Johnny Cash: A Boy Named Sue

https://www.youtube.com/watch?v=WOHPuY88Ry4

***SPOILER!***
Bár a dalt egyszer egy transznemű Facebook-csoportban osztotta meg valaki, főszereplője egyáltalán nem transz. Egyszerűen csak megszívta, mert apja (vélhetően vicces kedvében) fiú létére lánynevet adott neki. Egész életét arra teszi fel, hogy megkeresse az apját és bosszút álljon rajta. Mikor végre megtalálja, az apa elárulja a névadás valódi okát: azt akarta, hogy fia megedződjön az élet nehézségeivel szemben azáltal, hogy kiskorától fogva folyamatosan harcolnia kell. Apuka, bár nem volt genderológus, láthatóan tisztában volt a társadalom heteronormativitásával és azzal, hogy a nemi szerepek bármilyen fajta áthágása súlyosabb szankciókat von maga után, mint bármilyen más határsértés, különösen a férfiak számára (nem véletlen, hogy Johnny Cash nem írta meg a ballada női változatát, monjuk ’A Girl named Paul’ címmel).


Számomra két momentum érdekes a történetben. Az egyik, hogy Sue simán megúszná az összes vegzálást, ha egyszerűen letagadná a nevét vagy valamilyen alternatív becenevet használna helyette, mint a Pi élete főszereplője. De Sue ezt éppúgy nem teszi meg, mint ahogy a még születési nemükben élő és abból nem kirívó transzszexuálisok vagy a heterónak kinéző meleg nők és férfiak is gyakran előbújnak olyankor is, amikor ez veszélyt jelenthet rájuk. Sue számára a neve éppoly központi része az identitásának, mint egy transznak a választott neme vagy egy meleg/leszbikus embernek a szexuális orientációja. Ez a párhuzam magyarázatot adhat azoknak, akik felől az LMBTQ emberek élhetnek, ahogy csak akarnak, de minek mondják el? Nos, pont azért, amiért Sue – és tegyük hozzá, az emberek többsége – nem hazudik a nevével kapcsolatban: mert énjének alapvető része, és ha nem mondaná meg, a vele találkozó emberek valaki mást ismernének meg.

A másik érdekesség, hogy Sue fékezhetetlen gyűlölete az apja iránt valamelyest enyhül ugyan a magyarázat hatására, de a dal végén elmondja: ő ugyan soha nem fog lánynevet adni a fiának. Hasonlóképpen sok melegtől és leszbikustól hallottam: nem szeretné, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódjon, hogy ne kelljen azokat a szenvedéseket átélnie, mint neki magának. Egy cseh tanulmányban a leszbikus anyukák büszkélkednek vele, hogy óvodás kislányuk milyen heteró, folyton a magassarkú cipőket próbálja. Persze szép, hogy valaki meg akarja védeni a gyerekét, de azt gondolom: ha már x darab gyereknek saját neme iránti vágyakkal kell születnie, jobban járnak, ha azonos nemű szülőkhöz születnek, akik ugyanezt átélték és megfelelően tudják őket támogatni (persze tudom, az elosztás nem egészen így megy, de mivel a statisztikák szerint nagyjából konstans az azonos nemű partnereket választók aránya minden társadalomban és történelmi korban, annyira nem elszállt ez a megközelítés). Ugyanakkor az ilyen szülők valójában azt mondják: a többségtől eltérő szexualitásuk több szenvedést, mint örömet okozott nekik. Nem tagadom persze, hogy egy heteronormatív társadalomban eltérő szexuális orientációval felnőni nagyon nehéz. De visszatekintve én úgy gondolom, nagyon sokat köszönhetek ennek a helyzetemnek. Biztos, hogy heteroszexuálisként kevesebb önismeret és társadalmi tudatosság volna bennem, és persze nagyon sok pozitív (nemcsak szexuális) élményből is kimaradtam volna. Akárcsak Sue apja, úgy gondolom, a „másság” megerősített és sokat adott nekem. Szóval nem, kedves Sue és leszbikus anyukák, nem gondolom, hogy az lenne a legjobb a gyerekemnek, ha teljesen belesimulna a heteronormatív átlagba.

