Cormoran Strike-sorozat, avagy feminista-e JK Rowling

JK Rowling transzfób ámokfutása tart már egy ideje, és egyre vadabb végletekbe esik. A múltkori vécés ötlete után (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/07/j-k-rowling-es-az-upskirting.html) most bojkottálni akar egy üzletet, mert ott transz nők is dolgoznak (https://www.lgbtqnation.com/2025/08/jk-rowling-urges-boycott-of-store-for-having-trans-employees/). Számomra talán az a legdühítőbb, hogy mindezt a feminizmus nevében teszi: döngeti a mellét, hogy ő milyen nagy feminista, és hogy valójában a nőket akarja ezzel védeni. A fent említett bejegyzésemben már kifejtettem, mi is ezzel a probléma, de ha ez nem győzne meg valakit, egy író esetében szerintem van egy tuti módszer arra, hogy kiderítsük, feminista-e az illető: tudniillik a művei. Míg a Harry Potterről elmondhatjuk, hogy nyomokban feminizmust tartalmaz - lásd az erős női szereplőket, mint McGalagony vagy Hermione, a koedukált kviddicscsapatokat (amely tény ironikus megvilágításba helyezi azt, hogy Rowling hevesen ágál a transz nők női sportolóként való indulása ellen) vagy azt, hogy az "egyszerű háziasszony" Molly Weasley győzi le az egyik legveszedelmesebb halálfalót (bocs, ha ez valakinek spoiler volt) - a Robert Galbraith álnéven írott krimijeiből kiderül, hogy ha valaha feminista volt is a szerző, most már egészen biztosan nem az. (Ezek a krimik ingyen is letölthetők, és akkor nem juttatjuk JKR-t további bevételhez, amivel transzfób ügyeket támogathatna.)

Szóval adva van egy férfi detektív és a titkárnője, akit később előléptetnek ugyan, de azért továbbra is megmarad köztük a főnök-beosztott viszony. A pasi, Cormoran Strike (igen, így hívják) nagydarab, csúnya, háborús veterán, sőt műlába van (ezen a ponton örömmel felsóhajtottam, hogy végre egy nem-klisé elem), ennek ellenére ragadnak rá a dúsgazdag, gyönyörű nők; az, hogy minden kötetben ágyba visz egy szexi tanút, nemcsak etikailag problémás, de nekem nem is túl hiteles. A nő, Robin, természetesen gyönyörű, főnökénél jóval fiatalabb, ő a szupertitkárnő, emellett okos is, de igazából végig Watsont játszik Sherlock mellett. A szöveg a férfire mindvégig a vezetéknevén, a nőre viszont a keresztnevén hivatkozik (ebben persze benne lehet az is, hogy Strike-nak milyen hülye a keresztneve, na de hát erről ki tehet?) Szóval nekem az egész a Perry Mason-könyvek szexista dinamikájára emlékeztet, csakhogy azok a 30-as, 40-es, 50-es években jelentek meg, szóval erősen meglepődtem, hogy még ma is írnak ilyesmit, pláne egy magát feministának tituláló író.

Persze "Robert Galbraith" védekezhet azzal, hogy művei egy krimiirodalmi hagyományba illeszkednek, ahol a nő támogatólag asszisztál a férfi nyomozóhoz; a fent említett Perry Masonökön kívül ide sorolhatjuk Petrocellit és a feleségét, Maigret-t és a feleségét, vagy Columbót és a láthatatlan feleségét. Csakhogy, kedves RG/JKR, nem ez az egyetlen krimiirodalmi hagyomány. Például mintha lett volna egy brit szerző, akinek a nyomozói között szerepel egy pasijával (későbbi férjével) mindvégig egyenrangú, vagány londoni lány, egy rangjához képest meglepően laza és bevállalós ifjú arisztokrata hölgy, vagy egy falusi aszexuális vénkisasszony, aki szinte mindig férfi segítőtárs nélkül, pusztán emberismeretére alapozva old meg bűnügyeket. Egy igazi feminista inkább ezekre a hagyományokra alapozna, mint hogy melldöngetve lengeti a feminizmus zászlaját, majd reprodukálja könyveiben a szexista sztereotípiákat.

