Már jó régen olvastam ezt a könyvet, de most azért jutott eszembe, mert a facebookon vitába keveredtem valakivel. Az illető egy klasszikus jóindulatú heteró, igaz érzelmű keresztény, aki hiszi, hogy minden embertársunknak jár az elfogadás és a szeretet. Viszont értetlenül áll az előtt, hogy az LMBT+ emberek miért panaszkodnak állandóan a sérelmeikre, hiszen ezek nagyon könnyen orvosolhatók. Nem szolgálnak ki valahol a melegséged miatt? - Menj egy másik üzletbe. Magyarországon csak egy befogadó zsidó közösség van? - Miért, te hányba akarsz járni egyszerre? Transzként kellemetlenül érzed magad az edzőteremben? - Nem vagy egyedül, ugyanilyen szar azoknak, akik nem olyan izmosak, mint szeretnének lenni. Persze, vannak helyzetek, amelyekben hátrányba kerülhetsz az identitásod miatt, de hát kerüld el őket, és minden rendben lesz.
Nem gondolom, hogy a magyar lakosság többsége véresszájú homofób lenne. "Szoft" előítéleteik talán vannak, de igazi, éles gyűlölet nagyon kevesekre jellemző. Még azt is sokan elismerik, hogy az LMBT+ embereket hátrányok érik: egy közelmúltbeli felmérésben a válaszadók csaknem fele azt mondta, hogy az LMBT+ emberek félelemben élnek a homofóbia miatt (ld. ennek a kötetnek a magyar fejezetét: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf). Amivel nincsenek tisztában, az az, amit Murray és a kötet többi szerzője kihangsúlyoz: hogy a homofóbia, transzfóbia, és az azokat fenntartó hetero- és cisznormativitás rendszerszintű jelenségek. Hogy ugyanannak a jelenségnek a megnyilvánulása a gyűlölet-bűncselekmény és a diszkrimináció, mint az, hogy az iskolában egyetlen szó sem esik a szivárványcsaládokról; hogy levetetik az azonos nemű párt ábrázoló reklámplakátokat; hogy a magyar sorozatokban csak rövid ideig és sztereotip módon ábrázolva jelennek meg meleg szereplők, ha egyáltalán; hogy egy aszex vagy leszbikus coming outra sorra érkeznek azok a posztok, amelyek azt kutatják, milyen "trauma" érhette az illetőt a szexuális életében; hogy egy transz gyerek anyukája úgy magyaráz az ismerősének, hogy "Ő itt a kislányom, Juli, de az a mániája, hogy szólítsuk Petinek, furák a gyerekek, nem igaz?" És éppezért nem ugyanazt éli meg az az ember, akit melegsége miatt néznek ki a gyülekezetből, mint akit azért, mert piszkos ingben jött templomba; az a transz ember, akinek az edzőteremben már az öltözőválasztás is komoly nehézséget okoz (a férfiöltözőben jó eséllyel számíthat zaklatásra, a nőiben szatírnak nézhetik), mint akinek kínos mások előtt mutogatnia vékony karjait. (Bár természetesen a külsővel kapcsolatos elvárások is a rendszerszintű elnyomás egy fajtája - lásd https://harmonet.hu/szepseg-egeszseg/1631-szepsegidealok-rabjai.html - és nem is független a heteronormativitástól: mindkettőnek az az az alapja, hogy a férfiak legyenek férfiasak - vagyis legyenek izmaik és a nőket szeressék - a nők pedig nőiesek - vagyis legyenek karcsúak és pasikhoz vonzódjanak.)
Azt gondolom, nagyobb súlyt kéne fektetni - a magyar LMBT+ mozgalomnak és nekünk, internetes aktivistáknak egyaránt - arra, hogy kiemeljük a homofóbia rendszerszintű jellegét. Az LMBT+ egyesületek nagyon klassz dolgokat csinálnak, de az egyenlő házasságért vagy a gyúlölet-bűncselekmények ellen folyó kampányok csak akkor lesznek hatásosak, ha kontextusba helyezzük őket. A Melegség és Megismerés órák jó alkalmat kínálnának, hogy felhívjuk a figyelmet a rendszerszintű hátrányokra, de nem biztos, hogy minden óratartó megragadja a lehetőséget, mert ez programszinten nem elvárás. Pedig fontos lenne, hogy ezeket a jelenségeket összekapcsoljuk. A heterók gyakran vélik úgy, hogy fölöslegesen hisztizünk "pitiáner" dolgok miatt. Most miért olyan nagy baj, ha a Coca-Colának nincs olyan reklámja, amin két pasi csókolózik? Olyan sincs, amin kislányok virágot szednek a réten. És ha ennyi lenne a tét, igazuk is lenne. Csakhogy az, hogy két férfi szerelme semmilyen pozitív formában nem ábrázolható, nem független attól, hogy egyesek, ha élőben látnak egy ilyen csókot a pesti utcán, előveszik a baseball-ütőt. Ha a heterók . köztük a fenti esetben (nem) intézkedő rendőr - átlátnák, hogy mindezek egy rendszerszintű elnyomás elemei, talán lelkesebb és hasznosabb szövetségeseinkké válnának abban, hogy ezt az elnyomást megszüntessük.
2019. december 22., vasárnap
2019. december 16., hétfő
Marina Ottaway: Democracy Challenged. The Rise of Semi-Authoritarianism
***SPOILER***
Hatalmas “aha”-élmény volt nekem ez a könyv. Bevezet ugyanis egy fogalmat, amivel végre megnevezhetem azt, amire évek óta keresem a megfelelő szót: fél-diktatúra (semi-authoritarian regime). A féldiktatúrák olyan rendszerek, amelyek látszólag demokratikusak (például többpártrendszer van, rendeznek választásokat, működnek civil szervezetek), ám mindez csak díszlet; valójában a hatalmon levő párt úgy formálja a demokrácia klasszikus intézményeit, hogy azokból neki magának legyen haszna, és csírájában nyom el minden olyan próbálkozást, amely fenyegetné a hatalmát. Ottaway szerint az államszocializmus bukása után már ciki az egypártrendszer, ezért a féldiktátorok (ez már az én szavam) nem merik azt megkockáztatni, inkább eljátsszák, hogy országuk demokratikusan működik. A szerző öt különböző féldiktatúrát vizsgál meg a világ különböző tájairól. Mivel könyve 2006-ban jelent meg (és vélhetően pár évvel korábban íródott), a kelet-európai régiót Horvátország képviseli; őket éppen akkortájt érte az a szerencse, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman elhalálozott és még örököst sem hagyott maga után (szemben az azerbajdzsáni Aliyevvel, aki mindent elkövet, hogy halála után a diktátori jogar a családban maradjon). A horvátok a könyvben az egyetlen példa egy féldiktatúra sikeres demokratizálódására, ezért különösen izgatottan olvastam az arról szóló elemzést, hogy ez hogyan sikerülhetett nekik. Őszintén szólva nem lettem optimistább a válaszoktól, legalábbis Magyarországra nézve.
