COVID-konferencia Budapesten

Múlt héten röppent fel a hír, hogy online is követhető konferenciát tartanak a koronavírusról Budapesten. Amikor megosztottam, többen figyelmeztettek, hogy az előadók az úgynevezett renitensek közül kerülnek ki, akik nem tartják komolynak a koronavírust és ellenzik az azzal kapcsolatos intézkedéseket, például a maszkviselést. Ennek kapcsán a Facebookon ismét egymás torkának estek a magyarok, ezúttal a maszkellenesek és a "maszkhívők" (ez de hülye szó, olyan, mintha a maszkok létezése vagy nemléte lenne a kérdés, lásd Isten-hívő, laposföld-hívő stb.) között, és mindkét fél vadul támadja azokat a szakembereket és elméleteket, akikre/amelyekre a másik hivatkozik.

Az egyik gyakori érv, hogy a maszk helyett más módszereket javaslóknak saját maguk felé hajlik a keze. Mondjuk gyakran tényleg eléggé kilóg a lóláb, amikor valaki pl. arra próbál buzdítani, hogy ne hordjunk maszkot, helyette fogyasszuk az ő méregdrága vitaminjait. Csak azt nem veszik észre sokan, hogy a másik oldalon is ugyanilyen érdekek állnak. A maszkok, kesztyűk és kézfertőtlenítők gyártása hatalmas üzlet, és ér annyit a gyártóknak, hogy adott esetben a szakpolitika-alkotókat is megpróbálják befolyásolni. Nem kivétel ez alól a WHO sem, akiknek különösen szüksége van most az anyagi támogatásra, miután az USA kivonult. A tudományos kutatások egy részét is egészségügyi cégek támogatják, hiszen ezek nagyon sokba kerülnek, és a kutatóintézeteknek nem feltétlenül telne rájuk; a szaklapokban ugyan illik feltüntetni, ha a kutatást valaki támogatta vagy valamelyik kutató nem teljesen független, ám a nagyközönséghez eljutó cikkek ezt az információt rendszerint nem tartalmazzák. Így amellett, hogy ki kell tudnunk szűrni a fake newst, még azzal is számolnunk kell, hogy nem minden kutatás 100%-ban objektív.

Nézzünk szembe a tényekkel: soha nem fogjunk megtudni, mi a 100%-os igazság a koronavírussal (vagy bármely más egészségügyi problémával) kapcsolatban. Ez fokozottan igaz egy olyan országban, ahol a vírussal kapcsolatos iránymutatások sűrűn változnak és ellentmondanak egymásnak (erről itt írtam: http://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/stalking-chernobyl-az-informacio-ereje.html), és ahol a döntéseket nagyban befolyásolják bizonyos gazdasági és személyes érdekek (pl. amíg nem lehetett maszkot kapni, ellenezték a viselését; Horvátországba a viszonylag magas fertőzöttségi arány ellenére szabad volt az út, amíg a magyar vezetők szabadságon voltak stb.) Persze mindenki szereti azt gondolni, hogy ő mindenben szakértő és mindent pontosan tud, főleg, mert ez biztonságot nyújt. És persze, lehet úgy hozzáállni, hogy de hát ártani tuti nem árthat a maszk/D-vitamin-szedés/kézfertőtlenítés stb., és akkor azt érezhetjük, hogy tettünk valamit az egészségünk érdekében. De másokkal ölre menni olyasmi miatt, amit nemcsak mi nem tudunk biztosan, de a tudósok sem, biztos, hogy senkinek sem használ. Számomra ez a koronavírus-járvány legveszélyesebb hozadéka.