(Ha valaki nem jött volna rá, kire utaltam az utolsó bekezdésben, íme egy nyom :-)  )

Gilmore Girls: Lorelai bugyija és a magyar közbeszéd

 

Az egyik kedvenc jelenetem elején Lorelai bevallja Rorynak, hogy már nem maradt tiszta fehérneműje, ezért épp semmit se visel a szoknyája alatt. Ezután bemennek a kávézóba, ahol Luke és Taylor szokás szerint valami apró-cseprő marhaságon veszekednek. Abban a reményben, hogy ezzel leállíthatja a vitát, Rory közbekiabál:

- Mindenki, anyukámon nincs bugyi!

Amúgy a civakodás ezután is folytatódik, így Rory biztos nagyon csalódott, hogy nem ért el eredményt. Ebben az esetben javaslom neki, hogy próbálkozzon a magyar közéletben. Itt ugyanis elég néhány jól megválogatott kifejezés, hogy rögtön elterelje a figyelmet a fontos problémákról. Az emberek nem sokáig rágódnak olyan kül- vagy belpolitikai horderejű témákon, mint Magyarország és Ukrajna egyre feszültebb viszonya vagy az, hogy a pride résztvevőit milyen szankciók fogják sújtani (ha fogják); pillanatok alatt az kezdi foglalkoztatni őket, hogy mit mondott Azariah a jobboldal vagy Bayer Zsolt a baloldal képviselőire. Persze én is azt vallom, hogy másokat sértegetni csúnya dolog, illetve hogy a felhasznált sértések jellege sokat elmond az egyes oldalakon állók értékrendjéről. De amikor a közbeszéd napokig pörög egy-egy ilyen megnyilvánuláson, nem tudom nem úgy érezni, hogy nem látják a bugyitól az erdőt.

J. K. Rowling és az upskirting

 https://archive.ph/7n9uC

Eltérnek a vélemények arra vonatkozóan, hogy J. K. Rowlingnak tényleg elgurult a gyógyszere, vagy csak a Harry Potter-könyvek után már nem tudott olyan jót írni, és valamivel mégis a reflektorfényben akart maradni, ezért döntött úgy, hogy a világ legnagyobb TERF-je lesz. Mindenesetre pár hete azt javasolta, hogy a nők fotózzák le a női vécét jogtalanul használó személyeket (értsd: azokat, akiket születésükkor nem a női nembe soroltak), és tegyék fel a képeket a netre, mert ezek az emberek biztos ártó szándékkal mentek oda. Most nem kívánok abba belemenni, hogy egy férfi teljesen ártatlan szándékkal is használhatja a női vécét (mert mondjuk a férfi zárva van, vagy - mint az sok helyen előfordul - csak a nőiben van akadálymentes fülke és/vagy pelenkázó). Érdekesebb kérdés, hogyan kívánja JKR megállapítani, hogy a vécében található személy biológiailag férfi, hiszen - mint erre leszbikus szervezetek rámutattak - sok leszbikus, de akár ciszheteró nő van, akinek egyszerűen "férfias" a testalkata, arcberendezése és/vagy öltözködési stílusa. Azt gondolom tehát, hogy JKR nem a kézmosás vagy a tükör előtti sminkigazítás lefotózására biztatott, amiből aztán a világon semmi nem derül ki, hanem konkrétan a fülkében végzett tevékenységek megörökítésére. Mondjuk a poszt-op transzokat így se lehet kiszűrni, de szerintem JKR velük nem is foglalkozik, mivel ő megragadt a biológizáló "akinek farka van, az elkövető, akinek nincs farka, az áldozat" diskurzusnál. Nagyobb para, hogy valakit vécézés közben fotózni az upskirting minősített esete.

Az upskirtingről már írt egy kiváló cikket Kovács Bálint, amit idelinkelek: https://hvg.hu/kultura/20250611_metropol-miniszoknyas-nok-fotozas-mi-az-az-upskirt-torveny-zaklatas-nok-elleni-eroszak-ebx. Ebből többek között az is kiderül, hogy sok országban, köztük az Egyesült Királyságban, az upskirting bűncselekmény. Méghozzá az áldozat nemétől függetlenül; a cikk is idéz egy dél-koreai esetet, amikor nőt büntettek meg egy meztelen férfi engedély nélküli lefotózásáért és a fotók online publikálásáért. Tehát JKR még azzal sem érvelhet, hogy az ő értelmezése szerint a transz nők nem nők, és rájuk nem vonatkozik a törvény - vonatkozik az mindenkire, bármilyen neműnek is tekinti magát vagy mi őt. 

