https://www.identitas.co/single-post/2018/05/28/Isten-teremtett-ilyennek
Az LMBTQ közösség lelkesen ünnepli Feri pápát azon kijelentése miatt, hogy beszélgetőtársát, egy chilei meleg aktivistát „Isten ilyennek teremtette”. De vajon tényleg fontos lépés volt-e ez, és egyáltalán jó-e nekünk?
Pár szempontot már a cikk is említ, például hogy a mondat magánbeszélgetésben zajlott le, ezért nem tekinthető az egyház hivatalos álláspontjának – amin Feri pápa könnyen segíthetne, ha nyilvánosan is megismételné, ám egyelőre nem tett ilyet. Így csak Juan Carlos Cruz szavaira hagyatkozhatunk, aki persze bármit félreérthetett vagy akár kitalálhatott.
Ráadásul, mint a cikkben szintén szó van róla, ez az esszencialista megközelítés nem idegen a katolikus egyháztól. A jelenleg érvényes katekizmus eredeti változata szintén tartalmazott egy ilyen értelmű mondatot – ami aztán azzal folytatódott, hogy viszont ha megélik vágyaikat, az bűn. Az egyház álláspontja már egy ideje az, hogy a homoszexuális vágyakat nem utasítjuk el, csak a homoszexuális gyakorlatot, vagyis a cölibátust fogadó melegek és leszbikusok befogadást nyernek. Feri pápa szavai (ahogy a korábbi „ki vagyok én, hogy megítéljem?” költői kérdése) semmilyen utalást nem tartalmaznak arra, hogy az azonos nemű párkapcsolatot és/vagy szexualitást elfogadhatónak tartaná. Magyarán: ugyanott vagyunk, ahol voltunk.
Az „ilyennek teremtettünk” érvelés egyébként is ingoványos terep. Egyrészt érzek benne némi lesajnálást („csórikám, nem tehet róla”). Másrészt talán alkalmazható olyanokra, akik gyerekkoruk óta egyértelműen a saját nemükhöz vonzódnak, de sokaknak az élete során változik a szexuális irányultsága. Ha egy nő harmincas éveiben, több heteroszexuális kapcsolat után kezd leszbikus vágyakat érezni és megélni, csak akkor nyerhet elfogadást, ha heteró múltját meggyőződése ellenére hazugságnak bélyegzi? És mi van a biszexuálisokkal – azzal az érvvel, hogy de hiszen különnemű partnerrel is képesek párban élni, eltiltjuk őket az azonos nemű kapcsolatoktól? Ez nemcsak azért veszélyes megközelítés, mert hierarchiát állít fel az LMBTQ közösség egyes csoportjai között. Hanem azért is, mert egy egész életében csak férfiakhoz vonzódó harcos melegaktivistával is megeshet, hogy egy nap beleszeret egy nőbe (és igazolhatom, nemcsak a filmeken). Akkor pedig az esszencialista érvelés nem állja meg a helyét, és fent vázolt katolikus megközelítés értelmében visszamenőleg bűnösnek kell nyilvánítani. Aki tehát szereti az „engem ilyennek teremtettek” érvelést hangoztatni, lehet, hogy egy nap igen nagyot fog koppanni.
Azt szeretném, ha az LMBTQ embereket nem azért fogadnák el (az egyház, az állam, a társadalom, bárki), mert „nem tehetnek róla”. Hanem azért, mert ha a heterók nyíltan (sőt állami támogatással) megélhetik vágyaikat és párkapcsolataikat, nem igazságos másokat megfosztani ettől a lehetőségtől.
2018. május 30., szerda
2018. május 27., vasárnap
Hasta la vista!
***SPOILER***
Voltak kényelmetlen érzéseim, ahogy elkezdtem nézni a filmet. Pedig a fogyatékossággal élő szereplőket nem elesettnek, hanem nagyon is belevalónak ábrázolja, akik teljes életet élnek és még humoruk is van („Nem értem, miért nem hagyják, hogy én vezessek” – panaszkodik viccesen az aliglátó). Még csak nem is azzal volt problémám, hogy bordélyba akarnak menni, inkább azzal, hogy miért. A film kezdetén mindenki elfogadja azt az alaptézist, hogy egy fogyatékossággal élő embernek semmi esélye a párkapcsolatra, vagy akár csak a szexre, ha nem fizet érte.
Ugyanebből a megközelítésből indul ki a Légyott a hetesen című francia film, amely heves vitákat váltott ki, különösen a szexuális asszisztencia témakörében. Abban a filmben fel sem merül, hogy a főszereplő esetleg nem fogyatékossága, hanem kiállhatatlan természete miatt nem talál partnert. Az Hasta la Vista! látszólag első körben nem kérdőjelezi meg hősei meggyőződését – hogy aztán ők maguk a saját bőrükön tapasztalják meg annak hamisságát. Hiszen a három férfiból kettő szembesül azzal, hogy egy nő nemcsak részvétből vagy pénzért választhatja őt, hanem valódi, a személyére irányuló érdeklődésből. (Mondjuk az viszont, hogy a legsúlyosabban sérült szereplő marad ki ebből, ha nem is irreális, de sajnos erősíti a sztereotípiákat.)