Terápia I. évad 6. rész

A rendelőben – amely, mint megfigyelhettük, a családi ház egy leválasztott része – eldugul a vécé. És persze pont ilyenkor kell a nyavalyás kliensnek pisilnie! Persze megtehetné, hogy átmegy a ház lakórészébe és az ottani vécét használja, a terapeuta azonban tiltakozik. Ő azt szereti, ha kliensei megmaradnak a rendelőrészben és vécére is ott mennek. Csakhogy most éppen nem tudnak, ezért mindenki megakad, beleértve a pisit.

A munkahely és az otthon szétválasztása sokak számára fontos, és frusztráló, ha nem sikerül. Volt könyvelőm szenvedett attól, hogy lakása egyben az irodája is, mert így elvesztette otthon jellegét. Mások megoldásokat keresnek: volt portugáltanárom például szülei lakásában megtartotta saját szobáját és ott tanított, de már nem ott lakott, és olyan lányt is ismertem, aki külön lakást bérelt ki kifejezetten azért, hogy abban pilatest tarthasson (egyénileg). Másokat viszont egyáltalán nem zavar, ha a kliens átsétál a lakásukon a rendelőhöz, vagy a tanítvány gyerekei játékait kerülgeti a nappaliban.

A munka és az otthon kettéválasztása mögött az az elképzelés áll, hogy otthon nem dolgozunk – pedig a házimunka is munka, vagyis a nagyon gazdagok, a nős férfiak és a kisgyerekek egy részét kivéve mindenkinek kell otthon dolgoznia (sőt akár a nagyon gazdagoknak is, ha a házimunka menedzselését tekintjük). Mivel a házimunka nagy része továbbra is női feladat, az otthon kontra munka elmélet leginkább a nők munkájának egy jelentős részét veszi semmibe.

Az otthon ráadásul a családnak és a barátoknak van fenntartva, szemben a formális kapcsolatokkal. Csakhogy ezek sem kettéválaszthatók: mi a helyzet a baráttá váló kollégákkal vagy a magántanítványnak jelentkező barátokkal? Egyre gyakoribb, hogy a munkahely is „nagy család”-ként aposztrofálja magát és családias hangulatot próbál teremteni (akár a munka rovására, mint mikor az irodába behozott kutya vagy gyerek folyamatosan zavarja a többieket). A kisvállalkozások nagy része viszont lakásban működik. Szóval fizikailag is átjárhatóak a munka és a magánélet terei.

Az is felvethető, hogy otthon a kellemes dolgokkal foglalkozunk, míg a keresőmunka kellemetlen kötelesség. Pedig nagyon sok ember szereti a munkáját, ami gyakran élvezetesebb, mint a házimunka (én ezerszer inkább tolmácsolok egy érdekes konferencián mint takarítom a konyhát). Meg hát lehet nagyon unalmas vagy kellemetlen olyasmi is, amit nem tekintünk munkának, például udvarias képpel végigülni egy halálosan unalmas családi ebédet. Nem is szólva a családjuk által el nem fogadott LMBTQ fiatalokról vagy a családon belüli erőszak áldozatairól: számukra az otthon egyenesen veszélyes lehet.

Mindezzel persze nem tagadom az otthon jelentőségét – a hajléktalanok a megmondhatói, milyen bizonytalanságot teremt, ha nincs hely, ahova az ember tartozhat. De az otthon köré megalkotott mítosz következményeképp gyakran nem vesszük észre a családi hatalmi játszmákat, a bántalmazást vagy akár csak a nőkre nehezedő otthoni teendőket. Ezeknek a figyelembe vételével már sokkal kisebb a kontraszt otthon és munkahely között.

