Ezek a csávók bizony igen szemetek, és ez nem változik meg akkor sem, amikor kerekesszékbe kerülnek. Lopnak, csalnak, hazudnak, visszaélnek a nekik segítők jóságával. Igaz, ők is kapnak bőven, de szemétkedéseik mégsem tekinthetők társadalmi igazságtételnek, hiszen saját sorstársaikkal is kicsesznek. Hiába szeretnénk igazolást találni cselekedeteikre, a tény az, hogy a két csávó egyszerűen önző, egyetlen életcéljuk mások, különösen egymás, szívatása.
Érdekesebb az a kérdés, hogy miért is próbálnánk igazolást keresni nekik. Szerintem nemcsak arról van itt szó, hogy az embert alapvetően jónak szeretnénk hinni. A fogyatékkal élőket hajlamosak vagyunk ártatlan áldozatoknak tekinteni, mintha ez igazolná az irántuk való segítőkészségünket és empátiánkat. (Ugyanez az attitűd érhető tetten abban a hozzáállásban, hogy a vérátömlesztés útján HIV-fertőzötté vált emberek sajnálatot érdemelnek, de aki védekezés nélküli szex-szel vagy fertőzött tűtől kapta el a vírust, az maga tehet róla, ezért ne számítson szánalomra.) A filmbéli fickók egyrészt már lebénulásukban sem teljesen ártatlanok, másrészt ügyeskedésük egyáltalán nem egy áldozatot juttat az eszünkbe. És ami a legfontosabb: tetteikkel újra és újra elidegenítik maguktól az alapból esetleg empatikus nézőt.
Radics Péter abban az interjújában, amelyben magyar tévés személyiségként először bújt elő mint meleg, azt mondta: örül a másságának, mert így sokkal többet kell teljesítenie az elfogadásért. Abban igaza volt, hogy a kisebbségek tagjai számára sokkal magasabb a mérce, de kérdés, hogy tényleg örülnünk kell-e ennek. Miért kötelező rögtön angyallá változnia valakinek csak azért, mert kerekesszékbe kerül vagy felvállalja a melegségét? Azt gondolnám, hogy egy kisebbség tagját ugyanannyi empátia illet meg, mint bárki mást. Nem több, de nem is kevesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése