Instrumentalization of LGBTI rights in autocracies, avagy miért nem számít Magyarországon a romániai népszavazás?

***SPOILER*** 

A beszélgetésen (ami visszanézhető itt: https://www.facebook.com/LGBTIintergroup/videos/1938428159645929) magyar LMBTI aktivisták és EP-politikusok beszélgettek arról, hogyan támadja a FIDESZ a magyarországi LMBT+ közösséget és mit lehet tenni ez ellen. Ramona Strugariu EP-képviselő optimistább volt a többieknél. Elismerte, hogy a FIDESZ igyekszik elszigetelődni Európától (pl. az Európai Néppártból való kilépéssel), de meggyőződése, hogy a magyar emberek nem ezt akarják, és pont ez fogja őket elidegeníteni a kormányuktól. Ha a FIDESZ elbukik, az egész probléma megoldódik. A homofóbiát illetően pedig ő nagyon hisz abban, hogy az emberek mentalitása változhat. Saját országát hozta fel példának: gyerekkorában még teljes tudatlanság és előítélet uralkodott az LMBT+ emberekkel kapcsolatban, viszont amikor 2019-ben a szélsőjobb népszavazást akart arról, hogy alaptörvénybe iktassák a házasság heteronormatív definícióját, a többség nem ment el szavazni - Ramona szerint ez annak a jele, hogy támogatják az egyenlő házasságot.

Ez utóbbit már rögtön megkérdőjelezném; igaz, hogy az LMBT+ szervezetek és a baloldali pártok arra biztatták az embereket, hogy maradjanak otthon és ezáltal ne legyen érvényes a népszavazás, nem tudni, hányan maradtak otthon ezért és hányan azért, mert rohadtul nem érdekli őket a politika és semmilyen szavazásra nem mentek volna el, meg különben is megígérték a gyereknek, hogy az egész napot a vidámparkban töltik. Semmit nem csinálni mindig könnyebb, mint csinálni valamit, és ha mondjuk kötelezően mindenki szavazott volna, nem biztos, hogy ilyen eredmény születik.

Sajnos arról se vagyok meggyőződve, hogy csak Magyarországon a politikusok akarnak eltávolodni az EU-tól, a lakosságból senki. Hiszen a kormányzati retorika folyamatosan Brüsszel-ellenes, és akik csak ezzel találkoznak (és a jobb- és baloldal közti szakadék miatt ők nincsenek feltétlenül kevesen: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/hanna-arendt-origins-of-totalitarianism.html), előbb-utóbb elhiszik. A Facebookon nem ritkán találkozom EU-ellenes kommentekkel, és kizártnak tartom, hogy ezeknek a szerzői egytől egyig fizetett fideszes trollok. Sajnos el kell fogadnunk, hogy az emberek meggyőzhetőek, és a nézeteik gyakran múlnak azon, milyen médiához jutnak hozzá. (Pár éve egy konferencián érdekes előadást hallottam Moldováról - ez ugye olyan kicsi ország, hogy minden lakója tudja fogni vagy a román, vagy az orosz tévét, és nagyjából értik is. Végeztek egy közvélemény-kutatást, hogy az emberek kit tartanak a legnagyobb politikusnak. Akik a román tévét nézték, többségükben Angela Merkelre szavaztak, akik az orosz tévét, azok viszont Vlagyimir Putyinra.) És pont ezért egy olyan országban, ahol - néhány honlap és blog kivételével - az összes média a kormánypárt kezében van, sokkal nehezebb egy ellenzéki kritikus tömeget létrehozni. Biztos vannak, akik a FIDESZ-től annak EU-ellenessége miatt fordultak el, de olyanok is bőven, akiket a kormányzati retorika meggyőzött arról, hogy Brüsszel a mumus.

És még egy tényező szerepet játszik a románok és a homofóbia témakörében. Románia volt ugye az az ország, ahol egész a szocializmus végéig börtönnel büntették a homoszexualitást, méghozzá nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is (a Human Rights Watchnak dolgozó ismerősöm sok emiatt lesittelt emberrel találkozott). Ráadásul a Ceaușescu-rezsim annyira durva diktatúra volt, hogy mindenki gyűlölte (többek közt azért is, mert láthatták - akár Magyarország példáján is - hogy lehet jobban is élni), ezért annak a gyakorlatát nagyon senki nem akarja visszahozni. (Pl. Románia az egyetlen olyan kelet-európai ország, ahol a rendszerváltás után nem merült fel az abortusz korlátozása - merthogy a szocializmusban náluk az is tilos volt). Ha egy román nagyon átmegy homofóbba, elég csak rásütni, hogy "olyan vagy, mint Ceaușescu" és máris mindenki elfordul tőle. Magyarországon viszont nem lehet olyan múltbeli homofób rezsimet felhozni, amit egyöntetűen mindenki utál (a jobboldal dicsőíti a Horthy-korszakot, míg az idősebb korosztályból sokan "a szocializmusban minden jobb volt" nosztalgiában élnek). Nem akarok pesszimista lenni, de amíg sem a homofóbia elítélése, sem az EU nem jelent általánosan elfogadott vagy akár többségi értéket a magyar társadalomban, addig nem számíthatunk arra, hogy ez a helyzet magától megoldódik.

A Dallas, a Dinasztia és Jakab Péter vacsorája

 Előrebocsátom, hogy nem értek egyet Jakab Péter politikai nézeteivel. Ettől függetlenül megdöbbentem, amikor egyes kormányközeli lapok azért kezdték el fikázni, hogy milyen "proli" ételeket eszik vacsorára. És persze, ha az ilyen képek alatt azt kommenteli az ember, hogy kit érdekel, rögtön jön egy csomó fideszes troll, és ők is betámadják. Elgondolkoztam, miről is szól ez az egész.

Egyfelől nyilván van az a tendencia, hogy ha valakinek az érveivel nem tudunk vitatkozni (mert túl jók, vagy mert mi nem értünk a dologhoz), akkor belekötünk valami másba (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/07/ame-panzh-roma-reprezentacio.html). Ezt a kormánypártiak  sűrűn csinálják ellenzéki politikusokkal: trollok tömege fikázza Karigerit, amiért végig akarja járni a kéktúrát, egy elhíresült megjegyzésben pedig egy kormánypárti oldal simán bejelentette, hogy az ellenzéki politikusnők rondábbak, mint a kormánypártiak (most a szexizmus érvétől függetlenül is, objektív szemmel nézve nincs olyan nagy különbség a külsejük között, még stílusban sem feltétlenül, tehát nem egy csapat kontyos nagymama áll szemben egy csapat punkkal). Ha az ellenfél csinál valamit, az automatikusan gázos tevékenységgé válik, függetlenül attól, hogy addig mit gondoltunk róla - emlékszünk még talán arra az amerikai házaspárra, akik szerint a melegházasság tönkreteszi a házasság szentségét, ezért ha az amerikai kormány megszavazza, ők el fognak válni (cseppet sem belegondolva, hogy egy ilyen okból eldöntött válás mit mond a házasság szentségéről). Simán el tudom képzelni, hogy egy csomó Fideszes háztartásban tiltólistára kerül a párizsi és a paprikás krumpli. Na de miért is pont ezek?

A fenti érven felül szerintem Jakab Péter leprolizásában szerepet játszik ugyanaz az effektus, ami miatt annyian nézik a felső tízezer életéről szóló sorozatokat, mint a Dallast, a Dinasztiát vagy mostani epigonjaikat. A gazdagok világa egyfajta álomvilág számukra, amit ugyan sose érhetnek el, de legalább ábrándozhatnak arról, hogy vannak, akik ebben élnek. A sorozatok és a romantikus regények szereplői mintegy beteljesítik a vágyainkat, és megnyugtatnak minket arról, hogy létezik gazdagság vagy igaz szerelem; még ha nekünk nem is jutott belőle, azonosulunk a főszereplővel és legalább álmainkban megélhetjük. (Mindezt nem én mondom, elég nagy feminista irodalma van pl. annak, miért olvasnak a nők romantikus regényeket.) Jellemzően ez azoknak a menekülési útvonala, akik saját életükben nulla esélyt látnak rá, hogy gazdagok legyenek vagy megtalálják az álompasit. Ez megmagyarázza számomra pl. azt, miért választotta újra Győr városa a luxusjachton kurvázó Borkait: szerettek volna a helyében lenni.

