A Nagy Fafilm

Az egzotikus filmeket kínáló dokucsatornákon nem véletlenül láthatunk főként amerikai, francia és angol filmeket: ezekben az országokban a filmesek kapnak elég támogatást, hogy távoli tájakra utazzanak, míg Magyarországon ez csak a kiváltságos keveseknek – például az On the spot készítőinek – adatik meg (tegyük hozzá, nekik megérdemelten). A magyar dokumentumfilmesnek be kell érnie kisebb, közelebbi témákkal. Molnár Attila Dávid még az átlagnál is jobban leredukálta igényeit: filmje egyetlen fáról, a Gerecsében található óriás tölgyről szól.

Ilyen szűk és közeli témáról sokkal nehezebb izgalmas filmet készíteni, mint mondjuk az afrikai szavannákról, tehát sokkal több szakmai tudás is kell hozzá. Molnár merít is a nagy klasszikusokból, leginkább a Mikrokozmoszból és Sivatagi show-ból: a hernyó-divatbemutató egyértelmű párhuzam Jamie Uys filmjével, de az is, ahogyan az ember részévé válik a történetnek. Míg számos természetfilm úgy tesz, mintha ember-nem-járta helyen játszódna, vagy az embereket csak kívülálló szakértőként vonja be, Molnár (akárcsak Uys) számára ők is ugyanolyan szerves és szórakoztató részei a környezetnek, mint a növények és állatok: ugyanolyan jót derülünk a lombkoronában bőrig ázó természetfilmesen, mint az általa felerősített köteleken akrobatikázó pelén. Ezt hívjuk az antropológiában holisztikus szemléletnek: teljességében szemlélni a vizsgálat tárgyát.

Nem véletlenül jutott eszembe az antropológia mint párhuzam, hiszen ott is azt látjuk, hogy míg egyeseknek vannak forrásai izgalmas törzsekhez utazni terepmunkára, mások ezt már csak anyagi okokból sem tehetnék. De nemcsak ezért választja valaki azt, hogy a saját társadalmát kutassa. Ahogyan a Nagy Fafilm is egy hétköznapi témában találja meg a különlegeset, az antropológus is azt mutatja meg, hogy mindennapi tevékenységeink mögött milyen kulturális elemek húzódnak meg, és új fénybe helyezi azokat. És ahogyan készülhet doku egyetlen fáról, egy antropológiai tanulmány is bemutathat egy kultúrát egyetlen ember történetén keresztül (egy szép példa erre Bakó Boglárka: Zsuzska, a rossz című írása). Persze nem azért csinálja egyik sem, hogy szakmai tudásával villogjon. Saját természeti és emberi környezetünk jobb megértése segíthet abban, hogy jobbá tudjuk azt tenni saját munkánkkal, de legalábbis értékelni a sokszínűségét. Úgyhogy a Travel Channel helyett tessék szépen a hétköznapi világunkról szóló dokukat nézni, érdemes.

Jonas Jonasson: Analfabeten som kunde räkna (Az analfabéta, aki tudott számolni)

Valamikor a történet elején Nombekót, a fiatal fekete lányt elüti egy autó. Pechjére mindez Dél-Afrikában történik az apartheid idején, ezért aztán a bíróság nem az (amúgy holtrészeg) gázolót ítéli büntetésre, hanem őt magát, amiért volt pofája egy fehér ember autója előtt mászkálni.

A svéd olvasó persze harsányan röhög, és magában gratulál Jonas Jonassonnak, amiért ilyen abszurd poénnal illusztrálta a rasszizmus működését. Pedig magyar szemszögből nézve Nombeko esete egyáltalán nem irrealisztikus. Mi olyan országban élünk, ahol a hajléktalant börtönbüntetésre ítélik, amiért nincs lakása; ahol a diákokat tanulmányaik elvégzése után nem engedik külföldre, bár itthon meg nem találnak állást; ahol a legtöbb család hétvégi programja a közös bevásárlás vagy a tévénézés (és sejthető, hogy az előbbi során kommunikálnak többet), a politikusok mégis azzal akarnak jót tenni a családoknak, hogy megszüntetik a boltok vasárnapi nyitvatartását.

Ha Jonas Jonasson netán olvassa ezt a posztot (mondjuk googletranslate-tel), ajánlom neki, hogy vizsgálja meg egy kicsit a magyar valóságot. Kevés munkával is nagyszerű abszurd regényt tudna írni belőle.

Johnny Cash: A Boy Named Sue

https://www.youtube.com/watch?v=WOHPuY88Ry4

***SPOILER!***
Bár a dalt egyszer egy transznemű Facebook-csoportban osztotta meg valaki, főszereplője egyáltalán nem transz. Egyszerűen csak megszívta, mert apja (vélhetően vicces kedvében) fiú létére lánynevet adott neki. Egész életét arra teszi fel, hogy megkeresse az apját és bosszút álljon rajta. Mikor végre megtalálja, az apa elárulja a névadás valódi okát: azt akarta, hogy fia megedződjön az élet nehézségeivel szemben azáltal, hogy kiskorától fogva folyamatosan harcolnia kell. Apuka, bár nem volt genderológus, láthatóan tisztában volt a társadalom heteronormativitásával és azzal, hogy a nemi szerepek bármilyen fajta áthágása súlyosabb szankciókat von maga után, mint bármilyen más határsértés, különösen a férfiak számára (nem véletlen, hogy Johnny Cash nem írta meg a ballada női változatát, monjuk ’A Girl named Paul’ címmel).


Számomra két momentum érdekes a történetben. Az egyik, hogy Sue simán megúszná az összes vegzálást, ha egyszerűen letagadná a nevét vagy valamilyen alternatív becenevet használna helyette, mint a Pi élete főszereplője. De Sue ezt éppúgy nem teszi meg, mint ahogy a még születési nemükben élő és abból nem kirívó transzszexuálisok vagy a heterónak kinéző meleg nők és férfiak is gyakran előbújnak olyankor is, amikor ez veszélyt jelenthet rájuk. Sue számára a neve éppoly központi része az identitásának, mint egy transznak a választott neme vagy egy meleg/leszbikus embernek a szexuális orientációja. Ez a párhuzam magyarázatot adhat azoknak, akik felől az LMBTQ emberek élhetnek, ahogy csak akarnak, de minek mondják el? Nos, pont azért, amiért Sue – és tegyük hozzá, az emberek többsége – nem hazudik a nevével kapcsolatban: mert énjének alapvető része, és ha nem mondaná meg, a vele találkozó emberek valaki mást ismernének meg.

A másik érdekesség, hogy Sue fékezhetetlen gyűlölete az apja iránt valamelyest enyhül ugyan a magyarázat hatására, de a dal végén elmondja: ő ugyan soha nem fog lánynevet adni a fiának. Hasonlóképpen sok melegtől és leszbikustól hallottam: nem szeretné, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódjon, hogy ne kelljen azokat a szenvedéseket átélnie, mint neki magának. Egy cseh tanulmányban a leszbikus anyukák büszkélkednek vele, hogy óvodás kislányuk milyen heteró, folyton a magassarkú cipőket próbálja. Persze szép, hogy valaki meg akarja védeni a gyerekét, de azt gondolom: ha már x darab gyereknek saját neme iránti vágyakkal kell születnie, jobban járnak, ha azonos nemű szülőkhöz születnek, akik ugyanezt átélték és megfelelően tudják őket támogatni (persze tudom, az elosztás nem egészen így megy, de mivel a statisztikák szerint nagyjából konstans az azonos nemű partnereket választók aránya minden társadalomban és történelmi korban, annyira nem elszállt ez a megközelítés). Ugyanakkor az ilyen szülők valójában azt mondják: a többségtől eltérő szexualitásuk több szenvedést, mint örömet okozott nekik. Nem tagadom persze, hogy egy heteronormatív társadalomban eltérő szexuális orientációval felnőni nagyon nehéz. De visszatekintve én úgy gondolom, nagyon sokat köszönhetek ennek a helyzetemnek. Biztos, hogy heteroszexuálisként kevesebb önismeret és társadalmi tudatosság volna bennem, és persze nagyon sok pozitív (nemcsak szexuális) élményből is kimaradtam volna. Akárcsak Sue apja, úgy gondolom, a „másság” megerősített és sokat adott nekem. Szóval nem, kedves Sue és leszbikus anyukák, nem gondolom, hogy az lenne a legjobb a gyerekemnek, ha teljesen belesimulna a heteronormatív átlagba.

Terápia I. évad 6. rész

A rendelőben – amely, mint megfigyelhettük, a családi ház egy leválasztott része – eldugul a vécé. És persze pont ilyenkor kell a nyavalyás kliensnek pisilnie! Persze megtehetné, hogy átmegy a ház lakórészébe és az ottani vécét használja, a terapeuta azonban tiltakozik. Ő azt szereti, ha kliensei megmaradnak a rendelőrészben és vécére is ott mennek. Csakhogy most éppen nem tudnak, ezért mindenki megakad, beleértve a pisit.

