Frida – Kálid Artúr, a család esze

Nem fogom itt részletezni, mi minden gáz a darabban, főleg, mert az első felvonás után elmenekültem, így félő, hogy még kihagynék valamit. Csak pár példa: Frida történetét ugyebár a (remélhetőleg) megszületendő fia (véletlenül sem lánya) szemszögéből látjuk: ezzel a darab egyrészt azt az üzenetet közvetíti, hogy a nők – még a híres festőnők is – legfontosabb jellemzője az anyaság, másrészt sikerült még egy feminista ikonról is olyan művet összehozni, amely egy férfi nézőpontját mutatja. Dieguitót (naná, hogy az apja nevét kapja, hiszen a patriarchátust kell erősíteni) két fura ősfigura segíti az útján: naná, hogy közülük a család szíve a nő (Papadimitriu Athina), a család esze pedig a férfi (Kálid Artúr).

Itt leszögezném, hogy semmi bajom Kálid Artúrral, sőt abszolút vallom, amit ő annó a SÖR (Shakespeare Összes Röviden) című produkcióban állított magáról, miszerint ő a legnagyobb magyar néger színész. (Az ő szájából ez a szóhasználat okés volt, pláne akkoriban.) Csak elkezdtem azon gondolkozni, vajon miért pont ők ketten Athinával játsszák Frida őseit? És sajnos az a kézenfekvő magyarázat jutott eszembe, hogy azért, mert a rendező koncepciója szerint két, a magyar átlagnál sötétebb bőrű színész jobban alkalmas a mesztic festőnő rokonainak megjelenítésére, mint problémátlanul magyarnak/fehérnek tekintett társaik. (Lehet persze, hogy nem ez volt a rendező koncepciója, de akkor legalább eszébe kellett volna jutnia, hogy választása így is értelmezhető, és ennek elkerülése érdekében a helyében megvariáltam volna a szereposztást.)

Vannak persze olyan darabok, amelyek kifejezetten a rasszizmust vagy az ahhoz kapcsolódó előítéleteket tematizálják, mint például az Otelló vagy a szintén az Átriumban játszott A félelem megeszi a lelket. Ezekben indokolt lehet, hogy a történet szerint vegyes faji hátterű szerelmespárok tagjait különböző bőrszínű színészek játsszák (sokkal inkább, mint hogy feketére mázolt arcú fehér színész nyomassa Otellót). Az viszont több okból is problémás, ha a színesbőrű színészekre csak ilyen szerepeket bíznak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a drámairodalom jelentős része nem specifikálja a szereplők bőrszínét: a szereplők listájában nem nagyon látok olyat, hogy „Harpagon, fösvény, fehér” vagy „Orsino, herceg, fehér”. Csak azért gondoljuk ezeket a figurákat fehérnek, mert továbbra is az a fejünkben a default, ahogyan mindenkit heterónak tételezünk, aki nem hangoztatja fennen, hogy meleg. Amíg ezen a gondolkodásmódon nem lendülünk túl, a színesbőrű ember mindig is Más marad a szemünkben. (Ezt próbálják lerombolni azok a brit történelmi filmek és Shakespeare-adaptációk, amelyekben magától értetődően játszanak fekete színészek. Ehhez képest nálunk szegény Kálid Artúr még szinkronizálni is általában feketéket szokott.)

Felmerülhet az az érv, hogy Harpagon és Orsino a fantázia szüleményei, na de Julius Caesart vagy III. Richárdot ne játssza már fekete színész, hiszen ők történelmi személyek és legalábbis valószínűsíthető az etnikai hátterük. Viszont az is valószínűsíthető, hogy egyikük sem viselt öltönyt, márpedig a közelmúltban mindkettejük történetéről született olyan budapesti előadás, amelyben az előadók öltönyben vannak. Ha kinézünk a nézőből annyi kreativitást, hogy a színpadon álló Hegedűs D. Gézát vagy Alföldi Robit nem azonosítja a több száz éve halott történelmi személyiséggel, akkor azon se szabadna problémáznia, ha egy színesbőrű színész jelenik meg a szerepükben. Igazából arra a szintre kellene eljutnunk, amikor a bőrszínt épp annyira nem vesszük észre, mint mondjuk a szemszínt (én pl. nem sok magyar színészről tudnám megmondani, milyen színű a szeme, akárhányszor is láttam őket színpadon vagy filmen). Ha a faji hovatartozást a szemszínhez hasonlóan lényegtelen variációnak tekintjük majd csak, akkor maximum a kifejezetten rasszizmusról szóló darabokban fog számítani a színész bőrszíne. Kivéve, hogy ilyen darabokat talán nem is játszanak majd többé, mert a közönség nem fogja érteni a témájukat.