A JKR megnyilvánulásán felháborodó nők sokan rámutattak, hogy az általa javasolt fényképezés pont a nők privát szféráját veszélyeztetné, amiért a feminizmus annyi ideje küzd. A TERF-eknek azonban láthatóan fontosabb, hogy elkapjanak egy-egy transz nőt, aki még a bottom surgery előtt bemerészkedik a női vécébe, mint az, hogy a cisz nők hogy érzik magukat, ha bármikor lefotózhatják őket vécézés közben feltételezett imposztorként. Bár látszólag a (cisz) nők biztonságát szolgálná az ötlet, valójában sokkal jobban veszélyezteti azt, mint a női vécét használó transz nők. JKR vécés ötlete felhívja a figyelmet: mindig gyanakodjunk, ha valaki azzal érvel, hogy kizárólag egy adott csoport védelmében javasol vagy vezet be a másik csoportot korlátozó intézkedéseket. A valóban biztonságos vécé pedig olyan, mint amilyet ez a jel sugall:

Maria del Mar Rodriguez: La tuerta - a tenerifei önellátásról

 

Maria del Mar Rodriguez regénye a II. világháború után játszódik Tenerifén, és az egész könyvön végighúzódó téma az élelmiszerhiány. Aki nem kecskepásztor vagy csempészáru-kereskedő, az narancsfa leveléből főz teát, csontokból levest, és különlegesen szerencsés nap az, amikor a fél várost végigjárva sikerül egy darab tojást kapnia. Mint az író-olvasó találkozón kiderült, ebben az időszakban az európai országok gazdasági embargót hirdettek Spanyolországra mint továbbra is fasiszta országra, és mivel a szárazföldön sem volt elegendő ennivaló, a Kanári-szigetekre onnan sem érkezett élelem. 

Ma a Kanári-szigeteken elfogyasztott élelmiszer több mint 90%-a importból származik, amit egyre többen és többfajta okból kritizálnak. A tavasszal tartott tüntetések egyik követelése pont az önellátás volt. Ennek megvalósíthatósága azonban több szempontból is kérdéses. Egyfelől az említett regényből láttuk, hogy a megtermelt élelem még az 1940-es években sem volt elég a lakosságnak, pedig ekkoriban a teljes szigetcsoport területén kevesebben éltek (a wikipédián idézett José Miguel Alzola szerint mintegy 700 ezren), mint napjainkban csak Tenerifén. De még ha megálljt mondanának a bevándorlásnak (mint azt sokan követelik), és mondjuk valami csoda - vagy éghajlati, politikai stb. okok - folytán effektíve csökkenésnek indulna a lakosság száma, akkor sem valószínű, hogy élelmiszer szempontjából a sziget vagy a szigetcsoport önellátóvá válna. Ennek egyik oka az étkezési szokások: a kanariók átvettek egy csomó ételt a szárazföldi Spanyolországból, és például rengeteg disznóhúst és sajtot esznek, viszont marha- és sertéstenyésztés gyakorlatilag nincs a szigeten. Másrészt a jelenlegi mezőgazdaság nagy része monokultúrás, például banántermesztés, és ennek területe is jelentősen lecsökkent, ahogy a tengerparti városok terjeszkedtek. A harmadik ok pedig a klímaváltozás, aminek hatására a sziget déli részének csak igen kis százaléka alkalmas növénytermesztésre. Ezen a vidéken túrázva lépten-nyomon találunk elhagyott tanyákat, ahol annó vélhetően termesztettek valamit, de mára túl forró és száraz az éghajlat ahhoz, hogy ebből meg lehessen élni.

Természetesen környezetvédelmi szempontból fontos lenne, hogy amennyire csak lehet, a helyben megtermelt élelmiszert fogyasszuk. Vannak ebbe az irányba tett lépések, például egy projektben a hegyi falvakban élő idős asszonyokat kérdezik meg, hogy annó milyen gabona- és burgonyafajtákat termesztettek, és igyekeznek ezeket visszahozni. Olykor felbukkannak olyan üzenetek, hogy az angol vagy egyiptomi import krumpli helyett inkább a helyit kéne venni, de olyan kampányokkal nem igazán találkozom, amelyek például a disznóhúsból és tehéntejből készült termékekről próbálják lebeszélni az embereket. De ha mindez megvalósulna, az ugyan egy lépés lenne a környezetbarátabb életmód felé, de nem szüntetné meg azt a helyzetet, hogy rá vagyunk szorulva az import élelmiszerre. Mint a "régen minden jobb volt" üzenetek nagy többsége, a "térjünk vissza az önellátáshoz" szlogen is leginkább a történelmi ismeretek hiányáról tanúskodik. Az ezt képviselőknek, akárcsak egyes magyar demagógoknak üzenem, hogy olvassanak történelmi regényeket, mielőtt múltbeli állapotokat akarnának visszaállítani.

