Szabó Magda: A szemlélők

***SPOILER***

Roland egy gazdag, semleges ország diplomatája. Anna egy meg nem nevezett, történelemtől megtépázott kelet-európai ország szülötte. Ez a különbség állja útját kapcsolatuknak, nem a politika vagy Roland felettesei. Anna mélységesen megveti a „szemlélőket”, akik maguk nem szenvednek a történelem viharaitól, ezért igazán meg sem érthetik azokat, akik igen, és korlátozott empátiájuk miatt segíteni se tudnak nekik hatékonyan. Anna elutasítja azt a hozzáállást, amely a világ problémáit csak biztonságos távolból szemléli.

Ez így nemes megközelítésnek tűnik, csakhogy Anna is igazából csak a saját honfitársaival tud empatizálni. A szerelmes férfival kegyetlen, és egyszer sem említ olyasmiket, hogy a világ más részein mitől és hogyan szenvednek az emberek, nem is próbál tenni értük. A máshol élőkhöz ugyanúgy nincs köze, mint Rolandnak, de ő még csak nem is szemléli őket, még ügyetlenül sem próbál nekik segíteni.

Itt élő külföldi barátnőm nemrég megosztott velem egy tapasztalatot, amit én is ugyanígy látok: a magyarok hajlamosak panaszkodni a helyzetükről és együttérzést várni másoktól, de nem mutatnak ugyanilyen együttérzést a náluk rosszabb helyzetben levők iránt. Pedig az Európai Unió tagja vagyunk, amely a világ egyik leggazdagabb politikai közössége, és még demokráciában sincs akkora deficitünk, mint számos afrikai vagy ázsiai országnak. De erre az érvre az átlag magyar azt feleli: „ja, Afrika meg Ázsia nem számít”. Ők csak a nálunk gazdagabb országokhoz mérik magukat, illetve akár saját országunkon belül a náluk gazdagabbakhoz, és nem foglalkoztatja őket sem az itthoni mélyszegénység, sem az Afrikában dúló polgárháborúk. A magyarok adakozó kedve csak olyankor jön meg, amikor más magyarokat sújt valami természeti vagy történelmi katasztrófa, mint a romániai forradalom vagy a vörösiszap-katasztrófa idején, és még ilyen helyzetekben is vannak, akik (állandó keresettel és fedéllel a fejük fölött) felháborodva kérik ki maguknak a feltételezést, hogy nem ők a világ legszerencsétlenebb embere, akin igenis kötelessége lenne valakiknek (főleg az államnak, de akár az Uniónak vagy a gazdagoknak) segítenie. Empátiát várunk el a nálunk jobb helyzetben levőktől, miközben nem veszünk tudomást a nálunk szegényebbekről. Pedig ha például az országunkban levő jómódú emberek nem azon keseregnének, hogy nem érik el a Ewingok életszínvonalát, hanem segítséget nyújtanának a szegényeknek (nem leereszkedő gesztusként, hanem fenntarthatóan, az ő igényeik szerint), az közelebb vinné az országot a vágyott Nyugathoz. Igaz, akkor nem lenne miért sajnálnunk magunkat.

Arnaldur Inðridason: Hideg nyomon

Meggyilkolt thaiföldi kisfiút találnak Reykjavík egyik lepusztult lakótelepén. Több lehetséges indíték is fölmerül: rasszizmus, pedofília, drog, bandaháború. Mindeközben Sigurdur Óli nyomozó és felesége, Bergthóra – mivel nem lehet vér szerinti gyerekük – a nemzetközi örökbefogadást fontolgatják. (Izlandon, akárcsak Skandinávia más országaiban, kevés az örökbe adható gyerek, mivel megfelelő a szexuális felvilágosítás az iskolákban, nem korlátozzák a fogamzásgátlást és az abortuszt, és a legtöbb család megengedheti magának, hogy akárhány gyereket felneveljen.) Sigurdur Óli azonban mintha nem lelkesedne annyira az ötletért. Bergthóra nem érti, mi történik, még az is felmerül benne, hogy férjének előítéletei vannak a színesbőrűekkel szemben.

