd élni. Nem állítom, hogy ez ne játszott volna sokaknál szerepet, de nem ez volt az egyetlen tényező. Nekem például akkoriban az anyagiaknál sokkal fontosabb volt az a tudat, hogy szabadabban utazhatok külföldre és beleszólásom van a politikába. Ugyanígy azt gondolom, hogy a most külföldön munkát vállaló magyarok legalább egy részének a béruniónál sokkal több kellene ahhoz, hogy itt maradjon. Például az, hogy ne érezze úgy, befizetett adóját értelmetlen gigaprojektekre költik valódi fejlesztések helyett. Az, hogy (ha cigány) ne gyűlöljék és diszkriminálják a bőrszíne miatt. Vagy az, hogy (ha aktivista mentalitású és szeretne civil szervezetekben dolgozni) ne kiáltsák ki közellenségnek. Az, hogy (ha nő) ne azt hallja mindenhonnan, hogy neki csak a gyerekszülés a feladata, nem pedig a karrier, az önmegvalósítás vagy épp a politika. Az, hogy (ha szivárványcsaládban él) létezőnek ismerjék el a családformáját. Az, hogy (ha tanár vagy egészségügyi dolgozó) megkapja azt a társadalmi elismerést, ami nemcsak a fizetésben fejeződik ki. Az, hogy (ha tudományos területen dolgozik) létezzenek olyan intézmények, ahol kutatómunkát végezhet, lehetőleg anélkül, hogy mellette többet kelljen tanítania, mint egy középiskolai tanárnak. A bérunió mellett ezek és még egyéb tényezők szükségeltetnének ahhoz, hogy a külföldön munkát vállaló magyarok itthon maradjanak. Most már csak azt a pártot keressük, aki mindezt meg tudja valósítani (jelentkezés itt).

Kedi – Isztambul macskái

A filmből úgy tűnik, hogy Isztambul minden lakosa imádja a macskákat. Ugyanakkor a filmben megszólalók számára ezek az állatkák mind különböző dolgokat jelentenek: a gondoskodás lehetőségét, terápiát, mintát a nőiség megélésére vagy éppen a kapcsolatot Istennel. Nyilván azért, mert mindenkinek másra van szüksége: a traumatizált idős asszonynak gyógyulásra, a magányos kisfiúnak megértő társra, a hajóját vesztett kapitánynak pénzre és hitre, a vendéglősnek pedig valaki olyanra, aki megfogja az egereket – és ezt mindegyikük a macskákban találja meg. Ugyanakkor nem okoz semmiféle konfliktust ez a sokfajta értelmezés: nem vesznek össze például azon, hogy a macskák közelebb visznek-e Istenhez vagy sem.

Vannak fogalmak is, amelyek különböző embereknek különböző értékkel bírnak; ilyen lehet például a magyarság, a nem, a család vagy Európa. Ezekről is elmondható, hogy az egyén helyzetén múlik, mit lát beléjük: egy transznőnek például nagyon fontosak lehetnek a nőség külső jegyei, hiszen ezeken múlik, hogy mások elfogadják-e az ő nemi identitását, egy cisznemű politikusnő viszont ugyanilyen joggal háborodik fel, ha a média politikai programja helyett a külsejére koncentrál. Ugyanakkor ezen fogalmak esetében mintha sokkal nehezebben tolerálnánk az eltérő értelmezéseket, mint a macskák szerepénél. Ádáz viták folynak arról, mi fér bele az egyes fogalmak értelmezésébe, és az egyes táborok képviselői gyakran azzal vádolják az eltérő véleményen levőket, hogy azok nem is igazi magyarok/nők/feministák. Sőt, még az is felmerül, hogy az ellenvélemény puszta létezése elveszi a fogalom értékét; ilyen az az érvelés, amely szerint a házasság vagy a család intézménye értéktelenné válik azáltal, hogy azonos nemű párok is fontosnak tartják és szeretnék megélni. Ahelyett, hogy örülnénk, amiért mások is osztják az értékeinket, nekik támadunk, mert nem pontosan úgy értelmezik őket, mint mi.

Közhely, hogy nagyon sokmindent tanulhatunk a macskáktól. De szerintem abból is sokat tanulhatunk, ahogy az isztambuli emberek a macskákhoz viszonyulnak. Például az értékek pluralizmusát, az egyedi élethelyzetek elismerését és az, hogy ami összeköt minket, sokkal fontosabb, mint az, hogy pontosan ugyanolyan jelentést tulajdonítsunk neki.

Charlie és a csokigyár, avagy Willy Wonka és a maszkulinitás

***SPOILER***
Nemrég a facebook-falamon egy beszélgetésben felmerült a kritika, hogy nemcsak a mainstream média, de a feministák is csak a hegemón maszkulinitásra koncentrálnak (persze különböző előjellel) és alternatív maszkulinitások alig jelenítődnek meg. A kritika jogos és magamra is vettem, hiszen maszkulinitással kapcsolatban én is főleg a hegemón változatot (vagy annak kudarcát) szoktam itt elemezgetni (ld. pl. a Vérmacska c. posztot). Mentségemre legyen szólva, nem volt könnyű alternatív maszkulinitást megjelenítő tömegkulturális terméket találnom. Ezzel a konkrét példánnyal kapcsolatban is lehet velem vitatkozni, de azt gondolom, az átlaghoz képest még mindig valamennyire alternatívát tud mutatni.

Első kiindulópontom Johnny Depp volt, nemcsak mert az egyik kedvenc színészem, hanem mert puszta stílusával is kritikát vagy legalábbis távolságtartást fogalmaz meg a hegemón maszkulinitással szemben (ez a két dolog persze nem független egymástól). Foglalkozhatnék itt a festett szemű, fantasztikus frizurájú Jack Sparrow kapitánnyal, akinek macsós húzásai sorra csődöt mondanak, de a Charlie és a csokigyár annyiból alkalmasabb példa, hogy valamiféle pozitív modellt is igyekszik felmutatni a vége felé. Mondjuk elég sokáig nem: Charlie családja az idealizált patriarchális család, Willy Wonka pedig egyfajta kombinációja az elnyomó gyarmatosítónak és a leereszkedő jótevőnek, aki majd örökösévé teszi az általa, saját kritériumai alapján kiválasztott gyereket (és nem véletlen, hogy a jelöltek közül a legszegényebbre esik a választása). Ezen a ponton azonban felborul a dickensi sablon, mert Charlie visszautasítja az ajánlatot. Mondjuk az indítéka („a család fontosabb, mint a gazdagság”) elég nyál, viszont elindít egy változást Willy Wonkában. Először is felkeresi rég nem látott apját. Ezt lehet megint a családmitológia részeként értelmezni, de nekem másról szól. Willy Wonka apja ugyebár egy autoriter szülő volt, aki fiát rettegésben tartotta és eltiltotta az édességektől – elvben a fogak egészségére hivatkozva, de ha belegondolunk, hogy kultúránkban az édesség (felnőttkori) fogyasztása nőiesnek van kódolva (pl. az édes tömény italokat nem alkoholtartalmuk alapján minősítjük „kontyalávalónak”), a történet úgy is értelmezhető, hogy „férfit akart faragni” belőle. Willy azonban fellázadt és megvalósította önmagát, miközben gyerekkorának még az emlékét is megpróbálta kitörölni a gondolataiból. A hazalátogatás tehát egyrészt tudatosítást jelent, másrészt azt, hogy nyíltan szembe mer szállni az annak idején ráerőszakolt maszkulinitás-modellel és szembeállítani vele a sajátját. Az, hogy az apa titokban büszke volt a fiára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő maga megváltozott (elvégre egy gyár igazgatójának lenni sikeres maszkulinitás; nem tudom, ugyanígy örült volna-e, ha Willy egy kis csokimanufaktúrában készítette volna a kézműves bonbonokat), de nem is ő a lényeg, hanem maga Willy. Aki innentől képes továbblépni és elengedni a 100%-os kontrollt, ami addig jellemezte. Hajlandó Charlie feltételeihez alkalmazkodni, és a film zárójelenetében egyenrangú társként tárgyal vele a tervezett új termékekről – túllépett a felnőtt-gyerek hierarchián.