Előfordult már velem – talán másokkal is -, hogy elkezdtem nézni egy filmet (vagy olvasni egy könyvet), de az elején megfogalmazott alaptézis annyira szemben állt a saját meggyőződésemmel, hogy abbahagytam. Az Hasta la vista! más megvilágításba helyezte ezt a kérdést. Mivel ez nem sablonra készült hollywoodi film, hanem belga (és a belgák tudnak valamit, mint ez már a Legújabb testamentum című alkotásból is kiderült), nem szabad készpénznek venni azt, amivel indítanak. És valószínűleg sokkal hatásosabb egy olyan film, amely a néző sztereotípiáiból indul ki, majd utána ügyesen megcáfolja őket, mint amelyik a politikai korrektség félreértelmezésével kínosan ügyel a sztereotíp ábrázolások elkerülésére. Utóbbi esetében ugyanis az előítéletes néző fogja legyintve kikapcsolni a számítógépet/tévét/DVD lejátszót, míg ha bevonódik a történetbe, sajátélményt szerezhet arról, hogy a fogyatékossággal élők igenis élhetnek teljes életet, egy kis segítséggel.
Voltak kényelmetlen érzéseim, ahogy elkezdtem nézni a filmet. Pedig a fogyatékossággal élő szereplőket nem elesettnek, hanem nagyon is belevalónak ábrázolja, akik teljes életet élnek és még humoruk is van („Nem értem, miért nem hagyják, hogy én vezessek” – panaszkodik viccesen az aliglátó). Még csak nem is azzal volt problémám, hogy bordélyba akarnak menni, inkább azzal, hogy miért. A film kezdetén mindenki elfogadja azt az alaptézist, hogy egy fogyatékossággal élő embernek semmi esélye a párkapcsolatra, vagy akár csak a szexre, ha nem fizet érte.
Ugyanebből a megközelítésből indul ki a Légyott a hetesen című francia film, amely heves vitákat váltott ki, különösen a szexuális asszisztencia témakörében. Abban a filmben fel sem merül, hogy a főszereplő esetleg nem fogyatékossága, hanem kiállhatatlan természete miatt nem talál partnert. Az Hasta la Vista! látszólag első körben nem kérdőjelezi meg hősei meggyőződését – hogy aztán ők maguk a saját bőrükön tapasztalják meg annak hamisságát. Hiszen a három férfiból kettő szembesül azzal, hogy egy nő nemcsak részvétből vagy pénzért választhatja őt, hanem valódi, a személyére irányuló érdeklődésből. (Mondjuk az viszont, hogy a legsúlyosabban sérült szereplő marad ki ebből, ha nem is irreális, de sajnos erősíti a sztereotípiákat.)
Előfordult már velem – talán másokkal is -, hogy elkezdtem nézni egy filmet (vagy olvasni egy könyvet), de az elején megfogalmazott alaptézis annyira szemben állt a saját meggyőződésemmel, hogy abbahagytam. Az Hasta la vista! más megvilágításba helyezte ezt a kérdést. Mivel ez nem sablonra készült hollywoodi film, hanem belga (és a belgák tudnak valamit, mint ez már a Legújabb testamentum című alkotásból is kiderült), nem szabad készpénznek venni azt, amivel indítanak. És valószínűleg sokkal hatásosabb egy olyan film, amely a néző sztereotípiáiból indul ki, majd utána ügyesen megcáfolja őket, mint amelyik a politikai korrektség félreértelmezésével kínosan ügyel a sztereotíp ábrázolások elkerülésére. Utóbbi esetében ugyanis az előítéletes néző fogja legyintve kikapcsolni a számítógépet/tévét/DVD lejátszót, míg ha bevonódik a történetbe, sajátélményt szerezhet arról, hogy a fogyatékossággal élők igenis élhetnek teljes életet, egy kis segítséggel.
2018. május 18., péntek
Stephen King: Tom Gordon, segíts!
A 9 éves Trish eltéved az erdőben és napokig egyedül bolyong. Életben maradását annak köszönheti, hogy édesanyjától és az iskolában tanult az erdő ehető és veszélyes növényeiről. Enélkül a tudás nélkül pár nap alatt elpusztult volna.
Lehet, hogy azóta javult az iskolai oktatás, de nekünk semmi ilyesmit nem tanítottak, és a szüleimtől sem hallottam semmi ilyesmit, talán mert ők is csak a legalapvetőbb erdei gyümölcsöket ismerték. Persze nálunk nincsenek is olyan kiterjedt erdők, mint az Appalache-hegységben, de ettől még elképzelhető, hogy egy kisgyerek eltéved és napokig nem találják meg. Ahogyan más módokon is kapcsolatba kerülnek a gyerekek a természeti környezettel, akár parkerdőkben vagy vadasparkokban. Mégis úgy tűnik, senki nem tanítja meg nekik, milyen lehetőségeket és veszélyeket rejteget az erdő, vagy hogyan kell bánni a velük élő vagy vadasparkban látott állatokkal. A szurikátás esetben szereplő gyerek nem hallott az iskolában arról, hogy az állatkertekben „A ketrecbe benyúlni tilos” táblák nem szívatásból, hanem a látogatók és az állatok jól felfogott érdekében vannak kiszögezve, és láthatóan édesanyja sem tartotta vissza, amikor meglátta, mire készül. Lehet, hogy az anyuka nem érezte problémásnak a helyzetet, akárcsak azok a szülők, akikkel egyszer a Nagy-Szénáson találkoztam, és éppúgy nagy csokrokat cipeltek a csak ott megtalálható, szigorúan védett pilisi lenből, mint gyerekeik. A különbség az, hogy a pilisi len nem harap (bár lehet, hogy jól jönne neki), a szurikáta meg de.
Ilyenkor van persze az, hogy a szülők és az iskola egymásra mutogatnak, mondván, hogy a természettel való megfelelő viszonyt a másiknak kellene megtanítania. Pedig ez rossz kérdésfeltevés. A természethez való viszonyt MIND az iskolában, MIND otthon tanítani kellene a gyerekeknek, sőt példamutatással demonstrálni is. Ezek az igazán fontos tudások, nem az, hogy Petőfi melyik versét hol írta. Az általános műveltségen való sznob rugózás helyett olyan tudásokat kellene átadnunk a gyerekeknek, amelyek ember és természet viszonyának megértését szolgálják, mert ezeken emberi és állati életek múlhatnak.
Lehet, hogy azóta javult az iskolai oktatás, de nekünk semmi ilyesmit nem tanítottak, és a szüleimtől sem hallottam semmi ilyesmit, talán mert ők is csak a legalapvetőbb erdei gyümölcsöket ismerték. Persze nálunk nincsenek is olyan kiterjedt erdők, mint az Appalache-hegységben, de ettől még elképzelhető, hogy egy kisgyerek eltéved és napokig nem találják meg. Ahogyan más módokon is kapcsolatba kerülnek a gyerekek a természeti környezettel, akár parkerdőkben vagy vadasparkokban. Mégis úgy tűnik, senki nem tanítja meg nekik, milyen lehetőségeket és veszélyeket rejteget az erdő, vagy hogyan kell bánni a velük élő vagy vadasparkban látott állatokkal. A szurikátás esetben szereplő gyerek nem hallott az iskolában arról, hogy az állatkertekben „A ketrecbe benyúlni tilos” táblák nem szívatásból, hanem a látogatók és az állatok jól felfogott érdekében vannak kiszögezve, és láthatóan édesanyja sem tartotta vissza, amikor meglátta, mire készül. Lehet, hogy az anyuka nem érezte problémásnak a helyzetet, akárcsak azok a szülők, akikkel egyszer a Nagy-Szénáson találkoztam, és éppúgy nagy csokrokat cipeltek a csak ott megtalálható, szigorúan védett pilisi lenből, mint gyerekeik. A különbség az, hogy a pilisi len nem harap (bár lehet, hogy jól jönne neki), a szurikáta meg de.
Ilyenkor van persze az, hogy a szülők és az iskola egymásra mutogatnak, mondván, hogy a természettel való megfelelő viszonyt a másiknak kellene megtanítania. Pedig ez rossz kérdésfeltevés. A természethez való viszonyt MIND az iskolában, MIND otthon tanítani kellene a gyerekeknek, sőt példamutatással demonstrálni is. Ezek az igazán fontos tudások, nem az, hogy Petőfi melyik versét hol írta. Az általános műveltségen való sznob rugózás helyett olyan tudásokat kellene átadnunk a gyerekeknek, amelyek ember és természet viszonyának megértését szolgálják, mert ezeken emberi és állati életek múlhatnak.
2018. május 16., szerda
Az okos lány
***SPOILER***
Amikor a CEU-t először támadás érte tavaly, az leginkább az okos lány meséjére emlékeztetett: a magyar állam olyan feltételeket szabott, amelyeket az ő felfogása szerint lehetetlen teljesíteni („hozzál is ajándékot meg nem is” avagy „alkoss meg a semmiből egy év alatt egy amerikai campust”), hogy a feladatba belebukott főhőssel utána legyen ürügye rosszul bánni. A CEU, hasonlóan az okos lányhoz, mégis teljesítette a lehetetlen feladatot. Innen azonban megszűnik a népmesével való hasonlóság: a mesei igazságszolgáltatás helyett (a király feleségül veszi az okos lányt, avagy a magyar állam valamilyen módon szimbolikusan elismeri a CEU érdemeit) a magyar állam nem írta alá a CEU ittmaradását lehetővé tevő szerződést. Nem szabott újabb próbatételt, nem kötött bele a teljesített feladatba, egyszerűen csak nem csinál semmit. Indoklás nélkül.
A történet szépen mutatja a magyar diktatúra alakulását. A népmesék uralkodói jellemzően elég autoriter személyek (legalábbis nem sok mese szól parlamenti vitákról például), de még ők is általában keresnek valami ürügyet, hogy miért büntetnek meg valakit. Tavaly, a választások előtt egy évvel, a FIDESZ nem mert indoklás nélkül kirúgni egy nemzetközi hírű intézményt. Most, egy újabb kétharmad után viszont már biztosak a dolgukban, nincs szükségük még átlátszó ürügyekre sem. A „miért”-re az a válasz, hogy „csak”. Még azt is el tudom képzelni, hogy előbb-utóbb megmondják az őszintét: hogy nem akarnak egy demokráciát támogató intézményt az országban, és különben is le akarják nyúlni az egyetem által óriási befektetéssel felújított épületeket. Sejtik, hogy ez nem vetne jó fényt rájuk, de most már nem törődnek vele, hiszen övék a hatalom.
Ignatieff tegnapi bejelentésére reagálva – miszerint ha a kormány május végéig nem lép semmit, akkor az egész egyetem elköltözik Bécsbe – a Facebookon többen gyávasággal vádolták a CEU-t (és az országból szintén távozó OSI-t). Elvárták volna, hogy a férje által eltaszított okos lány (pardon, akkor már királyné) mintájára még egy kísérletet tegyenek a jó viszony helyreállítására. Azonban ezek a kritikus hangok több tényezőt nem vesznek figyelembe. Egyrészt a királynak nincsenek hátsó szándékai, ami nem mondható el a magyar kormányról. Másrészt sokkal nagyobb hatalmi egyenlőtlenség áll fenn az állam és az egyetem, mint a király és a királyné között (még a népmesék patriarchális világát tekintve is). A magyar állam nem a népmesék jó királya, aki állja a szavát, hanem az a fajta gonosz mostoha, aki újabb és újabb feladatokat talál ki mostohagyermeke vegzálására. Ha a CEU tovább küzdene az ittmaradásért, újabb és újabb feltételekkel nehezítenék meg az életét, és akár teljesen ellehetetlenítenék a működését. Végül itt sokkal nagyobb a tét, mint egy konkrét házaspár kapcsolata. Ahogyan az okos lány azért vág bele a feladatok teljesítésébe, hogy apjának ne legyen baja, úgy a CEU és az OSI egész Kelet-Európáért dolgozik, és morális kötelezettségei vannak a régió más országai felé is. Rendkívüli önzés lenne részünkről azt várni, hogy az összes környező ország tudós- és civiltársadalma támogatás nélkül maradjon egy merőben szimbolikus és nagyrészt reménytelen küzdelem miatt – főleg, hogy, mint az április 8-i eredményekből kiderült, mi magunk nem sokat tettünk bele ebbe a küzdelembe.
Persze még ha külföldről továbbra is segíteni fognak minket ezek az intézmények, Magyarország akkor is szívni fog a távozásukkal. De hát ez a népmesei igazság: rossztett helyébe rosszt várj.
Amikor a CEU-t először támadás érte tavaly, az leginkább az okos lány meséjére emlékeztetett: a magyar állam olyan feltételeket szabott, amelyeket az ő felfogása szerint lehetetlen teljesíteni („hozzál is ajándékot meg nem is” avagy „alkoss meg a semmiből egy év alatt egy amerikai campust”), hogy a feladatba belebukott főhőssel utána legyen ürügye rosszul bánni. A CEU, hasonlóan az okos lányhoz, mégis teljesítette a lehetetlen feladatot. Innen azonban megszűnik a népmesével való hasonlóság: a mesei igazságszolgáltatás helyett (a király feleségül veszi az okos lányt, avagy a magyar állam valamilyen módon szimbolikusan elismeri a CEU érdemeit) a magyar állam nem írta alá a CEU ittmaradását lehetővé tevő szerződést. Nem szabott újabb próbatételt, nem kötött bele a teljesített feladatba, egyszerűen csak nem csinál semmit. Indoklás nélkül.
A történet szépen mutatja a magyar diktatúra alakulását. A népmesék uralkodói jellemzően elég autoriter személyek (legalábbis nem sok mese szól parlamenti vitákról például), de még ők is általában keresnek valami ürügyet, hogy miért büntetnek meg valakit. Tavaly, a választások előtt egy évvel, a FIDESZ nem mert indoklás nélkül kirúgni egy nemzetközi hírű intézményt. Most, egy újabb kétharmad után viszont már biztosak a dolgukban, nincs szükségük még átlátszó ürügyekre sem. A „miért”-re az a válasz, hogy „csak”. Még azt is el tudom képzelni, hogy előbb-utóbb megmondják az őszintét: hogy nem akarnak egy demokráciát támogató intézményt az országban, és különben is le akarják nyúlni az egyetem által óriási befektetéssel felújított épületeket. Sejtik, hogy ez nem vetne jó fényt rájuk, de most már nem törődnek vele, hiszen övék a hatalom.
Ignatieff tegnapi bejelentésére reagálva – miszerint ha a kormány május végéig nem lép semmit, akkor az egész egyetem elköltözik Bécsbe – a Facebookon többen gyávasággal vádolták a CEU-t (és az országból szintén távozó OSI-t). Elvárták volna, hogy a férje által eltaszított okos lány (pardon, akkor már királyné) mintájára még egy kísérletet tegyenek a jó viszony helyreállítására. Azonban ezek a kritikus hangok több tényezőt nem vesznek figyelembe. Egyrészt a királynak nincsenek hátsó szándékai, ami nem mondható el a magyar kormányról. Másrészt sokkal nagyobb hatalmi egyenlőtlenség áll fenn az állam és az egyetem, mint a király és a királyné között (még a népmesék patriarchális világát tekintve is). A magyar állam nem a népmesék jó királya, aki állja a szavát, hanem az a fajta gonosz mostoha, aki újabb és újabb feladatokat talál ki mostohagyermeke vegzálására. Ha a CEU tovább küzdene az ittmaradásért, újabb és újabb feltételekkel nehezítenék meg az életét, és akár teljesen ellehetetlenítenék a működését. Végül itt sokkal nagyobb a tét, mint egy konkrét házaspár kapcsolata. Ahogyan az okos lány azért vág bele a feladatok teljesítésébe, hogy apjának ne legyen baja, úgy a CEU és az OSI egész Kelet-Európáért dolgozik, és morális kötelezettségei vannak a régió más országai felé is. Rendkívüli önzés lenne részünkről azt várni, hogy az összes környező ország tudós- és civiltársadalma támogatás nélkül maradjon egy merőben szimbolikus és nagyrészt reménytelen küzdelem miatt – főleg, hogy, mint az április 8-i eredményekből kiderült, mi magunk nem sokat tettünk bele ebbe a küzdelembe.
Persze még ha külföldről továbbra is segíteni fognak minket ezek az intézmények, Magyarország akkor is szívni fog a távozásukkal. De hát ez a népmesei igazság: rossztett helyébe rosszt várj.
2018. április 17., kedd
Szólíts a neveden
***SPOILER***
A legtöbb LMBTQ és szimpatizáns ismerősömet mélyen megfogta a film: többen egyenesen azt mondták, hogy ezt kellene megnézetni az emberekkel a homofóbia csökkentésére. Bár tagadhatatlan, hogy gyönyörűen fényképezett filmről van szó, amely érzelmi bevonódás útján segíthet egy megfelelően nyitott személynek átélni a saját nemük iránt vonzódó emberek helyzetét, én mégsem vagyok 100%-ban elégedett vele – leginkább azért, mert olvastam a könyvet.
A könyvben a két főszereplő közötti korkülönbség (Oliver csak 24 éves – a filmben többnek látszik) csak olyan szinten jön be, hogy a fiatalabb fiú nem mer kezdeményezni, úgy közelít vágya tárgyához, mint a klasszikus kamaszszerelmekben. Oliver hozzá képest ugyan felnőtt és ez eredményez némi hierarchiát a kapcsolatban, de ugyanakkor karizmatikus személyiség, aki a kilencéves szomszéd kislány nyelvén éppúgy ért, mint az öreg sofőrén. Ehhez képes a filmbeli Oliver egy üresfejű, nyálas szépfiú, aki emellett egocentrikus és bunkó. (Többen magyarázták Oliver bunkóságát azzal, hogy távolítani akarja magától Eliót, mert fenntartásai vannak a kapcsolattal szemben – csakhogy Oliver másokkal is bunkó, és velük nincs meg ez az alibije. Plusz azután is bunkó Elióval, hogy összejöttek; az „ezután mivel fogsz szexelni, ásványokkal?” beszólása pl. a könyvben Elio önmaga felé intézett cinikus gondolata.) Nem az az ember, akit szívesen képzelnénk el egy Elio-érzékenységű tizenéves mellett.
De akkor miért is szeret bele Elio? Kézenfekvő magyarázat lenne Oliver külseje, ami erősítené azt a sztereotípiát, hogy a melegeknek csak a külső a fontos. (Mellesleg a film egy másik sztereotípiát már megerősít, amikor Elio apja bevallja fiának, hogy benne is van vonzalom a férfiak iránt. A könyvben ilyesmi nem hangzik el, így nem vonjuk le azt a következtetést, hogy egy teljesen ciszheteró ember sosem lenne képes elfogadni fia melegségét.) Én azonban másként látom. Elio azért szeretett bele Oliverbe, mert ő volt kéznél. Egy olasz tengerparti faluban egy magányos kamasz annyira nem találkozhatott hozzá hasonló irányultságú emberekkel, hogy amint felbukkant egy, aki egyértelműen ilyen nonverbális jelzéseket küldött, az felértékelődött a szemében. Ez egyáltalán nem ritka jelenség az LMBTQ közösségben. Én is forogtam olyan közegben, ahol az egyik leszbikus lány a társaság négy másik leszbikus tagjának mindegyikével volt hosszabb-rövidebb kapcsolatban, és olyan nőpárt is ismertem, akik szakításuk után azért jöttek össze ismét, mert nem ismertek más leszbikusokat, így arra jutottak, hogy különválás esetén élethossziglani magány lenne osztályrészük. Tény, hogy ezek a történetek mind a 90-es években játszódtak, de nem vagyok biztos benne, hogy egy bármilyen okból társadalmilag elszigetelt meleg vagy leszbikus nem ezt éli meg ma is. És ennek persze megvannak a veszélyei: akár az, hogy valaki benne marad egy rossz, sőt esetleg bántalmazó kapcsolatban, akár az, hogy választott partner bántja vagy kihasználja. Számomra a Szólíts a neveden! az LMBTQ emberek elnyomásának arról a ritkán tárgyalt eleméről szól, hogy a láthatatlanság és a rejtőzködés miatt sokkal nehezebb olyan kapcsolatokat találnunk, amelyekben valódi kiteljesedést és kapcsolódást élhetünk meg, ezért gyakran hajlandóak vagyunk kevesebbel is beérni. Nyilván előfordul ilyen döntés heterók között is, de az ilyen történetek mutatják meg, mennyivel nehezítettebb helyzetben van az, aki azonos nemű partnert keres.
A legtöbb LMBTQ és szimpatizáns ismerősömet mélyen megfogta a film: többen egyenesen azt mondták, hogy ezt kellene megnézetni az emberekkel a homofóbia csökkentésére. Bár tagadhatatlan, hogy gyönyörűen fényképezett filmről van szó, amely érzelmi bevonódás útján segíthet egy megfelelően nyitott személynek átélni a saját nemük iránt vonzódó emberek helyzetét, én mégsem vagyok 100%-ban elégedett vele – leginkább azért, mert olvastam a könyvet.
A könyvben a két főszereplő közötti korkülönbség (Oliver csak 24 éves – a filmben többnek látszik) csak olyan szinten jön be, hogy a fiatalabb fiú nem mer kezdeményezni, úgy közelít vágya tárgyához, mint a klasszikus kamaszszerelmekben. Oliver hozzá képest ugyan felnőtt és ez eredményez némi hierarchiát a kapcsolatban, de ugyanakkor karizmatikus személyiség, aki a kilencéves szomszéd kislány nyelvén éppúgy ért, mint az öreg sofőrén. Ehhez képes a filmbeli Oliver egy üresfejű, nyálas szépfiú, aki emellett egocentrikus és bunkó. (Többen magyarázták Oliver bunkóságát azzal, hogy távolítani akarja magától Eliót, mert fenntartásai vannak a kapcsolattal szemben – csakhogy Oliver másokkal is bunkó, és velük nincs meg ez az alibije. Plusz azután is bunkó Elióval, hogy összejöttek; az „ezután mivel fogsz szexelni, ásványokkal?” beszólása pl. a könyvben Elio önmaga felé intézett cinikus gondolata.) Nem az az ember, akit szívesen képzelnénk el egy Elio-érzékenységű tizenéves mellett.
De akkor miért is szeret bele Elio? Kézenfekvő magyarázat lenne Oliver külseje, ami erősítené azt a sztereotípiát, hogy a melegeknek csak a külső a fontos. (Mellesleg a film egy másik sztereotípiát már megerősít, amikor Elio apja bevallja fiának, hogy benne is van vonzalom a férfiak iránt. A könyvben ilyesmi nem hangzik el, így nem vonjuk le azt a következtetést, hogy egy teljesen ciszheteró ember sosem lenne képes elfogadni fia melegségét.) Én azonban másként látom. Elio azért szeretett bele Oliverbe, mert ő volt kéznél. Egy olasz tengerparti faluban egy magányos kamasz annyira nem találkozhatott hozzá hasonló irányultságú emberekkel, hogy amint felbukkant egy, aki egyértelműen ilyen nonverbális jelzéseket küldött, az felértékelődött a szemében. Ez egyáltalán nem ritka jelenség az LMBTQ közösségben. Én is forogtam olyan közegben, ahol az egyik leszbikus lány a társaság négy másik leszbikus tagjának mindegyikével volt hosszabb-rövidebb kapcsolatban, és olyan nőpárt is ismertem, akik szakításuk után azért jöttek össze ismét, mert nem ismertek más leszbikusokat, így arra jutottak, hogy különválás esetén élethossziglani magány lenne osztályrészük. Tény, hogy ezek a történetek mind a 90-es években játszódtak, de nem vagyok biztos benne, hogy egy bármilyen okból társadalmilag elszigetelt meleg vagy leszbikus nem ezt éli meg ma is. És ennek persze megvannak a veszélyei: akár az, hogy valaki benne marad egy rossz, sőt esetleg bántalmazó kapcsolatban, akár az, hogy választott partner bántja vagy kihasználja. Számomra a Szólíts a neveden! az LMBTQ emberek elnyomásának arról a ritkán tárgyalt eleméről szól, hogy a láthatatlanság és a rejtőzködés miatt sokkal nehezebb olyan kapcsolatokat találnunk, amelyekben valódi kiteljesedést és kapcsolódást élhetünk meg, ezért gyakran hajlandóak vagyunk kevesebbel is beérni. Nyilván előfordul ilyen döntés heterók között is, de az ilyen történetek mutatják meg, mennyivel nehezítettebb helyzetben van az, aki azonos nemű partnert keres.