Először is a féldiktátor halála segít ugyan, de nem garantálja a demokratizálódást, hiszen lehet, hogy egy pont ugyanolyan lép a helyébe. Szenegálban például még meghalnia sem kellett a nép hős vezérének, Diouf elnöknek, csak elveszített egy választást (amit nemzetközi és helyi erők elég hatékonyan monitoroztak ahhoz, hogy ne lehessen totálisan elcsalni); ekkor húsz éve ellenzékben levő ellenfele került hatalomra, aki folytatta ugyanazt, amit Diouf. Tény, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman karizmatikus figura volt, akit pártja más politikusai nem tudtak pótolni (többek közt azért, mert ő nem engedte, hogy túl nagy hatalomhoz jussanak – ez mondjuk ad némi okot optimizmusra). Annak azonban, hogy a Horvát Demokrata Közösség elveszítette a választásokat 2000-ben, nemcsak ez volt az oka. Egyrészt megszűnt egy olyan körülmény, amelynek nagy szerepe volt a féldiktatúra kialakulásában: a délszláv háború. Kutatások bizonyítják, hogy háború idején az emberek erőskezű vezetőt akarnak, így került a képbe a Professzor Doktor is, mikor azonban kitört a béke, a horvátok már mertek demokráciában gondolkodni. Ehhez persze az is kellett, hogy legyen tudomásuk annak létezéséről és működéséről, illetve a világot ne csak az állami tulajdonban levő média torzító lencséjén át szemléljék. Ottaway szerint az embereket kevésbé lehet megvezetni olyan területeken, amelyek közel vannak demokratikusan működő országokhoz és annak a médiumai elérhetőek a számukra. A horvátok esetében ez Ausztrián vagy Olaszországon kívül jelenthette Szlovéniát is, amely ráadásul a volt Jugoszlávia leggazdagabb és legdemokratikusabb állama volt akkortájt, így mintául szolgálhatott Horvátországnak is. Nem mellékes, hogy a jugoszláv államszocializmus sok mindenben megengedőbb volt a miénknél, például működhettek civil kezdeményezések; az embereknek így sokkal több tapasztalata volt az aktív állampolgársággal. Végül, de nem utolsósorban pedig az európai uniós csatlakozás vonzereje is közrejátszott abban, hogy a horvátok a demokráciát választották.
Hogyan képezhető le mindez a jelenlegi Magyarországra? Ami a körülményeket illeti, a 2008-as világgazdasági válság valószínűleg közrejátszott abban, hogy a magyarok egy populista vezetőre szavaztak. Szemben azonban Professzor Doktor Franjo Tudjmannal, aki igyekezett (persze győztesen) befejezni a háborút, a FIDESZ nem sokat tesz azért, hogy érdemben javítson az ország gazdasági helyzetén. Persze azt állítja, hogy Magyarország jobban teljesít (és tény, hogy könnyebb kamuzni az ország gazdasági helyzetéről, mint egy háború meglétéről vagy megszűnéséről), de fenntartja azt a fenyegetettségi állapotot – többek között a migránsokkal, romákkal stb. való riogatás által – ami miatt sokan úgy vélik, egy erős kezű vezetőre volna szükségük.
Mi a helyzet az információval? Látszólag a mai féldiktátoroknak sokkal nehezebb dolguk van, hiszen az interneten könnyű utánanézni a tényeknek. Csakhogy a Facebook algoritmusai mindenkinek olyan típusú dolgokat dobnak ki, amilyeneket egyébként is nézni szokott, tehát ahogyan mondjuk én nem kapok meghívást vadászkirándulásokra, úgy valószínűleg Semjén Zsoltnál se villognak a Greenpeace posztjai. Aki egyszer a kormánypárti médiát kezdte olvasni, jó eséllyel azt fogja kapni telibe – már csak azért is, mert a magyar nyelvű alternatív hírforrások kevésbé látogatott oldalakra és blogokra korlátozódnak, amiket nehéz megtalálni. Persze olvashatnák az állampolgárok a neves külföldi lapok internetes változatait – ha tudnának idegen nyelveket. Csakhogy nyelvismeret szempontjából a magyarok sosem álltak a helyzet magaslatán, az oktatás folyamatos leépítésével pedig még romlott a helyzet. Míg a horvátok különösebb gond nélkül olvashatták a szlovén nyelvű híreket (ahogy az észtek a finn nyelvűeket a Szovjetunió idején, hogy az NDK-ban élőkről ne is szóljunk), nekünk nincs olyan szerencsénk, hogy nyelveink hasonlósága révén tanulás nélkül is megértsük egy demokratikus (vagy bármelyik) ország honlapjait. Merném azt állítani, hogy a demokráciafejlesztő projekteknek Magyarországon azzal kéne kezdeniük, hogy használható nyelvtudást biztosító oktatást nyújtanak széles néprétegek számára.
És végül a nemzetközi nyomás. Ez tökjól működik például olyan országok esetében, amelyek nemzetközi segélyekre szorulnak; a segélyszervezet egyszerűen kiköti, hogy nehogy svindlizzenek a választásokkal vagy az Alkotmánybírósággal, mert nem lesz zsé. A horvátoknál az EU-csatlakozás járt hasonló hatással. Magyarországot azonban már nincs mivel motiválni, hiszen tagjai vagyunk az EU-nak. Persze mielőtt beléptünk, nekünk is létre kellett hoznunk egy csomó demokratikus intézményt – ez azonban olyasmi volt, amit Ottaway „sekély átmenetnek” (shallow transition) nevez, mélyreható társadalmi változások nélkül. Azok ugyanis nem történnek egyik napról a másikra, idő kell hozzájuk – hacsak közben színre nem lép egy féldiktátor, hogy befagyassza őket. Szóval jelenleg az Európai Unió nagyban töri a fejét, hogyan lehetne nemzetközi nyomást gyakorolni egy olyan féldiktatúrára, amely már uniós tagállam. Remélem, hamarosan rájönnek, nekem személy szerint nincs ötletem, de hát ők többen vannak és jobban értenek hozzá, hátha.
Ha mindez még nem lenne elég szomorú, Ottaway felhívja a figyelmet: a demokratikus átmenetnek vannak belső feltételei. Például maximum „sekély” átmenet történhet egy olyan országban, ahol nagyon erős a polarizáció (legyen az etnikai, gazdasági, vallási stb.) és ahol az elitnek kevés kapcsolódása van a lakosság többi részéhez (őket hívja Ottaway free-floating, avagy „szabadon lebegő” elitnek). Az a gond, hogy egy stratégiailag gondolkodó féldiktatúra maga is elő tudja állítani ezeket a tényezőket: azt nyomatják, hogy a szerbek/zsidók/liberálisok stb. (itt csak az első volt horvát példa) az ország vesztére törnek és ezért fel kell lépni ellenük, az értelmiség pedig vagy elszigetelődik a populista dumát bekajáló többségtől, vagy akár be is sokall és elhagyja az országot. És a legfontosabb: addig nem szűnhet meg a féldiktatúra, amíg az ország lakossága be nem látja a demokrácia értékét. De elmúlt már az az idő, amikor a Schwartzvaldklinikre lehetett mutogatni, hogy lám, a németek milyen jól élnek, mert ott demokrácia van, legyen itt is az. A többség nem látja, hogy a mostani magyar demokrácia csak névleges, és úgy állnak hozzá: ja, hát ennek kár ekkora feneket keríteni. Amíg rá nem jönnek, mit jelent a valódi demokrácia, és értékesebbnek nem tartják azt a választások előtt ajándékba kapott krumplinál, addig a nemzetközi közösség és a magyar ellenzék leghősiesebb erőfeszítései se fognak eredményt hozni.
