Vadmacska, avagy terapeuta-e az ocelot?

 ***SPOILER***

Harry, az afganisztáni veterán PTSD-ben szenved, ezért úgy próbál új értelmet találni az életének, hogy elmegy Amazóniába és egy állatmenhelyen segít egy ocelotkölyköt "visszavadítani". Elsőre ez jó megoldásnak tűnik, mély érzelmi kötelék alakul ki ember és állat között, és Harry sokkal jobban ki tudja fejezni az érzéseit az állatnak, mint az embereknek. Hamarosan azonban kiderül, hogy ennyire mégse rózsás a helyzet. Egyrészt Harry hangulata továbbra is hullámzó, és ha bármi negatív dologgal találkozik (pl. illegális fakitermeléssel), önsértő gondolatai lesznek, falcol vagy agresszíven viselkedik. Másrészt kezdettől fogva tudni lehet, hogy az ocelottal való kapcsolatának időbeli korlátai vannak: a cél az, hogy Keanu vadállattá váljon és elszakadjon tőle. Amikor azonban eljön a pillanat, hogy visszaküldjék a vadonba, Keanu nem hajlandó elmenni. Mondjuk lehet, hogy ebbe belejátszik az elküldés radikális volta is (Joy Adamson annó sokkal fokozatosabban választotta el magától az általa "visszavadított" nagymacskákat, eleinte tett ki nekik ennivalót és nyomon követte őket - nem magyarázzák el a filmben, miért nem ez volt a koncepció az ocelotok esetében). Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy Harry dilemmában van: próbálja ugyan elkergetni Keanut, hiszen az ott maradását saját csődjének éli meg, valójában mégsem akar elszakadni tőle - és Keanu, mint rendes macska, ezt természetesen megérzi.

Nemrég olvastam egy Facebook-posztot a "mit lehet kezdeni a depresszióval" témában, ahol az összes megoldás elé hozzátették, hogy menjen az ember terápiába - kivéve az elé, hogy szerezzen be macskát. A macskák valóban nagyon sokat segítenek a stressz csökkentésében, az érzelmekhez való kapcsolódásban, a lelki egyensúly megtalálásában - de nem terapeuták. Ha valaki olyan mélyen van, hogy önsértő vagy öngyilkos gondolatai vannak, mint Harrynek, azt a világ legcsodálatosabb macskája sem tudja meggyógyítani. És bár kétségtelen, hogy a környezetvédelmi aktivizmus életcélt ad és ezáltal ténylegesen emberéletet menthet, a mentális jólléthez mindenképp szükség van terápiára a traumák feldolgozása vagy a problémák gyökerének feltárása érdekében (és persze az sem árt, ha nem olyan fajta állatmentő tevékenységet végez valaki, amelynek eleve része az elszakadás és az azzal járó trauma).

A filmből könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az állatmentők mind traumatizált emberek, akik a társadalomból kivonulva öngyógyítást és életcélt várnak a környezetvédelemtől. Én ebben önmagában nem látok problémát: az Anonim Alkoholisták is arra épül, hogy mások segítésével magunknak segítünk, és sokaknál teljesen jól működik. Hasonlóképpen vannak, akiknek az állatmentés valóban elegendő a gyógyuláshoz, ahogy Samantha például egész jól volt, amíg a Harryvel való kapcsolata vissza nem hozta gyerekkori traumáit. De ha valaki súlyosabb gondokkal küzd, az jobb, ha szakembertől kér mentálhigiénés segítséget, nem pedig vadmacskától.

David Lodge: Paradise News

 

Bernard, a regény főszereplője, meglehetősen hülyén érzi magát a Hawaii-ra készülő turisták tömegében. Ő eleve kakukktojás abból a szempontból, hogy nem nyaralni megy, hanem haldokló nagynénjét meglátogatni; vakációzásra valószínűleg más helyszínt és más programokat választana. De maguk az utazási iroda munkatársai se igazán értik a rájuk bízott ügyfeleket. „Mi a fenének repülnek 14 órát olyasmiért, amit Mallorcán is megkaphatnak?” – töpreng el egyikük.