Mondjon le Vida Ildikó

Előrebocsátom, hogy nem szeretem Vida Ildikót, és nemcsak azért, mert még szegény angoltanárok se profitálhattak belőle. És szerintem is monnyonle. Rendkívül zavart viszont, hogy a tüntetésen olyan transzparenseket láttam, hogy "Please bitch" meg "Otthon is hazudsz, Ildikó?" Amikor férfi politikusok ellen volt tüntetés (pl. tavaly "Ki az a Lázár János?" címen), nem láttam transzparenseket, amelyek a politikus nemi hovatartozását kritizálnák, vagy azt asszociálnák őt specifikusan férfi terekkel ("Mit szólnak majd az ökörkörben?"). A férfi politikus politikusként van jelen még ellenségei számára is, a női közszereplő viszont nőként, illetve annak megvetett formáiban (hazug feleség/kurva). És ez éppannyira nem oké, mint a netadós tüntetésen arról beszélni, hogy milyen "államférfiakat" tisztelünk (vélhetően az illető női közszereplőket nem tart tiszteletre méltónak).

Többen örülnek annak, hogy alakul az új ellenzék. És mondjuk én is, de még jobban örülnék, ha ebben az új ellenzékben nem látnám ugyanazt a szexizmust, mint a hatalom képviselőinél.

Aaltra

Ezek a csávók bizony igen szemetek, és ez nem változik meg akkor sem, amikor kerekesszékbe kerülnek. Lopnak, csalnak, hazudnak, visszaélnek a nekik segítők jóságával. Igaz, ők is kapnak bőven, de szemétkedéseik mégsem tekinthetők társadalmi igazságtételnek, hiszen saját sorstársaikkal is kicsesznek. Hiába szeretnénk igazolást találni cselekedeteikre, a tény az, hogy a két csávó egyszerűen önző, egyetlen életcéljuk mások, különösen egymás, szívatása.

Érdekesebb az a kérdés, hogy miért is próbálnánk igazolást keresni nekik. Szerintem nemcsak arról van itt szó, hogy az embert alapvetően jónak szeretnénk hinni. A fogyatékkal élőket hajlamosak vagyunk ártatlan áldozatoknak tekinteni, mintha ez igazolná az irántuk való segítőkészségünket és empátiánkat. (Ugyanez az attitűd érhető tetten abban a hozzáállásban, hogy a vérátömlesztés útján HIV-fertőzötté vált emberek sajnálatot érdemelnek, de aki védekezés nélküli szex-szel vagy fertőzött tűtől kapta el a vírust, az maga tehet róla, ezért ne számítson szánalomra.) A filmbéli fickók egyrészt már lebénulásukban sem teljesen ártatlanok, másrészt ügyeskedésük egyáltalán nem egy áldozatot juttat az eszünkbe. És ami a legfontosabb: tetteikkel újra és újra elidegenítik maguktól az alapból esetleg empatikus nézőt.

Radics Péter abban az interjújában, amelyben magyar tévés személyiségként először bújt elő mint meleg, azt mondta: örül a másságának, mert így sokkal többet kell teljesítenie az elfogadásért. Abban igaza volt, hogy a kisebbségek tagjai számára sokkal magasabb a mérce, de kérdés, hogy tényleg örülnünk kell-e ennek. Miért kötelező rögtön angyallá változnia valakinek csak azért, mert kerekesszékbe kerül vagy felvállalja a melegségét? Azt gondolnám, hogy egy kisebbség tagját ugyanannyi empátia illet meg, mint bárki mást. Nem több, de nem is kevesebb.

Tedd magad szabaddá!

Ahhoz képest, hogy ez volt a tüntetés témája, nem sokan dobtak fel ötleteket, hogy hogyan tehetnénk szabaddá magunkat. Az egyik ilyen kivétel volt Varga Attila az UCCU-tól. "Tedd magad szabaddá azáltal, hogy segítesz egy másik embernek szabaddá tenni magát!"