Hatalmas “aha”-élmény volt nekem ez a könyv. Bevezet ugyanis egy fogalmat, amivel végre megnevezhetem azt, amire évek óta keresem a megfelelő szót: fél-diktatúra (semi-authoritarian regime). A féldiktatúrák olyan rendszerek, amelyek látszólag demokratikusak (például többpártrendszer van, rendeznek választásokat, működnek civil szervezetek), ám mindez csak díszlet; valójában a hatalmon levő párt úgy formálja a demokrácia klasszikus intézményeit, hogy azokból neki magának legyen haszna, és csírájában nyom el minden olyan próbálkozást, amely fenyegetné a hatalmát. Ottaway szerint az államszocializmus bukása után már ciki az egypártrendszer, ezért a féldiktátorok (ez már az én szavam) nem merik azt megkockáztatni, inkább eljátsszák, hogy országuk demokratikusan működik. A szerző öt különböző féldiktatúrát vizsgál meg a világ különböző tájairól. Mivel könyve 2006-ban jelent meg (és vélhetően pár évvel korábban íródott), a kelet-európai régiót Horvátország képviseli; őket éppen akkortájt érte az a szerencse, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman elhalálozott és még örököst sem hagyott maga után (szemben az azerbajdzsáni Aliyevvel, aki mindent elkövet, hogy halála után a diktátori jogar a családban maradjon). A horvátok a könyvben az egyetlen példa egy féldiktatúra sikeres demokratizálódására, ezért különösen izgatottan olvastam az arról szóló elemzést, hogy ez hogyan sikerülhetett nekik. Őszintén szólva nem lettem optimistább a válaszoktól, legalábbis Magyarországra nézve.
Először is a féldiktátor halála segít ugyan, de nem garantálja a demokratizálódást, hiszen lehet, hogy egy pont ugyanolyan lép a helyébe. Szenegálban például még meghalnia sem kellett a nép hős vezérének, Diouf elnöknek, csak elveszített egy választást (amit nemzetközi és helyi erők elég hatékonyan monitoroztak ahhoz, hogy ne lehessen totálisan elcsalni); ekkor húsz éve ellenzékben levő ellenfele került hatalomra, aki folytatta ugyanazt, amit Diouf. Tény, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman karizmatikus figura volt, akit pártja más politikusai nem tudtak pótolni (többek közt azért, mert ő nem engedte, hogy túl nagy hatalomhoz jussanak – ez mondjuk ad némi okot optimizmusra). Annak azonban, hogy a Horvát Demokrata Közösség elveszítette a választásokat 2000-ben, nemcsak ez volt az oka. Egyrészt megszűnt egy olyan körülmény, amelynek nagy szerepe volt a féldiktatúra kialakulásában: a délszláv háború. Kutatások bizonyítják, hogy háború idején az emberek erőskezű vezetőt akarnak, így került a képbe a Professzor Doktor is, mikor azonban kitört a béke, a horvátok már mertek demokráciában gondolkodni. Ehhez persze az is kellett, hogy legyen tudomásuk annak létezéséről és működéséről, illetve a világot ne csak az állami tulajdonban levő média torzító lencséjén át szemléljék. Ottaway szerint az embereket kevésbé lehet megvezetni olyan területeken, amelyek közel vannak demokratikusan működő országokhoz és annak a médiumai elérhetőek a számukra. A horvátok esetében ez Ausztrián vagy Olaszországon kívül jelenthette Szlovéniát is, amely ráadásul a volt Jugoszlávia leggazdagabb és legdemokratikusabb állama volt akkortájt, így mintául szolgálhatott Horvátországnak is. Nem mellékes, hogy a jugoszláv államszocializmus sok mindenben megengedőbb volt a miénknél, például működhettek civil kezdeményezések; az embereknek így sokkal több tapasztalata volt az aktív állampolgársággal. Végül, de nem utolsósorban pedig az európai uniós csatlakozás vonzereje is közrejátszott abban, hogy a horvátok a demokráciát választották.
Hogyan képezhető le mindez a jelenlegi Magyarországra? Ami a körülményeket illeti, a 2008-as világgazdasági válság valószínűleg közrejátszott abban, hogy a magyarok egy populista vezetőre szavaztak. Szemben azonban Professzor Doktor Franjo Tudjmannal, aki igyekezett (persze győztesen) befejezni a háborút, a FIDESZ nem sokat tesz azért, hogy érdemben javítson az ország gazdasági helyzetén. Persze azt állítja, hogy Magyarország jobban teljesít (és tény, hogy könnyebb kamuzni az ország gazdasági helyzetéről, mint egy háború meglétéről vagy megszűnéséről), de fenntartja azt a fenyegetettségi állapotot – többek között a migránsokkal, romákkal stb. való riogatás által – ami miatt sokan úgy vélik, egy erős kezű vezetőre volna szükségük.
Mi a helyzet az információval? Látszólag a mai féldiktátoroknak sokkal nehezebb dolguk van, hiszen az interneten könnyű utánanézni a tényeknek. Csakhogy a Facebook algoritmusai mindenkinek olyan típusú dolgokat dobnak ki, amilyeneket egyébként is nézni szokott, tehát ahogyan mondjuk én nem kapok meghívást vadászkirándulásokra, úgy valószínűleg Semjén Zsoltnál se villognak a Greenpeace posztjai. Aki egyszer a kormánypárti médiát kezdte olvasni, jó eséllyel azt fogja kapni telibe – már csak azért is, mert a magyar nyelvű alternatív hírforrások kevésbé látogatott oldalakra és blogokra korlátozódnak, amiket nehéz megtalálni. Persze olvashatnák az állampolgárok a neves külföldi lapok internetes változatait – ha tudnának idegen nyelveket. Csakhogy nyelvismeret szempontjából a magyarok sosem álltak a helyzet magaslatán, az oktatás folyamatos leépítésével pedig még romlott a helyzet. Míg a horvátok különösebb gond nélkül olvashatták a szlovén nyelvű híreket (ahogy az észtek a finn nyelvűeket a Szovjetunió idején, hogy az NDK-ban élőkről ne is szóljunk), nekünk nincs olyan szerencsénk, hogy nyelveink hasonlósága révén tanulás nélkül is megértsük egy demokratikus (vagy bármelyik) ország honlapjait. Merném azt állítani, hogy a demokráciafejlesztő projekteknek Magyarországon azzal kéne kezdeniük, hogy használható nyelvtudást biztosító oktatást nyújtanak széles néprétegek számára.
