Mosás, vágás, ámítás

***SPOILER***

Emilie, hogy magányos anyjába vidámságot és önbizalmat csempésszen, szerelmes leveleket ír neki egy ismeretlen rajongó nevében. Az anya, Maddie azt hiszi, Emilie Jean nevű alkalmazottja a titkos hódoló. Mikor ez kiderül, Emilie ráveszi Jeant, hogy játssza el a szerepet. Jean nem túl lelkesen rááll, mikor azonban Maddie már konkrétan rámászik, kiakad és rendesen megmondja a véleményét Emilie-nek a hazugságairól. A nyomás hatására végül Emilie mindent elmond Maddie-nek, aki azonban, mintha mi se történt volna, vacsorára hívja Jeant. Jean azzal az eltökéltséggel megy el, hogy tiszta vizet önt a pohárba - de nem tudja megtenni (még azután sem, hogy meglehetősen sok vodkát öntött a pohárba).

Ugye milyen könnyű másokat megítélni, ha színlelnek vagy éppen hazudnak, aztán meg rájönni, hogy nekünk magunknak sem könnyű őszintének lennünk? Pedig ráadásul Jeannak kisebb veszteség volna, ha Maddie soha többé nem áll vele szóba, mint Emilie-nek. De amikor ítélkezik Emilie felett, sem ezt, sem az egyéb körülményeket nem veszi figyelembe.

Magukat vállaló LMBTQ emberek gyakran kritikusak a rejtőzködőkkel szemben, olykor elfeledve, hogy nekik is időbe telt felvállalni magukat. És abban az időszakban ők se örültek volna, ha valaki más nyilvánosan outolja őket. A Kocsis Máté-ügy is erre példa. Függetlenül attól, hogy Kocsis Máténak valójában mi a szexuális irányultsága, ha meleg lenne, egy jobboldali párt tagjaként neki nyilván nehezebb volna felvállalnia, mint Ungár Klárának liberálisként annó. Politikai ellenfelünkkel kapcsolatban is lehet annyi empátiánk, hogy ne tegyük vele azt, amit magunkkal megtéve etikátlannak gondoltunk volna. Az megint más kérdés persze, miért is minősül sértésnek, ha valakit melegnek neveznek, miért kell emiatt becsületsértési pert indítani és az elkövetőt megbírságolni. Nem állítom, hogy ez okés dolog, de felfedni egy másik ember vélt vagy valós melegségét ugyanígy nem az. Itt a fordítottja történt, mint a klasszikus zsidóviccben: senkinek sincs igaza.

Bábel: emberkísérletek és valóságshow-k

***SPOILER!***

Egy francia valóságshow pár éve úgy döntött, hogy megismétli a Milgram-kísérletet: azt a bizonyosat, amiben a résztvevőknek áramütést kellett mérniük valakire, és a kísérlet arról szólt, hogy engedelmeskednek-e az utasításnak. Milgram résztvevői közül 62% ment el a halálos áramütésig (mármint addig, amit annak hittek, hiszen áldozatuk csak színészkedett), a valóságshownál ez 81% volt. A készítők szerint ez a legsokkolóbb végeredmény, de azért én találtam még pár sokkoló dolgot.

Az első nyilván az, hogy egyik jelentkező sem kiáltott fel a feladat hallatán, hogy "jé, de hát ez a Milgram-kísérlet!", noha állítólag diplomás emberek is voltak köztük. A szociálpszichológusok biztos nem örülnének, hogy munkájuk ilyen kis ismertségnek örvend, de társadalmi szinten nekünk sincs okunk túl sok lelkesedésre, hogy ilyen fontos felfedezésekről ennyire nem tudnak az emberek. Merthogy akkor volna esély a viselkedésük megváltozására, ha tudnának, ugyebár.

A másik sokkoló elem az volt, ahogy a felmerülő etikai problémát kezelték. Már Milgram is sok támadást kapott emiatt, mára pedig szigorodtak az ilyen jellegű kísérletek etikai alapelvei. Elég meglepő, hogy a készítőkben fel sem merültek etikai aggályok az elején. Miután megkritizálták őket, akkor támadt az az ötletük, hogy egy évvel később felkeresik a résztvevőket és megnézik, hogy vannak. Nos, egy év után már gondolom jól voltak. Viszont maga a kísérlet rendesen traumatizálhatta őket, és ezt a traumát nem elég azzal feloldani, hogy összehozzák őket az ép és egészséges "áldozattal". Ha egyáltalán elfogadhatónak tekintjük, hogy valaki ilyen kísérletet folytasson, az lenne a minimum, hogy megfelelő segítséget nyújtsanak a szereplőknek a traumájuk feldolgozásához.

