A rendelőben – amely, mint megfigyelhettük, a családi ház egy leválasztott része – eldugul a vécé. És persze pont ilyenkor kell a nyavalyás kliensnek pisilnie! Persze megtehetné, hogy átmegy a ház lakórészébe és az ottani vécét használja, a terapeuta azonban tiltakozik. Ő azt szereti, ha kliensei megmaradnak a rendelőrészben és vécére is ott mennek. Csakhogy most éppen nem tudnak, ezért mindenki megakad, beleértve a pisit.
A munkahely és az otthon szétválasztása sokak számára fontos, és frusztráló, ha nem sikerül. Volt könyvelőm szenvedett attól, hogy lakása egyben az irodája is, mert így elvesztette otthon jellegét. Mások megoldásokat keresnek: volt portugáltanárom például szülei lakásában megtartotta saját szobáját és ott tanított, de már nem ott lakott, és olyan lányt is ismertem, aki külön lakást bérelt ki kifejezetten azért, hogy abban pilatest tarthasson (egyénileg). Másokat viszont egyáltalán nem zavar, ha a kliens átsétál a lakásukon a rendelőhöz, vagy a tanítvány gyerekei játékait kerülgeti a nappaliban.
A munka és az otthon kettéválasztása mögött az az elképzelés áll, hogy otthon nem dolgozunk – pedig a házimunka is munka, vagyis a nagyon gazdagok, a nős férfiak és a kisgyerekek egy részét kivéve mindenkinek kell otthon dolgoznia (sőt akár a nagyon gazdagoknak is, ha a házimunka menedzselését tekintjük). Mivel a házimunka nagy része továbbra is női feladat, az otthon kontra munka elmélet leginkább a nők munkájának egy jelentős részét veszi semmibe.
Az otthon ráadásul a családnak és a barátoknak van fenntartva, szemben a formális kapcsolatokkal. Csakhogy ezek sem kettéválaszthatók: mi a helyzet a baráttá váló kollégákkal vagy a magántanítványnak jelentkező barátokkal? Egyre gyakoribb, hogy a munkahely is „nagy család”-ként aposztrofálja magát és családias hangulatot próbál teremteni (akár a munka rovására, mint mikor az irodába behozott kutya vagy gyerek folyamatosan zavarja a többieket). A kisvállalkozások nagy része viszont lakásban működik. Szóval fizikailag is átjárhatóak a munka és a magánélet terei.
Az is felvethető, hogy otthon a kellemes dolgokkal foglalkozunk, míg a keresőmunka kellemetlen kötelesség. Pedig nagyon sok ember szereti a munkáját, ami gyakran élvezetesebb, mint a házimunka (én ezerszer inkább tolmácsolok egy érdekes konferencián mint takarítom a konyhát). Meg hát lehet nagyon unalmas vagy kellemetlen olyasmi is, amit nem tekintünk munkának, például udvarias képpel végigülni egy halálosan unalmas családi ebédet. Nem is szólva a családjuk által el nem fogadott LMBTQ fiatalokról vagy a családon belüli erőszak áldozatairól: számukra az otthon egyenesen veszélyes lehet.
Mindezzel persze nem tagadom az otthon jelentőségét – a hajléktalanok a megmondhatói, milyen bizonytalanságot teremt, ha nincs hely, ahova az ember tartozhat. De az otthon köré megalkotott mítosz következményeképp gyakran nem vesszük észre a családi hatalmi játszmákat, a bántalmazást vagy akár csak a nőkre nehezedő otthoni teendőket. Ezeknek a figyelembe vételével már sokkal kisebb a kontraszt otthon és munkahely között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése