Lópici Gáspár halála, avagy hogyan NE szeressük a családunkat

http://www.atv.hu/belfold/20200504-szivszorito-reszletek-korabban-is-dobbenetes-dolgokat-muvelt-szuleivel-szilagyi-istvan-fia
https://contextus.hu/szilagyi-istvan-gyilkossag-fia-felesege-lopici-gaspar/
https://24.hu/belfold/2020/05/05/szilagyi-istvan-ozvegy-megbocsatott-fianak/
http://www.atv.hu/belfold/20200504-miert-nem-akadalyozta-meg-senki-hogy-szilagyi-istvant-eveken-at-bantalmazza-a-sajat-fia

Lópici Gáspár (alias Szilágyi István) halálával kapcsolatban több cikk kihangsúlyozza: igaz, hogy fia állt már bántalmazás miatt a bíróság előtt, de az apa akkor is védte őt. A fiú édesanyja is hazavárja fiát, és megbocsát neki, pedig nyilvánvaló volt számára, hogy a fiúnak tévképzetei vannak és pszichiátriai eset, ráadásul az atv.hu cikke szerint Szilágyi Péter őt is bántalmazta. Mindezekkel a cikkekkel csak annyi a gond: azzal, hogy a szülők megbocsátó/elfogadó attitűdjét hangsúlyozzák, kvázi azt sugallják, hogy itt nem volt mit tenni, ha egyszer maga az áldozat is védte a bántalmazót (ezt mondja amúgy az atv-s videóban a megkérdezett rendőr is).
Kicsit rendszerszintűbb megközelítésben viszont feltehetjük a kérdést: miért védte az áldozat a bántalmazót? Aki egy kicsit is ismeri a bántalmazás szakirodalmát, annak rögtön beugrik néhány lehetséges válasz. Egyrészt a családon belüli erőszak abban különbözik az utcai támadástól, hogy olyan valaki bánt, akit szeretünk, és ez komoly érzelmi dilemmát okoz. Egyrészt hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ő is szeret minket, vagyis ami történt, csak egy véletlen, egy anomália, de semmiképpen sem tükrözi az ő valódi személyiségét vagy attitűdjét. De még ha nem is gondoljuk, hogy szeret, akkor is azt halljuk mindenhol (romkomokban, regényekben, popslágerekben), hogy a szeretet önfeláldozó, akkor sem árthatunk a másiknak, ha ő nem szeret viszont. (Kivéve, ha az illető a párunk és megcsal, de ez egy másik történet.) Ez még inkább igaz a szülői szeretetre, amelynek magától értetődőnek és végtelennek illik lennie. Egy szerető szülő pedig nem akarhatja, hogy a fia börtönbe kerüljön, ugye? Még az is lehet, hogy féltek a környezetük elítélő véleményétől; persze, nem szép, hogy egy fiú megveri a szüleit, de hát az, hogy valaki börtönbe juttatja a saját gyerekét, mégiscsak túlzás!
A családon belüli erőszak egy másik tényezője, hogy az áldozat jellemzően alárendelt helyzetben van az elkövetőhöz képest. Esetünkben a szülők már idősek voltak, vagyis nemcsak fizikailag gyengébbek az elkövetőnél, hanem gazdaságilag is sérülékenyebbek (eleve szegény volt az egész család, de Péter volt az egyetlen családtag, aki életkoránál fogva alkalmas volt pénzkeresetre). Esélyes, hogy fizikailag is rászorultak a gondoskodására (az egyik cikkben az anya azt mondja, hogy Péter jó fiú volt, „takarított, gondoskodott”). Ráadásul, mint a téma szakértői elmondhatják, a bántalmazásnak lelki vetülete is van. A bántalmazott egy idő után magáévá teszi a bántalmazó róla alkotott képét, és elhiszi, hogy ő tényleg értéktelen, megérdemli a bántást és/vagy úgyse lenne ereje kilépni a helyzetéből. Ezért elhibázott egy olyan rendszer, amelyben a büntetőeljárás, illetve a távoltartási végzés csak az áldozat kérésére történik meg.
Az idős szülők bántalmazásánál még egy tényező bejön a képbe, ami csak fokozza az áldozatok bűntudatát: az, hogy az uralkodó diskurzus szerint a szülők tehetnek arról, ha a gyerekben „félremegy” valami, ezért aztán ők maguk is jogosnak érezhetik a tőle érkező bántást. Már most pedzegetik a cikkek (és a facebookon kommentelők), hogy esetleg Szilágyi István és felesége bántalmazták a fiukat kiskorában és „azért lett ilyen”. Tudtommal erre semmi bizonyíték nincs; nem hiszem, hogy csak bántalmazottak válhatnak bántalmazóvá, továbbá egy gyereket nemcsak a szülei bántalmazhatnak, hanem pl. társai is (ahogyan más, gyerekkorban kialakuló személyiségjegyeket sem lehet 100%-ban a szülők nyakába varrni). Amúgy meg egy csomó bántalmazott felnőve nem visszabántalmazza a korábbi elkövetőt, hanem feldolgozza a traumát és továbblép. Magyarán, ha valaki esetleg bántalmazta annak idején a gyerekét, akkor sem érdemli meg, hogy idős korban ezt visszakapja.
Ha hihetünk a bulvárlapoknak, elég valószínű, hogy Szilágyi Péter pszichiátriai eset. Fontos kihangsúlyozni: nem gondolom, hogy ez felmentést adhat a tette alól, ahogy azt sem, hogy ez igazolja a gyerekkori trauma-elméletet, vagy hogy minden pszichiátriai beteg veszélyes a környezetére. Viszont az is kiderül, hogy az elkövető nem kapott megfelelő kezelést (ami gyógyszer szedett, az a szüleié volt, és pont hogy agresszívebb lett tőle). A megbocsátó édesanyában fel sem merült, hogy pszichiátriára küldje (ahogy, számomra némileg érthetetlen módon, abban a bíróságban sem, amely két éve már elítélte egyszer súlyos testi sértésért) – nyilván azért, mert a közfelfogás szerint ilyet nem tesz egy szerető szülő. Pedig igenis vannak olyan pszichiátriai betegek, akiknek kezelésre van szükségük, és nagyon sok pszichiátriai problémát megfelelő gyógyszerek és egyéb terápiák segítségével legalább valamennyire kordában lehet tartani. Csak a nagyközönségben a pszichiátriáról jellemzően a Száll a kakukk a fészkére jut eszébe, amit allegória helyett realisztikus leírásnak hisznek. Amellett, hogy egyes pszichiátriai intézményeket az elmúlt években be is zártak, ez is hozzájárul, hogy egy csomó ön- és/vagy közveszélyes személy minden kezelés és felügyelet nélkül szaladgál az országban.
Tehát – válaszolva az atv.hu kérdésére – mi (lett) volna az (rendszerszinten), ami megakadályozza a tragédiát, és ami megelőzhetné a további hasonlókat?
1. Egy olyan hatékony igazságügyi rendszer, amelyben megvannak a megfelelő ismeretek a bántalmazás természetéről és ehhez illeszkednek az intézkedések (pl. nem az áldozat kezdeményezése a feltétele az eljárásnak és/vagy a távoltartásnak); ebben sokat segítene a parlament által tegnapelőtt elutasított Isztambuli Egyezmény
2. Nagyobb tudatosság a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban (pl. felvilágosító kampányok stb. formájában) és megfelelő mentálhigiénés ellátórendszer felépítése és fenntartása
3. Egy olyan családkép erősítése, amely a teljes önfeláldozás és a legitim erőszak két véglete között a szülők és gyerekek közti kölcsönös tiszteletet hangsúlyozza, mindkét fél jogainak és személyiségének védelme mellett.
(kép forrása: Borsonline)