2018. április 16., hétfő
Rosencrantz és Guildenstern halott
Emlékszünk még talán arra a jelenetre, amelyben Rosencrantz (vagy lehet, hogy Guildenstern? mindegy, a Gary Oldman által játszott figura) fej vagy írást játszik, de akárhányszor feldobja a pénzérmét, fej jön ki. Megszűnt a véletlen: egyfajta sorsszerűség irányítja a világot, és bármit is tesz a két főhős, sorsát nem kerülheti el. (Ha a címben benne van, akkor ez gondolom nem spoiler.)
A darabbéli fej vagy írás játékkal szemben a FIDESZ harmadszori győzelme egyáltalán nem egyfajta sorsszerűségnek köszönhető. Hanem annak, hogy megszüntették az ellenzéki médiumokat (legalábbis az interneten kívül, de az meg nem mindenkihez jut el), hogy igazságtalan a választási törvény, és hogy az ellenzék üzenete vidékre nem jutott el (ld. Doktor Zsivágó c. posztomat). Ezek az okok elhangzottak a szombati tüntetés beszédeiben is. Ennek ellenére a megszólalók szerint a megoldás egy új választás lenne. Rossz hírem van: ha a FIDESZ bele is egyezne az új választásba, az hasonló eredményt hozna ki, mert annyi eszük van, hogy ne mondjanak le helyzeti előnyeikről. Az új választással a FIDESZ győzelme éppúgy végtelenítve ismétlődne, mint Rosencrantz feldobott pénzérméjének „fej” eredménye, és ez ráadásul még pökhendibbé és elvetemültebbé tenné őket. Egy új választásnak akkor lenne értelme, ha egy kidolgozott stratégiával rendelkező ellenzék egyenlő esélyekkel indulhatna. Ehhez viszont meg kellene változtatni a FIDESZ gyakorlatát és kétharmados többséggel hozott törvényeit. Ez itt vagy egy önmaga farkába harapó kígyó, vagy egy olyan probléma, aminek a leküzdéséhez valószínűleg szükség van arra a négy évre.
A darabbéli fej vagy írás játékkal szemben a FIDESZ harmadszori győzelme egyáltalán nem egyfajta sorsszerűségnek köszönhető. Hanem annak, hogy megszüntették az ellenzéki médiumokat (legalábbis az interneten kívül, de az meg nem mindenkihez jut el), hogy igazságtalan a választási törvény, és hogy az ellenzék üzenete vidékre nem jutott el (ld. Doktor Zsivágó c. posztomat). Ezek az okok elhangzottak a szombati tüntetés beszédeiben is. Ennek ellenére a megszólalók szerint a megoldás egy új választás lenne. Rossz hírem van: ha a FIDESZ bele is egyezne az új választásba, az hasonló eredményt hozna ki, mert annyi eszük van, hogy ne mondjanak le helyzeti előnyeikről. Az új választással a FIDESZ győzelme éppúgy végtelenítve ismétlődne, mint Rosencrantz feldobott pénzérméjének „fej” eredménye, és ez ráadásul még pökhendibbé és elvetemültebbé tenné őket. Egy új választásnak akkor lenne értelme, ha egy kidolgozott stratégiával rendelkező ellenzék egyenlő esélyekkel indulhatna. Ehhez viszont meg kellene változtatni a FIDESZ gyakorlatát és kétharmados többséggel hozott törvényeit. Ez itt vagy egy önmaga farkába harapó kígyó, vagy egy olyan probléma, aminek a leküzdéséhez valószínűleg szükség van arra a négy évre.
2018. április 9., hétfő
Doktor Zsivágó: Lenin, az új cár?
Tizenéves koromban egyszer november hetedikén elvittek minket a Doktor Zsivágó című filmre. Nem sokra emlékszem belőle (kivéve, hogy mindig fáztak), de egy jelenet megmaradt. Öreg parasztbácsinak próbálják a forradalmárok magyarázni, hogy most már nincs cár, csak Lenin van. A parasztbácsi megvakarja a fejét, majd megkérdezi:
- Ez a Lenin, ez most az új cár?
Függetlenül attól, hogy diktatúra szempontjából a bácsi annyira nem is fogott mellé, a jelenet azt próbálja illusztrálni, mekkora szakadék tátongott a városi forradalmárok és az orosz vidék között, ahová a változások híre csak lassan és erősen szűrve jutott el. A bácsi nem primitív falusi bunkó, egyszerűen csak távol van a politika főáramától. Igazán senki sem hibáztathatja, hogy nem tud különbséget tenni egy proletárdiktatúra és egy feudális monarchia között, ha egyszer soha senki sem magyarázta el neki, mi is az előbbi.
A tegnapi választásokon ugyanilyen űr mutatkozott meg város és vidék között. Míg Budapesten és egy-két nagyvárosban jelentős mandátumokat szerzett az ellenzék, az eredményeket mutató térképeken a magyar vidék gyakorlatilag egyöntetű narancssárga. Ez azonban nem annyira meglepő, ha belegondolunk, honnan tudtak informálódni. A nyomtatott média gyakorlatilag csaknem 100%-ban a FIDESZ kezében van, az alternatív rádióadók jellemzően városokban működnek (és azokon kívül nem is igen lehet őket fogni), és internet-hozzáférése is sokkal kevesebbeknek van falun, mint a nagyvárosokban. Nem igazán értesülhettek az ellenzék programjáról, sőt a létezésükről is csak annak a pár plakátnak az alapján, amelyeken konkrét program szinte soha nem szerepelt (leszámítva Kétfarkúék ígéreteit persze), mert a „legyőzzük a FIDESZT” vagy a „Most mi jövünk” nem sokat árul el azon túl, hogy a szóban forgó párt valamivel szemben határozza meg magát. A FIDESZ céljait viszont ismerték, részben mert sejthették, hogy az eddigi vonalat viszi tovább, részben pedig, mert a hozzájuk eljutó média bőséges információkat tartalmazott róla. Az ismert és az ismeretlen közül még az sem biztos, hogy az ismeretlent fogja választani, akinek az ismerttel elég sok baja van.
Szerintem tehát az ellenzék veresége nem annak köszönhető, hogy nem volt jó a vezetőség vagy nem fogtak össze vagy nem léptek vissza a jelöltek. Hanem (a magyar választási rendszer visszásságain kívül, amik szintén megérnének egy misét) leginkább annak, hogy a falusi embereket nemhogy meggyőzniük, hanem tájékoztatniuk sem sikerült saját céljaikról. Amikor az ellenzéki pártok ismét lehetőséget kapnak (nem biztos, hogy ez négy év múlva lesz), azt kell valahogy elérniük, hogy párbeszédet tudjanak kezdeni a vidékkel és a maguk oldalára állítsák. Ez persze egy médiamonopóliummal rendelkező kormánypárt mellett nehéz lesz – de nem lehetetlen.
- Ez a Lenin, ez most az új cár?
Függetlenül attól, hogy diktatúra szempontjából a bácsi annyira nem is fogott mellé, a jelenet azt próbálja illusztrálni, mekkora szakadék tátongott a városi forradalmárok és az orosz vidék között, ahová a változások híre csak lassan és erősen szűrve jutott el. A bácsi nem primitív falusi bunkó, egyszerűen csak távol van a politika főáramától. Igazán senki sem hibáztathatja, hogy nem tud különbséget tenni egy proletárdiktatúra és egy feudális monarchia között, ha egyszer soha senki sem magyarázta el neki, mi is az előbbi.
A tegnapi választásokon ugyanilyen űr mutatkozott meg város és vidék között. Míg Budapesten és egy-két nagyvárosban jelentős mandátumokat szerzett az ellenzék, az eredményeket mutató térképeken a magyar vidék gyakorlatilag egyöntetű narancssárga. Ez azonban nem annyira meglepő, ha belegondolunk, honnan tudtak informálódni. A nyomtatott média gyakorlatilag csaknem 100%-ban a FIDESZ kezében van, az alternatív rádióadók jellemzően városokban működnek (és azokon kívül nem is igen lehet őket fogni), és internet-hozzáférése is sokkal kevesebbeknek van falun, mint a nagyvárosokban. Nem igazán értesülhettek az ellenzék programjáról, sőt a létezésükről is csak annak a pár plakátnak az alapján, amelyeken konkrét program szinte soha nem szerepelt (leszámítva Kétfarkúék ígéreteit persze), mert a „legyőzzük a FIDESZT” vagy a „Most mi jövünk” nem sokat árul el azon túl, hogy a szóban forgó párt valamivel szemben határozza meg magát. A FIDESZ céljait viszont ismerték, részben mert sejthették, hogy az eddigi vonalat viszi tovább, részben pedig, mert a hozzájuk eljutó média bőséges információkat tartalmazott róla. Az ismert és az ismeretlen közül még az sem biztos, hogy az ismeretlent fogja választani, akinek az ismerttel elég sok baja van.
Szerintem tehát az ellenzék veresége nem annak köszönhető, hogy nem volt jó a vezetőség vagy nem fogtak össze vagy nem léptek vissza a jelöltek. Hanem (a magyar választási rendszer visszásságain kívül, amik szintén megérnének egy misét) leginkább annak, hogy a falusi embereket nemhogy meggyőzniük, hanem tájékoztatniuk sem sikerült saját céljaikról. Amikor az ellenzéki pártok ismét lehetőséget kapnak (nem biztos, hogy ez négy év múlva lesz), azt kell valahogy elérniük, hogy párbeszédet tudjanak kezdeni a vidékkel és a maguk oldalára állítsák. Ez persze egy médiamonopóliummal rendelkező kormánypárt mellett nehéz lesz – de nem lehetetlen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)