Adja magát a párhuzam olyan filmekkel, mint a Hook, amelyekben egy felnőtt egy gyerek hatására tanul meg ismét gyerek lenni és/vagy felfedezni érzéseit. De Willy Wonka története nekem nem erről szól, ugyanis nem válik gyerekké, és nem is pusztán a szeretetet fedezi fel magában. Hanem azáltal, hogy feldolgozza gyerekkori traumáit és egyenrangú félként lép apja elé, megszabadul attól a gondolkodásmódtól, amely hierarchiákon alapul. Ha Willy Wonkának valaha barátnője volna (na jó, feltételezve, hogy heteró, aminek mondjuk semmi jelét nem adja), reményeim szerint őt is ugyanúgy partnernek tekintené, mint Charlie-t.

David Plummer: Crimes Against Manhood

Az utóbbi időben észrevettem, hogy legtöbb bejegyzésem meglehetősen kritikus, úgyhogy gyorsan írok egy olyan cikkről, amivel maximálisan egyetértek.

David Plummer nagyon behatóan tanulmányozta a homofóbiát: a cikk iszonyat mennyiségű adatot sorol fel, amelyek nagy része saját felméréseiből származik. Hasonlóan jónéhány más kutatóhoz (pl. C.J. Pascoe, akiről sok éve már írtam egyszer) ő is a nemi szerepekből vezeti le a homofóbiát. Ahogy a cím is mutatja, szerinte a fiúk és fiatal férfiak kortárs csoportjai a homoszexualitást a férfiasság elárulásának tekintik, és ezért a homofóbia különböző megnyilvánulásaival (buziviccek, iskolai zaklatás, buziverés stb.) próbálják megakadályozni, hogy bárki átlépje ezt a határt, illetve megbüntetni azokat, akik megteszik. David szerint a fiatalok ezt nem a felnőttektől tanulják, mert azok legtöbbször nem bátorítják az ilyesmit (legalábbis Ausztráliában, teszem hozzá én halkan), hanem az idősebb fiúktól; a felnőttek szerepe mindössze annyi, hogy mivel nem avatkoznak közbe, megerősítik a srácokban azt a hozzáállást, hogy ezt lehet, sőt a homofóbia hatalom, hiszen még a felnőttek se mernek ellenállni neki. Itt egy logikus következtetés jön, amit mindenki vonjon le magának.

A 14 oldalas cikk első 11 oldala erről szól, és már kezdtem azt gondolni, hogy a nők elleni homofóbia megint kimarad a pixisből, de szerencsére nem. Ennek az okait ugyan nem tudjuk meg, viszont David közöl néhány statisztikát a nők és férfiak elleni homofóbia megjelenési formáiról (ezek kb. egybevágnak azzal, amit a 2010-es magyar diszkriminációs kutatás talált, erről a beszámolót ld. a Homofóbia Magyarországon kötetben). És itt jön a lényeg: mindezek után David óva int attól, hogy a statisztikákból túlságosan messzemenő következtetéseket vonjunk le. Egyrészt ha elkezdjük nézegetni, kit támadnak gyakrabban vagy súlyosabban, abból csak ugyanolyan „elnyomottsági olimpia” lesz, ami sajnos elég gyakori a kisebbségek körében: azon versengenek, kinek rosszabb a helyzete, mintegy indoklásként, hogy kinek a problémái érdemelnek prioritást/több figyelmet/több forrást stb. Ideális helyzetben mindannyian ugyannyit kapnának mindenből, de főleg a források esetében ez jelenleg problémás, tehát valamilyen szinten érthető, ha bizonygatni kényszerülnek rászorultságukat. Mint sok szerző megjegyzi azonban, ez a megközelítés elfedi azt, hogy ugyanaz az ember több kisebbségi csoporthoz is tartozhat, ráadásul nem az összefogást, hanem a széthúzást erősíti. Másrészt a statisztikák elfedik az egyedi eseteket. Igenis támadnak meg leszbikusokat utcán és bántalmaz meleg férfiakat családtag, még ha az általános tendenciák ellentétes irányúak is. Nagyon sok helyzetben kellett már bizonygatnom, hogy igen, a leszbikusok elleni homofóbia is ölthet fizikai formát, és ilyenkor mindig személyes ismerősök példáját hoztam fel – de ilyen ugye nem mindenkinek van. Viszont ha a gyűlöletbeszédet és gyűlöletbűncselekményeket egy eszköztárnak tekintjük, amelyből adott homofób személy vagy csoport helyzettől függően válogat (pl. kisebb eséllyel támadnak meg fizikailag egy olyan csávót, aki ránézésre is simán péppé veri őket), akkor nem a statisztikai valószínűséget nézzük, hanem azt, hogy ott és akkor milyen befolyásoló körülmények voltak. (Pl. David és sok más kutató is rámutat, hogy bandák gyakrabban követnek el fizikai erőszakot, mint egyedülálló személyek.) Ez nemcsak a támadások megértésében segítene, hanem akár abban is, hogyan tudják a lehetséges áldozatok megvédeni magukat. Nyilván kellenek a statisztikák (pl. a törvényhozók meggyőzésére), de nem elegendőek ahhoz, hogy konkrét embereknek segítséget nyújthassunk.