Sigurdur Óli természetesen nem rasszista. Bár a könyv nem mondja ki egyértelműen bizonytalansága okait, a két cselekményszál egymás mellé tételéből világos a magyarázat: látván, milyen szörnyűségek történhetnek békésnek hitt országában egy színesbőrű gyerekkel, a nyomozó elbizonytalanodik, hogy van-e joga ennek kitenni valakit. Ezt az érvelést sokszor halljuk LMBT és fogyatékkal élő emberektől is, akik azért mondanak le a gyerekvállalásról, mert nem akarják, hogy kisfiuk vagy kislányuk stigmatizálva nőjön fel. Az ő esetükben ráadásul ez a stigma pont szülei mássága miatt ragadna a gyerekre, szemben a nemzetközi örökbefogadással (bár ott is a szülő hozta a döntést, hogy rasszista közegben nevel föl egy nem-fehér gyereket). Van, aki egyenesen önzőnek titulálja azokat az LMBT vagy fogyatékkal élő embereket, akik ennek tudatában gyereket vállalnak – mintha ők lennének a hibásak a kirekesztésért és nem a társadalom. Ezzel persze tovább erősítik azt a gondolkodást, hogy a kisebbségek tagjai nem egyenértékűek a többséggel, hiszen megkérdőjelezik egy alapvető jogukat: azt, hogy családot alapítsanak.

Pedig ugyanezt a történetet meg lehet közelíteni más irányból is. Tegnap az Ötödik Fogyatékosságtudományi Konferencián Lévay György nagyon tudatosan reflektált arra: az ő (pár hónap múlva születendő) gyereke azzal a nehezítéssel fog majd élni, hogy édesapjának nincs keze. Gyuri azonban ennek nem a negatívumait, hanem a pozitív hozadékát látta meg: ennek a gyereknek a számára a kézzel rendelkező és kéz nélküli emberek ugyanolyan megszokottak és egyenértékűek lesznek, így megalapozhat egy olyan nemzedéket, amely a fogyatékosságot normálisként kezeli. Ugyanígy a fehérek által örökbe fogadott színesbőrű vagy a szivárványcsaládban nevelkedő gyerek számára magától értetődő lesz a családformák sokszínűsége, és tágabb látókörrel fog rendelkezni, mint társainak többsége. Persze nehézségekkel is szembenézhet, de ezek nem olyasmik, amikre nem lehet felkészíteni. Mint ahogy, ha a gyerek saját maga például fogyatékkal élő vagy transznemű, végképp nem kerülhetők meg ezek a nehézségek, de a szülők segíthetnek ezekkel megküzdeni.

Amúgy meg az ilyen félelmek nagyon gyakran eltúlzottak. Arnaldur regényében a legtöbb szereplő nem rasszista; más kérdés, hogy a rasszistákat mind Sigurdur Ólinak passzolják át kihallgatásra, mert a többi zsaru túlzottan kiborul tőlük, ezért ő nyilván torzított képet lát a valóságról. Ugyanígy az az LMBTQ ember, akire a netes portálokról ömlik a homofóbia és a játszótéren is buzizást hall, nem fogja érzékelni, hogy környezetében milyen nagy az elfogadó emberek aránya, mert azok valószínűleg nem fognak ordítozni és homofóbokat megverni az utcán. A támogatók jellemzően csöndesebbek, mint a támadók, a hírportálok pedig a sokkoló, erőszakos történeteket részesítik előnyben. A média nemcsak szíthatja a homofóbiát, hanem fel is nagyíthatja. Persze fontos beszélnünk a homofóbiáról, rasszizmusról, épségterrorról stb, de csak arányos mértékben, különben mi magunk, neten és más médiában írkáló-beszélő emberek, fogjuk megerősíteni azokat a korlátokat, amelyek saját közösségeink egyenlő jogainak útjában állnak.

Jackson

A film több perspektívából közelíti meg az abortuszkérdést. Egyfelől megismerkedünk Mississippi állam egyetlen abortuszklinikájának dolgozóival, akik pontosan látják a téma gazdasági-társadalmi vetületét; többségükben színesbőrűek és legalább egyikükről megtudjuk, hogy élete folyamán megtapasztalta azt a nélkülözést, amiben klienseik is élnek. Az abortusz betiltásáért harcoló „életpártiak” fehér, középosztálybeli, középkorú nők és férfiak, akik rendezvényeiken süteményhalmokat zabálnak (szép kontrasztban a kis konyhájában tükörtojást kotyvasztó dokival és a gyerekeinek ételt venni se tudó fekete anyukával) és fogalmuk sincs a szegények élethelyzetéről (sopánkodnak, hogy a fekete fiatalasszonynak igazán nem kéne két állásban dolgoznia, és nem gondolnak bele, hogy így is alig bírja kifizetni a lakbért).