És végül a nemzetközi nyomás. Ez tökjól működik például olyan országok esetében, amelyek nemzetközi segélyekre szorulnak; a segélyszervezet egyszerűen kiköti, hogy nehogy svindlizzenek a választásokkal vagy az Alkotmánybírósággal, mert nem lesz zsé. A horvátoknál az EU-csatlakozás járt hasonló hatással. Magyarországot azonban már nincs mivel motiválni, hiszen tagjai vagyunk az EU-nak. Persze mielőtt beléptünk, nekünk is létre kellett hoznunk egy csomó demokratikus intézményt – ez azonban olyasmi volt, amit Ottaway „sekély átmenetnek” (shallow transition) nevez, mélyreható társadalmi változások nélkül. Azok ugyanis nem történnek egyik napról a másikra, idő kell hozzájuk – hacsak közben színre nem lép egy féldiktátor, hogy befagyassza őket. Szóval jelenleg az Európai Unió nagyban töri a fejét, hogyan lehetne nemzetközi nyomást gyakorolni egy olyan féldiktatúrára, amely már uniós tagállam. Remélem, hamarosan rájönnek, nekem személy szerint nincs ötletem, de hát ők többen vannak és jobban értenek hozzá, hátha.
Ha mindez még nem lenne elég szomorú, Ottaway felhívja a figyelmet: a demokratikus átmenetnek vannak belső feltételei. Például maximum „sekély” átmenet történhet egy olyan országban, ahol nagyon erős a polarizáció (legyen az etnikai, gazdasági, vallási stb.) és ahol az elitnek kevés kapcsolódása van a lakosság többi részéhez (őket hívja Ottaway free-floating, avagy „szabadon lebegő” elitnek). Az a gond, hogy egy stratégiailag gondolkodó féldiktatúra maga is elő tudja állítani ezeket a tényezőket: azt nyomatják, hogy a szerbek/zsidók/liberálisok stb. (itt csak az első volt horvát példa) az ország vesztére törnek és ezért fel kell lépni ellenük, az értelmiség pedig vagy elszigetelődik a populista dumát bekajáló többségtől, vagy akár be is sokall és elhagyja az országot. És a legfontosabb: addig nem szűnhet meg a féldiktatúra, amíg az ország lakossága be nem látja a demokrácia értékét. De elmúlt már az az idő, amikor a Schwartzvaldklinikre lehetett mutogatni, hogy lám, a németek milyen jól élnek, mert ott demokrácia van, legyen itt is az. A többség nem látja, hogy a mostani magyar demokrácia csak névleges, és úgy állnak hozzá: ja, hát ennek kár ekkora feneket keríteni. Amíg rá nem jönnek, mit jelent a valódi demokrácia, és értékesebbnek nem tartják azt a választások előtt ajándékba kapott krumplinál, addig a nemzetközi közösség és a magyar ellenzék leghősiesebb erőfeszítései se fognak eredményt hozni.
2019. december 8., vasárnap
Hétköznapi emberek
***SPOILER***
Frankie, a pincérnő és egyedülálló anya, megismerkedik Sammel. Sam már az elején leszögezi, hogy nem akar ráhajtani és komoly kapcsolata van - mégis egyre több időt tölt Frankie-vel és kisfiával, egy csomó mindenben segít nekik. Frankie egyre jobban vonzódik hozzá, és felveti, hogy költözzenek össze. Sam ekkor fedi fel az igazságot: ő Frankie féltestvére, akiről a lány korábban semmit sem tudott a létezésén kívül(maga Sam pedig csak nemrég tudta meg, hogy apjának volt egy másik gyereke is). Frankie kiborul, néhány berendezési tárgyat vág hozzá Samhez és közli, hgy soha többé nem akarja látni.
A szexizmus egyik hatása, hogy a nők kevéssé tudják elképzelni, hogy egy férfi hátsó (szexuális) szándék nélkül érdeklődne irántuk (a kutatások szerint egyébként ez szexuális abúzus-túlélőknél még gyakoribb - a film nem említi, hogy Frankie-vel ilyesmi történt volna, de amilyen közegben mozog és dolgozik,nincs kizárva). Az is a nemek közötti viszony egyik tünete lehet, hogy Frankie azonnal beleszeret egy olyan férfiba, aki nem akarja mindenáron ágyba vinni. Valószínűleg nem gyakran fordul elő vele, hogy egy férfi őszintén kedves vele,így kvázi megragadja a lehetőséget. Ez jellemezheti az azonos nemű kapcsolatokat is. Mivel a saját nemükhöz vonzódó emberek kisebbségben vannak, kevesebb lehetséges partner közül válogathatnak, és ha találnak olyat, aki szimpatikus, igyekeznek nem elmulasztani. Csakhogy az érzelmek nem mindig kölcsönösek: van, hogy az egyik fél csak barátságot szeretne, a másik többet. Ilyen helyzetben mindenki volt már: velem is előfordult, hogy szerelmes levelet írtam egy lánynak, mire ő azt felelte, hogy csak barátként tud rám gondolni. Ezt én elfogadtam, barátok is maradtunk. A gond ott kezdődik, ha a szerelmes fél nem hajlandó elfogadni, hogy ő értette félre a másikat, és őrá dühös, amiért "megvezette". Ebből pedig csúnya következmények lehetnek, a rosszindulatú pletykáktól (miszerint XY csak kihasználja az embereket) egészen az erőszakos vagy zaklató viselkedésig; volt olyan lány, aki minősíthetetlen stílusban kommentelte az egyik blogbejegyzésemet (töröltem a hozzászólást), mások nem adták fel és fél éjszaka nyomták a csengőt az ajtómon, vagy amikor egy szálláson dupla ágyban aludtunk, éjszaka gyakorlatilag rám másztak. Úgy tűnik, sokan nem képesek feldolgozni, hogy egy férfi egy nő iránt - vagy egy leszbikus egy másik leszbikus iránt - nemcsak szexuális indíttatásból érdeklődhet.
A filmben a nézők viszonylag hamar megtudják, hogy Sam és Frankie féltestvérek, így magától értetődőnek veszik, hogy Sam érzéseinek nincs szexuális vetülete. De mi lenne, ha nem volnának rokonok, csak Sam történetesen nem szeretne többet a barátságnál, például mert nem találná Frankie-t vonzónak? Ezt valahogy kevésbé tudjuk a hollywoodi filmekben elképzelni, pedig az életben bőven van rá példa. Ám pont azért, mert a férfi és nő (vagy két leszbikus) közötti kapcsolatokat a filmek, színdarabok stb. mindig átszexualizálják, lassan nem hiszünk abban, hogy más formában is léteznek. Ebből jönnek aztán azok a dilemmák, hogy lehet-e vajon barátság férfi és nő között, és sokan állítják, hogy nem. Mások már nem is próbálnak barátkozni olyan emberekkel, akiknél félő, hogy ezt félreérthetik. Értékes emberi kapcsolatok veszhetnek el csak azért, mert átszexualizált világunkban olyan emberek között, akik potenciálisan összejöhetnének szexuálisan, nem tudjuk elképzelni a "csak" baráti kapcsolatot.
Frankie, a pincérnő és egyedülálló anya, megismerkedik Sammel. Sam már az elején leszögezi, hogy nem akar ráhajtani és komoly kapcsolata van - mégis egyre több időt tölt Frankie-vel és kisfiával, egy csomó mindenben segít nekik. Frankie egyre jobban vonzódik hozzá, és felveti, hogy költözzenek össze. Sam ekkor fedi fel az igazságot: ő Frankie féltestvére, akiről a lány korábban semmit sem tudott a létezésén kívül(maga Sam pedig csak nemrég tudta meg, hogy apjának volt egy másik gyereke is). Frankie kiborul, néhány berendezési tárgyat vág hozzá Samhez és közli, hgy soha többé nem akarja látni.
A szexizmus egyik hatása, hogy a nők kevéssé tudják elképzelni, hogy egy férfi hátsó (szexuális) szándék nélkül érdeklődne irántuk (a kutatások szerint egyébként ez szexuális abúzus-túlélőknél még gyakoribb - a film nem említi, hogy Frankie-vel ilyesmi történt volna, de amilyen közegben mozog és dolgozik,nincs kizárva). Az is a nemek közötti viszony egyik tünete lehet, hogy Frankie azonnal beleszeret egy olyan férfiba, aki nem akarja mindenáron ágyba vinni. Valószínűleg nem gyakran fordul elő vele, hogy egy férfi őszintén kedves vele,így kvázi megragadja a lehetőséget. Ez jellemezheti az azonos nemű kapcsolatokat is. Mivel a saját nemükhöz vonzódó emberek kisebbségben vannak, kevesebb lehetséges partner közül válogathatnak, és ha találnak olyat, aki szimpatikus, igyekeznek nem elmulasztani. Csakhogy az érzelmek nem mindig kölcsönösek: van, hogy az egyik fél csak barátságot szeretne, a másik többet. Ilyen helyzetben mindenki volt már: velem is előfordult, hogy szerelmes levelet írtam egy lánynak, mire ő azt felelte, hogy csak barátként tud rám gondolni. Ezt én elfogadtam, barátok is maradtunk. A gond ott kezdődik, ha a szerelmes fél nem hajlandó elfogadni, hogy ő értette félre a másikat, és őrá dühös, amiért "megvezette". Ebből pedig csúnya következmények lehetnek, a rosszindulatú pletykáktól (miszerint XY csak kihasználja az embereket) egészen az erőszakos vagy zaklató viselkedésig; volt olyan lány, aki minősíthetetlen stílusban kommentelte az egyik blogbejegyzésemet (töröltem a hozzászólást), mások nem adták fel és fél éjszaka nyomták a csengőt az ajtómon, vagy amikor egy szálláson dupla ágyban aludtunk, éjszaka gyakorlatilag rám másztak. Úgy tűnik, sokan nem képesek feldolgozni, hogy egy férfi egy nő iránt - vagy egy leszbikus egy másik leszbikus iránt - nemcsak szexuális indíttatásból érdeklődhet.
A filmben a nézők viszonylag hamar megtudják, hogy Sam és Frankie féltestvérek, így magától értetődőnek veszik, hogy Sam érzéseinek nincs szexuális vetülete. De mi lenne, ha nem volnának rokonok, csak Sam történetesen nem szeretne többet a barátságnál, például mert nem találná Frankie-t vonzónak? Ezt valahogy kevésbé tudjuk a hollywoodi filmekben elképzelni, pedig az életben bőven van rá példa. Ám pont azért, mert a férfi és nő (vagy két leszbikus) közötti kapcsolatokat a filmek, színdarabok stb. mindig átszexualizálják, lassan nem hiszünk abban, hogy más formában is léteznek. Ebből jönnek aztán azok a dilemmák, hogy lehet-e vajon barátság férfi és nő között, és sokan állítják, hogy nem. Mások már nem is próbálnak barátkozni olyan emberekkel, akiknél félő, hogy ezt félreérthetik. Értékes emberi kapcsolatok veszhetnek el csak azért, mert átszexualizált világunkban olyan emberek között, akik potenciálisan összejöhetnének szexuálisan, nem tudjuk elképzelni a "csak" baráti kapcsolatot.
2019. december 3., kedd
Vajon a fogyatékosság Isten átka, vagy az így gondolkodó fanatikusok?
https://felszabter.blog.hu/2019/12/03/a_fogyatekossag_tenyleg_isten_buntetese_na_ne_mar?fbclid=IwAR0TMvoY_XErtnO6RRYeqqIi_PSBWbQBVKaCL1zbJ_kIEG8exMrCZ-CUPdw
Perintfalvi Ritát egy nagyon vagány, bevállalós embernek tartom. Bevállalja azt, hogy teológus létére felszólal LMBTQ és feminista ügyek mellett, szembemenve a hivatalos egyházi diskurzussal is, sőt azt is bevallja, hogy szokott jógázni (na jó, mondjuk Németh Sándor nem ezen a ponton kezdte őt nem szeretni). Ez a cikke is igazán bevállalós, mert valami olyasmiről beszél, amit általában mély hallgatás övez, és nem sokan ismerik be, hogy egyáltalán létezik: a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéletekről.
Az, hogy a fogyatékosság egyfajta "másság", már eléggé bekerült a köztudatba, de ha megkérdezünk egy átlagembert, azt fogja mondani: a fogyatékossággal élőket nem szokás gyűlölni vagy bántani, inkább sajnáljuk őket. Nemrég olvastam egy kutatást (ha valakit érdekel, ebben a kötetben van: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf), amiben megkérdezték az embereket, segítségére sietnének-e egy gyűlölet-bűncselekmény áldozatának; az összes kisebbségi csoport közül egyedül a fogyatékossággal élőknek segítenének viszonylag sokan (a válaszadók csaknem fele). Ismerek olyat, akinek könnybe lábad a szeme, ha fogyatékossággal élőkről beszél, és a különböző szappanoperák és filmek visszatérő szereplői azok a fogyatékossággal élők, akik vagy passzívan várnak a segítségre (Esmeralda, Mi történt Baby Jane-nel?), vagy emberfeletti erővel túllépnek fogyatékosságukon (Gattaca). Ez az ábrázolás nagyon jól elfedi azt, hogy a fogyatékossággal élők mindennapos tapasztalata egyáltalán nem az empátia és a segítőkészség. Sok fogyatékossággal élő embert ér diszkrimináció, illetve családon belüli erőszak. Talán páran még emlékeznek arra a sztorira, amikor Szilvásvárad önkormányzata leszavazta, hogy értelmi sérült emberek költözzenek a faluba, mert mit fognak szólni a turisták (erről a "nem akarjuk látni őket" attitűdről írtam már Ámon Kata hajléktalanos cikke kapcsán, és még fogok is). Arról pedig a tavalyi fogyatékosságtudományi konferencián hallottunk, hogy az intézetekben élő értelmi sérült nőket gyakran akaratuk ellenére, sőt akár tudtuk nélkül abortusznak vagy sterilizációnak vetik alá. És ezek csak a kirekesztés legdurvább esetei; hozzájuk képest piskóta például a szentendrei HÉV-állomás aluljárójának rámpája, amin - mint nemrég megállapítottuk - legföljebb egy díjnyertes bodybuilder tudna kerekesszékkel felmenni.
Az a jelenség, amiről Perintfalvi Rita ír, a nyílt gyűlölet, ami vallási fanatizmusban gyökerezik. Éppezért jobban ki is fejezhető, hiszen a vallás legitimálja - ugyanúgy, ahogy például a vallásos (keresztény, zsidó, muszlim) szülők nagyobb arányban tagadják ki LMBTQ gyerekeiket. Aki nem tartozik egy gyűlöletet elfogadó/propagáló felekezethez, annak nem ildomos kidobni saját gyerekét vagy leüvölteni egy vak fejét a villamoson, mert az emberek többsége ezt mégiscsak túlzásnak tartaná; ha viszont az elsődleges közösséged egy olyan csoport, ahol az ilyesmiért még meg is dicsérnek, nem fogod a többség véleményére adva (akiket úgyis a Sátán szolgáinak tartasz) visszafogni magad. De szó sincs arról, hogy ezek az emberek radikálisan különböznének a többségtől: másoknak is vannak előítéleteik a fogyatékossággal élő vagy LMBTQ emberekkel szemben, csak visszafogottabb vagy kevésbé látható módon fejezik ki. És talán durva szembesülni ezzel a jelenséggel, mégis fontos tudnunk róla, hogy létezik, mert ez az első lépés ahhoz, hogy felvegyük vele a harcot.