Minden, minden

***SPOILER***
Maddy hermetikusan elzárva él édesanyjával hatalmas házukban, soha nem léphet ki az utcára. Édesanyja elmagyarázta neki, hogy súlyos immunhiányos betegsége van, ami miatt belehalna, ha megfertőződne a kinti levegőben keringő baktériumoktól. Tinédzserként azonban Maddy vágyik megismerni a világot, akár annak az árán is, hogy belehal. A szomszéd fiú segítségével megszökik, elutaznak asszem Hawaiira, és persze beteg lesz. Ekkor azonban kiderül, hogy szó sincs veleszületett immunhiányról; édesanyja azért kamuzta ezt be neki, mert túlságosan féltette és kontrollálni akarta. Így viszont sikerült majdnem megölnie, hiszen az agyonfertőtlenített házban töltött gyerekkor során Maddy szervezete nem találkozott azokkal a hétköznapi baktériumokkal, amelyekhez a többi gyerek hozzászokott, és nem fejlesztette ki a védekezést ellenük.

A párhuzam annyira banális, hogy szinte fölösleges kifejteni. Csak néhány apróság: ha elvileg május 3.-án tetőzik Magyarországon a vírus (éppen Anyák napján, ez elég csúnya tőle), ami ráadásul melegebb időben kevésbé terjed, akkor miért is kell augusztus 15-ig betiltani minden csoportos rendezvényt? Ha most már számos kutatás igazolja, hogy a D-vitamin erősíti a szervezet védekező képességét mindenféle légúti fertőzés ellen és hogy (részben ezért) a koronavírus terjedése a levegő szennyezettségével növekszik, akkor miért is tiltjuk meg a budapestieknek, hogy a légszennyezett városból kimenjenek a tiszta vidéki levegőre? Meg egyáltalán, ha van megfelelő mennyiségű kórházi ágy (mivel a kórházakban fekvő többi beteget kidobták) és lélegeztetőgép, miért kell ilyen szintű korlátozásokat fenntartani? Ráadásul ki tudja, meddig, hiszen bejelentették, hogy ősszel várható a koronavírus-járvány második hulláma. Ami egyébként nincs kizárva (már több járvány volt az elmúlt években, amelyeket egy ezzel rokon vírus okozott), másfelől azonban annyira váratlanul alakulnak a járványadatok (Svédországban minimális korlátozások mellett is csökken a fertőzések száma; a mérsékelten korlátozó Ausztriában 1 hónap alatt nagyjából lefutott a járvány, míg a teljes kijárási tilalmat bevezetett országokban nem), hogy ennyire előre nem lehet tervezni. Egyértelmű, hogy az intézkedések egyik lényeges célja a lakosság kontroll alatt tartása. És persze az ilyen rendszer önmagát tartja fenn. Hiszen ahogyan Maddy tényleg megbetegedett, amikor szervezete baktériumokkal találkozott, úgy a többhónapos karantén és 0/24-es fertőtlenítés után utcára merészkedő emberek jó eséllyel elkapnak majd mindenféle fertőzéseket, koronavírust és mást - és ez megint jó ürügy lesz, hogy az állam fenntartsa a korlátozásokat.

Egy barátomtól tudom, hogy a szerbek tüntetnek a korlátozások ellen. A magyarok viszont szép csendben elfogadják őket, mert jobban rettegnek a vírustól, mint a diktatúrától. Pedig már most látható, hogy a magyarországi járvány jónéhány áldozata valójában a rossz szakpolitikai döntések eredménye (koronavírus-fertőzöttet visszaküldenek az idősotthonba, ápolásra szoruló betegeket dobnak ki a kórházakból stb). A tömegpánik jó eszköz arra, hogy a vezetés észrevétlenül diktatórikus módszereket alkalmazzon (ez történt a náci Németországban az antiszemitizmussal vagy az 50-es években a "rendszer ellenségei" elleni harccal). És nem biztos, hogy a koronavírus veszélyesebb, mint a korlátozások következményei (akár egészségi szinten is, mint gyengülő immunrendszer, növekvő mértékű családon belüli erőszak stb, vagy társadalmi szinten).