Az „életpártiak” jellemzően a Bibliára szoktak hivatkozni és ezáltal azt a látszatot keltik, mintha az abortusz tiltása vagy megengedése pusztán morális kérdés volna: ha betartanánk a hatodik parancsolatot („ne paráználkodj”), nem lenne szükség erre a megoldásra. Csakhogy felmerül a kérdés: miért pont ezt a parancsolatot pécézték ki a konzervatívok és nem a kilenc másikat? Ott van például, hogy „Isten nevét hiába a szádra ne vedd” – hát a közmondásoktól a felkiáltásokon át az egészen durva káromkodásokig ezt kábé naponta megszegjük. Mégse látok olyan kezdeményezéseket, amelyek a káromkodások betiltását vagy megbírságolását tűzik ki célul, esetleg központokat hoznak létre, ahol az embereket indulatkezelésre vagy keresztény szempontból is elfogadható káromkodások („a manóba” stb.) használatára oktatják. Szóval miért is fontosabb a szex, mint a csúnya beszéd?

Nos azért, mert míg a káromkodás nemileg semleges jelenség (a nemileg jelölt szavak időnkénti előfordulása ellenére: sokszor hallani nőktől a „f*szom tudja” kifejezést), a szexnek és ezáltal az abortusznak nagyon is van nemi vetülete és ezáltal alkalmas lehet arra, hogy a nemek közti hierarchiát fenntartsuk. Hiszen ha elvesszük a nőktől azt a lehetőséget, hogy döntsenek arról, szülnek-e gyereket és mikor, ezzel kiszolgáltatjuk őket férfi partnereiknek. Kutatások bizonyítják, hogy a párkapcsolati erőszak gyakran akkor kezdődik, amikor a nő várandós vagy kis csecsemővel van otthon: egyrészt a GYES alacsony összege miatt anyagilag ki van szolgáltatva a partnerének, másrészt jóval kevésbé mobilis, hiszen egy (három, öt) kisgyerekkel sokkal nehezebb elmenekülni a bántalmazó elől. Egyes bántalmazók éppezért stratégiából nem védekeznek és ejtik teherbe újra és újra partnerüket, hogy ezzel is magukhoz láncolják őt. Ugyanakkor az abortusz tilalma a társadalmi osztálykülönbségek fenntartására is alkalmas. Ha az egyik államban betiltják az abortuszt, a gazdagabb nők átmehetnek egy másikba elvetetni a magzatot (ez nemcsak amerikai jelenség, az ír nők sokáig Angliába jártak abortuszra), de – mint a film egyik párbeszéde ékesen példázza – a létminimum környékén élő nők ezt nem engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor ők azok, akiket egy újabb gyerek születése konkrétan mélyszegénységbe sodorhat – és akik a válságterhességi központoknak álcázott keresztény agymosodák legfőbb célpontjai. Szóval ez a jómódú fehér nők érdekeltsége az abortusz tiltásában: bebetonozhatják saját társadalmi pozíciójukat, ráadásul úgy, hogy jótékony és istenfélő image-et építhetnek magukról.

Az abortusz tilalma vagy egészségügyileg indokolatlan korlátozása tehát a nők elleni erőszak egyik formája, és egyben a rendszerszintű gazdasági erőszak eszköze.

Angela Kolbe: Az interszex egy hiány a német jogban? (vagy legalábbis akkor még az volt)