Miért nem volt népszerű a heteró pride?

https://www.youtube.com/watch?v=2tXCqzZbdbI&feature=youtu.be&fbclid=IwAR1aocOY4TzWJUIABV5NXSbsSqeerU_Z7qkergiVJQK1dbSCyN4yPusX93s

A heteró pride-os videóból elég jól látszik, hogy a pride ellenzői többszörösen is öngólt lőttek. Egyrészt olyankor szerveztek meg egy csoportos rendezvénynek minősülő tüntetést, amikor imádott kormányuk szerint a koronavírus-veszély miatt nem szabad csoportos rendezvényeket tartani (kivéve focimeccs, de ez nem az volt). Egy bácsi hevesen érvel amellett, hogy a városházára csak a magyar zászlót lehessen kitűzni, majd mikor a riporter rákérdez, hogy mi van a székely zászlóval, azt feleli, hogy "de hát ők is magyarok", láthatóan elfeledve, hogy a magyarországi LMBT+ emberek többsége is az. Meg hát a heterók saját fegyverükből távolították el a muníciót: most már nem mondhatják, hogy ők se vonulnak az utcára, a buzik se tegyék. De mindezeken túllépve én most azon szeretnék elgondolkodni, miért volt ilyen gyér a felhozatal a heteró pride-on. Az esetleges szervezési nehézségeken (nem lett időben meghirdetve, koronavírus miatt nem mertek elmenni az emberek stb.) felül egy egyéni és egy rendszerszintű magyarázatom van, és valószínűleg valamilyen mértékben mindkettő igaz.

Az egyéni magyarázat az, hogy az emberek többségét ez a hőbörgés egész egyszerűen nem érdekli. Ez nem azt jelenti, hogy nyitottak az LMBT+ emberek felé, egyszerűen csak nem érzik elég fontosnak ezt az ügyet ahhoz, hogy utcára menjenek miatta. Lehet, hogy nem is foglalkoznak a témával, lehet, hogy amúgy elítélik az LMBT+ embereket, de nem mennek ki tüntetni ellenük, mert nem érzik úgy, hogy őket magukat érintené a téma - márpedig az utóbbi időben láthattuk, hogy a magyar lakosság csak akkor megy ki az utcára, ha úgy érzi, hogy a saját (leginkább anyagi) érdekeit fenyegeti valami: a netadó ellen sokkal többen mentek ki tüntetni, mint az Orbán-kormány bármelyik más diktatórikus intézkedése ellen. Könnyen érezhetik, hogy távol áll tőlük a téma, hiszen a magyarországi LMBT+ emberek rejtőzködése meg általában a társadalmi kohézió hiánya miatt Magyarországon kevesebb ember ismer személyesen LMBT+ személyt, mint bárhol máshol az unióban (ezt asszem a European Social Survey hozta ki: pár éve valami 8% volt az arány, szemben az uniós átlag huszonvalahánnyal). Ha pedig valakinek véletlenül mégis coming outol egy LMBT+ ember, az jó eséllyel családtag, és ilyenkor ugye át kell értékelni, hogy a család mindenek fölött való értékébe vetett hit a fontosabb vagy a homofóbia. Sok olyat láttam, hogy eredetileg homofób vagy transzfób szülők elfogadóak lettek LMBT+ gyerekük iránt, miután az coming outolt. Az a szülő pedig, aki netán elutasítja LMBT+ gyermekét, olyannyira szégyelli, hogy ilyesmi az ő családjában megtörténhetett, hogy garantáltan nem megy ki semmilyen eseményre, ami a nevét bármilyen formában összefüggésbe hozhatná a homoszexualitással vagy transzneműséggel - ha valaki netán megkapargatja a felszínt, ő tuti lebukik és akkor rá is rázúdul az LMBT+ embereket érő társadalmi stigma, aminek fenntartásában ő maga is tevékenyen részt vett.