Abby Stein képei

Abby Stein a közelmúltban vált médiasztárrá (magyarul ld. https://www.identitas.co/single-post/2017/06/18/Rabbitol-a-transz-noig--Az-elso-25-ev). Ez nem meglepő, hiszen története két végletet tartalmaz (ultrakonzervatív zsidó közösség kontra nagyvárosi életforma és tranzíció), márpedig napjainkban ez a leghatásosabb médiatartalom. Ráadásul jól felhasználható például arra, hogy megkérdőjelezzük a „fejlett Nyugat” mítoszát, ahol az LMBTQ identitások már nem jelentenek problémát vagy legalábbis újdonságot (Abby eredeti közössége a világ egyik legmodernebbnek tekintett országában, ott is a nagyvárosokhoz viszonylag közel található), valamint azt a konzervatív vádat, hogy a melegség vagy a transzneműség mintakövetéssel terjed (ha valakinek, hát Abbynek nagyon nem volt mintája). Ráadásul fiatal és jól néz ki, nem meglepő tehát, hogy a fotósok számára is kedvelt téma.

A Pride keretében kezdődött, állítólag a londoni zsidó LMBTQ közösségről (valójában egy Londonban szervezett LMBTQ zsidó találkozóról) szóló fotókiállításon kettő is szerepel Eve Singer Abby Steinről készített fotói közül. A két kép meglehetősen ugyanolyan felépítésű: mindkettőn élesen látunk egy rabbiruhába öltözött ortodox zsidó férfit, mellette mintegy szellemképként egy dekoratív fiatal nőt, mindezt omladozó tűzfal mint háttér előtt. Különbség, hogy az egyik egészalakosan mutatja a figurákat, a nő csillogó ezüstszínű ruhában, erősen szexualizált pózban áll; a másikon viszont a fotós rátett a képre egy vasrácsot , mindkét arc e mögött van.

A transzszexuális emberek többsége nem szívesen látja az „előtte-utána” képeket. Egyrészt megerősítik azt az elvárást, hogy egy transz embernek feltétlenül testileg is át kell alakulnia (minél látványosabban, annál jobb), másrészt az átmeneten átesetteket folyamatosan emlékezteti születési nemükre, illetve annak keretében definiálja őket. (Mellesleg Eve Singer legtöbb Abbytől készült képén nem jelenik meg ez a kettősség - a kiállítás készítői nyilván válogattak.) Ezt a tradíciót még súlyosbítva, a képeken Abby születési neme hangsúlyosabb, míg női énje csak halvány kísértet –ha nem ismerném a történetét, fordított (nőből férfivá) átmenetnek értelmezném. Nem tudom, maga Abby – aki nem transznőként, hanem transz múltú nőként azonosítja magát – mennyire örül annak, ha múltját ilyen mértékben hangsúlyozzák a jelenéhez képest. Nyilván valamennyi beleszólása van, de a fotós és alanya közötti kapcsolat dinamikája sokféle lehet( én is belefutottam már olyanba, hogy a fotós megpróbálta rám erőszakolni az ő koncepcióját). Akárhogy áll is hozzá, egy kiállítás készítőjének a felelőssége, hogy milyen képeket válogat be egy kiállításba és milyen célból, figyelembe véve azt, hogy potenciális közönsége esetleg nem ugyanúgy gonbdolkodik a témáról, mint ő, a fotós vagy maga a modell. Eve Singer művészi döntése mögött valószínűleg az húzódik meg, hogy egy ortodox rabbi sokkal látványosabb „egzotikus” fotótéma, mint egy csinos fiatal nő, főleg, ha a képeket LMBTQ közegben kívánjuk bemutatni. Azt gondolom azonban, hogy egy fotókiállításnak – különösen, ha egy egyenjogúságot elősegíteni kívánó rendezvény keretein belül zajlik – nem adekvát cél bármely csoport (beleértve az ortodox zsidók) egzotikus állatfajként való bemutatása ugyanolyan módon, ahogyan mi LMBTQ emberek jelenünk meg egzotikus állatfajként időnként a többségi médiában. Ugyanígy nem tartom adekvát célnak egy olyan felfogás erősítését, amely a transz emberek életében magát a fizikai átmenetet tekinti a legfontosabb elemnek és nem pl. azt, hogyan építik újjá életüket és kapcsolataikat az átmenet után. Értem én, hogy a workshopon nem sikerült megfelelően egzotikus képeket csinálni, ezért a fotósok kerestek valamit, amivel feldobhatják a portrék sorozatát. Abby Steinről azonban találhattak volna olyan képeket az interneten, amelyek a jelenére fókuszálnak (a bejegyzés elején linkelt cikkben is vannak ilyenek), története és személye pedig önmagában is van annyira lenyűgöző, hogy megragadja a kiállítás látogatóit. Akik nem mellesleg ez esetben kapnának egy képet arról is, hogyan lehet a transz embereket nekik is megfelelő módon ábrázolni. Hát, talán majd legközelebb.

LGBT Activism and Europeanisation in the Post-Yugoslav Space. On the Rainbow Way to Europe.

***SPOILER***
Nem jellemzően szoktam tanulmánykötetekről írni, sőt ez az első alkalom – ezek ugyanis túl sokféle írást szoktak tartalmazni ahhoz, hogy a velük kapcsolatos reakcióimat egy bejegyzésben összefoglalhassam. Erről a kötetről viszont pont azért tudok így írni, mert nem ez jellemzi. Bár minden cikk egy másik volt jugoszláv államról vagy területről (pl. Kosovo) szól, a helyi specifikumok felsorolásán felül egy-két kivétellel pontosan ugyanaz az üzenetük, ami két fő részből áll:
1. A volt jugoszláv országok csak azért vezettek be LMBTQ-barát jogi intézkedéseket (pl. antidiszkriminációs törvény), mert enélkül esélyük sincs valaha is csatlakozni az EU-hoz; ez viszont azért nem nyerő, mert az ily módon felülről rájuk erőszakolt törvények nem fognak valódi változást elérni az LMBTQ emberek megítélését illetően. A mondat első fele mindenképpen igaz, és nemcsak a volt jugoszláv országokra, hanem minden később csatlakozott vagy csatlakozás előtt álló volt szocialista országra. És tény, hogy nem ideális, ha a kormány nem valódi meggyőződésből, hanem megfelelési vágyból javít az LMBTQ emberek helyzetén, de még mindig jobb, mintha egyáltalán nem javítana rajta, márpedig a mostani kelet-európai kormányokat elnézve (tisztelet a kivételnek) ez lenne a másik opció. Az, hogy az országokra rányomott törvényeknek ne lenne valódi hatása, számomra kérdéses. Egyrészt a parlamentben a politikai elit által hozott törvényeket is felülről nyomják a lakosságra, és az LMBTQ embereket érintő szabályozás nagy része ilyen (üdítő kivétel pl. az ír népszavazás az egyenlő házasságról). Akármilyen meggyőződésből hoznak is meg a honanyák és honatyák egy törvényt, ha az állampolgárok többsége másképp gondolkozik róla, pont ugyanannyi hatása lesz, mintha csak EU-s nyomásra alkották volna meg. Másrészt egyes felmérések azt sugallják, hogy LMBTQ-barát törvények hatására igenis változhat az LMBTQ emberek megítélése, például Spanyolországban a melegek és leszbikusok megítélése közvélemény-kutatások szerint jelentősen javult az egyenlő házasság bevezetése óta.
2. Az LMBTQ aktivizmus fő fókuszában a jogegyenlőség áll, többek között azért, mert az EU-ra való hivatkozással viszonylag könnyen érhetnek el eredményeket ezen a területen, továbbá a külföldi donorok is leginkább erre adnak pénzt; ezáltal viszont elhanyagolják a közösségépítést és eltávolodnak az LMBTQ közösség valódi igényeitől. Ez gyakori kritika a kelet-európai (és harmadik világbeli) LMBT szervezetekkel szemben, rendszerint nyugati vagy nyugaton tevékenykedő akadémikusok részéről. A legtöbb volt jugoszláv állam LMBTQ aktivizmusáról nincsenek mélyreható ismereteim, de kétlem, hogy az ennyire csak a jogokról szólna (Szlovéniában, amire jobban rálátok, sokkal változatosabb a kép). Tény, hogy a jogi aktivizmus láthatóbb, eredményei is kézzelfoghatóbbak, így a kötet szerzői – akik 1-2 kivétellel maguk nem aktivisták, és egyetlen cikk kivételével kizárólag aktivisták interjúkban, illetve különböző írott anyagokban való megszólalásaira támaszkodnak – ezt könnyebben észrevehették. Egy Magyarországon kutató, a szubkultúrát csak felszínesen ismerő tudós szintén azokat az egyesüleket látná meg először, amelyek valamilyen szinten jogokkal is foglalkoznak. A közösségépítésre fókuszáló csoportok egy része nem is bejegyzett egyesület, így bizonyos elemzések kereteiből eleve kiesik. Azt se feledjük el, hogy a legtöbb egyesület több dologgal is foglalkozik egyszerre, és ha végez is lobbitevékenységet, emellett szervezhet például programokat, önismereti csoportot, archívumot vagy hasonlót. Az tény, hogy a külföldi donorok legszívesebben jogi tevékenységekre adnak pénzt és egyes civil szervezetek részben ilyen megfontolásból terjesztik ki tevékenységüket erre a területre – de nem túl igazságos emiatt őket elmarasztalni. Én megéltem, milyen nulla pénzből működtetni egy civil szervezetet: iroda híján kávézókban tartjuk a projekt meetingeket, stikában este a munkahelyen bennmaradva készítjük a fénymásolatokat, amúgy is alacsony fizetésünk nagy részét az egyesülettel kapcsolatban végzett telefonálásra költjük és minden tárgyi eszközt (amiket persze csak egy másik egyesület nagylelkűen a rendelkezésünkre bocsátott irodájában használhatunk) a tagok hoznak be, önkéntes munkájukon felül. Lehet, hogy a civilekkel szemben kritikus akadémikusok a nyugati LMBTQ szervezetek modern, irodavezetővel ellátott irodáiból és jelentős állami támogatásából indulnak ki (bár mellesleg azok a szervezetek is gyakran projekt alapon, az éppen elérhető támogatások függvényében működnek). A mostoha kelet-európai körülmények közt viszont egy szervezet többi projektjének a léte függhet attól, hogy bevállal-e egy jogi projektet – amelynek a célkitűzésével és fontosságával mellesleg egyet is ért. Az pedig, hogy mennyire találkozik a civilek tevékenysége az LMBTQ közösség igényeivel, szintén nem egyértelmű. Több olyan műhelybeszélgetésen voltam, ahol valamelyik résztvevő hiányolta az egyesületek munkáját egy bizonyos területen – aztán a többiek felvilágosították, hogy több civil szervezet is pont ezen a területen tevékenykedik. Miután nyomtatott LMBTQ média úgyszólván nem létezik és a mainsteam média a szubkultúrának a létét se veszi tudomásul, az internettel nem rendelkező emberek kevésbé értesülnek az egyesületek tevékenységéről (meg azok az internettel rendelkezők is, akik elvesznek a sok információ között, vagy akik a net LMBTQ funkcióiból csak a Gay Rómeót használják). A magyar LMBTQ közösségben végzett kérdőíves kutatások pedig azt mutatják, hogy az LMBTQ közösség – legalábbis az a része, akikhez eljutnak az ilyen kutatások és akik hajlandóak időt szánni rá – nagyon fontosnak tartja a jogegyenlőséget: nem véletlen, hogy a Budapest Pride kutatásában a házasság végzett első helyen a közösséggel vagy előbújással kapcsolatos témákhoz képest. Tény, hogy egy csak jogokkal foglalkozó szervezet nehezen tud közösségi tereket és projekteket létrehozni – viszont, mint a pl. Oroszországban meghozott korlátozó törvények is mutatják, az LMBTQ emberek jogbiztonsága alapvető feltétele annak, hogy mással is foglalkozni lehessen. Biztos, hogy mindig lesznek hangok a közösségben, akik kritizálják a jogi vonalat – ahogy minden más vonalnak is lennének kritikusai. De csak olyan ember állíthatja azt, hogy a jogokkal való foglalkozás nem passzol össze az LMBTQ közösség valódi érdekeivel és igényeivel, aki még sose gondolt bele, milyen gyakorlati hatással van a jogfosztottság az LMBTQ emberek mindennapi életére.