Crossing, avagy a maradandó sérülésekről

 

A film egyik főszereplője Evrim, az isztambuli transz nő. Sok társához hasonlóan prostituáltként kezdte, azonban sikerült kitörnie: jogi diplomát szerzett, és egy civil szervezetnél dolgozik, amely az utcán élőket segíti. Az egyik jelenetben be kell mennie a rendőrségre, hogy kihozza illegálisan letartóztatott védencét, egy utcagyereket. A rendőrök azonban emlékeznek rá prostituált korából, és gúnyos, megalázó megjegyzésekkel illetik, kételkednek jogi végzettségében, és alapból nem veszik komolyan. Evrimnek hosszan kell küzdenie, hogy egyáltalán teljesítsék a kérését, és részben azért, mert ő maga se tud olyan határozottan kiállni ebben a helyzetben, mint a film egyes korábbi jeleneteiben. Látszik rajta: nemcsak attól szenved, ahogy éppen bánnak vele, hanem előjön benne az összes múltbeli sérülés, amit hasonló helyzetekben nem jogi képviselőként, hanem letartóztatottként szerzett. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy napi szinten megtapasztalja: sok férfi továbbra is úgy viszonyul hozzá, mintha még mindig pénzért árulná a testét.

Nagyot ment a közelmúltban az Oslo Pride kisfilmje, ami nagyszerűen mutatja be, milyen felszabadító érzés tudni, hogy a környezetedben levő emberek LMBT+-szövetségesek (megnézhető itt: https://www.facebook.com/share/v/15NmbavqzZ/). Olyan komment is volt azonban, amely az LMBT+ embereket vádolja előítéletességgel, amiért mindenkiben az ellenséget látják, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az. Pedig nemcsak az a szomorú helyzet áll fenn, hogy Isztambulban egy transz nőnek, Magyarországon pedig bármely LMBT+ embernek jó oka van tartani mások reakciójától. Akit korábban rendszeresen támadtak, megaláztak vagy ellenségnek tekintettek pusztán az identitása miatt, az nem szabadul meg egycsapásra ezektől a sérülésektől, amint megváltozik az élethelyzete (pl. diplomát szerez vagy elköltözik egy elfogadóbb országba). Mindennapos tapasztalat, hogy a Nyugat-Európába költözött magyar LMBT+ emberek lelkesen keresik és fotózzák a szivárványszínű jelképeket, a helyiek meg értetlenül néznek, hiszen nekik ezek magától értetődő tereptárgyak. A Magyarországról menekült azonos nemű párok félve fogják meg egymás kezét az utcán, gombóccal a torkukban mondják ki a tanítónőnek, hogy a gyereknek két apukája van - pedig most már semmitől sem kell tartaniuk, de túlságosan jól emlékeznek még arra az időszakra, amikor kellett. Ha azzal telnek a mindennapjaid, hogy a mindenhol körülvevő stigmával kell küzdened, akkor igenis sokat jelent, ha van a világnak egy olyan szeglete - egy hely vagy egy ember - amely/aki nem követeli ezt tőled. És idővel talán eljutsz oda, hogy tényleg szorongás nélkül mersz önmagad lenni.

A filmet pedig nézzétek meg, mert jó!

Steve W. Patterson: Sipor panasza - házimanó pride

 

A címben említett esszé egy érdekes kötetben jelent meg. A "Harry Potter világa" (eredeti címén: "Harry Potter and Philosophy") Rowling regényeit használja fel különböző filozófiai kérdések kifejtéséhez. Sipor (akinek a képét a Harry Potter fandom wikiről kölcsönöztem) házimanó, az ő és társai helyzetét használja fel Steve annak tárgyalására, miért van az, hogy sokan érzéketlenek a hátrányos társadalmi helyzetű csoportok problémái iránt. Az LMBT+ emberek nem szerepelnek a példái között, viszont okfejtése ezzel kapcsolatban is érvényes - különösen, mivel a pride és annak betiltása felszínre hoz számos olyan érvet, amelyek nagyon hasonlóak a manók sorsa iránt közömbös varázslók hozzáállásához. Szóval rögtön az elején hangsúlyozom: itt nem a Lucius Malfoyokról van szó, akik a házimanókat alacsonyabb rendű fajnak - vagy, a párhuzamot kifejtve, a homoszexualitást bűnnek vagy undorítónak - tekintik. Hanem azokról az alapvetően jóindulatú emberekről, mint például Ron, akinek amúgy nincs baja a manókkal, de nem érti, neki miért kéne kiállnia értük.