Perintfalvi Ritát egy nagyon vagány, bevállalós embernek tartom. Bevállalja azt, hogy teológus létére felszólal LMBTQ és feminista ügyek mellett, szembemenve a hivatalos egyházi diskurzussal is, sőt azt is bevallja, hogy szokott jógázni (na jó, mondjuk Németh Sándor nem ezen a ponton kezdte őt nem szeretni). Ez a cikke is igazán bevállalós, mert valami olyasmiről beszél, amit általában mély hallgatás övez, és nem sokan ismerik be, hogy egyáltalán létezik: a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéletekről.
Az, hogy a fogyatékosság egyfajta "másság", már eléggé bekerült a köztudatba, de ha megkérdezünk egy átlagembert, azt fogja mondani: a fogyatékossággal élőket nem szokás gyűlölni vagy bántani, inkább sajnáljuk őket. Nemrég olvastam egy kutatást (ha valakit érdekel, ebben a kötetben van: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf), amiben megkérdezték az embereket, segítségére sietnének-e egy gyűlölet-bűncselekmény áldozatának; az összes kisebbségi csoport közül egyedül a fogyatékossággal élőknek segítenének viszonylag sokan (a válaszadók csaknem fele). Ismerek olyat, akinek könnybe lábad a szeme, ha fogyatékossággal élőkről beszél, és a különböző szappanoperák és filmek visszatérő szereplői azok a fogyatékossággal élők, akik vagy passzívan várnak a segítségre (Esmeralda, Mi történt Baby Jane-nel?), vagy emberfeletti erővel túllépnek fogyatékosságukon (Gattaca). Ez az ábrázolás nagyon jól elfedi azt, hogy a fogyatékossággal élők mindennapos tapasztalata egyáltalán nem az empátia és a segítőkészség. Sok fogyatékossággal élő embert ér diszkrimináció, illetve családon belüli erőszak. Talán páran még emlékeznek arra a sztorira, amikor Szilvásvárad önkormányzata leszavazta, hogy értelmi sérült emberek költözzenek a faluba, mert mit fognak szólni a turisták (erről a "nem akarjuk látni őket" attitűdről írtam már Ámon Kata hajléktalanos cikke kapcsán, és még fogok is). Arról pedig a tavalyi fogyatékosságtudományi konferencián hallottunk, hogy az intézetekben élő értelmi sérült nőket gyakran akaratuk ellenére, sőt akár tudtuk nélkül abortusznak vagy sterilizációnak vetik alá. És ezek csak a kirekesztés legdurvább esetei; hozzájuk képest piskóta például a szentendrei HÉV-állomás aluljárójának rámpája, amin - mint nemrég megállapítottuk - legföljebb egy díjnyertes bodybuilder tudna kerekesszékkel felmenni.
Az a jelenség, amiről Perintfalvi Rita ír, a nyílt gyűlölet, ami vallási fanatizmusban gyökerezik. Éppezért jobban ki is fejezhető, hiszen a vallás legitimálja - ugyanúgy, ahogy például a vallásos (keresztény, zsidó, muszlim) szülők nagyobb arányban tagadják ki LMBTQ gyerekeiket. Aki nem tartozik egy gyűlöletet elfogadó/propagáló felekezethez, annak nem ildomos kidobni saját gyerekét vagy leüvölteni egy vak fejét a villamoson, mert az emberek többsége ezt mégiscsak túlzásnak tartaná; ha viszont az elsődleges közösséged egy olyan csoport, ahol az ilyesmiért még meg is dicsérnek, nem fogod a többség véleményére adva (akiket úgyis a Sátán szolgáinak tartasz) visszafogni magad. De szó sincs arról, hogy ezek az emberek radikálisan különböznének a többségtől: másoknak is vannak előítéleteik a fogyatékossággal élő vagy LMBTQ emberekkel szemben, csak visszafogottabb vagy kevésbé látható módon fejezik ki. És talán durva szembesülni ezzel a jelenséggel, mégis fontos tudnunk róla, hogy létezik, mert ez az első lépés ahhoz, hogy felvegyük vele a harcot.
2019. november 23., szombat
Néma Tanúk felvonulás
A felvonulás előtti beszédek mindig egy adott témára fókuszálnak: idén ez a gyermekvédelem volt. Sorra derültek ki a történetek arról, mennyire inkompetens, nemtörődöm módon végzik munkájukat a gyámhatóságnál és a gyermekjóléti hivataloknál az ügyintézők, aminek hatására egy csomó gyerek konkrétan a bántalmazó felügyelete alatt köt ki, vagy azért marad ott hónapokon-éveken keresztül, mert lassú az ügymenet.
Okként az érzéketlenséget, illetve a patriarchátust emlegették az előadók, amiben egyébként igazuk is van. De ez nem a teljes kép. A történetnek ennél sokkal szélesebb összefüggései vannak, a politika szintjén is. Mert azt ugye tudjuk: a szociális ellátórendszerben és az egészségügyben dolgozók anyagi és társadalmi megbecsültsége katasztrofális. Ráadásul az állam alig költ ezekre a területekre, így az a néhány igazán elkötelezett ember is hamar kiég az állandó szélmalomharcban; pár hónapon belül két ilyen elkötelezett barátom hagyta ott ezt a területet. Azok maradnak ott, akik nem teszik bele a lelküket, akiknek ez csak pénzkereseti lehetőség. Egy részüknek valószínűleg nincs is ilyen irányú felsőfokú végzettsége, hiszen az egyetemet végzettek eleve nagy arányban hagyják el az országot, és ez különösen igaz pl. olyan területekre, mint a szociális munka, amivel német nyelvterületen sokkal jobb fizetésért, nagyobb megbecsülésért és jobb körülmények között végezhetik a munkájukat. De hát a képzések minősége is kérdéses, hiszen a magyar oktatás ott tart, ahol - nem beszélve arról, hogy sokak előtt eleve csaknem teljesen zárva maradnak a magasabb szintű oktatás kapui. Pedig közöttük lehetnek azok, akik saját bőrükön tapasztalták meg például az intézeti létet, és ezért sokkal tudatosabban dönthetnének a hozzájuk kerülő gyerekekről. És persze afelől sincs kétségem, hogy a hivatali ügyintézőket is ugyanúgy kizsákmányolják, mint a magyar alkalmazottak többségét, hiszen nincsenek hatékony érdekvédelmi szervezetek; már csak emiatt sem tudják megfelelő odaadással végezni a munkájukat.