Érdemes ezt a 2009-es cikket újraolvasni a múlt heti német alkotmánybírósági döntés fényében, amely kimondja, hogy be kell vezetni egy „harmadik nem” kategóriát az interszex és nem-bináris emberek számára. A cikk írásának idejében még csak lobbizás folyt az interszex emberek jogaiért Németországban, és ez is elsősorban a csecsemőkön végzett nemi kiigazító műtétek ellen folyt, illetve a nem megváltoztatásának jogáért. Angela Kolbe veti fel cikke végén, hogy az interszex emberek egyenlőségének érdekében vagy el kellene törölni a nem hivatalos nyilvántartását (ezt szeretnék most a német és nemzetközi interszex és transz egyesületek), vagy lehetővé tenni a harmadik nemként való regisztrációt. Azt is végigveszi, mik ennek a fő akadályai, és arra jut, hogy leginkább a házasság heteronormatív módon való felfogása. A konzervatívok attól tarthatnak, hogy ha mondjuk egy leszbikus megváltoztatja a nemét az „egyéb” kategóriára, simán feleségül veheti a barátnőjét (lévén most már különneműek), és juj, akkor mi lesz. Gyanítom, hogy tényleg ez lehetett a dolog mögött, ugyanis az AB-döntés feltűnően hamar az egyenlő házasság bevezetése után történt; most már nincs a nemnek jelentősége a párkapcsolatok szempontjából, tehát akár lehet belőle kettőnél több.

Transz és nem-bináris emberek olykor méltatlankodnak, hogy miért kell az LMBTQ-t egyben kezelni; külön mozgalmat szeretnének, hiszen úgymond nekik semmi közük a szexuális orientációhoz. Olyan értelemben jogos a tiltakozás, hogy sok, magát LMBTQ-nak mondó szervezet valójában kevés aktivizmust folytat transz területen. A német események azonban jól illusztrálják, hogy a nemi identitás és szexuális orientáció miatti megkülönböztetés szorosan összefügg. Ennek magyar változata az a törvény, miszerint ha egy házaspár egyik tagja nemet akar váltani, előbb el kell válniuk, hiszen ezáltal automatikusan buzik lesznek (és azok ugye nem élhetnek házasságban, mert juj, akkor mi lesz). De nemcsak a törvény, a közgondolkodás is összekapcsolja a két dolgot, és nemcsak azokra gondolok, akik nem tudják a két fogalom közti különbséget (a közelmúltban ezt gyakorló jogászoknál tapasztaltam). Például a transz nők elleni gyilkosságok gyakran történnek úgy, hogy egy pasi fölszed egy tökjó nőt, aztán a hálószobában felfedezi rajta a férfi nemi szervet, és iszonyatosan kiakad azon a lehetőségen, hogy akkor ő most buzinak számít, hiszen rányomult egy férfitestben élő emberre. A heteroszexuális mátrix – vagyis az az elképzelés, hogy adott biológiai nem mindig adott (azonos) nemi identitással és adott (ellenkező nem iránti) vonzalmakkal jár együtt, egyaránt sújtja az LMBTQIA emberek minden csoportját. Ennek a gondolkodásmódnak a megváltoztatása tehát közös ügyünk.

Dés Mihály: Pesti barokk

Felmerül a kérdés: miért foglalkozik bárki is egy wannabe értelmiségi vekengéseivel, aki saját passzivitását azzal próbálja ellensúlyozni, hogy dicsekszik szerelmi hódításaival és a 80-as évek pesti szellemi elitjében meglevő ismeretségeivel (bár, mivel utóbbiakat rendre lefikázza, valószínűleg ezen ismeretségek egy része nem lesz/volt hosszú életű)? Nyilván részben azért, mert emberek effektíve olvasták, sőt pozitív kritikákat írtak róla; Dés meglovagolta a 80-as évek nosztalgiahullámát, és ez (vélhetően kapcsolataival kombinálva) eljuttatta odáig, hogy a regényéből készült darabot máig játssza a Belvárosi Színház. Továbbá azért – és ez adja az aktualitását – mert a könyvet átitatja a szexizmus. A nők olyan szinten szexuális tárgyakként jelennek meg benne, hogy a főszereplő mindegyiküknek – beleértve kórházban fekvő közel 100 éves nagyanyját – részletesen ecseteli másodlagos nemi jellegeit (néhányuk leírása semmi mást nem tartalmaz). A kettős mérce szellemében János párkapcsolatával mit sem törődve hajt rá minden szembejövő csajra, de totálisan összeomlik, mikor barátnője lefekszik egy másik férfival. Ennek a – János által szerelemként megélt – párkapcsolatnak azonban már a kezdete is gáz: egy buli után ott alszanak egy ismerősnél, és János az általa akkor még csak nagyon felszínesen ismert, alvó Évi nemi szervébe kézzel belenyúlkál. Az ő számára ez nosztalgikus emlék (felháborodik, hogy Évi nem írt róla a naplójában, pedig hogy írt volna, ha nem is volt öntudatánál?), de objektíven megnézve szexuális erőszak: a narrátornál 15 évvel fiatalabb tinédzser nem volt abban az állapotban, hogy beleegyezhessen a szexbe (gy.k. nemcsak az a szex, amiben pénisz szerepel).