A rendszerszintű magyarázatnak is az az alapja, hogy az emberek nem érzik személyesen érintve magukat. Mégpedig azért nem, mert Magyarországon annyira mindent áthat a heteronormativitás, hogy a többség az LMBT+ embereket nem tekinti fenyegetésnek, a kormány által aktívan fenntartott morális pánik ellenére. Tény, néhányan paráznak, hogy mi lesz, ha a gyerekük melegeket lát az utcán vagy ilyesmiről hall az iskolában, de a többség ezt nem tartja reális veszélynek, hiszen az LMBT+ emberek annyira láthatatlanok a médiában és a köztereken is. (A gyerekeik miatt aggódó szülők egy része amúgy szerintem attól fél, hogy ha a gyerek kérdéseket tesz föl a témában, nem fog tudni rájuk válaszolni, és a tiltakozással saját tudatlanságát próbálja leplezni.) Tény, hogy az elmúlt években megnövekedett az LMBT+ emberek láthatósága Magyarországon is, de még mindig nem éri el azt a szintet, mint az EU legtöbb országában. Maga a heteronormativitás pedig változatlan maradt: az "élettárs" vagy "szülő" szavak hallatán senkinek se a szivárványcsaládok jutnak először eszébe. A heteró pride-ra azért nem mentek ki az emberek, mert pontosan látják, hogy nincs rá szükség. Nemcsak azért, mert a heteróknak megvannak azok a privilégiumaik, amelyekért az LMBT+ emberek a pride-dal kiállnak, hanem azért se, mert ezeket a privilégiumokat mindenki olyan magától értetődőnek veszi, hogy nem is gondolja őket privilégiumnak, ezért a védelmezésüket se tartja szükségesnek.

Szembesítés

Szabó István filmje egy karmesterről szól, akit sztároltak a náci Németországban, ezért a háború után vizsgálat indul ellene. Furtwängler doktor (ugyanis díszdoktori címet is kapott a náciktól) felemlegeti apró kis gesztusait, amelyeket ő ellenállásnak értékelt (nem lépett fel a Führer születésnapján, csak előtte egy nappal) és azzal védekezik, hogy de hát nem volt választása. "Szeretem a hazámat és szeretem a zenét, mit tehettem volna?"

Ezt az érvet gyakran használják olyan művészek, akik egy-egy diktatúrát kiszolgálnak. Ceaucescu alatt Romániában kialakult egy mozgalom, akik a "művészet mint ellenállás" jelszavát hirdették: eszerint azáltal, hogy művészetüket függetlenítik a politikától, megvalósítják az egyetlen ellenállást, ami egy diktatúrában lehetséges. Ez egész jó érvnek látszott, amíg nyilvánosságra nem hozták a Securitate aktáit, amikor is kiderült, hogy ezeknek az "ellenállóknak" jó része besúgó volt. És még valami kiderült az aktákból: szemben a közhiedelemmel (és a lelepleződött ügynökök védekezésével) senkit sem kényszerítettek, hogy besúgó legyen. Felajánlottak neki különböző előnyöket, mint pl. jó lakást, menő nyugati cuccokat, magas pozíciókat művészeti intézményekben vagy a lehetőséget, hogy kiadathassa a műveit - de innentől kezdve ő döntött.

Tudom, nem vagyok egy művészlélek, de én a művészi önkifejezésnél (illetve az arra alapozott karriernél és megélhetésnél) fontosabbbnak tartom a társadalmi igazságosságot és a becsületet. Ennek fényében kezdtem el azon gondolkozni, mit tehet egy művész, ha egy elnyomó rendszer azt akarja, hogy együttműködjön vele. Persze különböző diktatúrák különböző szigorral és módszerekkel dolgoznak, de szerintem csaknem mindig vannak alternatívái annak, hogy kiszolgáljuk a hatalmat, és ezt figyelmébe ajánlom a mai Magyarországon is a színművészetet művelőknek és oktatóknak - meg persze más művészeknek is.
Vagyis mit tehetett volna Furtwängler?

a. Elmehetett volna külföldre. Neki ezt konkrétan fel is ajánlották; a mai magyar művészeknek nem ajánlják fel, de lehetővé teszik. (A szocialista Romániában ez kevésbé volt kézenfekvő megoldás, bár lehetetlen sem.) Persze esélyes, hogy külföldön kevésbé lett volna sztár, mint eredeti hazájában (bár Furtwängler igen, őt az évszázad legnagyobb karmesterének tartották és konkrétan hívták is külföldi zenekarokhoz). Meg persze vannak olyanok, akik különböző tényezők (pl. beteg idős szülők) miatt nem mernek messzire menni. Nyilván korlátozott mértékben, de ilyenkor rendelkezésre áll az a megoldás, amit mi követtünk: szomszédos országba költözni, ahol megvan a szabadságunk, viszont visszamehetünk, ha szükség van ránk (ez megint rendszerfüggő, a mai Magyarországon megvalósítható). Vagy ha végképp nem akar költözni a művész, van b. opció is:

b. Otthagyhatta volna azt a művészpályát, amelyhez meg kellett volna alkudnia a hatalommal. Ha van másik szakmája, űzheti azt, ha nincs, elmehet mondjuk call centeresnek, olyat mindig keresnek és nem kell hozzá fizikailag fittnek lenni. Esetleg (ismét nem a szocialista Romániában , de a mai Magyarországon igen) elmegy valami alapítványhoz színjátszást vagy zenét oktatni, magánórákat ad, így nem szolgálja ki a rendszert és mégis megmaradhat imádott szakmájánál.És persze otthon nyugodtan zongorázhat vagy szerezhet zenét, a mai multimédiás világban még azt sem kizárt, hogy ezt eljuttathatja a közönségéhez.

Persze mindkét megoldás áldozatokkal jár - ahogy a hétköznapi, nem művészetben dolgozó emberek is áldozatokat hoznak, ha diktatúrába születtek (vagy országuk önhibájukon kívül később azzá vált). Ha mi elhagyjuk az országunkat, az ugyanolyan nulláról újrakezdés, sőt gyakran még inkább. Ha pedig ott maradunk, feláldozzuk a karriert, a szólásszabadságot és akár azt is, hogy önmagunk lehessünk. Szemben Furtwänglerrel (és, a film alapján magával a rendezővel) nem gondolom, hogy a művészi tehetség felment valakit ezek alól a döntések alól. Az a művész, aki a továbbiakban (is) kiszolgálja az Orbán-rezsimet, ugyanúgy cinkos, mint Ceaucescu besúgói.

Megszívták a lengyelek a homofóbiát - vagy mégse?

https://www.identitas.co/post/megszivtak-a-lengyelek-a-homofobiat

Sokan ünnepelték ezt az eseményt. Ami egyfelől tényleg mérföldkő: az EU eddig csak fenyegette azokat az országokat, akik sutba dobták a demokráciát meg az emberi jogokat, hogy ezt egyszer még nagyon megbánják (emlegettek itt szavazati jog megvonásától kezdve sokmindent), de most először történt, hogy effektíve léptek is valamit. Ennek nagy a szimbolikus jelentősége, és sokan remélni vélik, hogy egy új irányt jelez, amelyben az Unió határozottabban fog fellépni a renitens tagállamok ellen.

Én viszont nem vagyok ennyire optimista. Egyrészt az uniós lépést a lengyel LMBTQ aktivisták szívták meg (ugye senki nem gondolja véletlennek, hogy nem sokkal az uniós döntés után lendült támadásba a lengyel állam az LMBTQ közösség ellen, többek közt az Unióból jövő "genderideológia" terjesztőinek bélyegezve őket?). Másrészt szép lenne azt hinni, hogy az Unió mindig irányító pozícióban van a tagállamokhoz képest, de ez sajnos nincs így.

Marosán Györgynek volt egy érdekes cikke a qubiten a vetokráciáról (https://qubit.hu/2020/08/08/a-modern-demokraciara-leselkedo-egyik-legnagyobb-veszely-a-vetokracia?fbclid=IwAR0Oi3HZ36LErjBZhms5n72SS_CfVyhjmGxgPkcDgGqQi_AsP2qhARMjIDI&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202008). Vagyis arról, hogy mivel az EU-ban bizonyos dolgokhoz (például a költségvetés elfogadásához) teljes konszenzus szükséges, egyetlen tagállam is megbéníthatja azt, ha gyakorolja vétójogát. Orbán Viktor ezt nagyon profin csinálja, de amilyen jóban van a lengyel vezetéssel, tuti, hogy azok is eltanulják tőle (pár dolgot már eltanultak, mint például az Isztambuli Egyezmény elutasítását a genderideológiára hivatkozva). És ilyenkor vagy az van, hogy az EU működése leáll, vagy az, hogy engednek a zsarolásnak - vagy persze az is opció, hogy a renitens tagállamot kirúgják, de erre még nem volt precedens (bár egyes esetekben igény lenne rá).

A koronavírus miatti korlátozások még inkább a zsarolók malmára hajtották a vizet. Megkérdeztem Portugáliában élő barátaimat: hogyhogy országuk egyik napról a másikra sárgából zöldre váltott (mármint beutazási feltételek szempontjából)? Hát az úgy volt, hogy a portugál miniszterelnök megkérte Orbán Viktort, hadd ne legyenek már sárgák, mert turizmus és kereskedelem nélkül meghal a gazdaság. Viktor meg azt mondta, jó, de akkor Portugália ne nagyon ragaszkodjon azokhoz a jogállamisági feltételekhez, amelyeket az EU a támogatások feltételéül szabott volna. És Portugália nem ragaszkodott. Amit tekinthetünk elvtelenségnek meg mondhatjuk azt, hogy a határok megnyitásával kiteszik a lakosságot a koronavírus-fertőzésnek, az elszigetelődéssel viszont a gazdasági összeomlásnak teszik ki, és noha napjainkban nem divat erről beszélni, abba is belehalnak ám emberek.

Szóval az EU megtehet bizonyos szimbolikus lépéseket az emberi jogok támogatására, illetve adhat valós anyagi segítséget az ebben a témában dolgozó civileknek, de nem fogja megszüntetni helyettünk a homofóbiát - nem is tiszte, hiszen elsősorban gazdasági szövetség. A saját társadalmunkat sajnos nekünk kell rendbe tennünk.

Ame Panzh: Roma reprezentáció a popkultúrában, avagy a roma srácról, aki simogatta a haját

blob:https://www.facebook.com/16899526-8a43-49ed-b483-d756ae31e29b


Ez a műsor annyira jó volt, hogy még a kötözködők nagy része se talált benne kivetnivalót. Ilyenkor jön az, hogy valami olyanba kötünk bele, ami nem a tartalomhoz kapcsolódik. Az egyik kommentelő a műsor egyetlen férfi tagjának azt írta: őt zavarta, hogy Joci (a szereplő) „a haját simogatta” és gesztikulált, mert ő (a kommentelő) nem akarja, hogy a roma közösséget genderfluidnak lássák. És pont egy reprezentációról szóló műsorban.

Mi ezzel a kommenttel a probléma?
1. Nyilván irreális elvárás, hogy egy kisebbség egy képviselője annak a kisebbségnek minden csoportjára példa legyen. Joci ha megfeszül se tudott volna egyszerre fiatal roma értelmiségi és 80 éves cigányprímás lenni, és ezt nem is várja el tőle senki (remélem), sőt azt se, hogy inkább az utóbbi legyen, mert az tűnik jellemzőbbnek. Tehát Joci egyszerre csak egyfajta roma férfi tud lenni, és ő most pont ilyen fajta volt.
2. Eleve a kisebbségi helyzetből fakad, hogy egyáltalán felmerül az az elvárás, hogy valaki a személyes stílusával és megjelenésével reprezentálja a közösséget. Nekem soha senki nem szólt be azért, hogy nem vagyok elég reprezentatív gádzsó. Eleve a „reprezentatív gádzsó” mint fogalom nem létezik: mindenki magától értetődőnek veszi, hogy a gádzsók sokfélék, és senkitől sem várja el, hogy egy személyben képviselje az egész közösséget. Sőt, a gádzsók – kivéve a szélsőjobbosokat, akik csoportként érzik magukat fenyegetve a romáktól – nem is gondolnak magukra közösségként, ami szintén a többség privilégiuma (tele van a net felháborodott kommentekkel, hogy „én nem vagyok cisznemű/alloszexuális/stb.”, mert a többség tagjai már azt is felháborítónak tartják, hogy megnevezik a csoportjukat és nem szimplán a normának tartják).
3. A romák között igenis vannak genderfluidok és egyéb LMBT+ emberek. Ez tény. És egyáltalán nem baj, hogy a gádzsók ilyet is látnak. Nem állítom, hogy reprezentatív minta lennék, de elárulom: az általam ismert gádzsók többsége látott már életében roma férfit, tehát egy darab kevésbé macsó roma srác láttán nem fogja azt gondolni, hogy mindegyik ilyen. Főleg, mert (nemcsak a popkultúrában) inkább a ciszheteró roma férfiak láthatók, mint a többi.
4. Végül az is elég látványos, hogy a kommentelő a társadalmi nemi normákon lovagol, nem pedig azon, hogy mondjuk Joci milyen ételeket szeret vagy milyen zenét hallgat. Valószínűleg kevésbé akadna ki azon, ha kiderül, hogy egy roma srácnak mondjuk egy gádzsó énekes a kedvence. Már korábban írtam róla: úgy tűnik, hogy a magyar társadalomban az előítéletek egészen speciális csoportját fémjelzik azok, amelyek a nemi szerepekhez és a szexualitáshoz kapcsolódnak (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html), és ezek jóval erősebbek a többinél. És ilyenkor milyen jól elő lehet venni a reprezentáció-kártyát, és ettől máris elfogadhatóbbnak hangzik az, ami mélyen legbelül heteroszexizmus és cisznormativitás. Szóval egyfelől persze fontos a reprezentáció (erről szólt a beszélgetés is), másfelől viszont, ha már szeretnénk a többségi társadalommal szembemenni azon a téren, hogy milyennek látják és láttatják a romákat, simán szembemehetünk a nemekre és szexualitásokra vonatkozó előítéleteikkel is.

Támadás a nőjogi tüntetés ellen, avagy mit keresnek a török nacionalisták Bécsben?

Múlt szombaton megint tüntettünk a nők elleni erőszak ellen (további képek és videó itt: https://dontlookaway.blog.hu/2020/07/04/tuntetes_a_nok_elleni_eroszak_ellen_becs_2020_07_04_demonstrazion_gegen_m_nnengewalt). Ezúttal nem a szokásos bántalmazási ügyek voltak az esemény apropója, hanem az, hogy előző héten egy szintén nők elleni erőszak témájú békés tüntetést, amelyet a Bécsben élő kurd nők szerveztek, török nacionalisták megtámadtak a Columbusplatzon, azt kiabálva, hogy ez az ő területük (fura helyeket annektál Törökország mostanában...). A résztvevők egy közeli alternatív kulturális központba menekültek, a következő heti eseményre pedig szolidaritásból rengeteg más antifasiszta és nőszervezet is eljött.

Most nem azzal akarok foglalkozni, hogy a nacionalisták miért nem állnak ki a nők elleni erőszak ellen (pedig logikusan gondolkodva, saját nemzetük nőtagjait nyilván meg kellene védeniük); erről már hosszan írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/miert-nem-ratifikalja-magyar-kormany-az.html. Azzal se foglalkoznék, mennyire minősül hazafias cselekedetnek külföldre költözni, mert erről is volt már itt szó (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html) Inkább azzal foglalkoznék, ami többekben felmerült az eset kapcsán: ha valaki ennyire nacionalista, miért él külföldön?

Persze a Bécsben élő török nacionalisták valószínűleg sokan azt mondanák: ők csak azért jöttek Ausztriába dolgozni, hogy hazaküldhessék a pénzt otthon nyomorgó családjuknak. És amúgy ez teljesen nemes cél. Csak éppen tovább kellene gondolni, hogy otthon a családjuk részben azért nyomorog, mert az aktuális (egyébként nacionalista) kormány nem megfelelő gazdasági döntéseket hoz, esetleg éppen azért, mert az ország gazdasági-politikai érdekeit alárendeli a "nemzeti büszkeségnek" (erre példa a CEU kiutálása Magyarországról, lásd https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/11/ceu-pushed-from-hungary.html).

De azért valljuk be, külföldön könnyebb nacionalistának lenni. Egyrészt egy kisebbségi identitás eleve felértékelődik ahhoz képest, mint amikor a többség tagjaként éljük meg: a Magyarországon élő magyarok nem ujjonganak azon, hogy magyar szót hallanak vagy Erős Pistát tehetnek a sajtos szendvicsükre, míg sok külföldre szakadt hazánkfiának ez valóságos ünnepnap. Ráadásul a külföldön kisebbségben élő magyarok/ törökök stb. megtapasztalhatják az ott élő többség előítéleteit, és ezek ellen legjobban úgy tudnak védekezni, ha saját közösségüket és identitásukat erősítik (ahogyan a saját nemükhöz vonzódó emberek sem érezték szükségét, hogy saját közösséget hozzanak létre olyan társadalmakban, amelyek teljesen magától értetődőnek kezelték az ilyen vonzalmakat). Meg hát ugye a távolság megszépít. Egy külföldön élő magyar - különösen, ha főleg nacionalista tévécsatornákból, weboldalakról és ismerősöktől szerzi az információit - Magyarország "nagy eredményeit" látja, nem pedig azt, hogy milyen sokan élnek a létminimum alatt vagy hogy a kórházakban az egész osztály személyzetére összesen két maszk jutott a koronavírus idején, a falakról omlik a vakolat és a takarítókat hónapok óta nincs pénz kifizetni. Akik nem tapasztalják meg saját vagy közeli hozzátartozóik bőrén, nem tudhatják, milyen szar a helyzet. És mivel ideálokra mindannyiunknak szüksége van, könnyen idealizáljuk azt az országot, amelynek a nyelvét beszéljük, amelynek szeretetét belénk nevelték és amelyhez boldog (ha az volt) gyerekkorunk kötődik - vagy második generációs emigránsok esetében szüleink boldog gyerekkora, akik csodálatos történeteket mesélnek nekünk a földi mennyországról. És az sem biztos, hogy ezek a nacionalisták kigyógyulnak illúziójukból, ha hazalátogatnak, hiszen Nyugaton keresnek annyit, hogy otthon jómódúnak számítsanak és ne kelljen meglátniuk a nyomort. Szóval nincs olyan gyógymód, amely automatikusan kikúrálná a nacionalizmust - kritikus gondolkodás kellene hozzá, de ezt sajnos kevés nacionalista lépi meg.

Cai Weaver esete a homofób orosz melegekkel

Amikor az orosz LMBTQ+ emberek sanyarú sorsáról esik szó, jellemzően csak aktivistákat szólaltatnak meg, így aztán keveset tudunk arról, mit gondolnak a közösség átlagos tagjai. Erre volt kíváncsi Cai Weaver finn doktoranduszhallgató, ezért felment egy meleg randioldalra és interjút készített 25 meleg vagy biszex orosz sráccal, akiket ott ismert meg. Ebből írt egy cikket, aminek olyan marha hosszú címe van ("I'm Gay but I'm Not Like Those Perverts": Perceptions of Self, the LGBT Community and LGBT Activists Among Gay and Bisexual Russian Men), hogy szokásomtól eltérően nem tettem bele a blogbejegyzésem címébe.