A munkahely és az otthon szétválasztása sokak számára fontos, és frusztráló, ha nem sikerül. Volt könyvelőm szenvedett attól, hogy lakása egyben az irodája is, mert így elvesztette otthon jellegét. Mások megoldásokat keresnek: volt portugáltanárom például szülei lakásában megtartotta saját szobáját és ott tanított, de már nem ott lakott, és olyan lányt is ismertem, aki külön lakást bérelt ki kifejezetten azért, hogy abban pilatest tarthasson (egyénileg). Másokat viszont egyáltalán nem zavar, ha a kliens átsétál a lakásukon a rendelőhöz, vagy a tanítvány gyerekei játékait kerülgeti a nappaliban.

A munka és az otthon kettéválasztása mögött az az elképzelés áll, hogy otthon nem dolgozunk – pedig a házimunka is munka, vagyis a nagyon gazdagok, a nős férfiak és a kisgyerekek egy részét kivéve mindenkinek kell otthon dolgoznia (sőt akár a nagyon gazdagoknak is, ha a házimunka menedzselését tekintjük). Mivel a házimunka nagy része továbbra is női feladat, az otthon kontra munka elmélet leginkább a nők munkájának egy jelentős részét veszi semmibe.

Az otthon ráadásul a családnak és a barátoknak van fenntartva, szemben a formális kapcsolatokkal. Csakhogy ezek sem kettéválaszthatók: mi a helyzet a baráttá váló kollégákkal vagy a magántanítványnak jelentkező barátokkal? Egyre gyakoribb, hogy a munkahely is „nagy család”-ként aposztrofálja magát és családias hangulatot próbál teremteni (akár a munka rovására, mint mikor az irodába behozott kutya vagy gyerek folyamatosan zavarja a többieket). A kisvállalkozások nagy része viszont lakásban működik. Szóval fizikailag is átjárhatóak a munka és a magánélet terei.

Az is felvethető, hogy otthon a kellemes dolgokkal foglalkozunk, míg a keresőmunka kellemetlen kötelesség. Pedig nagyon sok ember szereti a munkáját, ami gyakran élvezetesebb, mint a házimunka (én ezerszer inkább tolmácsolok egy érdekes konferencián mint takarítom a konyhát). Meg hát lehet nagyon unalmas vagy kellemetlen olyasmi is, amit nem tekintünk munkának, például udvarias képpel végigülni egy halálosan unalmas családi ebédet. Nem is szólva a családjuk által el nem fogadott LMBTQ fiatalokról vagy a családon belüli erőszak áldozatairól: számukra az otthon egyenesen veszélyes lehet.

Mindezzel persze nem tagadom az otthon jelentőségét – a hajléktalanok a megmondhatói, milyen bizonytalanságot teremt, ha nincs hely, ahova az ember tartozhat. De az otthon köré megalkotott mítosz következményeképp gyakran nem vesszük észre a családi hatalmi játszmákat, a bántalmazást vagy akár csak a nőkre nehezedő otthoni teendőket. Ezeknek a figyelembe vételével már sokkal kisebb a kontraszt otthon és munkahely között.

Mondjon le Vida Ildikó

Előrebocsátom, hogy nem szeretem Vida Ildikót, és nemcsak azért, mert még szegény angoltanárok se profitálhattak belőle. És szerintem is monnyonle. Rendkívül zavart viszont, hogy a tüntetésen olyan transzparenseket láttam, hogy "Please bitch" meg "Otthon is hazudsz, Ildikó?" Amikor férfi politikusok ellen volt tüntetés (pl. tavaly "Ki az a Lázár János?" címen), nem láttam transzparenseket, amelyek a politikus nemi hovatartozását kritizálnák, vagy azt asszociálnák őt specifikusan férfi terekkel ("Mit szólnak majd az ökörkörben?"). A férfi politikus politikusként van jelen még ellenségei számára is, a női közszereplő viszont nőként, illetve annak megvetett formáiban (hazug feleség/kurva). És ez éppannyira nem oké, mint a netadós tüntetésen arról beszélni, hogy milyen "államférfiakat" tisztelünk (vélhetően az illető női közszereplőket nem tart tiszteletre méltónak).

Többen örülnek annak, hogy alakul az új ellenzék. És mondjuk én is, de még jobban örülnék, ha ebben az új ellenzékben nem látnám ugyanazt a szexizmust, mint a hatalom képviselőinél.