 Persze vannak jelentős különbségek a Dinasztia szereplői és a politikusok között, például hogy az utóbbiak valós személyek, vagy hogy nem az a feladatuk, hogy az emberek jólétről alkotott álmait megtestesítsék, hanem hogy irányítsák az országot. Úgy tűnik azonban, hogy Magyarországon sokan nem érzékelik ezt a különbséget. Számukra a politikus nem egy átlagember, akit megválasztottak, hogy képviselje az ő érdekeiket, hanem valami felsőbb lény, hasonló szerepben, mint régen az istenek vagy a királyok. Ezek az emberek el se tudnak képzelni olyan társadalmat, ahol nincs egy fényűző felső osztály, és ugyanúgy nem imponál nekik Jakab Péter egyszerű vacsorája, mint az, hogy Svédországban a király kerékpárral, a miniszterelnök pedig metróval jár. És persze nyilván van amögött tudatos taktika, hogy Karigeri vagy Jakab Péter átlagosnak mutatja magát - csakhogy azoknak, akik számára a politikus a Ewing család alváltozata, jobban bejön a fideszes politikusnő, aki a promófotóján még ablakmosáshoz is méregdrága márkás dzsekit vesz. Az, hogy Magyarországon nincs demokrácia, nemcsak a kormányon múlik (akik egy demokratikusabb társadalomban nem tudnák megtenni, amit tesznek) vagy az ellenzéken, hanem az emberek politikai tudatosságának a szintjén is. 

Miénk a haza

 Számunkra ellenszenves politikusról filmet forgatni nemcsak azért lehet szar, mert nyilván mindenki szívesebben tölti idejét jó fej emberek közt, hanem mert mi van, ha az elkészült filmre (ami óhatatlanul tükrözi a rendező véleményét) a főszereplő azt mondja, hogy na hát ezt nem mutathatod be? Vagyis úgy kell megcsinálni a filmet, hogy ő is elégedett legyen vele, de mondjuk mi se érezzük azt, hogy éppen reklámot csináltunk egy számunkra elfogadhatatlan eszmének - láttam olyan filmet, amely (a rendező szándéka ellenére) gyakorlatilag sztárolt egy neonácit. Shamira Raphaëla filmje azonban nem ilyen. Miközben bemutatja Constans Kusters holland szélsőjobboldali politikust, egyértelmű párhuzamokat von Kusters pártjának migránsellenes retorikája és a gyarmati kizsákmányolás vagy éppen azon hangok között, akik a harmincas években tiltakoztak a németországi zsidó menekültek befogadása ellen. Vannak továbbá ironikus momentumok is, például egy archív felvétel, amelyen nemzeti hősökként jelenítik meg az Ausztráliába kivándorló holland telepeseket, vagy az a jelenet, amikor Kusters kislánya sírva jön haza, mert nácinak csúfolták a suliban, a szülők meg vigasztalják, hogy bizony, néha nem könnyű másnak lenni... Ahogy néztem a filmet, azon gondolkodtam: hogy az ördögbe adta Kusters a beleegyezését ehhez?

A rendezővel folytatott beszélgetésből kiderül. Shamira elmondja, hogy Kusters kifejezetten imádja a filmet, úgy érzi, megmutatja az ő valódi lényét. Teljesen más szemüvegen át nézi a dolgokat: ahol Shamira, az arubai bevándorlók leszármazottja gyarmati elnyomást és rabszolgaságot lát, ott Kusters a holland történelem dicsőséges korszakát, amikor ez a kis ország uralta a világot (bármennyire bizarr is ez a felfogás a holland gyarmatok számát mondjuk a francia, angol vagy spanyol gyarmatbirodalomhoz viszonyítva). Shamira azért hozta el a filmjét Magyarországra, hogy a magyar nézők számára is feltárja a nacionalista populizmus működési mechanizmusait, Kusters viszont azért örült ennek, hiszen hallotta, hogy "a magyarok úgy gondolkodnak, mint ő" (kis bepillantás abba, hogyan látnak minket külföldön) és nézeteinek ott biztosan sikere lesz.

Gyakori elképzelés, hogy az adott gondolkodású (például előítéletes vagy nacionalista) emberek csak simán tévedésben vannak, és ha szembesítjük őket a valósággal, gyorsan észbe kapnak és megváltoztatják nézeteiket. Ez azonban nem ilyen egyszerű, mert az ő gondolkodásuknak is van egy rendszere, amibe a kapott információk simán beépíthetők. Ha valaki például nem tekinti egyenértékű embernek a bevándorlókat, a feketéket vagy a fogyatékossággal élőket, akkor semmi problémát nem lát abban, hogy kitoloncolják őket az országból, diszkriminatív módon bánik velük a rendőrség vagy nem engedik őket adott településre költözni. Shamira filmje baloldali szemszögből nézve szuper, de egyetlen meggyőződéses szélsőjobbost se fog ráébreszteni, hogy rossz úton jár. Persze, mint annak idején egy workshopon bölcs tanácsként hallottam: egy meggyőződésesen ellentétes nézeteket valló emberrel ne azért vitázzunk, hogy őt meggyőzzük, mert az nem fog menni, hanem azért, mert érveink talán meggyőzik a hallgatóság azon tagjait, akiknek még nincs kialakult véleménye a kérdésben. Kérdés, mit lehet kezdeni (és lehet-e valamit) azokkal, akiket a nacionalista-populista retorika már teljesen meggyőzött.

(A film a BIDF Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon látható 2021. március 3-án 19.45-kor.)

Agymenők - Sheldon esete a fekete munkaügyissel, avagy a sokszínűséget is tanulni kell

 

Sheldon Coopert ugye eleve nem a kommunikáció nagymestereként tartjuk számon, de az afroamerikai munkaügyis nővel, Ms. Davisszel való találkozásai mind csúfos kudarcba fulladnak. Amikor azt próbálja elmagyarázni neki, hogy (szerinte) a nőket nagyobb mértékben befolyásolják testi folyamataik, mint a férfiakat, ezt sikerül úgy megfogalmaznia, hogy:

- A nők a testük rabszolgái. Igen, maga is. Maga egy rabszolga.

Majd miután Amy elmagyarázza neki, hogy ez igen udvariatlan volt, engesztelésképpen ajándékot vesz Ms. Davisnek - a Gyökerek sorozatot DVD-n. És ismét nem érti, mit csinált rosszul. A biztonság kedvéért még rá is kérdez, hogy ugye Ms. Davis fekete, mert hiszen akkor értékelnie kellene egy saját népe történelméről szóló sorozatot.

Az amerikai vagy Amerikában szocializálódott nézőnek nagyon vicces Sheldon bénázása. Nem tudom, a magyar nézők között hányan értik a helyzetek humorát, de sokan valószínűleg nem gondolják tovább, hol is itt a probléma - legalábbis az alapján, ahogy a magyarok nagy része egy coming outra reagálni szokott. Az általam megfigyelt tipikus válaszok ugyanis a "jaj, az XY unokaöccse is biszex", a "láttad a Z filmet? Abban is van egy transznemű szereplő" vagy a "múltkor volt az újságban egy interjú egy meleg aktivistával" (ehhez opcionális plusz kérdés: "ismered?"). Ja és persze az ilyen támogató ciszheterók ezt követően lelkesen hívják fel a figyelmünket minden cikkre, filmre és könyvre, amiben LMBT+ témákkal találkoztak, és ha megismernek egy másik meleget vagy leszbikust, mindenképpen össze akarnak hozni minket vele. 

Persze teljesen érthető, hogy ha valaki egy számára ismeretlen közeggel találkozik, szeretne minél többet tudni róla. Az is lehet, hogy gesztusaival a nyitottságát próbálja jelezni. Viszont az eredmény mégis az, hogy aki eddig egy teljes ember volt a szemében, az leredukálódik a szexuális irányultságára vagy nemi identitására. Nyilván azért coming outolunk valakinek, hogy utána nyíltan beszélhessünk neki az identitásunkról vagy a párkapcsolatunkról - de ez nem jelenti azt, hogy mostantól kizárólag erről akarunk vele beszélgetni. És dicséretes, ha például egy támogató szülő szeretne többet megtudni mondjuk a két nő közötti szexről, csakhogy a leszbikus lánya kínosan érezheti magát, ha éppen tőle érdeklődik. 

Ha valaki LMBT+ témákban szeretne tájékozódni, most már bőven vannak lehetőségek: vannak rendezvények,  Facebook-csoportok támogatóknak, a Melegség és Megismerés program (beleértve Instagram-oldalukat is), a Háttér telefonos (és csetes és emailes) segélyvonala vagy az Iskolai Élő Könyvtár. Akik ezeken a fórumokon LMBT+ emberként részt veszünk, vállaljuk azt, hogy ilyen minőségünkben akarnak velünk beszélgetni, és akár olyan kérdéseket is feltehetnek nekünk, amiket egy baráti beszélgetésben nem szokás. De civilben hadd legyen ez az identitásunk csak személyiségünk egy része. Barátainknak és családtagjainknak szeretnénk továbbra is teljes emberek maradni - minden személyiségvonásunkkal, érdeklődési körünkkel, identitásunkkal együtt.

Loveboats - Exporting Irish Problems

 Lainey Molnar mémsorozatában párokban vagy hármasával kis képecskék illusztrálják, hogy a nők sokszínűek, sokfélék a céljaik és sokféleképpen érhetik el azokat, mint például:

Amikor egy feminista Facebook-csoportban valaki megosztotta ezt a képsorozatot, a legtöbb képecskére pozitív volt a reakció; maximum ilyeneket kifogásoltak, hogy a fejkendő és a csöcspóló között nem igazán jelenik meg középút az öltözködéssel foglalkozó darabon, vagy hogy túl sok képen fogyaszt a szereplő alkoholt (de mikor kiderült, hogy ír az alkotó, ezt sokkal jobban elfogadták). Egyetlen összeállítás verte ki a biztosítékot, mégpedig ez:

Pontosan az történt, mint régen egy másik Facebook-csoportban egy hasonló kép kapcsán, amiről itt írtam: http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/05/meghan-trainor-all-about-that-bass.html. Jöttek azok a szövegek, hogy a 3. képen szereplő nő "kórosan elhízott", és ezt nem kéne reklámozni, a kövérség igenis nem egészséges és nemár.

Nem állíthatom, hogy nagyon meglepődtem. Nemcsak azért, mert két éve már végigasszisztáltam egy hasonló kommentháborút, hanem mert ez az attitűd nagyon is ismerős volt Magyarországról. Az, hogy a  nőket a külsejükre vonatkozó elvárásokkal korlátozzák, az egész nyugati világban probléma (Naomi Wolf: A szépség kultusza című könyve erről szól), és úgy látom, a testsúllyal kapcsolatos elvárások ezek közül talán a legerősebbek. Vannak mindenféle kutatások, hogy Amerikában az óvodások hány százaléka nagyon nem akar kövér lenni. Magyarországon nem tudok ilyen felmérésről, de az én (természetesen nem reprezentatív) tapasztalatom azt mutatja, hogy még rosszabb a helyzet. Úgy nőttem fel, hogy körülöttem folyamatosan kövéreztek. 165 centisen és 44 kilósan súlyosan elhízottnak tartottam magam és XL-es ruhákban jártam, hogy mások ne lássák az undorítóan kövér testemet. Amerikában tapasztaltam meg először, hogy nem modellalkatú lányok is mernek sortban vagy feszes pólóban mászkálni, ott vettem először egyenes szárú farmert. És ez a rendszerváltás körüli években volt, amikor Magyarországra még csak kezdett betörni a fogyasztói kultúra (igen, a poén szándékos). Pár évtizeddel később már ott tartottunk, hogy a nyelviskolánk tanulmányi igazgatója egy bulin azt találta mondani: számára a legnagyobb sikerélmény nem a szakmai előmenetel vagy a gyereke jó teljesítménye, hanem az, ha belefogy a tavalyi farmerjába. Az edzőtermek öltözőjében pedig csontsovány lányok vekengenek azon, hogy milyen nagy a seggük. Azok közül az országok közül, ahol eddig életemben jártam (és mondjuk értettem a nyelvet meg vegyültem a helyiekkel), Magyarországon tapasztaltam a legdurvább testszégyenítést - és ez a beszélgetés is ezt igazolta.

Ilyenkor szoktak a kommentelők azzal védekezni, hogy itt nem a szépségideálokról van szó, hanem az egészségről, hiszen az elhízás betegség. Ezt az érvet viszont olyan emberek esetében is felhozzák, akik - mint a 3. képkockán látható nő - igen messze vannak az orvosilag is betegségnek számító elhízástól. Amúgy meg az ilyen vitában előkerülő érvek kísértetiesen hasonlítanak azokra, amelyeket homofóbok a melegekkel szemben szoktak felhozni a múltban és az elvetemültebbek még ma is. "Márpedig ez betegség", "bárki lefogyhat/átváltozhat heteróvá, csak meg kell találni a megfelelő módszert", "biztosan ő sem boldog így", "ő a hibás, mert túl sokat eszik/nem próbálkozik eléggé". És persze előkerül az "én örülök, ha így elégedett magával, de reklámozni mégse kéne az ilyesmit". Egy feminista csoportban ma már felzúdulást keltene, ha valaki ilyesmiket mondana a melegekkel kapcsolatban, de a túlsúlyos embereket simán alázzák velük. Ami nekem azt súgja, hogy mégse vagyunk annyira nyitottak, mint amilyennek képzeljük magunkat. Épp csak megtanultuk, kikről nem oké rosszat mondani - de amint egy olyan csoporttal találkozunk, akik nem esnek a hivatalos politikai korrektség alá, ismét felszínre törnek az előítéletes, kirekesztő érvek. 