Hasonló kérdések bennem is felmerülnek, amikor hazafelé tartok Tenerifére, különösen a budapesti vagy a bécsi repülőtéren. Természetesen nem gondolom, hogy akár Tenerifének, akár Hawaii-nak ne lennének olyan értékei, amelyek ténylegesen csak ott találhatók meg. Azonban a reptéren gyülekező utasok, akárcsak a tenerifei csoportokban szállást kereső magyarok körében rendszerint nem ezek jelentik a fő vonzerőt. Különösen el szoktam gondolkodni azokon, akik 2-3 éves vagy még kisebb gyerekkel utaznak hozzánk. A több mint 5 órás repülőutat ezek a babák általában rosszul viselik (és ennek köszönhetően a körülöttük ülő többi utas is), a nyaralásból pedig valószínűleg legföljebb a tengerre és a homokos partokra fognak emlékezni. Még túl kicsik ahhoz, hogy értékelni tudják a különleges ökoszisztémákat, a táj szépségét, az évszázadok óta változatlanul megmaradt városokat vagy a hagyományos kultúrát, és a szüleiknek sincs erre lehetősége – csecsemővel a hátunkon nehéz múzeumba menni vagy több ezer méteres hegyeket megmászni, és lehet, hogy nem is érdekelné őket. Akkor meg miért jöttek el ilyen messzire (pl. a képen látható Los Cristianosba), amikor olcsóbb és rövidebb lett volna leugraniuk az Adriára?

Vélhetően azért, mert ezek az úticélok státuszszimbólummá váltak. A tömegturizmus kezdete az 1970-es-1980as évekre tehető, amikor az utazás hirtelen már nem csak a jómódúak kiváltsága lett. David Lodge szarkasztikus humorral mutatja be Bernard útitársait, akik a munkás- és alsó középosztály összes kellékével (videókamera, susogós mackó, vámmentesben felvásárolt olcsó piák) felszerelkezve dicsekszenek azzal, hogy megengedhetnek maguknak egy hawaii utazást. Magyarországon, ahol alacsonyabb az életszínvonal, ugyanez a réteg csak a fapados légitársaságok beindulása óta tud eljutni egzotikus úticélokra. Nem azért utaznak Tenerifére, mert valami olyasmit akarnak megtapasztalni, amit máshol nem, hanem hogy elmondhassák, itt is jártak. És a közösségi médiának köszönhetően sokkal szélesebb körben villoghatnak ezzel, mint a 80-as évek turistái, akik kénytelenek azzal szembesülni, hogy végeérhetetlen nyaralási videójukat még saját útitársaik se túl motiváltak végignézni (emiatt nem teszem ki a spoiler warningot, lévén viszonylag megjósolható már az elején).

Egyáltalán nem vagyok turistaellenes: azt gondolom, szigetcsoportunk nagyon sokat köszönhet a turizmusnak, és én magam is szívesen fedezek fel új helyeket, tehát eléggé képmutatás lenne másokat kritizálnom ugyanezért. Azt sem feltétlenül gondolom bajnak, hogy a távolabbi úticélok szélesebb néprétegek számára váltak elérhetővé (szemben sok tenerifei magyarral, akik panaszkodnak az idelátogatók „rosszabb minősége” miatt, bár nem hiszem, hogy ők maguk mind egyetemi professzorok lennének, a helyesírásuk alapján semmiképpen – ez ugyanannak az elitizmusnak a megnyilvánulása, amiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/02/overbooking-avagy-turizmofobia.html). Azt is gondolom, hogy a nyaralók „igénytelensége” sokszor abból fakad, hogy maguk az utazási irodák, szállásadók és programszervezők is strandszigetként reklámoznak minket. De azért őszintén szólva örülnék, ha valami más úticél válna státuszszimbólummá, és Tenerife tényleg csak azokat vonzaná, akik valóban értékelni tudják a különlegességét.