Az egyik érv, ami pont Ron szájából hangzik el, az, hogy nem kell a manókat felszabadítani a szolgaságból, hiszen jól érzik magukat így. Minden nyilvános Pride-os poszt alatt megjelenik egy olyan komment, hogy "nekem is van meleg ismerősöm, aki nem ért egyet a pride-dal". Mondjuk bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a szóban forgó meleg ember tényleg ellenzi-e a pride-ot, vagy csak a konfliktusok elkerülése végett ért látszólag egyet vadul pride-ellenes ismerősével. De ha az előbbi eset áll fenn, annak is többfajta oka lehet. Ha a médiában kizárólag negatív képet látott a pride-ról, nem csoda, hogy ugyanúgy félreérti a lényegét és céljait, mint egy csomó ciszheteró. Lehet, hogy a saját kis elfogadó buborékában él, és úgy véli, pride-ra nincs szükség, hiszen az LMBT+ embereket semmi hátrány nem éri (mondjuk magyar esetben ezt nehezebben tudom elképzelni). És az sem kizárt, hogy - a Potter-könyvek számos házimanójához hasonlóan - ő is magáévá tette azt a nézetet, hogy ő melegként nem is érdemel egyenlő jogokat, és felháborodik azon az elképzelésen, hogy ha a Békemenetnek szabad végigvonulnia egy évben egyszer (vagy többször) az Andrássyn, akkor az ő közösségének is szabad legyen. Ezt hívja a szakirodalom internalizált homofóbiának, és egy amúgy ellenséges közegben nagyon nehéz nem belesodródni, de pont a pride és más hasonló események segíthetnek, hogy leküzdjük magunkban.

A második érv az, hogy a házimanók elnyomása/a pride betiltása tényleg gáz, de nem annyira, hogy tegyünk ellene; erkölcsileg nem követelhető meg az emberektől, hogy minden rossz dologgal szemben kiálljanak. Erre Steve válasza az, hogy nem kötelező mindenkinek manójogi/LMBT+ aktivistának lennie, de az azért nem igényel különösebb erőfeszítést és igenis elvárható, hogy az elnyomás tényét elismerjük. 

A harmadik, és Steve szerint legerősebb ellenérv, hogy elismerhetjük ugyan a helyzetet problémaként, de ennél sokkal komolyabb gondok is vannak a világban, inkább azokkal kéne foglalkoznunk ( ("de nekünk elsősorban Voldemort ellen kell harcolnunk"/"de hát irtják az esőerdőt/gyerekek ezrei szenvednek bántalmazó családban, nehogy már ez legyen a legnagyobb problémánk!") Ez kicsit hasonló a második érvhez, bár legalább elismeri a problémát, csak nem tekinti prioritásnak. Ám  ahogy a házimanók rabszolgasága nem független a Voldemort elleni harctól - hiszen a halálfalók ideológiájának központi eleme az "aranyvérű" varázslók uralma más fajok felett - , úgy a mi világunkban is összefüggések vannak az elnyomás különböző formái között (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), és az ezek elleni küzdelem is csak úgy lehet sikeres, ha nem korlátozódik egyetlen témára (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/az-allatkinzas-osszefuggesei-az.html). Steve arra is rámutat, idézem, hogy "a nyílt fenyegetésekkel való szembeszállás és a társadalmi méltányosságért folytatott harc közötti választás valójában inkább látszatdilemma, és a társadalmi méltányosságra való törekvés tulajdonképpen részét képezi a világ nagyobb gondjaival szembeni küzdelemnek" (143. old., Büki Gabriella fordítása). A Harry Potter-regényekből kiderül (nem spoilerezek), hogy aki rosszul bánik a házimanókkal, az nagyon megszívhatja, aki viszont kedves velük, az értékes és meglepően nagy varázserejű szövetségesekre lelhet. Ez párhuzamba állítható az LMBT+ választók szavazataival, de nem az egyetlen érv amellett, hogy kiálljunk a pride betiltása ellen. Ha semmi konkrét hasznunk nem lenne belőle, ez akkor is erkölcsi kötelességünk lenne egész egyszerűen azért, mert - és ez Steve zárógondolata - a közöny a társadalmi igazságosság legfőbb ellensége. Ha az elnyomó rendszerek azt látják, hogy senki sem védi meg a házimanókat/LMBT+ embereket, szabadon garázdálkodnak tovább, és ássák alá az emberi jogokat, amelyeknek lefektetése annak idején azt a célt szolgálta, hogy ne ismétlődhessenek meg a holokauszt borzalmai. Ha egyetértünk abban, hogy az emberi élet védelme mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, az emberi jogok védelmét is annak kell tekintenünk.