Stalking Chernobyl: az információ ereje

Csernobil mára a katasztrófaturizmus népszerű helyszíne, a leglátogatottabb turistacélpont Ukrajnában. A hivatalos turistacsoportokon és a kísértetváros megihlette művészeken felül azonban olyanok is vannak, akik illegálisan lépnek a Tiltott Területre: Tarkovszkij nyomán stalkereknek nevezik magukat. Hosszú túrák árán, a rendőröket kikerülve jutnak be, szelfiznek az épületek tetején, tábort vernek az üresen maradt házakban, megmásszák falakat és egyéb építményeket. Olyasmiket is csinálnak, ami a radioaktivitás miatt nem lenne ajánlott, például isznak a folyóból vagy esznek a gyümölcsökből. Vannak, akik ezt bátorságpróbának tekintik, mások viszont úgy vélik, ők nem mennek túl a józan ész keretein: igaz, leszedik a málnát, de a reaktor 10 km-es körzetén kívül, vagy megmérik a fa radioaktivitását, mielőtt tüzet raknának belőle - csak azt felejtik el, hogy a hő hatására sokkal több sugárzás szabadul fel, így a hidegen veszélytelen ágak tűzifaként komolyan veszélyeztetik az egészségüket.

Mintegy a stalkerek ellenpontjaként, az egyik csernobili idegenvezető érdekes gondolatot vet fel. Szerinte sokkal kevesebben károsodtak a sugárzás miatt a baleset után, mint ahányan azután meghaltak. Voltak, akik egyszerűen bepánikoltak, a stressz viszont ugye gyengíti az immunrendszert, tehát ők nem azért lettek rákosok, mert sugárfertőzést kaptak, hanem azért, mert rettegtek tőle. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy a hatóságok (mint az HBO sorozatából is láttuk) igyekezték visszatartani az információkat. A filmben megszólal egy férfi, aki annak idején tűzoltóként dolgozott Csernobilban és elmondja: számos orvosi vizsgálatot végeztek rajta és bajtársain, de az eredményeket sosem hozták nyilvánosságra. Nem csoda hát, hogy egyesek eltúlozzák, mások lekicsinylik a sugárzásveszélyt.

Kicsit hasonló a helyzet ma a koronavírussal: van, aki a legalapvetőbb biztonsági intézkedést is hülyeségnek tartja, más heteken át nem hagyja el a lakását és így is naponta 25-ször fertőtlenít mindent (esélyes, hogy ezáltal annyira legyengül az immunrendszere, hogy mikor majd végre az utcára mer lépni, egy átlag nyári influenzától is súlyos állapotba kerül). Ez nagy részben múlik azon, hogy milyen információink vannak. Nyilván az interneten terjengő álhírek még rátesznek erre egy lapáttal; Csernobil idején ilyenek ugye nem voltak, és ha egy bulvárlap hamis tényeket közölt, simán be lehetett perelni. De a magyar kormány tájékoztatásai sem sokat segítenek. Egyrészt, mint pár internetes mém kifigurázta, igen sűrűn változik az, hogy mit is mondanak. Persze a tudomány folyamatosan halad előre, a koronavírussal kapcsolatos információink is bővülnek, bizonyos változásokat akár ez is igazolhat. Azonban Müller Cecília március 26-án mondta azt (utánanéztem!), hogy aki egészséges, ne hordjon maszkot - amikor már elég köztudott volt, hogy egyesek tünetmentesen is lehetnek fertőzöttek (és fertőzők). Ezek után nem csoda, hogy az emberek kevésbé hittek neki, amikor később már propagálta a maszkviselést. Hasonlóképpen az olyan bejelentések, mint hogy a járvány Magyarországon május 3-án fog tetőzni, aláássák az emberek bizalmát az Operatív Törzs állításaiban, hiszen egy betegséget számos tényező befolyásolhat, ilyen pontosan nem lehet ezt megjósolni. Tehát az emberek akkor állnának hozzá normálisan (nem pánikolva, de a higiéniai szabályokat és a törvényeket betartva) a járványhoz, ha hiteles tájékoztatást kapnának, beleértve azt, hogy a vezetés beismerje, ha valamit nem tud vagy most még nem tudhat. Persze esélyes, hogy a mostani Operatív Törzs úgy járt, mint a mesében farkast kiáltó fiú: ha teljesen hiteles infókat mondana, az emberek már abban is kételkednének.