K-családi ügyek, avagy ki a hazafi?

 Az Arcanum értelmező szótára szerint a hazafi jelentése: "Hazáját szerető, hazájáért lelkesen dolgozó és népe társadalmi haladásáért harcoló ember." A filmrendező mindkét szülője igaz hazafiként tekint magára. Az apa feladta újságírói ambícióit, hogy az államapparátusban dolgozzon, és ezáltal szolgálja Dél-Koreát. Az anya viszont a feminista aktivizmusban találta meg azt a lehetőséget, hogy "népe társadalmi haladásáért" dolgozzon. Amikor azonban kiderül, hogy a kormány nem lép fel komoly társadalmi problémákkal szemben, szó szerint a barikád két oldalára kerülnek.

Korábban is emlegettem azt a jelenséget, hogy a külföldre költözött magyarokat a hazafiság hiányával, sőt akár hazaárulással vádolják (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/12/brian-elete-meghiusult-emberrablas.html). Az ezekben a bejegyzésekben leírtakon felül az is érdekes kérdés, hogy a hazafiatlanság vádját mondogatók vajon tesznek-e bármit népük társadalmi haladásáért? Sokan vagyunk, akik külföldről folytatunk aktivizmust a magyar társadalom jobbításáért, miközben egy csomó Magyarországon élő még egy petíciót se képes aláírni. Persze a külföldről aktivistáskodóknak különböző motivációi lehetnek erre, nem biztos, hogy azért teszik, mert Magyarországot a hazájuknak tekintik. Én például szeretném a Magyarországon maradt barátaim és közösségeim életét jobbá tenni, de nem azért, mert Magyarország fontosabb nekem a világ más országainál vagy mert terveznék visszatérni. Választott hazámban egyébként szintén próbálok tenni valamit, bár itt kevesebbet kell és lehet (pl. mert a feminista szervezetek állami támogatással, fizetett alkalmazottakkal működnek, nem pedig önkéntességi alapon). És az aktivizmushoz való hozzáállás is más: Magyarországon a környezetvédőket lehülyézik, lehazaárulózzák, vagy berzenkednek, amiért egy-egy tüntetés erejéig elfoglalnak pár városi utcát; nálunk ellenben megbecsülést élvez mindenki, aki akár egy icipicit is hozzátesz a jó ügyekért való küzdelemhez. Ez szintén befolyásolja persze, melyik országhoz kötődik jobban az ember (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/08/a-kanariszivu-magyar-esete-avagy-akikre.html).

A hazafiasság hiányára vonatkozó vádak gyakran röpködnek a jobb- és a baloldal között is: a jobboldaliak szerint hazafiatlanság nem támogatni a kormányt, a baloldaliak szerint viszont az Orbán-szavazók mind vagy végtelenül ostobák, vagy önös érdekből cselekszenek és ezáltal nem minősülnek hazafiaknak. A hazafiság eltérő értelmezése éket ver a két tábor közé, jóval nagyobb mértékben, mint a koreai dokuban, ahol a szülők eltérő nézeteik ellenére együtt maradnak, és tiszteletben tartják egymás véleményét. Magyarországon sajnos ezt elképzelhetetlennek tartom.

Anyák feloldozás nélkül

 ***SPOILER***

Amikor egy doku az ismertető szerint olyan anyákról szól, akik megölték a gyereküket, valószínűleg minden nézőnek van valamiféle prekoncepciója, hogy miért tették. Talán sokaknak az első gondolata, hogy pszichésen súlyosan sérült emberekről van szó, hiszen "az anyai ösztön" megakadályozza, hogy "normális nő" ilyet tegyen. Bennem az is felmerült, hogy nem kívánt csecsemők megöléséről lesz szó, esetleg olyan helyzetekről, amikor halálos beteg vagy maradandó fogyatékossága miatt folyamatosan szenvedő gyerekét segíti át az anya kegyeletből a másvilágra; esetleg olyan nőkről, akikre túlzottan nagy terhet ró az anyaság, egy ponton elszakad a cérna és olyasmit tesznek, ami szándékukon kívül gyermekük halálát okozza.