Svindlerek a Grindren

 https://www.identitas.co/post/tobb-szazezer-forintnyi-osszeget-csaltak-ki-melegektol?fbclid=IwAR3KauxryBn7a8pQWjQbyRhSHXhagucRUYzk0FO3Cq5EGJmbQ7-qyxD7aG4

Amikor ezt a cikket posztolta valaki a Facebookon, lavinát indított el. Egy csomóan kezdtek el arról mesélni, hogyan próbálta őket vagy valaki mást kifosztani egy olyan srác, akit internetes társkeresőn ismertek meg. Engem nem is ez lepett meg, hiszen csalók mindenhol vannak - inkább az, hogy ezek a történetek eddig sosem kerültek elő. Egy indiai sztori kellett ahhoz, hogy a magyar melegek beismerjék, bizony itt is előfordul ilyesmi. Pedig ha ők maguk is bedőltek egy csalónak, akár csak egy rövid ideig, eszükbe juthatna: talán ez nem történik meg, ha gyakorlottabb ismerkedők elmesélik nekik, hogy érdemes erre figyelni.

Olyan hangok is voltak persze, akik az "aki hülye, haljon meg"-attitűdöt képviselték és vadul állították, hogy ők sose szopnának be ilyen kamu dumát. Az ő helyzetükben talán nem. De képzeljünk el egy pillanatra egy fiatal meleg srácot, aki csak nemrég fedezte fel szexuális irányultságát, senki magához hasonlót nem ismer a környezetében, pedig nagyon-nagyon vágyna egy megértő barátra vagy társra. Heteró környezete (vagyis eddig mindenki) folyamatosan bántotta, amiért más, mint ők. És akkor egyszer csak egy ismeretlen pasi a neten azt mondja: annyira szerelmes belé, hogy egy óceánon is átkelne érte. A srác Magyarországon nem ismer melegeket vagy csak nagyon keveset; talán az is felmerül benne, hogy ha ezt a lehetőséget hagyja elúszni, sose talál párt magának. És persze nagyon könnyű szerelembe esni valakivel, akit csak a neten keresztül ismerünk, ha már nagyon-nagyon szeretnénk szerelmesek lenni, ő pedig gyönyörű és kedves és szexi. 

Az eredeti cikk is hangsúlyozza: főleg olyan srácok estek áldozatul, akik kevés meleget ismernek. Azért lehet így, mert aki jobban beágyazott a meleg közösségbe, ahhoz eljutnak a tapasztaltabb melegek tanácsai. Épp ezért nagyon fontos, hogy ha ilyen vagy másfajta visszaélést, kihasználást tapasztalunk, azt ne elhallgassuk, hanem pont hogy figyelmeztessük erre a többieket is. Merthogy ezt jelentené a "közösség", vagymi.

A boszorkány meséje (meg a Tom és Jerry, meg a Harry Potter)

 

***SPOILER***

A Meseország mindenkié kötetben - a kifejezetten meleg szereplőket felvonultató mesék után - talán ez a történet kavarta a legnagyobb port. Merthogy ugye hogy képzeljük azt, hogy empátiát ébresztünk egy gonosz boszorkány iránt, és megpróbáljuk megérteni, miért akar gyerekeket fogva tartani. A mesében váljon el egyértelműen a jó és a rossz; a jobboldal még Lázár Ervint is problémásnak tekinti ebből a szempontból, hát akkor ez a mese még olyanabb (csak azért nem támadják explicite, mert nem olvasták, ahogy a többit sem; a könyvről jobboldali portálokon írott kritikák csak felsorolják a mesék címét és fröcsögnek arról, hogy ettől aberráltak lesznek a gyerekek, de tök egyértelmű, hogy ki se nyitották soha). Erről nekem a Tom és Jerry jutott eszembe, mert ott egyes epizódokban a macska és az egér esküdt ellenségek, más részekben viszont jóbarátok. Hát ez nekem sokkal zavarosabb értékrendileg, mint bármelyik Lakatos István vagy Lázár Ervin.