Ez a mondat látszólag anakronisztikus, de mégsem az. Vannak, akik számára nem kérdés, mi kellene ahhoz, hogy szabadnak érezhessék magukat. Ha valaki az utcán kényszerül aludni (például azért, mert meggondolatlanul úgy döntött, ma lezuhanyozik, és ezzel kimerítette a neki járó napi hajléktalan-ellátást), vagy bőrszíne miatt automatikusan kisegítő osztályba kerül, vagy nem fogadhatja örökbe azonos nemű párja gyerekét, az konkrét jogszabályoktól és politikai döntésektől szenved, szabadságát tehát ezek megváltoztatása jelentené. A tüntetésen azonban feltételezésem szerint többen voltak átlagos középosztálybeli emberek, akik nem tudtak volna ilyen egyértelmű hátrányokat felmutatni saját életükre vonatkozóan: persze sok törvény érinti hátrányosan őket, de nem olyan mértékben, hogy alapvető szabadságukat veszélyeztetné. Így viszont nehezebb saját helyzetükben lényeges változást elérniük. Ugyanakkor ők azok, akik sokkal többet tehetnek az elesettekért, mint az elesettek maguk. Nem kell feltétlenül nagy dolgokban gondolkozni. Ha veszünk egy Fedél nélkült, talán nekünk köszönhetően lesz a terjesztőnek pénze ennivalót venni, és ezzel hozzájárultunk a szabadsága növeléséhez. Az, ha csináltatunk egy rámpát az üzletünk bejáratához, letétbe veszünk kávét, üdítőt vagy éppen macskakaját, netán önkéntes munkában enyhítjük egy idős ember magányát, nem váltja meg a világot vagy hozza vissza a demokráciát, de egy vagy több ember életminőségén javíthat. És hogy a Talmudot idézzem: aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg.

Aki tehát nem tudott választ adni a kérdésre, hogyan teheti magát szabaddá, ne csüggedjen. Nézzen csak körül: bőven van olyan ügy, amelynek szolgálatában szabaddá tehet másokat és rajtuk keresztül önmagát is.

Jane Goodall utazása

Megdöbbentő és megindító nézni Jane Goodallt – akár ma, akár fiatalkori felvételein – a csimpánzok között. Csendesen, kedvesen beszél velük, végtelen türelmet mutat irántuk; olykor az ő hangjelzéseikkel és gesztusaikkal kommunikál, hogy megértesse magát velük, de egyáltalán nem mindig. Úgy képes beleélni magát a másik lény helyzetébe, hogy közben nem adja fel saját egyediségét. És a csimpánzok ezt tiszteletben is tartják, ugyanakkor kíváncsiak lesznek rá, és félelmeiket legyőzve közeledni mernek. A jelenet hasonlít ahhoz, mint amikor én egy ismeretlen cicát próbálok megszelídíteni – azzal a különbséggel, hogy ezek vadállatok (bár mondjuk a macska is félig-meddig) és nem szoktak hozzá az emberek jelenlétéhez, legalábbis ilyen formában (ez a cicákra csak néhány helyen igaz, például Portugáliában, ahol nem-saját macskát nem szokás simogatni). Jane Goodall ráébreszt minket arra, hogy a vadállat és az ember közötti szakadék egyáltalán nem olyan mély és áthidalhatatlan, mint gondolnánk. Csak meg kell tennünk az első lépést azzal, hogy türelemmel és empátiával közelítünk; lehet, hogy a következőt már ők teszik meg.

Jane Goodall azonban mindezt nemcsak az állatok felé tudja, hanem az emberek felé is. Azokban a jelenetekben, amelyekben a Jane Goodall intézet világszerte működő környezetvédő és humanitárius projektjeit látogatja végig, ugyanolyan érdeklődéssel és türelemmel fordul az afrikai menekültek, a diáklap kisiskolás újságírója vagy az ENSZ főtitkára felé. Beszélgetései az erőszakmentes kommunikáció magasiskolája: érzelmekre reagál és érzelmeket fejez ki. Akárcsak a csimpánzoknál, igyekszik megérteni a másik fél közegét és helyzetét, aztán ennek megfelelően megteszi az első lépést, és van türelme kivárni a választ. Projektjeit és kommunikációját adaptálja a helyzethez, amelyben a másik van.

Nem sok olyan embert látok, aki képes türelemmel és empátiával közelíteni egy állathoz (nem pedig mondjuk „jaj, de cuki kutyus!” felkiáltással lerohanni). De olyat még kevesebbet, akik ugyanilyen türelmet és empátiát tanúsítanak embertársaik iránt is. Azt hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy az állatok „mások”, és elmagyarázzuk gyerekeinknek, hogy miért csóválja a farkát a kutya és miért nem szabad visszafelé simogatni. Odáig már nem jutunk el, hogy a másik ember is „más”: egyazon fajba tartozunk, esetleg egy helyen élünk és egy nyelvet beszélünk, mégis számos olyan tulajdonságunk és élettapasztalatunk van, amelyek megnehezíthetik az egymás közti kommunikációt. Javaslom mindenkinek, hogy nézzen felvételeket Jane Goodallről a csimpánzok között. Valahogy így kéne közelíteni a másik emberhez is: megőrizve saját egyediségünket, de megengedve neki is a sajátját, egymáshoz igazított kommunikációval valahol a közös zónában.

Sue Townsend: Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek – Nigel

Nigel, Adrian gyerekkori barátja megvakul, így nagy örömömre több kötetnyi csaknem teljes távolléte után ismét jelentős szerepet játszik a történetben. Jelentős szerepe természetesen az, hogy vaksága révén különböző poénokkal bővüljön a sztori. Adriannek ugyanis halvány fogalma sincs arról, hogyan kell egy vak emberrel viselkedni. Időnként úgy kezeli Nigelt, mintha mindenben segítségre szorulna: például amikor beülteti a taxiba, megmondja helyette a sofőrnek a címet. Máskor mintha teljesen megfeledkezne Nigel speciális helyzetéről, például amikor megkérdezi tőle, hogy nézett ki a pasi, akivel összejött. Olyan is előfordul, hogy direkt nem segít Nigelnek, amikor az igényelné, mert azt olvasta valahol, hogy a vakok utálják, ha körülugrálják őket.

Aki nincs személyes kapcsolatban egy speciális igényű kisebbséggel, gyakran olvasmányaiból tájékozódik afelől, hogyan is kéne velük viselkedni, és ez persze vezethet problémákhoz. Na de Adrian elvileg ismeri Nigelt, nem kellene, hogy könyvekből ismerje meg a vakok igényeit. Mégis ezt teszi, inkább, mint hogy magát Nigelt kérdezné. Talán attól fél, hogy túl személyeset vagy bántót kérdez, talán attól, hogy Nigel lehülyézi, amiért még ezt se tudja (ezt mondjuk kinézem belőle). Az Allport-féle szép elmélet, hogy aki személyesen ismer kisebbséghez tartozó embereket, az megismeri a helyzetüket és nem lesz előítéletes irányukban, nem áll meg a lábán olyankor, ha ez az ismeretség nem párosul őszinte kommunikációval.

Az élő könyvtár képzésén merült fel az a gondolat: az a jó ezekben a beszélgetésekben, hogy az olvasók olyasmit is megkérdezhetnek a „könyvként” szolgáló kisebbségi emberektől, amit hétköznapi helyzetben ugyanezen kisebbséghez tartozó ismerőseiktől esetleg nem mernének. Ez egész jól megoldja az Adrian-Nigel jellegű konfliktusokat, amennyiben a többségi embernek lehetősége van egy ilyen élő könyvtáron részt venni. De hát tudjuk, hogy ez a lehetőség elég kevesekre korlátozódni. Lehet, hogy inkább mégis beszélgetnünk kéne ismerőseinkkel, és nyíltan megkérdezni tőlük, igényt tartanak-e speciális bánásmódra és ha igen, miben. Azoknak valószínűleg agyukra fog menni, amikor 25-ször kell ugyanazt elmagyarázniuk különböző embereknek, viszont ha ezen túlestek, megspórolnak maguknak egy csomó idegesítő szituációt és konfliktust.