Mária kisasszony mosolya

***SPOILER***

Mária kisasszony Kolumbia hegyeiben lakik, egy kis kunyhóban, ahol nincs elektromos áram. Tévéje soha életében nem volt. Iskolába – epilepsziás rohamai miatt – csak pár hónapot járt, gyakorlatilag írástudatlan. A városba csak akkor jár be, amikor imádkozni megy a templomba. Abból él, hogy besegít a környező gazdáknak különböző mezőgazdasági munkákban, amelyekért vélhetően (bár ez nem mondódik ki) inkább terményekben, mint pénzben fizetik ki. De nem sokan vannak, akikkel jóban van, a környékbeliek sokan ferde szemmel néznek rá. Mária kisasszony ugyanis férfi testben él, de női ruhákat visel és női néven hívatja magát.

Mária kisasszony esete megkérdőjelez több olyan elméletet, amelyet a biológiai nemüktől eltérő társadalmi nemben élőkről szoktak hangoztatni. Kezdem rögtön a sajátommal. Gyakran szoktam hangoztatni, hogy egy adott identitás csak akkor elérhető emberek számára, ha látnak rá példát, máskülönben el sem tudják képzelni. Ezt továbbra is igaznak tartom az identitásra vonatkoztatva: Mária kisasszony nem ismeri a „transznemű” szót (legalábbis a film idején nem ismerte, azóta ugyanis a kolumbiai LMBT közösség sztárja lett), tehát nyilván nem fogja magára használni. Úgy tűnik azonban, hogy a másik nemmel való azonosulása minták nélkül is lehetséges. A film utáni beszélgetés során direkt megkérdeztem a rendezőt: ezen a környéken élnek-e olyan őslakos törzsek, amelyek kettőnél több nemet ismernek (hiszen ez a jelenség nemcsak az észak-amerikai indiánoknál, hanem latin-amerikai testvéreiknél is megjelenik), de nem élnek, és nincsenek is benne a köztudatban. Úgy tűnik, Mária kisasszonynak elég volt annyi minta, hogy hogy néznek ki és viselkednek a nők; azt már önmagától meg tudta lépni, hogy elvonatkoztasson a biológiai nemétől és ezt a szerepet vegye magára. Lehet, hogy a kultúra kevésbé határozza meg a gondolkodásunkat, mint hittük, és azok, akik mélyen belül másnak érzik magukat, kulturális újítókként olyan lépéseket is megtesznek, amelyekre soha nem láttak példát maguk körül.

A másik elmélet, amit Mária kisasszony esete legalábbis problematizál, az az a megközelítés, amikor a transzneműséget a kapitalizmussal kapcsolják össze. Ezek a (rendszerint antikapitalista) kritikusok azt állítják, hogy a nem megváltoztatásának igényét a kapitalizmus szítja az emberekben, ugyanis ebből a klinikák, hormongyártók stb. profitot tudnak termelni. Tény, hogy a nemi helyreállító folyamat erősen üzleti alapúvá vált, de hát a kapitalizmusban mindenre rátelepszik az üzlet, a csecsemőgondozástól a természetjáráson át az alvásig (mégse szokott ágálni senki, hogy ezeket szüntessük be, mert hozzájárulnak a kapitalizmus fenntartásához). A cégek egyszerűen meglátják a lehetőséget, hogy mivel lehet lehúzni a fogyasztókat. (Mellesleg a nemi helyreállító folyamat üzleti alapokra állítása a neoliberalizmus terméke: amikor még TB alapon, a kórházak normál működésének keretei közt végezték a nemi helyreállító műtéteket, sokkal kevésbé lehetett profitorientált vállalkozást építeni rá.) Csakhogy ezek a medikalizált folyamatok egyáltalán nem feltételei annak, hogy valaki a biológiai nemétől eltérő nemében éljen, még a mi társadalmunkban sem (pont tegnap voltam egy beszélgetésen a témáról, ahol kiderült: a magyar transz közösségben is egyre erősebb az a nézőpont, hogy nem kell feltétlenül kés alá feküdni), pláne nem azokban a hagyományos társadalmakban, amelyeknél a társadalmi nem nem feltétlenül biológiai alapon nyugszik. Mária kisasszonyról semmiképpen se mondhatjuk, hogy be lenne ágyazódva a kapitalizmusba. Persze a transz identitások a kapitalizmus idején jelentek meg, ahogyan számos más identitás is (pl. amelyek politikai nézeteken, adott művészeti ág vagy előadó kedvelésén, öltözködési stíluson, szabadidős elfoglaltságon alapulnak) – ez összefügg egyrészt az individualizmussal, amelynek értelmében az egyén önmegvalósítása nem közösségellenes cselekedetnek, hanem pozitív célnak minősül, illetve a hagyományos közösségek felbomlásával, amelyek hiányában az emberek új közösségeket keresnek (erről majd egy későbbi bejegyzésben). De ahogyan az antikapitalisták nem verik az asztalt, hogy a bélyeggyűjtés vagy a síelés a kapitalizmust erősíti és az ezeknek a hobbiknak hódoló emberek akadályozzák a rendszer lebontását (pedig, ha belegondolunk, mind alapelvüket, mind a belőlük származó profit mennyiségét tekintve sokkal jobban beleágyazódnak a rendszerbe, mint akár azok a transzok, akik végigmennek az átmenet teljes folyamatán), a transzokat sem kellene ellenségnek kikiáltani. De persze a kék plakátok országában mindig kell valami bűnbak; antikapitalista szempontból ez praktikusan egy olyan csoport, akiket összefüggésbe lehet hozni a tőkével (még ha csak fogyasztóként is), viszont kellően marginalizált a társadalomban ahhoz, hogy kevés támogatóra találjon.

A száraz völgy

A filmbéli romániai falu roma lakosai szinte egytől egyig Skandináviában próbálnak pénzt keresni, elsősorban koldulással. Egyikük elmondja: sokszor megkritizálják, hogy erős férfiember létére miért nem dolgozik, mert nem látják át, hogy ő külföldiként nem kap munkát. A film utáni beszélgetésben a közönség egyik tagja megkérdezte: hogy lehetséges ez, hiszen az EU-ban érvényes a munkaerő szabad mozgása. Válaszában a meghívott vendég elmagyarázta, hogy a külföldi munkavállaláshoz vízumra ugyan nincs szükség, de személyes iratokra és állandó lakhelyre igen, márpedig az európai romák között van, akinek nincsenek papírjai, és ritkán tudnak felmutatni állandó lakhelyet külföldön (a filmben szereplő egyik család két évig egy autóban lakott Svédországban). Ráadásul egy csomó hivatalos papírt is ki kell tölteni, a romák egy jelentős része viszont funkcionális analfabéta. Elég nyilvánvaló tehát a kapcsolat a romák oktatásbeli szegregációja és a mélyszegénységből való kitörés reménytelensége között (ezt az egyik filmbéli lány példája is igazolja, akit az osztályfőnöke egyszerűen nem engedett angolórára járni gádzsó osztálytársaival együtt).

Egyik barátom pár napja kétségbeesett kérdést tett fel a Facebookján: hogy lehet, hogy a magyar állam nem tesz semmit az egészségügy javításáért, hiszen nem akarhatja, hogy polgárai meghaljanak? Ezt a kérdést átalakíthatjuk a romák oktatásának témájára is – miért zárja el az állam polgárai egy része elől az iskolázottsággal elérhető társadalmi mobilitást, hiszen nem akarhatja, hogy nyomorogjanak? – erre viszont vannak válaszok is. Nem az, hogy szükség van közmunkásokra. Sokkal inkább arról van szó, hogy ha a romák a gádzsóktól elkülönítve nyomorban élnek, könnyebb őket bűnbaknak kikiáltani. Allport óta tudjuk, hogy az előítéletek csökkennek, ha közelebbről megismerjük a másik csoportot – a fordított esetben viszont könnyebben képzelünk el mindenféle gonoszságot róluk. Ha pedig esetleg megsajnálnánk őket, akkor sem érzékeljük, hogy a probléma rendszerszintű. Hiszen elég egyértelmű magyarázat, hogy azért szegények, mert nincs munkájuk, és azért nincs munkájuk, mert nem elég iskolázottak – őket magukat hibáztatjuk, hogy miért nem tanultak jobban, nem pedig azokat, akik pusztán a származásuk miatt kisegítő osztályba tették őket. Mindenképpen ők lesznek a Mások, akikkel nem vállalunk közösséget.

A dokumentumfilmből az is kiderül, hogy ez a stratégia nemcsak országon belül működik. Hiszen a funkcionális analfabéta roma ember nem fogja tudni kitölteni külföldön a megfelelő papírokat, így nem kaphat olyan állást, amelyhez pedig esetleg meglennének a készségei. Nem lesznek olyan sikertörténetek, amelyek igazolják, hogy a romák rossz társadalmi helyzete nem genetikusan vagy kulturálisan meghatározott, hanem elnyomás eredménye. A befogadó országok, akik eredetileg esetleg nem voltak előítéletesek, átveszik a nálunk uralkodó sztereotípiákat. Ennek a dokunak az alapötletét is az adta, hogy Norvégiában bemutattak egy másik dokut, amely a Kelet-Európából odavándorolt romákat bűnözőkként mutatta be. A száraz völgy rendezőit ugyan elgondolkoztatta a dolog és utánanéztek a hátterének, de az átlagember jó eséllyel nem fog. Ha pedig a romákat eleve bűnözőknek tekintjük, a kormányok sem hibáztathatók azért, hogy nem adnak nekik egyenlő esélyeket. Az iskolai szegregációval tehát a kelet-európai kormányok kreálnak egy ellenségnek és bűnbaknak egyaránt jól használható csoportot, és még felelősségre sem vonják őket kirekesztő politikájuk miatt.

A nem kívánt gyermekek és a választás szabadsága

https://merce.hu/2019/02/02/a-kivant-gyermekek-es-a-valasztas-szabadsaga/

A cikk nagyon sok fontos és jó gondolatot tartalmaz a demográfiai kérdésekkel kapcsolatban (bár, megjegyzem, eléggé belesimul a rendszerbe azáltal, hogy a gyerekszülést tényleg bátorítandó dolognak tekinti és nem kérdőjelezi meg azt a nacionalista diskurzust, amelyre a vonatkozó állami retorika alapul). Van viszont egy része, amely jogos felháborodást keltett queer és transz(-barát) körökben. Idézem egy kicsit hosszabban:

„A transz- és a queerpolitika nem a szűken körbehatárolt nemi szerepek ellen küzd, ami nők és férfiak életére egyaránt korlátozó hatással van, hanem azt sugallja, hogy aki nem felel meg a társadalom által elvárt férfi- vagy nőképnek, az valójában nem is abba a nembe tartozik. Tehát nem a rendszer megváltoztatására törekszik, hanem a kategóriák közti ugrást és új kategóriák létrehozását javasolja.

Miközben szenvedek ebben a testben a nememmel kapcsolatos sokféle elvárással szemben, de beláthatatlannak tűnik, hogy befolyást gyakoroljak arra, hogy a nemi szerepek és elvárások megváltozzanak, ebben a helyzetben könnyen lehet, hogy attól várom, hogy jobban vagy szabadabbnak érezzem magam, ha azt mondom: „ja, én akkor nem is vagyok nő” vagy „ilyen is vagyok, meg olyan is.” Nagyon szűk az elvárásrendszer azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell nőnek vagy férfinak lenni. És ha e sztereotip képnek valaki nem tud vagy nem akar megfelelni, akkor arra juthat, hogy ő nem is nő, hanem mondjuk férfi – vagy egyik se. Tehát e narratíva rendszerkonform keretet ad e kérdések kezelésére.”