Akik magukat zárják a Szobába

 

***SPOILER*** 

Talán sokan emlékeznek még erre a 2015-ös filmre egy nőről, akit egy férfi hét éven át fogva tart egy szobában, és ez alatt az idő alatt gyereke is születik. Végül sikerül megszöknie, és bár nehezére esik megszoknia a külvilágot (a fiának még inkább, hiszen ő sosem járt korábban a Szobán kívül), tud kihez fordulni segítségért. 

Ezzel szemben sok embertől hallom - különösen olyan kontextusban, hogy külföldön élő magyaroktól kérnek segítséget - hogy neki senki ismerőse sincs, aki segíthetne. Pedig ugye Magyarországon mindenki kötelezően járt iskolába, a legtöbb embernek élete során voltak szomszédai és munkatársai, hogy a rokonokról ne is szóljunk. Az internet és a közösségi média korában nem olyan bonyolult megkeresni ezeket az embereket és újra felvenni velük a kapcsolatot, ha esetleg azóta el is sodródtunk egymástól. És a nagy számok törvénye alapján biztos vagyok benne, hogy minden magyarnak van olyan rokona, volt iskolatársa, volt kollégája, földije, egykori sporttársa stb., aki azóta külföldre költözött. Aki el akar menni Magyarországról, jobb, ha ezekkel veszi fel a kapcsolatot, akikben megbízhat és akik potenciálisan szintén megbíznak benne, mint hogy vadidegenektől kuncsorogjon segítségért (aminek veszélyeiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html). Elég sok országban jobb élni, mint Magyarországon, én biztos olyat választanék, ahol jártam már, és vannak ott ismerőseim, akikre támaszkodhatok.

Erre szokott jönni az a válasz, hogy de ő nem ismer senkit, akiben megbízhatna. A nagy számok törvénye alapján megint csak nem tartom valószínűnek, hogy valakit egész élete során kizárólag aljas, számító emberekkel hozott össze a sors, akik csak kihasználni és bántani tudják. Ha valaki mégis így gondolja, annak két oka lehet. Az egyik, hogy szerinte kivétel nélkül minden ember gonosz és ártani akar másoknak, vagy esetleg kifejezetten csak neki. Ez egy pszichiátriai probléma, ami terápiával és/vagy gyógyszeres kezeléssel megoldható (bár a kezelés sikerét nehezíti, hogy ezek az emberek jellemzően az orvosukban sem bíznak, így sokszor nem szedik be, amit az felírt nekik). A másik persze az, hogy emberünk maga bánt szemét módon mindenkivel maga körül, aztán most nagyon csodálkozik, amiért azok nem hajlandók segíteni neki.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy "aki hülye, haljon meg". Ha valaki tényleg olyan mértékben elszigetelődött, hogy nincs kihez fordulnia, akkor is vannak különböző szociális szolgáltatások, amelyek segíthetnek neki (az EU többi tagállamában sokkal inkább, mint Magyarországon). Csak rámutatnék arra, hogy az ilyen mértékű elszigetelődést az emberek többsége legalább részben saját magának köszönheti. Ráadásul, ha nem képes fenntartani azokat az emberi kapcsolatokat, amelyeket eddigi élete során a hazájában, az anyanyelvén gyakorlatilag készen kapott (az iskolában, munkahelyen, lakókörnyezetben), akkor nem nagy sikert jósolok annak, hogy új kapcsolatokat tudjon teremteni egy idegen országban, idegen nyelven, idegen kultúrában (ez alól potenciális kivételt jelenthetnek olyanok, akik az őket sújtó előítéletek miatt szigetelődtek el Magyarországon: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html - bár ők is kereshették volna a közösséget a velük hasonló helyzetben levőkkel). Ahhoz, hogy valaki kiszabaduljon a Szobából, előbb neki saját magának kell lépnie.