Az oktatás és a szociális szolgáltatások mindig is fontos szerepet játszottak a nők helyzetének javulásában. Ezzel szemben a mai Magyarországon a patriarchális szemlélet társul azokkal a politikai döntésekkel, amelyek nem fektetnek kellő pénzt ezekbe a területekbe, a szegregáció által még kevesebb gyereknek adják meg az oktatás lehetőségét, a foglalkoztatottak jogait nem tartják tiszteletben, és mivel mindez - és még sokminden más - nem mutatja a javulás jeleit, aki csak tud, elmenekül az országból. És ezek a tényezők egymásra hatva egy csomó gyerek életét teszik tönkre, akik pedig az ország jövője lehetnének - vagy lehettek volna.
Okként az érzéketlenséget, illetve a patriarchátust emlegették az előadók, amiben egyébként igazuk is van. De ez nem a teljes kép. A történetnek ennél sokkal szélesebb összefüggései vannak, a politika szintjén is. Mert azt ugye tudjuk: a szociális ellátórendszerben és az egészségügyben dolgozók anyagi és társadalmi megbecsültsége katasztrofális. Ráadásul az állam alig költ ezekre a területekre, így az a néhány igazán elkötelezett ember is hamar kiég az állandó szélmalomharcban; pár hónapon belül két ilyen elkötelezett barátom hagyta ott ezt a területet. Azok maradnak ott, akik nem teszik bele a lelküket, akiknek ez csak pénzkereseti lehetőség. Egy részüknek valószínűleg nincs is ilyen irányú felsőfokú végzettsége, hiszen az egyetemet végzettek eleve nagy arányban hagyják el az országot, és ez különösen igaz pl. olyan területekre, mint a szociális munka, amivel német nyelvterületen sokkal jobb fizetésért, nagyobb megbecsülésért és jobb körülmények között végezhetik a munkájukat. De hát a képzések minősége is kérdéses, hiszen a magyar oktatás ott tart, ahol - nem beszélve arról, hogy sokak előtt eleve csaknem teljesen zárva maradnak a magasabb szintű oktatás kapui. Pedig közöttük lehetnek azok, akik saját bőrükön tapasztalták meg például az intézeti létet, és ezért sokkal tudatosabban dönthetnének a hozzájuk kerülő gyerekekről. És persze afelől sincs kétségem, hogy a hivatali ügyintézőket is ugyanúgy kizsákmányolják, mint a magyar alkalmazottak többségét, hiszen nincsenek hatékony érdekvédelmi szervezetek; már csak emiatt sem tudják megfelelő odaadással végezni a munkájukat.
Az oktatás és a szociális szolgáltatások mindig is fontos szerepet játszottak a nők helyzetének javulásában. Ezzel szemben a mai Magyarországon a patriarchális szemlélet társul azokkal a politikai döntésekkel, amelyek nem fektetnek kellő pénzt ezekbe a területekbe, a szegregáció által még kevesebb gyereknek adják meg az oktatás lehetőségét, a foglalkoztatottak jogait nem tartják tiszteletben, és mivel mindez - és még sokminden más - nem mutatja a javulás jeleit, aki csak tud, elmenekül az országból. És ezek a tényezők egymásra hatva egy csomó gyerek életét teszik tönkre, akik pedig az ország jövője lehetnének - vagy lehettek volna.
2019. november 16., szombat
CEU pushed from Hungary
https://www.nytimes.com/2019/11/15/world/europe/university-soros-vienna-orban.html?smid=nytcore-ios-share&fbclid=IwAR2m5-K9fWajlAhCTPhhYgEh8P9uIT28NvoirfYMTqepvj-6b5XEJdx1NYg
A New York Times cikke kb. összefoglalja, amit mi már úgyis tudunk, de egyébként hasznos, mert hátha így a külföldi olvasóközönség is megtudja. Meg azért nekem is tudott újat mondani, például hogy a CEU évi 24 millió euróval járult hozzá a magyar államháztartáshoz. (Jó, azt tudtam, hogy sokkal, de a pontos összeget nem.)
Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy a nacionalizmus - és különösen annak kirekesztő, etnikai alapon szerveződő formája - mennyire nem kifizetődő. A fenti példa illusztrálja, hogy anyagi hátrány származhat belőle. Külpolitikailag sem kifizetődő, hiszen azokat az országokat, akik hasznos szövetségesek lehetnek, elidegeníti magától egy olyan kormány, amely a saját országa és népe felsőbbrendűségét szajkózza - ez különösen igaz a szomszédos országokra, akiket ugye alapból utálni kell, pedig ők siethetnek leginkább a segítségünkre vészhelyzet idején. Szellemi tőke szempontjából sem éri meg, hiszen a magyar kormánynak pont sikerült kiutálnia Európa egyik legrangosabb felsőoktatási intézményét, amelynek jónéhány magyar és külföldi végzett hallgatója eddig Magyarországon dolgozott, a mi hasznunkra fordítva közgazdasági, politológiai, jogi stb. tudását. Belpolitikailag sem kifizetődő az etnikai alapú nacionalizmus, mert törésvonalakat alakít ki az ország különböző etnikai hátterű lakosai között, sőt - mint a magyar esetben - még a magyar etnikumú embereken belül is, ugyanis értelmezése szerint bizonyos emberek (pl. feministák, liberálisok, LMBT emberek) nem férnek bele a nemzet fogalmába.
Szerintem egy olyan ország, amely két nagyhatalom (EU és Oroszország) határvidékén lavírozik, kis lélekszámú ország és gazdaságilag sem áll túl fényesen, egyszerűen nem engedhetné meg magának, hogy nacionalista legyen. Abból ugyanis nagyon komoly baj származhat.
A New York Times cikke kb. összefoglalja, amit mi már úgyis tudunk, de egyébként hasznos, mert hátha így a külföldi olvasóközönség is megtudja. Meg azért nekem is tudott újat mondani, például hogy a CEU évi 24 millió euróval járult hozzá a magyar államháztartáshoz. (Jó, azt tudtam, hogy sokkal, de a pontos összeget nem.)
Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy a nacionalizmus - és különösen annak kirekesztő, etnikai alapon szerveződő formája - mennyire nem kifizetődő. A fenti példa illusztrálja, hogy anyagi hátrány származhat belőle. Külpolitikailag sem kifizetődő, hiszen azokat az országokat, akik hasznos szövetségesek lehetnek, elidegeníti magától egy olyan kormány, amely a saját országa és népe felsőbbrendűségét szajkózza - ez különösen igaz a szomszédos országokra, akiket ugye alapból utálni kell, pedig ők siethetnek leginkább a segítségünkre vészhelyzet idején. Szellemi tőke szempontjából sem éri meg, hiszen a magyar kormánynak pont sikerült kiutálnia Európa egyik legrangosabb felsőoktatási intézményét, amelynek jónéhány magyar és külföldi végzett hallgatója eddig Magyarországon dolgozott, a mi hasznunkra fordítva közgazdasági, politológiai, jogi stb. tudását. Belpolitikailag sem kifizetődő az etnikai alapú nacionalizmus, mert törésvonalakat alakít ki az ország különböző etnikai hátterű lakosai között, sőt - mint a magyar esetben - még a magyar etnikumú embereken belül is, ugyanis értelmezése szerint bizonyos emberek (pl. feministák, liberálisok, LMBT emberek) nem férnek bele a nemzet fogalmába.