Szó sincs arról, hogy a világirodalom ne szerepeltessen elítélendő cselekedeteket és személyeket: fontos, hogy legyenek benne gazemberek, III. Richárdtól Voldemortig. Azonban a róluk szóló művekből mindig egyértelmű, hogy a szerző szerint ez a figura nem követendő példa. A Pesti barokkban azonban nem látok olyasmit – pedig direkt ezért végigrágtam magam rajta – , hogy János és Évi első „együttlétét” bárki is kritikusan szemlélné. Ilyen formában a könyv azt közvetíti olvasói felé, hogy az öntudatlan állapotban levő nővel folytatott szexuális tevékenység rendben van, sőt a szerelem megnyilvánulása. Ez megerősítheti azokat a „nemi erőszak-mítoszokat”, amelyek továbbra is stabilan tartják magukat a magyar társadalomban, mint a #metoo kampány posztjaira adott válaszokból is jól látszik.

Persze mondhatjuk azt, hogy a 80-as években még máshogyan gondolkoztak a szexuális erőszakról, ahogy a #metoo kampánnyal kapcsolatban is megjelenik olykor az az érvelés, hogy az idősebb korosztálynak fölösleges ezt megpróbálni elmagyarázni, úgysem értik. A történelmi kontextus valóban fontos lehet: senki se kéri számon Jane Austen hősnőin, hogy miért nem kampányolnak az abortuszhoz való jogért. Dés Mihály azonban, továbbá a velünk élő idősebb nemzedék, kortársak, vagyis találkoz(hat)nak azokkal a diskurzusokkal, amelyek a kettős mérce és a szexuális erőszak létjogosultságát megkérdőjelezik. Lehet, hogy nem ebben szocializálódtak, de az ember amíg él, reflektálhat korábbi nézeteire és adott esetben túlléphet rajtuk. Hiszen heteronormatív közegben szocializálódtak azok az emberek is, akik tizen-huszon, vagy akár 30-40 évesen szembesülnek saját nemük iránti vágyaikkal, sokuknak mégis sikerül ezt elfogadnia és beépítenie életszemléletébe. Sőt, az ő –szintén heteronormatív közegben szocializálódott – szüleik és nagyszüleik közül sokan, 50-60-70 év fölött, családtagjuk előbújása után szintén átértékelik korábbi elképzeléseiket és kialakítanak magukban egy olyan családmodellt, amelybe beleférnek az azonos nemű kapcsolatok. Persze mondhatjuk, hogy ők érintettek, akár személyesen, akár szeretteik révén. Csakhogy minden olyan férfi, akinek a szerettei között nők is akadnak, ugyanígy áttételesen érintett a nők elleni szexuális erőszak témakörében; ha másért nem, nőnemű szerettei kedvéért fontos, hogy nyitott legyen az új gondolkodásmódra. Az életkor és a szocializáció az én szememben nem menti fel sem az erőszak elkövetőit, sem azokat, akik nézeteikkel hozzájárulnak a szexuális erőszak kultúrájának a fennmaradásához.

Az igazi törődés

***SPOILER***

Egy norvég házaspár örökbe fogad egy kolumbiai kisfiút. A feleség halála után azonban a férj, Kjetill, úgy érzi, nem tud egyedül gondoskodni a gyerekről. Abban a reményben viszi vissza Danielt Kolumbiába, hogy vér szerinti anyja majd visszafogadja. Persze mindenki, akinek Kolumbiában megemlíti ezt, mélységesen megdöbben és felháborodik. Kjetill egy ponton kifakad: ha rendben van az, hogy egy napsütéses, meleg országból elvisznek egy gyereket egy sötét, hideg országba, miért ne történhetne meg az ellenkezője?