Csengetett, Mylord? – Emlékezzen a csütörtökre, Mrs. Lipton!

Mrs. Liptonra, a szakácsnőre rájár a rúd. Udvarlója kihasználta, a főztjét lefikázták.
- Nem bírok elviselni több megaláztatást! – jajongja. Mabel, a konyhalány megragadja az alkalmat, hogy egy icipici bosszút álljon Mrs. Lipton gőgjéért és kicsinyességéért, és „segítőkészen” közbeszól:
- Emlékezzen a csütörtökre, amikor a felfújtja összeesett!



Az egész egy cikkből indult ki, amiben valaki leírta: hazaárulónak bélyegezték, mert külföldre költözött. A facebook-poszt alatt az egyik kommentelő visszafogottabb álláspontot képviselt: szerinte nem minden külföldön élő magyar hazaáruló, csak azok, akik kritizálják Magyarországot. (Azokat nem minősítette, akik Magyarországon élve kritizálják Magyarországot; lehet, hogy nekik szabad.) Ettől az extrém állásponttól eltekintve is találkoztam már olyan véleménnyel, hogy minket, külföldön élő magyarokat Mabeléhez hasonló káröröm vezérel, amikor arról posztolunk, hogy nálunk mennyivel jobban működik a demokrácia, az oktatás vagy éppen a koronavírus elleni védekezés.

Mindenki nevében persze nem beszélhetek, de a legtöbbünknek szerintem nem ez a célja. Azért posztolunk választott országunkról, hogy az otthon maradtak első kézből kapjanak információt: lehet másképp is. A nem első kézből, főleg mainstream médiából származó infók gyakran torzítanak (néha bődületes baromságokat olvasok Bécsről jóhiszemű, de nem itt élő emberek posztjaiban). És a viszonyítási alap különösen fontos most, amikor az emberek nem tudnak utazni, hiszen ha valaki nem tud róla, hogy van más út, könnyebben beletörődik abba, amiben él, vagy nem lát mintákat arra, hogyan lehetne változtatni. Ez akár a politikusokra is igaz. Simán el tudom képzelni, hogy az osztrák kormány tagjai vagy a Párbeszéd politikusai a neten, talán éppen egy Új-Zélandon élő honfitársuk Facebook- vagy blogbejegyzésében olvastak arról, hogy az új-zélandi parlamenti képviselők lemondanak fizetésük egy részéről a koronavírus elleni küzdelem támogatására, és rájöttek: jé, hát ezt mi is megtehetnénk. És egyébként semmi baj nincs azzal, hogy ezt az ötletet „lopták” valakitől; nem kell mindenkinek feltalálni a spanyolviaszt, elég, ha felismeri a fontosságát és felhasználja. És az ilyen hasznos infók terjesztéséhez jól jönnek az idegen országban élő ismerősök posztjai – még akkor is, ha az összehasonlításukból Magyarország jön ki rosszabbul.

Dallal mond köszönetet az egészségügyi dolgozóknak a San Franciscó-i meleg férfikórus

https://www.youtube.com/watch?time_continue=2&v=ZZLAaCZVV2g&feature=emb_logo


Mondhatnánk azt, hogy ezzel aztán sokat érnek az egészségügyi dolgozók, még a hajukra se kenhetik. Pont annyit ér, mint a Puskás Ferenc Stadion fehér kivilágítása. De azért nem ugyanaz a sztori.

A férfikórus azzal járul hozzá a járvány elleni küzdelemhez, amivel tud: énekel; ezzel nemcsak szimbolikus köszönetet mond az egészségügyi dolgozóknak és egyben felhívja hallgatóságuk figyelmét arra, milyen nélkülözhetetlen, áldozatos munkát végeznek. Mindannyiunknak, akik szeretnénk tenni valamit másokért most ebben az időszakban, fel kell mérnünk a korlátainkat. Nekem nincs egészségügyi végzettségem, nem tudok beállni ápolónak (ha megtenném, többet ártanék, mint használnék), de fordítani tudok, és jelentkeztem is egy csoportba, akik pro bono fordítanak egészségügyi szövegeket. Mások esetleg azzal tudnak segíteni, hogy elintézik egy veszélyeztetett ismerős helyett a bevásárlást, megtapsolják az egészségügyi dolgozókat, vagy köszönő üzeneteket tesznek ki a Facebookra vagy a Twitterre. Tőlünk, magánemberektől ennyi telik.