A film azonban nem ilyen történeteket dolgoz fel (bár egyes elemeik megjelennek). A megölt vagy megölni akart gyerekek már nem csecsemők, egészségesek, az anya nincs látványosan megzakkanva, szereti a gyerekeit, a gyermekgyilkosságot pedig előre eltervezte. És a gyerekek megölésével egy időben az anya magát is megpróbálja megölni, bár előfordul, hogy őt még sikerül megmenteni (ugye eleve értelemszerűen a gyereket öli meg előbb, plusz egy felnőtt szervezet tovább tud küzdeni pl. a begyógyszerezés hatásai ellen). A túlélő anyák jellemzően később is megkísérelnek öngyilkosságot, és ez gyakran eredménnyel jár; egy nyilatkozó ügyvédnő, aki gyerekeiket megölt nőket szokott védeni, azt mondja, _egyetlen_védence_sem_ maradt életben. (Mondjuk mások azért igen, a filmben is megszólal egy ilyen nő.) Vagyis a gyerekgyilkosság gyakorlatilag az öngyilkosság része: az anya annyira egynek érzi magát a gyerekeivel, hogy el se tudja képzelni, hogy nélküle folytassák az életüket, illetve úgy véli, ez kizárólag szenvedést okozna nekik, mivel pedig saját maga számára nem lát kiutat, közös halált tervez maguknak.

A fentiek mellett közös pont a filmben megjelenített történetekben, hogy az anya minden esetben bántalmazás vagy incesztus túlélője, és nagyon gyakran a bántalmazója továbbra is jelen van az életében, ami folyamatos fenyegetettséget és pszichés problémákat okoz. Amikor azonban hivatalos szervekhez fordul, nem kap segítséget. "Tulajdonképpen rendes ember" - mondja a bántalmazóra a rendőr, akihez az anya a zaklató követés miatt fordult, egy másik szereplőt pedig a pszichiátriáról "szuicid tendenciák" diagnózissal bocsátanak el anélkül, hogy akár gyógyszert, akár terápiát elrendelnének neki (és ezek a történetek Franciaországban és Belgiumban játszódnak - bele se merek gondolni, a magyar rendőrség és egészségügy hogy kezelheti az ilyen helyzeteket). Szerintem beszédes, hogy az egyetlen olyan szereplő, aki végül elállt gyerekei megölésétől és "csak" saját magát gyógyszerezte be, ezután megfelelő segítséget kapott, és ennek köszönhetően gyerekeivel együtt megérte a film elkészítését. Ők az élő példák arra, hogy a megfelelő mentálhigiénés ellátás és gyermekvédelmi rendszer életeket ment.

Napjainkban egész Magyarország a gyermekotthonokban történő gyermekbántalmazásokon van felháborodva. Természetesen ez valóban borzalmas, és nagyon fontos, hogy szó essen róla. Ez a doku azonban rámutat, milyen sok gyerek és anya életét követeli a családon belüli erőszak - és nemcsak azokra az esetekre kell gondolni, amikor a bántalmazó maga a gyermekgyilkos. "Amikor egy férfi megöli a gyerekét, az az általa elkövetett erőszaknak a folytatása; amikor egy nő öli meg a gyerekét, az az általa elszenvedett erőszaknak a folytatása" - foglalja össze a filmben említett amerikai tanulmány. Nemcsak a gyermekotthonokban vagy bántalmazó apával felnövő gyerekek vannak veszélyben, hanem azok is, akiknek szerető édesanyja - a társadalmi tabuk és a megfelelő segítség hiánya miatt - nem tudta feldolgozni az őt ért bántalmazást.

Mi lesz veled, Roosi, a klímakatasztrófa fenyegetésében?