Nem is az a baj, mondják mások, hogy a mese kegyetlen és sötét (ez a Grimm-mesékre is igaz, köztük arra, ami ennek a történetnek az alapját szolgáltatta), hanem hogy a negatív szereplő iránt ébreszt empátiát. Konkrétan megtudjuk, hogy a boszorkány azért akar gyerekeket fogva tartani, mert annó a saját gyermekét elvesztette és őt próbálja pótolni velük. Kérdés, hogy ártunk-e azzal, ha empátiát ébresztünk a gyerekben a gonosz szereplő iránt. Itt a Harry Pottert hoznám párhuzamnak, abból is leginkább a 6. részt, amikor Dumbledore időutazások során keresztül megmutatja Harrynek Voldemort nagyúr múltját. Voldemort aztán tényleg a legesleggonoszabb mesefigurák egyike, Harry mégis több ponton megsajnálja, hiszen ugyanolyan kirekesztettként nőtt föl, mint ő maga. Ettől még viszont pontosan tudja, hogy Voldemort gonosz és le kell vele számolni. Valaki tetteinek a megértése nem jelenti azt, hogy ezeket el is fogadjuk. És a mese erkölcsi üzenete sem sérül, hiszen Harry sok szempontból hasonló háttérből indulva a jó oldalt választja. Lakatos István meséjének az mondjuk felróható, hogy nem mutat ilyen alternatívát, de szerencsére az antológiában szerepel a Vaslaci című mese, amelynek szintén gyermektelen főhősei más megoldást választanak (örökbe fogadnak egy elhagyott csecsemőt), így a két mese egymást kiegészíti.

(Persze lehet érvelni azzal, hogy a Harry Potter ezen kötetét már nem 9-11 éveseknek szánták, mint a Labrisz mesekönyvét. Ezen azonban kár rugózni, mert emlékeim alapján - hacsak a mostani gyerekek nem különböznek radikálisan a rendszerváltás előttiektől - egy 9-11 éves végletesen cikinek érzi, hogy a kezébe vegyen bármi olyat, ami mesének van titulálva. Ifjúsági regényt, fantasyt, azt igen, de mesét? Az dedósoknak való! Mi csak ilyen 14-16 éves korunkban tértünk vissza a mesékhez, az ilyen korú gyerekeknek pedig már bőven valók a Meseország mindenkié történetei. Fiatalabb gyerekeknél meg, ha mégis el akarnák olvasni, azért van ott a szülő, hogy segítsen megmagyarázni.)

Az egyik kritika (amit persze, hogy most nem találtam meg) azt vetette fel: jó ötlet-e olyan mesét írni, amelynek alapja, hogy együttérzünk a bántalmazóval? Nem növeli-e ez annak a veszélyét, hogy a gyerek megsajnálja azt, aki bántja őt? Csakhogy a valóságban pont a bántalmazókra és jóemberekre való felosztás a veszélyes, ugyanis - mint ezt már Perintfalvi Rita, Gyurkó Szilvia és mások már sokszor leírták - a gyerekeket szexuálisan vagy másképp abuzáló felnőttek többsége pont hogy nagyon kedves hozzájuk, és gyakran pont olyan szerepben ismeri meg őt a gyerek (mint családi barát, lelkipásztor, edző stb.), ami a segítést hangsúlyozza. Ha aztán egy ilyen "kedves" ember egyszer csak nem megengedett dolgokat csinál, a gyerek összezavarodik; gyakran arra jut, hogy ami történt, valójában biztos nem rossz, esetleg ő maga a rossz, de ez a bácsi (esetleg néni) semmiképpen, hiszen ő egyértelműen a JÓK közé tartozik. Tehát ha hozzászoktatjuk a gyereket az olyan mesékhez (most nem feltétlenül erről a meséről van szó), amelyeknek a szereplői nem egyértelműen jók vagy rosszak, akkor kisebb eséllyel válik pedofilok áldozatává és nagyobb eséllyel fog tudni segítséget kérni, ha valaki mégis bántja vagy bántani próbálja.