Az állam azonban más helyzet. Az államnak van pénze (például a mi adónkból), és ennek a pénznek egy részét fordította a stadion kivilágítására. Csakhogy ezt a pénzt hasznosabban is el tudta volna költeni, például emelhette volna az egészségügyi dolgozók fizetését vagy beszerezhette volna azokat az orvosi eszközöket és védőfelszereléseket, amelyekre szükségük lenne. A szimbolikus elismerés tökjó dolog azoktól, akik mást nem tudnak nyújtani. De az állam vezetői azért kapják a fizetésüket, hogy a szimbolikuson túl gyakorlati dolgokkal is hozzájáruljanak az egészségügyi dolgozók munkájához.

Terry Pratchett: Kisistenek

A Korongvilágban egy isten annál erősebb, minél többen hisznek benne; ekkor képes csodákat tenni és erős, hatalmas állat formájában inkarnálódik. Azok az istenek viszont, akikben már nem hisz senki, egyszerűen elpusztulnak. Om istennek már csak egy igazi hívője van, Brutha, így az isten tiszteletet parancsoló bika helyett apró ékszerteknős képében jelenik meg a Földön. A dolog iróniája, hogy Omnia egész országa Om tisztelete köré épül: ő az egyetlen isten, akinek hatalmas templomokat emeltek, akinek a nevében szigorú étkezési és viselkedési szabályokat kényszerítenek a népre, az ellenállókat pedig az inkvizíció kínozza halálra. Csakhogy Om ezeket a dolgokat soha nem parancsolta. Mint Bruthának elmagyarázza, Omnia lakói már nem őbenne hisznek, hanem a rendszerben. Ennek illusztrálására próbára teszi Bruthát: ha ő, az isten parancsolja, hajlandó lenne megölni a főinkvizítort? És persze nem, hiszen a főinkvizítor a rendszer feje.

"Megsemmisítette az ausztrál legfelsőbb bíróság kedden a George Pell bíboros ellen gyermekmolesztálást miatt hozott ítéletet, a 78 éves volt vatikáni pénztárnokot felmentették a vádak alól, és szabadon távozhatott a börtönből" - olvashatjuk Perintfalvi Rita tegnapelőtti posztjában. A bíróság azt állítja, nincs elegendő bizonyíték a volt vatikáni pénztárnok bűnösségére. Oké, tudjuk, hogy a krimikben a leggyanúsabbnak tűnő ember mindig ártatlan, de ha visszaolvassuk a Pell bíboros ellen eddig indult büntetőeljárásokat felnőttek és kiskorúak elleni szexuális zaklatás miatt, még maga Poirot sem kételkedne bűnösségében. Nyilvánvaló, hogy Pell nem úszta volna meg a dolgot, ha nem bíboros lenne, hanem egyszerű pap vagy világi halandó.

Akár keresztény valaki, akár nem, abban bizonnyal egyetért, hogy a kereszténység tanaival nem összeegyeztethető a szexuális zaklatás. A "szeresd felebarátodat" nem azt jelenti, hogy "szeresd felebarátod testét az ő akarata ellenére", és az "engedjétek hozzám a kisdedeket" mondat sem szexuális célzattal hangzott el. Mind a kereszténységnek, mind a nyugati kultúra alapjául szolgáló liberális humanizmusnak ellentmond az, hogy valakinek a testi önrendelkezését ilyen mértékben megsértsük, különösen, ha mindez egy hierarchikus viszonyban történik (mint amilyen a felnőtt-gyerek, de akár a pap-hívő kapcsolat). Ennek fényében javaslom, hogy azok, akik nem érzik ezt szentségtörésnek, gondolkozzanak azon: a Korongvilág logikája szerint mai világunkban milyen állatként inkarnálódna Jézus? Van egy olyan tippem, hogy nem lenne nehéz lakásban tartani...