Ez a lehetőség a legtöbbünk számára abszurdnak tűnik, ahogy kellő derültséget keltett diákjaim között az a felvetésem, hogy igazán kenyai szülők is fogadhatnának örökbe izlandi gyerekeket. Annyira magától értetődőnek vesszük a globális hierarchiákat, hogy fel se tűnik. Pedig a képlet nem egyszerűen az, hogy a gazdag országokban nincsenek örökbefogadásra váró gyerekek, ezért onnan jönnek az örökbefogadók, míg a szegény országokban a szülők nem tudják eltartani gyerekeiket, ezért örökbe adják őket. Az USA például viszonylag gazdag ország, mégis tele van örökbefogadásra váró gyerekekkel, és Kínát sem szokás már a szegény országok közé sorolni, mégis nagyon sok kínai születésű kislány él örökbefogadó szülőkkel Európában és Amerikában. Ebben az esetben az egy-gyermekes szabály volt az ok: mivel a legtöbb kínai család (vallási és társadalmi okokból) fiút szeretett volna, az elsőszülött lányokat gyakran árvaházba adták, hátha másodszorra összejön egy kissrác. Ugyanígy más országokban is érdemes figyelembe vennünk a GDP-n felül egyéb tényezőket is.

A magyar helyzet rávilágíthat néhány ilyenre. Nálunk ugye sokan panaszkodnak, hogy kevés az örökbe fogadható gyerek,mégis tele vannak az intézetek. Hogy ez hogy jön össze? Úgy, hogy a fenti panaszkodók ragaszkodnak az ép, fehér csecsemőhöz. Pont ők azok azonban, akikből a legkevesebb áll rendelkezésre. Egyrészt a szülőnek hivatalosan le kell mondania a gyerekről, plusz a bürokrácia, tehát a legtöbb gyerek, mire örökbe adható lesz, már nagyon nem csecsemő. Mivel a romák általánosságban véve rosszabb körülmények között élnek, mint a gádzsók, több roma gyerek kerül be a rendszerbe (akár úgy is, hogy elveszik őket a szüleiktől, mert azok – a hatóságok véleménye szerint – nem tudják megfelelően ellátni őket). Ráadásul egy inkubátorban talált gyerekről nem lehet megmondani, roma-e vagy sem, tehát a fehérekhez ragaszkodók nem kaphatják meg. Ami a fogyatékkal élő gyerekeket illeti, egyrészt nem túl jó az infrastruktúra, másrészt a társadalmi előítéletek is befolyásolják a szülőket. Nem tudom, Skandináviában mi a helyzet az ügyvitel sebességével, de az biztos, hogy mind a szegényeket segítő szociális támogatás, mind a más bőrszínű, illetve fogyatékkal élő emberek elfogadottsága és esélyegyenlőségük biztosítása meghaladja a miénket. Nálunk a nemzetközi örökbefogadás még azokban sem merül fel, akik megengedhetnék maguknak, hiszen az ilyen gyerek ugyebár mindenképp más bőrszínű lesz.

A nemzetközi örökbefogadással kapcsolatban persze számos vita zajlik, ezek egy részére már itt is reflektáltam (ld. a Gyermekáldás c. bejegyzést). Ezzel együtt azt gondolom: a tény, hogy Magyarország uniós tagállam létére az örökbeadó és nem az örökbefogadó országok közé tartozik, az itt élő emberek korlátait és előítéleteit tükrözi, és ez elég szégyen.

Miért kell rejtőzködniük a melegeknek, avagy a biszexualitás láthatatlansága

http://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2017/08/07/rejtozkodo-ferfiak-avagy-miert-kell-titkolozniuk-a-melegeknek/

Egy meleg elég sok okból gondolhatja azt, hogy rejtőzködnie kell. Például mert a médiából nem hall elfogadó, nyitott megnyilvánulásokat, és úgy véli, az egész társadalom olyan homofób, mint az általa olvasott cikkek. Vagy mert nem akar lelki megrázkódtatást okozni szeretteinek, akik előbújása esetén kénytelenek lennének átértékelni a róla alkotott képet. Vagy mert sejti, hogy iskola- vagy munkatársai folyamatosan vegzálnák. Vagy mert baráti körében mindennaposak a buziviccek és a "buzi" szó általános sértésként való használata. Vagy mert nem érzi úgy, hogy belepasszolna a heteró/meleg kategóriákba, és nincs megfelelő szava saját énképének kifejezésére. Vagy mert nem akarja, hogy ismerőseivel való beszélgetései az "és neked milyen pasik jönnek be?"/"és ti hogy csináljátok?"/"és sohase vágytál még nőre?"/"akkor te biztos szereted az (aktuális meleg tinisztárt vagy zenekart)" témákra korlátozódjanak, vagyis környezete a szexuális irányultságára redukálná őt. Ezek mind lehetséges okok, a cikk azonban csak egyet taglal: azt, hogy az illető tartós heteró kapcsolatban él.