A műsor tervezője megállapította, hogy az a 19%, akik ellenszegültek az utasításnak, többségében valamely kisebbségből - migránsok, melegek stb. - került ki, akiknek van tapasztalatuk az átlagtól való eltérésben. Ezzel az hibádzik, hogy MINDENKI eltér az átlagtól valamilyen mértékben, tehát ilyen alapon mindenki ellenszegülhetne. A melegek, bevándorlók stb. nem azért tették meg, mert mások, hanem mert másságuknak tudatában vannak és körülveszi őket egy olyan szubkultúra, amely megkérdőjelezi a többségi értékek egy részét. Vagyis szerintem, ami leginkább befolyásolhatja a szabálykövetést, az az alternatív diskurzusok hiánya.

Ha valaki gondolja, tesztelje egy kísérlettel. De ne ilyennel légyszi.

Cheryl Strayed: Salvaje – az ösvény királynője

„Az ösvény királynője” – ezt a becenevet adja Cherylnek az a három srác, akivel időről időre összefut a Pacific Crest Trail bejárása során. „Mert neked mindenki segíteni akar, meg mindenki adni akar valamit. Nekünk senki sem akar adni semmit” – teszik hozzá némi irigységgel.

Cheryl persze pontosan látja, amit a srácok nem, hogy mindez a neme miatt van. Egyrészt a férfiak, akik lelkesen segítenek neki, korántsem mindig teszik ezt önzetlenül. Legtöbbször várnak valami viszonzást, lehetőleg természetben. Cheryl pedig elfogadja a segítséget anélkül, hogy megadná a viszonzást: a legviccesebb jelenetek egyike, amikor a parkőr meghívja egy italra, ő pedig viszi magával három barátját is. Egyértelmű, hogy a parkőr mit akart, de hát nem mondta ki nyíltan, úgyhogy ne csodálkozzon, ha nem értik (abban a néhány esetben, amikor a pasi nyíltan kimondja, mit akar viszonzásul, Cheryl is egyértelműen utasítja el őt).

Vannak persze férfiak, akik önzetlenül segítenek Cherylnek. Ez is a nemi sztereotípiákból táplálkozik: a nők gyengék és törékenyek, tehát segíteni kell nekik (és nem merül fel bennük, hogy egy többezer kilométert magas hegyek közt legyalogló nő valószínűleg nem is annyira gyenge). A három srácnak viszont nem kell segíteni, hiszen ők férfiak, elboldogulnak a vadonban; lőjenek valamit maguknak, ha annyira éhesek.

És itt jönnek a felháborodott férfiak: már az is baj, ha segítünk a nőknek? Már megint ezek az agresszív feministák, akik kikérik maguknak, hogy kinyitják előttük az ajtót vagy felsegítik rájuk a kabátot! A lovagiasság maradékát is ki akarják pusztítani a világból! Pedig a feministáknak nem magával az udvariassággal van bajuk, hanem azzal, ha mint nőket tüntetik ki őket vele. Ilyenkor ugyanis rendszerint a fenti két eset egyike áll fenn: vagy gyengének és tehetetlennek nézik őket (ami senki önbecsülésének nem tesz jót, ráadásul magában hordozza a veszélyt, hogy az illetőt nem fogják teljes értékű emberként kezelni), vagy elvárnak tőle cserében valamilyen szexuális vagy esetleg gondoskodó jellegű viszonzást. Ugyanakkor a férfiak gyakran akkor sem kapnak segítséget, ha amúgy igényelnék. Az ideális az lenne, ha mindenki mindenkivel – férfiakkal és nőkkel egyaránt – ugyanolyan udvarias és segítőkész lenne. Vannak ilyen emberek, és náluk tényleg elhiszem, hogy az önzetlenség motiválja őket.

Portik-Bakai Melinda: Kötődés és szerelem

***SPOILER***

A szokásos felvezetés. Kismajmok drótanya-szőranya kísérletek, Ödipusz és komplexusai, gyerekek későbbi kötődési mintázatai mint gyerekkori élményeik hatása. És a végeredmény is a szokásos: hogy egy gyereknek szüksége van apára és anyára is, ezért a gyerek érdekében inkább ne váljunk el. Mondjuk, mint pszichológus ismerősöm az előadás után megjegyezte, ezeket a nézeteket a tudomány már túlhaladta, de a köztudatban még mindig uralkodnak, és legalább szépen le lettek vezetve, illusztrációkkal meg mindennel (bár a kismajmos képeket hiányoltam).

Az előadás után azonban felállt egy nő (mint kiderült, feminista blogger). Elmondta, hogy egyedül neveli gyerekeit: az elsőnek az apjától azért vált el, mert az bántalmazó volt, a másik kettőnek az apja meghalt. Nem az ő hibája, hogy gyerekeinek nincs apaképe. Mégis, a társadalom folyamatosan azt dörgöli az orra alá, még pszichológiai előadásokon is, hogy megfosztja őket valamitől.

Lehet a családról szóló pszichológiai, vallási vagy bármilyen diskurzusokat szigorúan tudományos szemszögből nézni, és ilyen szempontból is találhatunk bennük elcsúszásokat (például ha egy anya szenved a házasságban, a gyerek viszont szenvedne – feltehetően – a válástól, miért is mindig a gyerek érdeke fontosabb az anyáénál?). Gyakran nem gondolunk azonban bele, hogy ezek a diskurzusok valódi, hús-vér emberek életét tehetik tönkre, rekeszthetik ki őket az elfogadott családformák közül, és bélyegezhetik meg mind őket, mind gyerekeiket. (Vajon azok a kisgyerekek, akik kutatások szerint betiltanák a válást, nem azért tennék-e, mert a stigmatizációt akarják elkerülni?) A filozofálás és moralizálás helyett meg kellene hallgatnunk őket is, és úgy alakítani a diskurzusokat, hogy az ő élethelyzetükre is alkalmazhatóak legyenek. Ha a pszichológusok nem az apakép fontosságáról papolnának, hanem arról, hogy a gyerek kötődési mintáit esetleg befolyásolhatja az általa gyerekkorában látott párkapcsolatok minősége (nem vagyok pszichológus, csak tippelem), vagy hogy a férfi modellt (ha szükségesnek látjuk egyáltalán) más családtag vagy jóbarát is szolgáltathatja, azt közvetítenék az „önhibájukon kívül” (vagy önhibájukból, hiszen jogunk van hibázni) egyedül maradt anyáknak, hogy párkapcsolaton kívül is képesek lehetnek kiegyensúlyozott felnőttet nevelni a gyerekeikből. Valószínűleg kevésbé sérülnének mind ők, mind a gyerekek.

Köszönjük, Éva, hogy emlékeztettél erre.

Carolyn Babula: Family I Imagine

A kötet, amelyben ez az írás szerepel, egy kísérlet volt. Egy antropológia-tanár azt a feladatot adta diákjainak, hogy saját családjukon keresztül szemléltessenek egy családantropológiai problémát. Carolyn azt a témát választotta, hogy a család olykor nem érzelmi kötődés, hanem bizony kellemetlen kötelesség, és bizonyos családtagjai iránt az ember bizony egyáltalán semmit nem érez, vagy maximum az agyára mennek. Erre két példát hoz: az egyik a nagynéni, aki (az ő fogalmai szerint) teljesen kisajátította és ugyanakkor átalakította a családi karácsonyok hagyományát, a másik pedig a szerző Lengyelországban élő rokonai, akik a családi érzés semmi nyomát nem mutatják (pl. karácsony este bensőséges együttlét helyett filmet néznek, apuka pornóújságokat olvas és megcsalja a feleségét, az Amerikába látogató lány kihasználja a rokonait stb.)

A gond csak az, hogy Carolynnak nagyon nem sikerül eltávolítania magát ezektől a történetektől. A nagynénivel szemben is erős sértődés van benne, pedig még a szelektíven leírt sztoriból is átjön, hogy annak is van némi igaza. A lengyelországi rokonokról szóló rész azonban sztereotípiák tárháza: a kelet-európaiak anyagiasak, erkölcstelenek, civilizálatlanok (pl. nem tudják, hogy „kell” spagettit enni) és nem beszélnek idegen nyelveket. Az fel se merül benne, hogy mint lengyel származású amerikai rokon ő is igazán megtanulhatott volna legalább valamennyit lengyelül, vagy hogy amikor kárhoztatja az Amerikába látogató lányt, amiért nem járult hozzá anyagilag vendéglátói háztartásához, nem említi meg, hogy ő bármennyit fizetett volna az őt látatlanban egy hónapra befogadó (és anyagilag vélhetően sokkal rosszabbul álló) lengyelországi nagybácsinak.