Szerintem egy olyan ország, amely két nagyhatalom (EU és Oroszország) határvidékén lavírozik, kis lélekszámú ország és gazdaságilag sem áll túl fényesen, egyszerűen nem engedhetné meg magának, hogy nacionalista legyen. Abból ugyanis nagyon komoly baj származhat.
2019. november 3., vasárnap
Yunxiang Yan: Private Life Under Socialism
A szerző egy kínai falu hétköznapjait követte végig a 70-es évektől az ezredfordulóig. A kínai társadalommal kapcsolatban sokunknak a hagyományos értékrend jut eszébe, amelynek értelmében a szülőket feltétlen tisztelet illeti, és cserébe azért, hogy felnevelték gyermekeiket, azok kötelesek gondoskodni róluk öreg napjaikban. Y.Y. viszont azt találta, hogy a 90-es évekre már nagyon nem ez volt jellemző. Az idős szülőket, ha egyáltalán befogadta valamelyik gyerekük, sötét kis szobájukba száműzik, alig beszélnek velük, nem étkezhetnek a többiekkel egy asztalnál, sőt a durva fizikai erőszak sem ritka. A fiatalokat csak a pénz érdekli, és képesek kisemmizni öreg szüleiket, ha így megvehetik a legtrendibb cuccokat a városban.
Y.Y. szerint mindezért paradox módon a szocialista ideológia a felelős. Hiszen az próbálta aláásni a családokban uralkodó nemi és életkori hierarchiákat, ráadásul az új eszméket követő fiatalokat a hagyományosan gondolkodó idősek fölé emelte. A 80-as évektől az állam egyre inkább hátrahúzódott, a téeszeket feloszlatták, megszűntek a nagy ideológiai kampányok, helyükbe viszont nem a régi értékek léptek, hanem a fogyasztói társadalom mohósága és individualizmusa, amit csak erősített, hogy a tévében az emberek láthatták a nyugati emberek fényűző életmódját (legalábbis a szappanoperák mitikus világában). Ráadásul az emberek megszokták, hogy a közügyekbe nincs beleszólásuk, és az állam továbbra is erősen korlátozza a civil aktivitást. Így alakult ki egy olyan generáció, amelynek célja már nem a társadalom jobbá tétele vagy akár saját családja boldogulása, hanem az egyéni anyagi jólét.
Noha Magyarországon soha nem alakultak ki a szocializmus olyan végletes formái, mint a Kulturális Forradalom, azért némi hasonlóságot láthatunk. Itt is erősödött az anyagiasság, és sokan azért elégedetlenek, mert a Dallas és a Schwartzwaldklinik (vagy későbbi társaik) mesevilágát a nyugati átlagember valóságának tartják és erre ácsingóznak. Nálunk kicsit több tere van a civil aktivitásnak, mint a még mindig egypártrendszert követő Kínában, de az elmúlt években láthattuk: az ellenzéki pártokra a rendőrségtől az adóhatóságig mindenkit rászabadítanak, a jogaikkal élni kívánó ellenzéki politikusok ellen fizikai erőszakot alkalmaznak, aki pedig civil szervezetben próbál tenni valamit, azt ellenséges ügynöknek bélyegzik és mindenféle törvényekkel igyekeznek akadályozni a működését az ahhoz szükséges anyagi források megteremtését. Ezek csak megerősítik azt a passzivitást, amit a szocializmus egyébként is sikeresen belenevelt az emberekbe. És persze mindez önmagát erősíti, hiszen a közügyekkel nem törődő állampolgárok vagy nem mennek el szavazni, vagy simán hajlandók akár egy diktátorra is szavazni, ha ez számukra anyagi előnyöket (krumpli, rezsicsökkentés stb.) jelent. Az, hogy a társadalom egyes rétegei még hátrányosabb helyzetbe kerülnek majd, nem érdekli őket, hiszen ők maguk jól jártak.
Nyilván más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a volt szocialista országok egy részében ismét diktatúrák kezdenek kialakulni, de ezeknek is része van benne. A szocializmus traumáját nem Terror Háza-típusú emlékmúzeumokkal kellene feldolgozni, hanem az emberek gondolkodásából kellene valahogy száműzni az akkor beléjük nevelődött passzivitást. Csak persze ez nem történik meg, mert egyes politikai vezetőknek nagyon is jól jön a status quo.
Y.Y. szerint mindezért paradox módon a szocialista ideológia a felelős. Hiszen az próbálta aláásni a családokban uralkodó nemi és életkori hierarchiákat, ráadásul az új eszméket követő fiatalokat a hagyományosan gondolkodó idősek fölé emelte. A 80-as évektől az állam egyre inkább hátrahúzódott, a téeszeket feloszlatták, megszűntek a nagy ideológiai kampányok, helyükbe viszont nem a régi értékek léptek, hanem a fogyasztói társadalom mohósága és individualizmusa, amit csak erősített, hogy a tévében az emberek láthatták a nyugati emberek fényűző életmódját (legalábbis a szappanoperák mitikus világában). Ráadásul az emberek megszokták, hogy a közügyekbe nincs beleszólásuk, és az állam továbbra is erősen korlátozza a civil aktivitást. Így alakult ki egy olyan generáció, amelynek célja már nem a társadalom jobbá tétele vagy akár saját családja boldogulása, hanem az egyéni anyagi jólét.
Noha Magyarországon soha nem alakultak ki a szocializmus olyan végletes formái, mint a Kulturális Forradalom, azért némi hasonlóságot láthatunk. Itt is erősödött az anyagiasság, és sokan azért elégedetlenek, mert a Dallas és a Schwartzwaldklinik (vagy későbbi társaik) mesevilágát a nyugati átlagember valóságának tartják és erre ácsingóznak. Nálunk kicsit több tere van a civil aktivitásnak, mint a még mindig egypártrendszert követő Kínában, de az elmúlt években láthattuk: az ellenzéki pártokra a rendőrségtől az adóhatóságig mindenkit rászabadítanak, a jogaikkal élni kívánó ellenzéki politikusok ellen fizikai erőszakot alkalmaznak, aki pedig civil szervezetben próbál tenni valamit, azt ellenséges ügynöknek bélyegzik és mindenféle törvényekkel igyekeznek akadályozni a működését az ahhoz szükséges anyagi források megteremtését. Ezek csak megerősítik azt a passzivitást, amit a szocializmus egyébként is sikeresen belenevelt az emberekbe. És persze mindez önmagát erősíti, hiszen a közügyekkel nem törődő állampolgárok vagy nem mennek el szavazni, vagy simán hajlandók akár egy diktátorra is szavazni, ha ez számukra anyagi előnyöket (krumpli, rezsicsökkentés stb.) jelent. Az, hogy a társadalom egyes rétegei még hátrányosabb helyzetbe kerülnek majd, nem érdekli őket, hiszen ők maguk jól jártak.
Nyilván más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a volt szocialista országok egy részében ismét diktatúrák kezdenek kialakulni, de ezeknek is része van benne. A szocializmus traumáját nem Terror Háza-típusú emlékmúzeumokkal kellene feldolgozni, hanem az emberek gondolkodásából kellene valahogy száműzni az akkor beléjük nevelődött passzivitást. Csak persze ez nem történik meg, mert egyes politikai vezetőknek nagyon is jól jön a status quo.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)