Aaltra

Ezek a csávók bizony igen szemetek, és ez nem változik meg akkor sem, amikor kerekesszékbe kerülnek. Lopnak, csalnak, hazudnak, visszaélnek a nekik segítők jóságával. Igaz, ők is kapnak bőven, de szemétkedéseik mégsem tekinthetők társadalmi igazságtételnek, hiszen saját sorstársaikkal is kicsesznek. Hiába szeretnénk igazolást találni cselekedeteikre, a tény az, hogy a két csávó egyszerűen önző, egyetlen életcéljuk mások, különösen egymás, szívatása.

Érdekesebb az a kérdés, hogy miért is próbálnánk igazolást keresni nekik. Szerintem nemcsak arról van itt szó, hogy az embert alapvetően jónak szeretnénk hinni. A fogyatékkal élőket hajlamosak vagyunk ártatlan áldozatoknak tekinteni, mintha ez igazolná az irántuk való segítőkészségünket és empátiánkat. (Ugyanez az attitűd érhető tetten abban a hozzáállásban, hogy a vérátömlesztés útján HIV-fertőzötté vált emberek sajnálatot érdemelnek, de aki védekezés nélküli szex-szel vagy fertőzött tűtől kapta el a vírust, az maga tehet róla, ezért ne számítson szánalomra.) A filmbéli fickók egyrészt már lebénulásukban sem teljesen ártatlanok, másrészt ügyeskedésük egyáltalán nem egy áldozatot juttat az eszünkbe. És ami a legfontosabb: tetteikkel újra és újra elidegenítik maguktól az alapból esetleg empatikus nézőt.

Radics Péter abban az interjújában, amelyben magyar tévés személyiségként először bújt elő mint meleg, azt mondta: örül a másságának, mert így sokkal többet kell teljesítenie az elfogadásért. Abban igaza volt, hogy a kisebbségek tagjai számára sokkal magasabb a mérce, de kérdés, hogy tényleg örülnünk kell-e ennek. Miért kötelező rögtön angyallá változnia valakinek csak azért, mert kerekesszékbe kerül vagy felvállalja a melegségét? Azt gondolnám, hogy egy kisebbség tagját ugyanannyi empátia illet meg, mint bárki mást. Nem több, de nem is kevesebb.

Tedd magad szabaddá!

Ahhoz képest, hogy ez volt a tüntetés témája, nem sokan dobtak fel ötleteket, hogy hogyan tehetnénk szabaddá magunkat. Az egyik ilyen kivétel volt Varga Attila az UCCU-tól. "Tedd magad szabaddá azáltal, hogy segítesz egy másik embernek szabaddá tenni magát!"

Ez a mondat látszólag anakronisztikus, de mégsem az. Vannak, akik számára nem kérdés, mi kellene ahhoz, hogy szabadnak érezhessék magukat. Ha valaki az utcán kényszerül aludni (például azért, mert meggondolatlanul úgy döntött, ma lezuhanyozik, és ezzel kimerítette a neki járó napi hajléktalan-ellátást), vagy bőrszíne miatt automatikusan kisegítő osztályba kerül, vagy nem fogadhatja örökbe azonos nemű párja gyerekét, az konkrét jogszabályoktól és politikai döntésektől szenved, szabadságát tehát ezek megváltoztatása jelentené. A tüntetésen azonban feltételezésem szerint többen voltak átlagos középosztálybeli emberek, akik nem tudtak volna ilyen egyértelmű hátrányokat felmutatni saját életükre vonatkozóan: persze sok törvény érinti hátrányosan őket, de nem olyan mértékben, hogy alapvető szabadságukat veszélyeztetné. Így viszont nehezebb saját helyzetükben lényeges változást elérniük. Ugyanakkor ők azok, akik sokkal többet tehetnek az elesettekért, mint az elesettek maguk. Nem kell feltétlenül nagy dolgokban gondolkozni. Ha veszünk egy Fedél nélkült, talán nekünk köszönhetően lesz a terjesztőnek pénze ennivalót venni, és ezzel hozzájárultunk a szabadsága növeléséhez. Az, ha csináltatunk egy rámpát az üzletünk bejáratához, letétbe veszünk kávét, üdítőt vagy éppen macskakaját, netán önkéntes munkában enyhítjük egy idős ember magányát, nem váltja meg a világot vagy hozza vissza a demokráciát, de egy vagy több ember életminőségén javíthat. És hogy a Talmudot idézzem: aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg.

Aki tehát nem tudott választ adni a kérdésre, hogyan teheti magát szabaddá, ne csüggedjen. Nézzen csak körül: bőven van olyan ügy, amelynek szolgálatában szabaddá tehet másokat és rajtuk keresztül önmagát is.