Már többször írtam ezen a blogon arról, mi a probléma a magát „transzkritikus”-nak nevező megközelítésekkel. Ebben a cikkben a transzellenes retorika egy gyakori motívumát fedezhetjük fel: keveri a szezont a fazonnal, vagyis az egyéni identitást a politikai tevékenységgel. Azt sugallja, hogy aki megvalósította magát transzként vagy nem-binárisként, az nem fog tovább küzdeni a nemi szerepek ellen. A személyes tapasztalatom nem ezt mutatja: baloldali feminista körökben is jónéhány transz embert ismerek, akik igen hangosan kritizálják a rendszert. (Jómagam is fordítottam a Mércének – is – pro bono, és nem tiltakoztak, hogy nem-bináris ember aktivizmusából nem kérnek.) Egyáltalán nem azt látom jellemzőnek, ami sztereotípiaként kering, hogy az átmenet megvalósítása után a transz emberek szépen belesimulnak a társadalomba és semmin nem próbálnak meg változtatni. Miért lehet ez?

Asszem bell hooks mondta, hogy egy kisebbségben élő embernek két kultúrát kell megtanulnia: a saját kisebbségéét és a többségét. (Persze ha többszörös kisebbség, akkor nyilván annyival többet.) Viszont pont ezáltal jobb rálátása lesz a dolgokra, hiszen nemcsak egy értelmezésüket látja, és nagyobb eséllyel válik belőle társadalmilag tudatos ember és/vagy rendszerkritikus aktivista. A transz és nem-bináris embereknek pont azért van az átlagnál nagyobb rálátása a nemi szerepekre, mert egynél többet megtapasztaltak belőlük. Nem véletlenül hívták őket az észak-amerikai indiánok two-spiritnek, vagyis kétszelleműnek: úgy vélték, mind a női, mind a férfi princípium jelen van bennük, és ezáltal teljesebb a világképük – ezért is gyakran választották meg őket vezetőnek vagy sámánnak. Ez persze egy spirituálisabb értelmezés, de jónéhány írás található arról is, hogy átmenetük után transz emberek sokkal gendertudatosabbak lesznek, hiszen saját bőrükön tapasztalják meg a férfiakkal és nőkkel szembeni elvárásokat, ami azért erősen nem ugyanaz, mint okos könyvekből és cikkekből tájékozódni róluk (anélkül, hogy az utóbbi értékét elvitatnám, hiszen akkor én is minek írkálok ilyeneket).

Néha úgy fest, mintha egyes teoretikusok azt rónák fel a transz és nem-bináris embereknek, hogy egyéni szinten is megpróbálnak kitörni a nemi szerepekből, nemcsak társadalmi szinten megváltoztatni azokat. De (mint már ezt is többször leírtam) milyen alapon kárhoztatunk valakit, aki a jelenben is meg akarja valósítani magát, és nem várja ki azt az esetleg párszáz évet, amíg megszűnik a patriarchátus? Ráadásul ez erősen kettős mérce, hiszen a társadalmi problémákról író feministák jelentős része kényelmes középosztálybeli életet él és ebből a pozícióból taglalja a rosszabb társadalmi helyzetű nők problémáit. Emlékezetes például annak a társadalomtudósnak az esete, aki vadul (és joggal) kritizálta azt a neoliberális megközelítést, amely szerint a társadalmi problémákat egyéni szinten kell megoldani – aztán amikor gyereke lett, barátaitól kért adományokat, hogy megfelelő anyagi háttere legyen a felneveléséhez. És ezzel önmagában semmi baj nincs, de ha a neoliberalizmus kritizálójaként valaki maga is egyéni szintű megoldásokhoz folyamodik, milyen alapon támadja azokat, akik ugyanezt nem a gyereknevelés, hanem a nem területén teszik?

Tehát még ha el is fogadnánk, hogy a transz vagy nem-bináris identitás fenntartja a nemekre alapuló patriarchális rendszert (ami erősen problémás állítás, hiszen – mint Judith Butler is kifejtette – a patriarchátus az úgynevezett „heteroszexuális mátrix”-on alapul, amely szerint csak két nem van, és a nemi identitás szükségszerűen azonos a születési nemmel), akkor is felmerül a kérdés: csak akkor tudunk-e rendszerkritikusak lenni, ha egyetlen cselekedetünk sem illik bele a rendszer által kínált keretekbe? Véleményem szerint nem, hiszen pl. a rendszerszemlélethez alapvetően szükséges az az oktatás, amelyet a rendszer nyújt, illetve azok a lehetőségek kutatásra és aktivizmusra, amelyek szintén nem létezhetnének a rendszeren kívül – gondoljunk csak arra, hogy az Internet milyen mértékben kiszolgálója a kapitalizmusnak, viszont manapság csak nagyon lokális közegben képzelhető el bármiféle aktivizmus nélküle, és a rendszerkritikus tudósok is ezt az eszközt választják arra, hogy gondolataikat elterjesszék. Ha viszont elfogadjuk, hogy lehet valaki rendszerkritikus egy állami intézményben dolgozva vagy az Internet felhasználójaként, miért olyan elképzelhetetlen, hogy transzszexuálisként, miközben egy adott nembe tartozónak vallja magát (ahogyan mellesleg egy csomó cisznemű feminista), a társadalmi nemek dekonstrukciójáért küzdjön? Ha csak azt tekintjük igazi aktivistának, aki semmilyen tevékenységével nem simul bele a rendszerbe, akkor tényleg nagyon esélytelen a változás.

A svéd kulturális miniszter frizurája és a kulturális kisajátítás

https://www.nlcafe.hu/ezvan/20190124/amanda-lind-svedorszag-kulturalis-miniszter-raszta-szerepjatek-kepregeny/

Nem jellemző, hogy Magyarországon beszédtéma lenne egy másik ország kulturális minisztere. Amanda Lind egyértelműen nem a politikájával érte el ezt a különleges bánásmódot, hanem a frizurájával. Itt most nem azzal kívánok foglalkozni, hogy az emberek egy politikusnak miért a frizuráját nézik és miért teszik ezt leggyakrabban akkor, ha nő az illető (pedig Donald Trump hajáról is lenne mit mondani), hanem arról, amit többen felvetettek: hogy fehér embernek raszta frizurát viselni cultural appropriation, vagyis kulturális kisajátítás.

Először kezdjük a definícióval. A kulturális kisajátítás a wikipedia szerint a kolonializmus egyik formája, amikor az alávetett kultúra bizonyos elemeit kontextusukból kiragadva, pusztán divatelemként átveszi a domináns kultúra. Gyakran olyan dolgokra használják, amelyek az eredeti kultúrában spirituális vagy vallási jelentéssel bírnak, így egy ilyen eredeti tárgy kontextuson kívüli viselése megszentségteleníti azt.

Amanda Lind raszta frizurájával kapcsolatban már itt felmerül a kérdés, ugyanis nem találtam utalást arra, hogy ő bevallottan a trendiség miatt viselné. Számos más oka lehet. Ismertem egy afrofonásos antropológus lányt, akiről szintén azt hittük, divatból viseli ezt a hajat, aztán kiderült, hogy annál a törzsnél fonták be neki, ahol terepmunkát végzett, ezzel a rítussal fogadták be a közösségbe. Még az sem lehetetlen, hogy Amanda Lind az ősei kultúrájához való kötődését fejezi ki ezzel a frizurával, hiszen attól, mert valaki világos bőrű és szőke, még simán lehetnek fekete ősei.

Nem mintha a raszta egyértelműen a feketékhez kötődne. A wikipédiából is kiderül (https://en.wikipedia.org/wiki/Dreadlocks), hogy számos kultúrában viselték így az emberek a hajukat, köztük az ókori Görögországban, ahol ugyebár fehérek éltek (ha már mereven értelmezzük a "faji" kategóriákat). A rasztafariánus vallás követői ugyan többségükben színesbőrűek, de egyáltalán nem mind, jópár fehér is van köztük. Tehát ha eltekintünk az olyan modernebb fejleményektől, mint a hippik és más ellenkultúrák, akkor sem mondhatjuk azt, hogy a raszta a feketéké.

És még ha mindez nem volna és tényleg bebizonyosodna, hogy soha egyetlen kultúrában sem viseltek nem-fekete bőrű emberek raszta frizurát, akkor is zavarna az a megközelítés, hogy ezután se tehessék, több okból is.

1. Az emberiség kezdete óta a kultúrák folyamatosan kapcsolatban állnak egymással, adnak és vesznek át dolgokat, és ezt mesterségesen megállítani gyakorlatilag lehetetlen. Több mexikói népnél szakrális jelentősége volt a kukoricának, de azt jelenti-e ez, hogy ne ehessünk popcornt? És az eredetileg szakrális elemek profanizálódása szintén általános kulturális jelenség: még ha valaki szentnek is tekinti István királyunk koronáját, nem valószínű, hogy botrányt csinál, ha a születésnapján a McDonald'sban papírkoronát tesznek a fejére.