(fotó: Shutterstock Images)

Két pasi meg egy kicsi 7. évad 13. rész

***SPOILER***



A malibui villa lakói egyáltalán nem örülnek, hogy Charlie leendő anyósa és apósa meglátogatja őket. A meglehetősen korlátolt Illinois-i házaspár folyamatosan rasszista és egyéb előítéletes beszólásokat tesz, Tom, az apósjelölt pedig ennek tetejébe folyamatosan buzizik: neki meleggyanús minden, egy színes ingtől a vegetarianizmuson át addig, ha valaki negyvenévesen még agglegény ("nem éppen a melegjogok legnagyobb harcosa" - mondja róla bocsánatkérően a felesége, Martha). Aztán mikor lemegy a fiúkkal a sarki bárba, megtörténik, amire Kaliforniában kábé lehet számítani: megpillantanak egy meleg párt. Tom nemcsak nagyszerűen érzi magát velük, de bevallja Alannek és Charlie-nak, hogy a haditengerészetnél szerelmes volt egy bajtársába. Az este azzal végződik, hogy Tom újra összejön a régi bajtárssal és otthagyja a feleségét, aki mélységesen felháborodik és undorodik az egésztől.

Itt most nem az epizód főtémáját jelentő klisével akarok foglalkozni, amely szerint a homofób emberek saját homoerotikus vágyaikat próbálják leplezni (mint korábban már írtam róla, ez azért nem általánosítható és főleg nem magyarázza a rendszerszintű homofóbiát). Sokkal érdekesebb számomra Martha reakciója: első pillanatban úgy tűnik, mintha ő nem is lenne annyira homofób, csak azért nem reagál Tom beszólásaira, hogy megőrizze a családi békét. Végül viszont kiderül, hogy igazából ő volt a főhomofób, és Tom csak azért nyomatta folyton a buzivicceket, nehogy gyanússá váljon a felesége szemében. Martha bocsánatkérő hangneme sokkal nagyobb eséllyel annak szólt, hogy számított rá: Kaliforniában ciki a nyílt homofóbia, és ő nem akar leendő vejével összeveszni.

Sokaknak ismerős az a helyzet, amikor valaki tulajdonképpen támogatja az LMBTQ+ embereket, sőt talán maga is az, de nem meri ezt a véleményét nyíltan felvállalni, attól tartva, hogy a környezete homofób. Sok ilyen esetben kiderül, hogy az illető környezetében levők maguk is nyitottan gondolkodnak, csak esetleg ezt nem fejezték ki - esetleg pont azért, mert őt vélték homofóbnak. Olyan közegekben azonban, ahol az LMBTQ+ emberek elfogadása számít alapnak, a fordítottja is megeshet: a valójában előítéletes emberek óvakodnak kifejezni előítéleteiket, mert meggyőződésük, hogy ők vannak kisebbségben. És velük is előfordulhat, hogy rájönnek: sokkal többen vannak, mint gondolták volna, és ekkor már ki merik fejezni az előítéleteiket. Vagyis ha az embereknek nincsenek homofób megnyilvánulásaik, az még nem jelenti azt, hogy legbelül nem előítéletesek. Így választhatták meg például Donald Trumpot az Egyesült Államok elnökévé (az ő esetében nemcsak a homofóbia, hanem a rasszizmus szintjén is lejátszódott ugyanez a folyamat). És ez a magyarázata annak, hogy olyan országokban, ahol az LMBTQ+ emberek már kiharcoltak bizonyos jogokat, visszalépések történnek - mint most Magyarországon a hivatalos nem megváltoztatása terén. Éppen ezért nem ülhetünk ölbe tett kézzel abban a hitben, hogy a már megszerzett jogainkat és társadalmi elfogadást nem veszíthetjük el. A homo- és transzfóbia továbbra is benne lappang egy csomó emberben - és megfelelő helyzetben felszínre törhet.