 

Valószínű, hogy sokan szerettünk volna környezettudatos szülőket, akiknek nem nekünk kell elmagyaráznunk a szelektív hulladékgyűjtést és azt, hogy igen, a szalonna és a szafaládé is húsnak minősül. Roosi története megmutatja az ellenkező végletet. Anyja ugyanis lelkes környezetvédő, és a lány gyerekkorát egy zöld kommunában tölti. Erre később traumaként hivatkozik, bár nagyon sok részletet nem tudunk meg, eltekintve attól, hogy szülei veszekedtek, nem voltak megfelelőek a higiéniai körülmények, illetve az otthoni oktatás se volt kielégítő (egy jelenetből kiderül, hogy az akkor harmadikos Roosi nem ismeri a nagy M betűt). Később a kommuna szétesik, de Roosi és édesanyja viszonya nem sokat javul. Valahányszor a lány bármilyen távlati tervekkel rukkol elő, az anya közli, hogy ez teljesen felesleges, mert úgyis mindjárt itt a klímakatasztrófa, ezért semmi olyat nem érdemes tanulni, ami nem közvetlenül a fizikai túlélést segíti. Egy ponton bevallja: jobban örülne, ha Roosi gazdálkodó lenne vagy mobilvécéket üzemeltetne fesztiválokon, mint hogy egy neves egyetemen tanuljon. (Azóta is töröm a fejem, hogy a klímakatasztrófa után miféle fesztiválokon kell majd mobilvécéket üzemeltetni.) A dolog iróniája persze az, hogy Roosi szintén a környezettudatosság jegyében választ pályát, kifejezetten az a célja, hogy rendszerszinten foglalkozzon a klímaválsággal - azonban bármit is csinál, az az anyjának sose elég jó. És persze ilyet is láttunk már (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2014/08/ruzs-repter-satobbi.html), és a klímaválságra való hivatkozást részben ürügynek érzem, hogy az anya folyamatosan kritizálhassa a lányát, illetve indokolja saját "mindmeghalunk" mentalitását.

A klímaváltozás persze valós, és fontos felkészíteni a következő nemzedékeket, hogy a miénknél esetleg kevésbé kényelmes életük lesz, illetve az ő érdekükben is törekedni a kevésbé környezetkárosító gyakorlatokra. Vannak azonban ennél extrémebb reakciók is, például ha valaki kifejezetten a közelgő klímakatasztrófa miatt nem vállal gyereket (https://www.glamour.hu/g-eletstilus/tudatos-gyermektelenseg/tyeklhj) vagy, mint Roosi édesanyja, egyáltalán nem hajlandó a jövőre tervezni. Ezt Roosi elutasításnak éli meg, és tulajdonképpen örülhetünk, hogy elég önálló és nem sikerül őt eltántorítani továbbtanulási terveitől. A helyzet az, hogy nem tudhatjuk, mikor következik be a klímakatasztrófa, ugyanis ezt a mi hatáskörünkön kívül eső tényezők is befolyásolják (pl. a vulkáni tevékenység). Könnyen lehet, hogy nem egyik pillanatról a másikra történik majd az összeomlás, hanem fokozatosan, akár évtizedek alatt, akkor pedig nem indokolt, hogy megfosszuk gyerekeinket a jövőjük tervezésétől. Valahogy meg kellene találni az egyensúlyt a világvége-mentalitás és a fejünket homokba dugva folytatott környezetkárosító gyakorlatok között, hogy se a bolygót, se a gyerekeinket ne tegyük jobban tönkre, mint muszáj.

The Swinging Christies 1, avagy miért nem mondta magát feministának Agatha Christie?

 

Részben azért született ez a bejegyzés, mert akartam egy kis reklámot csinálni ennek a klassz kis podcastnak, amiben két Christie-szakértő mélyrehatóan, de szórakoztatóan elemzi az írónő 60-as években készült műveit, mégpedig nem könyvenként, ahogy általában szokás, hanem témákra felfűzve. Másrészt azért, mert az első adásban felmerül egy téma - az, hogy feminista volt-e Agatha Christie - amihez van pár gondolatom; nem azért, mintha jobban ismerném a munkásságát, mint Mark és Gray (ez szerintem konkrétan lehetetlen), hanem mert más perspektívából nézem a helyzetet.