2. Bár sokan állítják, hogy az ilyen kulturális átvétel nem növeli a befogadást a másság iránt, szerintem egy olyan közegben, mint pl. Magyarország (vagy a svéd vidék, ha már itt tartunk), ahol az embereknek kicsi esélye van találkozni más kultúrából származó emberekkel, legalább látványban hozzászokhatnak ahhoz, hogy ilyen van. Ez ugyanaz a kérdés, hogy nem-indiánként mesélhetünk-e indián meséket: azt gondolom, hogy mivel a magyar gyerekek többsége nem találkozik rendszeresen indiánokkal, vagy mi meséljük el nekik az indián mesét, vagy senki. És ha mi elmeséljük, akkor talán bepillantást nyer egy másik világnézetbe, még ha esetleg nem is látjuk át olyan tökéletesen, mint a kultúra egy eredeti képviselője. (Nem mintha azok mindig tökéletesen átlátnák a saját kultúrájukat - erre jónéhány magyar példát tudnék hozni, de most eltekintek tőle.)

3. "A raszta a feketéké" érvelés nekem sajnos erősen hajaz arra, hogy "Magyarország a magyaroké". Mindkettő abból a csoportok közötti határokat erősítő, adott esetben nacionalista felfogásból táplálkozik, amely elutasít mindenfajta kulturális keveredést és a kultúrát a maga "eredeti" formájában kívánja megőrizni. (Az, hogy a "magyar" paprikás krumpli nyilvánvalóan nem létezett Amerika felfedezése előtt, vagy hogy a rasztafariánus vallás kevesebb mint 100 éves, jellemzően nem zavarja őket.) Furcsa módon olyan emberek, akik ilyenfajta attitűdöt elítélik az európai vagy észak-amerikai államok esetén, vadul a védelmére kelnek, ha egy kisebbségi csoportról van szó. Pedig az ilyen kivételezős attitűd visszaüthet: amikor magyar (lengyel, más kelet-európai) politikusok megtámadott kisebbségnek állítanak be minket a nyugati/migráns/zsidó többséggel szemben, ugyanezt a retorikát alkalmazzák. (Ami persze erősen sántít, mint az Ámon Kata cikkéről szóló bejegyzésemben kifejtettem pár hónapja, de akinek nincsenek megfelelő háttérismeretei, simán beveszi.) Az ellen sem ágálnak nagyon, ha a kisebbségi kultúra vesz át a többségitől: kevesen kritizálják a magyar zászlókat a pride-on vagy Mága Zoltánt, amiért roma népzene helyett gádzsó klasszikusokat játszik. Pedig ha már a kisebbség kultúravesztésének kísértete ellen harcolunk, ezt sokkal inkább veszélyezteti, ha a kisebbség olvasztja magába a többség kultúráját, mint fordítva.

A "kulturális kisajátítás" fogalom szó szerint értelmezve azt is jelenthetné, hogy bizonyos kultúra bizonyos elemeket a maga számára sajátít ki, és másoknak nem enged hozzáférést (pl. ha a melegek megtiltanák, hogy a békezászló is szivárványszínű legyen). Véleményem szerint ez lenne a kultúra valódi halála. Nem állítom azt, hogy a multikulti jelenlegi formájában mindig ideális és vannak igen problémás elemei (egy következő bejegyzés egy ilyenről fog szólni), de nem az a megoldás, hogy akár a többségnek, akár a kisebbségnek megtiltjuk azt a fajta kulturális átvételt, amely vélhetően az emberiség kezdete óta működik és fejlődésének egyik alapja.