Kétségtelen, vannak ilyen melegek is, és nagyon jó, hogy végre megjelennek a köztudatban. Csak néhány dolgon nem ártana finomítani. Például a cikk elsősorban a szegény megcsalt feleségek szemszögéből taglalja a helyzetet, nem mutatja be azt, milyen vívódás és identitásválság előzheti meg azt, hogy egy házasságban élő férfi férfipartnert keressen - egyetlen érintett pasit idéz közvetlenül, de őt is egy ismerkedőoldalas levelezésből, amiben ugye ritkán szoktunk mély lelki folyamatokat feltárni, nehogy elijesszük a potenciális szexpartnert. Két férfi megszólal ugyan, de ők csak "szimplán" melegek (és ezáltal feltételezzük, hogy minden meleg belső folyamatait értik - fordítsuk le ugyanezt a hozzáállást heteróra és meglátjuk, mennyire sztereotip). A feminista filozófiában gyakran felbukkanó gondolat, hogy a kisebbségek elnyomásának egyik eszköze, ha nem hagyjuk őket megszólalni, hanem mások beszélnek helyettük. Nyilván egy rejtőzködő nős meleget nem könnyű rávenni egy interjúra, de biztosan nem lehetetlen, hiszen a megszólaltatott feleségeket is sikerült, pedig nyilván ők se tárják ország-világ elé a történetüket.

A másik fő problémám, hogy - noha saját nemükhöz vonzódó nős férfiakról szól a cikk és meg is említődik, hogy attól még szerethetik/szerethették a feleségüket - ez a szöveg is merev heteró/meleg kategóriákban gondolkozik. Annak ellenére melegeket emleget, hogy a cikkben szereplő nős férfiak egyike sem tartja annak magát, sőt van, aki még szexpartnerként is kizárja a "homokosokat" (n.b. itt azért tehetett volna az újságíró egy megjegyzést, hogy ezt a szót a legtöbb érintett sértőnek találja és talán inkább ne használjuk). Feltételezi, hogy ezek a férfiak mind évek óta hazudnak a környezetüknek, mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy valakinek élete folyamán megváltozik a szexuális beállítottsága. A jelenséget egy bizonyos korosztályhoz köti és az utolsó bekezdésben azt sugallja, hogy a mai nyitottabb társadalomban már nem kell titkolni az ilyen vágyakat - erre egyrészt személyes ismeretségi körből is tudok számtalan ellenpéldát, másrészt ismét a biszexualitás létét tagadjuk, ha azt állítjuk, hogy csak a társadalmi homofóbia miatt vannak feleségük mellett férfi partnerre is vágyó pasik. Kedves újságíró, igenis létezik olyan, hogy valaki nőket és férfiakat is vonzónak talál. Ahogy olyan is létezik, hogy szerelmes valakibe, de mások iránt is érez szexuális vágyat és olykor össze is jön velük. Vannak olyanok, akik eleve úgy lépnek be egy párkapcsolatba, hogy vállalják biszexualitásukat a partnerük előtt, aki ezt nem feltétlenül tekinti válóoknak. És létezik olyan házasság, ahol nem a szexuális monogámiát tekintik a szerelem egyetlen vagy legfőbb fokmérőjének, és amely megmarad akkor is, ha a partnerek másokkal is szexuális kapcsolatra lépnek - akár azonos, akár különnemű partnerekkel.

Ha a cikk címe az lett volna: "miért kell titkolózniuk a biszexuálisoknak?", arra az lenne a válasz: azért, mert még a viszonylag nyitott és jószándékú megközelítések is merev kategóriákban gondolkodnak a szexuális irányultságról, és a kötelező monoszexualitás és monogámia kultúráját nyomatják. De nem ez volt a cikk címe - a biszexuálisok olyan láthatatlanok maradtak, hogy még a róluk szóló szöveg címe sem nevezi meg őket.