Szóval a szexuális forradalommal foglalkozó adásból kiderül, hogy Agatha Christie meglepően elfogadónak bizonyult olyan témákkal szemben, mint az abortusz, a házasságon kívüli szex vagy éppen a melegség; emellett számos erős nőalak szerepel a regényeiben, beleértve női nyomozókat is (őket már említettem ebben a bejegyzésben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/08/cormoran-strike-sorozat-avagy-feminista.html). Ugyanakkor maga Agatha határozottan kijelentette, hogy ő nem feminista. Ezt a látszólagos ellentmondást Mark és Gray azzal magyarázzák, hogy Agatha számára a feminizmus a tüntetéseket, melltartóégetést és hasonlókat jelentette, amikben, akkor már 70+ évesen, nyilván nem vett részt. Illetve Mark felveti azt a megoldást is, hogy Agatha hazudott - ez elfogadható magyarázat, na de miért tette volna?

Az egyik elképzelésem az, hogy akkoriban még a gendertudomány épp csak születőben volt. Bár íródtak fontos elemzések a nők helyzetéről (mint a Betty Friedan-féle Feminine Mystique, amelynek magyar félrefordított címe A nőiesség kultusza), még nem volt bevett gyakorlat irodalmi műveket aszerint vizsgálni, hogy hogyan jelennek meg bennük a nők vagy az LMBTQ+ emberek (nyilván ez a betűszó se létezett még). Ezért azt gondolom, az írókban se merült föl az, hogy feministának mondják magukat pusztán azért, ahogy a nemek viszonyát ábrázolják. Mára persze fordult a kocka: olyan szerzők is hevesen bizonygatják a feminizmusukat, akiknek a műveiben ez semmilyen módon nem látható (példaként ismét lásd a fent idézett bejegyzést).

Mármint a nyugati országokban, mert Magyarországon a "feminista" még mindig leginkább szitokszó. És nem tartom lehetetlennek, hogy így volt a 60-as évek Angliájában is, és többek között ezért tiltakozott Agatha Christie nagyon hevesen a címke ellen. Mark és Gray talán el se tudják képzelni, milyen stigmával járhat feministának lenni, hiszen jóval később születtek és nem az orbáni Magyarországon élnek (nem is kívánnám nekik). Talán olvastak a témában, de az nem ugyanaz, mint a saját bőrödön érezni. Nem tartom kizártnak, hogy Agatha népszerűségének és bevételének nagyon nem tett volna jót, ha közösséget vállal az utcán harsogva tüntető nőkkel. Nem hibáztatom, amiért nem tette - cserébe viszont a regényeiben olyan nőalakokat alkotott, akik nemzedékek számára jelentettek példaképet, és teljesen új perspektívát hozott be például az idős, férjezetlen nők megítélésébe. A tetteiben feminista volt, és ez a lényeg.

A bakancslista-mentalitás

 

Azt hiszem, minden fordító álma egy olyan kifejezést megalkotni, amely nemcsak a konkrét fordítással kapcsolatban, hanem általában is a hétköznapi nyelvhasználat részévé válik. Azon felül, hogy a "bakancslista" szó zseniális kreálmány, azért is kerülhetett be az amúgy szintén zseniális filmből a mindennapokba, mert egy létező és egyre terjedő jelenséget ír le. Vannak, akik tényleges listát írnak, másoknak csak a fejében vannak meg azok a dolgok, amiket haláluk előtt még mindenképpen meg akarnak tenni. És persze a különféle szolgáltatók rögtön rárepültek a dologra, és "bakancslistás"-ként hirdetnek különböző utazásokat és tevékenységeket, hogy gyorsan felvegyék azokat a bakancslistájukra olyanok is, akiknek korábban ez eszébe se jutott.