RS9: CsRSnyés – Firsz szerepben marad

Mikor szokásomtól eltérően jó korán megérkeztem a színházba, a pult mögött feketébe öltözött idősebb hölgy szolgálta ki a vendégeket, és irányította el azokat a nézőket, akiknek az RS9 másik (az utca túloldalán levő) helyszínére szólt a jegyük. Simán pultos néninek tekintettem, sőt így is hivatkoztam rá a hamarosan megérkező barátaimnak. Aztán kiderült, hogy ő is az előadás része: ő Firsz, a komornyik. Ő az, aki szerepe szerint gondoskodik a többi szereplőről, ám ezt kiterjesztette a nézőkre is. Egy idősebb, csokornyakkendős úr ugyanis nehezen mozgott, ami nem előny, ha egy előadás során a nézőknek is egyik helyszínről a másikra kell vonulniuk. Firsz minden esetben segített, karon fogta az öregurat és áttámogatta a másik helyiségbe. A szünetben (amit szintén ő jelentett be) megkérdezte tőle, kér-e valamit a büféből; az öregúr stílszerűen meggypálinkát rendelt. Firsz pedig leültette őt egy székre és ment a büféhez; hallottam, ahogy odaszól a pultosnak:
- Viszek egy meggypálinkát az egyik nézőnek, aki nehezen tud járni.

Sablonos megállapítás: azért járunk színházba, hogy érzelmeket éljünk át, akár olyanokat, amelyekre a hétköznapokban nincs lehetőségünk. Ezt jellemzően maga a darab szolgáltatja. Az RS9 előadásán azonban a darabtól függetlenül is megélhettünk valamit: az egymásra figyelést, empátiát, őszinte segítőkészséget. Lassan már ezért is színházba kell járni.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

***SPOILER***
Valahol a Dél-Alföldön, a semmi közepén, egy isten háta mögötti telepen él egy meleg pár. Egymással szomszédos házakban laknak, a fákkal benőtt kertek közötti rejtett kapun járnak át egymáshoz, az utcán sosem mutatkoznak együtt. Persze mindenki tudja, mi van köztük, nem is problémázik rajta senki, az egyik férfi rokonai családtagként kezelik a másikat. De sosem nevezi meg senki, mi is van köztük. Ők sem.

Gyakran hallani azt az érvet, hogy persze, melegek mindig is voltak, de miért kell erről beszélni? Az ezt az elvet vallók nem gondolják homofóbnak magukat, de azt szeretnék, ha az azonos nemű párok továbbra is négy fal között élnék az életüket, és berzenkednek a pride felvonulásoktól és a leszbikus esküvőktől. Miért nem lehet ezt diszkréten kezelni, mint régen?

Ezek az emberek arról feledkeznek csak meg, hogy régen a heteroszexualitást is (majdnem) ugyanilyen diszkréten kezelték. Oké, volt nyilvános esküvő és a pár egy házban lakott, de ezen túl a kapcsolatuk részleteiről senki nem tudott semmit. Az akkori normák szerint párkapcsolatokról, szerelemről, szexről nem illett beszélni. A könyv egyik jelenetében a férfipár egyik tagja megkérdi sógorasszonyát: ő hogyan tud segíteni a férjének, hogy túltegye magát a háború traumáján? A kérdés mai szemmel nézve nem kifejezetten intim vagy tolakodó, ráadásul egy cipőben járnak (a meleg férfi párja is megjárta a frontot), a sógorasszony mégsem válaszol. Talán meg sem tudja fogalmazni magának sem saját kapcsolata dinamikáit, talán csak elképzelhetetlennek tartja azokat mással – akár egy sorstársával – megosztani. Ehhez képest ma a heteró nők mindent megbeszélnek barátnőikkel a fogamzásgátlástól az orgazmusig, és sok heteró férfi haveri köre is tudja, hogy az illető barátnője milyen pozíciókat szeret az ágyban vagy milyen becenéven szólítja őt. A talkshow-k tele vannak olyan emberekkel, akik kapcsolatuk legszemélyesebb oldalát is megosztják a nézőkkel. Mint Ken Plummer angol tudós megállapította: a szexuális történetek korát éljük. A magánélet nyilvánossá vált, mindenkit érdekelnek a másik kapcsolatai, és ő is szívesen beszél a sajátjáról. Míg azonban Grecsó Krisztián regényének pusztában élő hősei a 20. század közepén ugyanúgy hallgattak a különnemű és az azonos nemű kapcsolatokról, a mai magyar közbeszédben már kettős mérce érvényesül. Egy heteró nő minden további nélkül megoszthatja barátnőivel a pasijával felmerülő szexuális problémáit, de ha egy leszbikus szájon csókolja a barátnőjét búcsúzáskor a vasútállomáson, ők „mutogatják magukat” és „csinálják inkább a négy fal között”.

Vagyis a rövid válasz: azért kell a melegségről beszélni, mert a heteroszexualitásról is beszélünk.