És hogy mi derült ki az interjúkból? Hát Cai rendesen ledöbbent. Az általa meginterjúvolt orosz melegek nemcsak azért fikázták az aktivistákat, hogy mi mindent nem csinálnak (mint az ilyenkor lenni szokott, az aktivisták amúgy csinálnak ilyeneket, csak az illető interjúalany nem tájékozódott megfelelően; lásd még: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html), de általában az egész aktivizmust hülyeségnek tartják. Árad belőlük a transzfóbia, szerintük a transzok és a nőiesen öltözködő melegek felelősek a közösség negatív megítéléséért, meg amúgy is betegek. És töményen ontják a putyini retorikát. Többen például vadul támogatják a Putyin-féle melegpropaganda-ellenes törvényt, mondván, hogy ez legalább megakadályozza, hogy a leszbikusok gyereket neveljenek és ezzel megrontsák a jövő nemzedéket. Ja, a leszbikusokat is utálják, szerintük egy nő természettől férfiakhoz vonzódik, a leszbikusok puszta élvhajhászásból választják a szexet más nőkkel.

Újabban divatba jöttek az olyan tanulmányok, amelyek azt hangsúlyozzák: az LMBTQ aktivizmus kelet-európai formái csak nyugati hatásra alakultak így, és köszönő viszonyban sincsenek a helyi közösségek valódi igényeivel, akik például nem akarnak pride-ot meg egyenlő házasságot (egy ilyen kötetről szól ez a bejegyzésem: https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/07/lgbt-activism-and-europeanisation-in.html). Na hát Cai most jól megmutatta, mi van emögött: a helyi "átlagmelegek" (legalábbis Oroszországban) beszopják az állami média üzeneteit, és elítélik az LMBTQ közösség minden olyan tagját, aki nem olyan, mint ők (vagyis pl. coming outol, aktivista, gyereket akar, nőies, leszbikus, transz vagy látszik rajta a melegség). Ez annyira nem is meglepő, hiszen ha nem követik az aktivizmust és/vagy a nyugati LMBTQ oldalakat, akkor nem látnak semmilyen alternatívát, és Kelet-Európa nem arról híres, hogy önálló gondolkodásra nevelné az embereket. Még arra feltétlenül jönnek rá, hogy elveik ellentmondásban vannak saját viselkedésükkel. Egy nem LMBTQ példa: tegnapelőtt egy bécsi nőjogi tüntetésen beszédet mondtunk arról, milyen mértékben elharapózott Magyarországon a családon belüli erőszak. Mindenki együttérzéssel hallgatta - kivéve egy darab magyar férfit, aki üvöltözni kezdett a balszélen, hogy ne fikázzuk Magyarországot. Szépen reprodukálta azt a jobboldali üzenetet, hogy aki magyar külföldre megy, az hazaáruló (erről lásd: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html), és eszébe se jutott, hogy ő maga is ezt csinálta.

És akkor itt jön a 200 forintos kérdés. Induljunk ki abból, hogy mi az igénye a helyi közösségnek (legalábbis azon részének, akinek megtudjuk a véleményét, mert pl. van internetkapcsolata és nem full rejtőzködve él) és ne csináljunk pride-okat, ne lobbizzunk a házasságért vagy a transz jogokért - vagy próbáljunk meg egy nyitottabb politikai kultúrát és szemléletet megvalósítani az LMBTQ közösségen belül, amely a közösség minden csoportját egyenértékűnek tekinti és az általános emberi jogok talaján áll? A kritikus tanulmányíróknak (Cai nem tartozik ide) és interneten pufogóknak üzenem: nekem megvan erre a válaszom.