Mondjuk nyilvánvaló, hogy Carolyn a kulturális antropológia oktatásának teljes csődje, amennyiben nem tanulta meg kívülről látni és értékítélet nélkül nézni a dolgokat. (Esetében lehet, hogy hasznos lett volna az antropológusok által gyakran javasolt módszer, hogy érdemes először egy teljesen idegen kultúra tanulmányozásával kezdeni és utána rátérni a sajátunkra, bár lengyelországi élményeinek leírása alapján lehet, hogy nála még ez se segített volna.) Viszont írása felveti azt a kérdést, hogy mit tegyünk, ha kutatási vagy személyes tapasztalatunk ráerősít a negatív sztereotípiákra. Avagy: Carolynnak el kellett volna hallgatnia azt, hogy lengyel rokonai teljesen tájékozatlanok más népek konyhaművészetében, vagy ha nem, hogyan tudta volna úgy felvezetni, hogy ne erősítse meg vele a primitív kelet-európai sztereotíp képét? Ez nagyjából ugyanaz a dilemma, amivel a Melegség és Megismerés órán vagy akár az Élő Könyvtárban találkozunk, vagy a dokukészítők filmezés közben, és valami hasonló lenne rá a válasz. Az emberi történetek sokat tudnak segíteni, de fontos megmutatni, hogy sokfélék lehetnek. Klassz dolog dokut forgatni egyetlen vak/menekült/stb. családról, de ha nem jelennek meg más vak/menekült/stb. családok a filmben, a néző könnyen általánosíthat. Ha legalább felvillannak olyan történetek, amelyek némileg különböznek a film fővonalától (és lehetőleg a sztereotípiák mentén), az máris árnyalja a képet (pl. kiderül, hogy a szomszéd lengyel család rendszeresen főz olasz, kínai, indiai stb. ételeket). Persze ehhez az kell, hogy a filmes vagy a magát antropológusnak vélő személy vegye a fáradságot és körbenézzen ahelyett, hogy ujjongana, hogy végre talált egy lengyelt/vakot/menekültet/stb., nem kell tovább keresgélnie. Mindig kell tovább keresgélnünk, mindannyiunknak, mert akárhány lengyelt/vakot/menekültet stb. ismerünk, mindig lesznek újak, akik meglepnek minket. De ez nem kellemetlen feladat, hanem öröm, ha elhisszük, hogy embertársainkat megismerni jó dolog.

A szülei szeme

Nem feltételeztem, hogy egy vakokról szóló filmből túl sok újat tudnék meg, de ezúttal tévedtem. Na nem az volt az újdonság, hogy egy vak ember is tud takarítani, gyereket nevelni vagy malac vicceket olvasgatni az interneten. Az a jelenet volt rám nagy hatással, amikor a vak házaspár és látó kisfiuk tájékozódni próbál Budapesten. A gyerek átlagosan 5-6 járókelőtől próbál útbaigazítást kérni, mire egy hajlandó szóba állni velük. Megfordult a fejemben persze, hogy a többiek esetleg kéregetőnek gondolták őket, bár hozzám kevesen szoktak azzal odajönni kéregetni, hogy „elnézést, merre van a kisföldalatti megállója?” (és ha mégis, simán lehet infót adni de pénzt nem). A mellettük elsiető embereket figyelve aztán rájöttem, hogy nem erről van szó. Az arcukon viszolygás ült.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy míg etnikai, szexuális vagy vallási kisebbségekkel szemben az előítéletek gyakran elutasítás vagy gyűlölet formájában jelennek meg, a fogyatékkal élőket inkább sajnáljuk és káros, de nem ellenséges sztereotípiákban gondolkozunk róluk. Pedig magyar példák azt mutatják, hogy nem így van. Az értelmi fogyatékosokkal kapcsolatban gondoljunk csak az 1-2 évvel ezelőtti szilvásváradi esetre, amelyben a bájos turistavároska lakói ugyanúgy viszonyultak az értelmi fogyatékosokhoz, mint Kocsis Máté a hajléktalanokhoz: nemcsak elutasították őket, de nem is vették emberszámba. Iskolai zaklatással kapcsolatos felmérésünk során több iskola is azt válaszolta, hogy náluk a fogyatékkal élő diákokat éri a legtöbb zaklatás. A testi fogyatékosokkal sem feltétlenül jobb a helyzet. Egy munkatársam pár napja küldte át egy pár évvel ezelőtti ombudsmani jelentés adatait, amely szerint a magyar diákok több mint egyharmada nem akarna mozgáskorlátozott padtársat.

A BKK nemrég kezdett egy plakátkampányt, amelynek célja, hogy az utasok jobban megértsék az értelmi fogyatékos és autista útitársaikat. Ez nagyon jó kezdeményezés, de lehet, hogy nem itt kéne kezdeni. Először azzal a ténnyel kellene szembenéznünk, hogy a magukat jólelkűnek tartó magyarok nem mint szegény, ártatlan beteg emberekre tekintenek a fogyatékkal élőkre (ami szinten nem ideális attitűd persze), hanem viszolygással és elutasítással. Bocs, ha ezzel a hírrel kiakasztottam valakit, de mindenkinek javaslom, hogy gondolja át saját és környezete hozzáállását a témához. Köszi.

Terry Pratchett: Hazafiak

„Mindez azért történt, mert nagyon szerette volna, ha összeesküvők rejtőznek a háttérben. Sokkal könnyebb volt elképzelni a füstös szoba mélyén megbújó, kiváltságoktól és hatalomtól megittasult, cinikus illetőket, amint pár pohár brandy fölött szövögetik a terveiket. Kénytelen volt ragaszkodni ehhez, mert ha nem teszi, akkor azzal a ténnyel kellett volna szembesülnie, hogy teljesen közönséges, mindennapi emberek – akik rendszeresen kefélik a kutyáik szőrét, és esti mesét olvasnak a gyerekeiknek – is képesek rettenetes dolgokat tenni más, hozzájuk hasonlóan átlagos emberekkel. Olyan könnyű volt ehelyett Őket hibáztatni. Sivár reménytelenség töltötte el arra a gondolatra, hogy ezek az Ők esetleg azonosak lehetnek a Mivel. Mert ha Ők a felelősek, akkor senkit sem lehet hibáztatni közülünk.”

Vinkó parancsnok idegengyűlölettel kapcsolatos gondolatai sajnálatosan ismerősek. Nálunk is tele van a közbeszéd azzal, hogyan szítja a kormány (vagy a szélsőjobb, vagy bárkik) a menekültek elleni előítéleteket. A menekültek valóban kapóra jöttek, de az egész gyűlöletkeltés csődöt mondott volna, ha a magyar társadalom alapvetően befogadó és tiszteli a sokszínűséget. Hiszen az a része, amely tényleg ilyen, a legkülönfélébb módon segíti a menekülteket. A gyűlöletkampány csak azoknál tud célt érni, akik eleve előítéletesek. Gondoljunk csak bele a bőrszín-érvre, amit parlamenti politikus is felhozott (sajnos), de a facebookos kommentekben is újra meg újra felbukkan. Az a tippem, hogy Hollandiában egy hasonló helyzet esetén senki se érvelne a menekültek sötétebb bőrszínével (nulla hatása lenne), hanem mondjuk a vallásukkal, amely szemben áll a liberális holland értékekkel (persze nem állítom, hogy ezzel egyetértek). A nálunk születő kommentek alapján a magyar lakosság jó része hajlandó pusztán azon az alapon gyűlölni valakit, hogy más a bőrszíne, nem felel meg az ő higiéniai követelményeinek és más kontinensről jött, vagyis alapból primitív (nem mintha mi annak idején nem más kontinensről jöttünk volna).

Egy facebookos ismerősöm tegnap azt írta: aki az alábbi csoportok közül legalább négyet gyűlöl, azzal megszünteti a kapcsolatot; itt következett a csoportok felsorolása (menekültek, cigányok, LMBTQ emberek stb.). Nem gondolom, hogy ismerősöm szívesen barátkozna olyasvalakivel, aki „csak” a menekülteket vagy „csak” a transznemű embereket gyűlöli, mégsem merte azt kitenni, hogy egy csoport gyűlölete esetén is felszámolja a barátságot. Talán attól tartott, túl kevés barátja maradna.

Természetesen nem helyeslem a kormány gyűlöletkampányát, de nem lehet mindent rájuk kenni. A politikájuk felerősíthetett tendenciákat, de azok a tendenciák eleve megvoltak. Nézzünk szembe a tényekkel: a magyar társadalom általánosságban véve rasszista és idegengyűlölő. És pont ezért fogékony azokra a bűnbakképző gyűlöletbeszédekre, amelyek elvonják a figyelmét a valódi problémáktól.