Paulo Coelho: A kém

Coelho megpróbált nagyon feminista lenni. Nemcsak azt sugallja, hogy Mata Hari valójában az önállóságáért bűnhődik egy férfiközpontú világban, ahol a nőnek nem engedélyezett a szabad akarat, hanem múltjából felvillantja a nők elleni erőszak legdurvább formáit (tinédzserkori szexuális erőszak, bántalmazó férj) azt sugallva, hogy egy ilyen sors lett volna az egyedüli alternatíva.

Kétségtelen, hogy nők százezrei szenvedik el a fizikai és szexuális bántalmazás legdurvább formáit szerte a világban. Az is kétségtelen, hogy ennek a hangsúlyozása hatásos eszköz lehet, hiszen kiveri a biztosítékot nagyon sok olyan embernél, aki amúgy elfogadhatónak tartja vagy akár gyakorolja is a szexizmus hétköznapibb változatait. Ugyanakkor megvan a maga veszélye. Egyrészt megemeli az ingerküszöbünket: ahogyan a legdurvább horrorfilmek nézőinek a szoftabb változat már nem érdekes, úgy sokan, akik felháborodnak mondjuk az erőszakos közösülésen, egy legyintéssel elintézik a füttyögést, a leszólítást vagy akár taperolást. Ennek aztán hatása lehet a szabályozásra is: például régen sokszor előfordult, hogy a rendőrség nem ment ki családon belüli erőszakhoz, amíg nem folyt vér (az utóbbi időben ezt kevesebbet hallom, remélem azért, mert változott) vagy az iskolai zaklatás elleni szabályozás csak a fizikai erőszakkal foglalkozik, a megalázással vagy kiközösítéssel nem. A rémtörténetek emlegetésének másik hátránya, hogy elég sok nő nem tapasztalta meg őket és esetleg nem is tud azonosulni velük. Így aztán olyan álláspontra jutnak, hogy „nekem nincs szükségem a feminizmusra, mert nem élek bántalmazó kapcsolatban” vagy „Szaúd-Arábiában megkövezik a házasságtörő nőket, na az tényleg gáz, ott van szükség feminizmusra, de itt már nincs!” (ez utóbbi – mint Gayatri Spivak és mások megjegyezték – jó alkalom arra, hogy ne foglalkozzunk a nőket elnyomó struktúrákkal itthon, mert máshol mennyivel rosszabb). Rendezvényeken feminista élő könyvként beszélgetve minden olvasómról kiderült, hogy ő maga (férfiak esetén közeli nőismerőse) is megtapasztalta a nők elleni elnyomás különböző formáit, de fel se merült benne, hogy ezeket a szexizmusnak tulajdonítsa. Tudatosítás szempontból tehát eléggé kontraproduktív, ha a nők elleni erőszaknak csak az extrém változatairól esik szó.

Szívesen olvasnék olyan könyveket, amelyekben a női főszereplőt nem durva fizikai vagy szexuális erőszak indította el az önállósodás felé. Hanem olyan hétköznapi élmények, mint hogy kiközösítik az osztályban, ha nem felel meg a nemi szerepelvárásoknak; nem léptetik elő azzal az érveléssel, hogy úgyis elmegy szülni (pedig sose mondta, hogy ilyen tervei lennének); a férfiakat a munkától kezdve a barátságig minden vele való interakciójukban befolyásolja a külseje; automatikusan feltételezik róla, hogy nem ért bizonyos dolgokhoz, mint a politika, a barkácsolás vagy a párhuzamos parkolás; önzőnek tartják, ha gyerekei és családja érdekein kívül más célja is van az életben; stb. Sok kicsi sokra megy alapon ugyanis ezek is elindíthatnak valakit a lázadás felé – de csak ha előbb tudatosul benne, hogy nem az élet magától értetődő dolgai, hanem egy elnyomó rendszer elemei.