Persze mindig is voltak az embereknek tervei, sőt voltak társadalmi elvárások is arra vonatkozóan, miket kell az embernek élete folyamán megtenni: egy igazhitű muszlim köteles életében legalább egyszer elzarándokolni Mekkába, egy spanyol kereszténynek ajánlott ugyanezt tenni Santiago de Compostelába, a jómódú angol fiatalembereknek pedig a 18-19. században illett elmenni egy "grand tour"-ra, amelynek során végigjárták Európa történelmi városait. Nyilván a velszi bányászok vagy a skót birkapásztorok nem is álmodhattak ilyesmiről, ahogy ma is vannak olyanok, akiknek a nagy álma nem egy óceáni hajóút vagy egy siklóernyőzés, hanem az, hogy be tudják fizetni a villanyszámlát. Azonban a "nyugati" államokban egyre szélesebb az a réteg, amelynek nem kell küszködnie a mindennapi megélhetésért, van pénze utazni és szórakozni, és elgondolkozhat azon, mi mindent szeretne életében látni és kipróbálni. De hát mi ezzel a baj?

Egy komoly különbség a zarándokok, az utazgató brit arisztokraták és a mai átlagember között, hogy az utóbbinak ritkán van elég ideje és pénze mindazokat a bakancslistás dolgokat megcsinálni, amelyeket a prospektusok és reklámok szerint semmiképp sem szabad kihagynia (mondjuk pénze a zarándokoknak se feltétlenül van/volt, de nekik sokan kínáltak ingyen szállást és ételt, ami mondjuk egy hobbiból utazónak ritkábban opció és nem is biztos, hogy elégedett lenne a minőséggel). A legtöbb középosztálybeli ember szabadideje véges, maximum munka után, hétvégenként és évente 1-2 hétig tudja azt csinálni, amit akar. Így bizony sokan dilemmába kerülnek: vagy ki kell húzniuk dolgokat a listáról, vagy megpróbálni összesűríteni őket minél kevesebb időbe. Ráadásul az átlagembereknek a pénze is korlátozott, így gyakran csak úgy jutnak el álmaik országába, ha olcsó szállást választanak, vagy akár megpróbálnak önkéntes munka fejében ingyen szálláshoz jutni. Csak azzal nem számolnak, hogy mondjuk Korzika tök más élmény, ha a parti luxusszállodában napozol, mint ha reggeltől estig gesztenyét szedsz egy ültetvényen a hegyekben, így végül nagy csalódással térnek haza, hiszen valójában nem is a hely volt a fontos a számukra, hanem a luxusélmény, amit a prospektusokban láttak.

Ami az időt illeti, nyilván minél kevesebb időt tudunk valamire szánni, annál kevésbé fogjuk megismerni és élvezni. Kajánul röhögünk az amerikaiakon és japánokon, akik egy hét alatt próbálják bejárni egész Európát, de a mi szervezett társasutazásaink se sokkal jobbak: 1-2 órát sétálunk egy városban, aztán irány a busz és megyünk tovább, folyamatosan rohanunk és nincs lehetőségünk arra, hogy a számunkra érdekes dolgokat megkeressük.  Az utazás elvileg szélesíti a látókört – de csak akkor, ha időt és energiát fektetünk az adott hely megismerésébe. Ha az utazás azon a szinten marad, hogy "jé, de érdekes az a muffin alakú szikla!" vagy "juj, ilyen lila plüss Eiffel-tornyot mindenképpen vennünk kell!", akkor kevesebbet ér, mint egy promóciós doku; akkor van valóban értelme elutazni egy országba, ha ezek a látnivalók arra ösztönöznek, hogy idegenvezetőtől, tanösvény-táblákról vagy akár az internetről utánanézzünk, hogyan is zajlott a muffin alakú sziklát kialakító vulkáni tevékenység, vagy milyen történelmi kontextusban és milyen céllal épült az Eiffel-torony. Az utazás csodálatos eszköz arra, hogy megismerjük világunkat és annak összefüggéseit, de ehhez a pénzen kívül nyitottság és idő is szükséges.

A bakancslista alapján utazni azonban nemcsak felszínes, hanem olykor veszélyes is. Az előző bejegyzésemben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/11/oriashullam-es-empatia.html) már szót ejtettem azokról a turistákról, akik "most vagy soha" hozzáállással kockázatos dolgokat művelnek, mondjuk bemennek a viharosan hullámzó tengerbe vagy elindulnak olyan turistautakon, amelyek valamilyen oknál fogva nem biztonságosak. (Ennek alváltozata az "ugyan már, mit nekem nehezen járható, voltam már én a Rám-szakadékban!" mentalitás, amikor valakiben nem tudatosul, hogy egy magashegység vagy egy vulkáni szigeten levő partszakasz egészen más terepviszonyokat jelent, mint a magyar középhegységek.) Tenerifén minden évben összesítik, hány életet követelt a tenger, és ezeknek a többsége turista – érthető módon, hiszen a helybéli maximum elhalasztja a strandolást jövő hétre, ha túl nagyok a hullámok, viszont az egy hétig nyaraló látogatónak nincs meg ez a lehetősége. Biztos vagyok benne, hogy a különböző extrém sportok halálos áldozatai között is bőven vannak olyanok, akik megfelelő  felkészültség nélkül próbálkoztak, hiszen ez csak egy elem volt a hosszú bakancslistájukon.

Aztán meg persze nagyon nehéz úgy eltalálni a bakancslista hosszát, hogy egész hátralevő életünkre elég tevékenységet tartalmazzon, hiszen senki se tudhatja, meddig fog élni és milyen fizikai/mentális állapotban. Ha valaki túl komolyan veszi a bakancslistát, lehet, hogy folyamatosan szorongani fog, hogy sikerül-e eljutnia Machu Picchuba, vagy hetvenévesen keserű megbánással tapasztalja, hogy már nem engedik versenyautó-tesztvezetésre a megromlott látása miatt. Ha viszont túl rövid a bakancslistánk, vajon mit csinálunk utána – írunk egy másikat, vagy üressé válik az életünk? Annak idején Géher Istvánt, Magyarország legnagyobb Faulkner-szakértőjét megkérdezték, miért nem ír egy átfogó könyvet Faulknerről. A tanár úr azt felelte: megálmodta, hogy ha ez a könyv valaha elkészül, ő rögtön meg fog halni, mert bevégezte élete munkáját, ezért ez a könyv sosem fog megíródni. Persze később a tanár úr ennek ellenére meghalt, de azért látjuk a logikát.

Persze nem baj az, ha valakinek vannak tervei a jövőre nézve, csak fontos, hogy ne ragaszkodjon hozzájuk túlságosan. Elképzelhető, hogy valamiről le kell mondanunk idő vagy pénz hiányában vagy egyéb korlátozások miatt (pl. a filmben mert kiderül, hogy oroszlánra vadászni tulajdonképpen tilos – emiatt nem teszek be spoiler alertet, mert tájékozott néző már az elején sejtheti). Ugyanakkor az a mentalitás, hogy csak a bakancslistánkon szereplő helyekre próbálunk eljutni, egy csomó élménytől foszt meg bennünket; kb. olyan, mintha bemennénk a szupermarketbe, de csak azokat a termékeket vennénk meg, amelyeket az akciós brosúrában reklámoznak. Ha csak az álmaimban szereplő helyekre lettem volna hajlandó elmenni, sose jutottam volna el például Rigába vagy Lyonba, mert ezekről nem sokat tudtam korábban, de aztán adódott egy lehetőség és megragadtam, és nagyon nem bántam meg. Azt gondolom, ezzel a fajta nyitott mentalitással sokkal értékesebb élményeket nyerhetünk, mint ha mereven ragaszkodunk a bakancslistánkhoz.