Kristi interszexuális, de sokáig nem tudta, hogy különbözik a többi lánytól, mert egyszerűen fogalma sem volt, hogy néz ki egy „szabályos” női nemi szerv. Igazából első nőkapcsolata során szembesült ezzel, és ennek kapcsán tudta meg azt is, hogy ő nem 100%-ban nőnek született.
Elég sokkoló, hogy egy huszonévesnek tűnő, lánynak nevelt amerikai interszexuális ne legyen képben a női testfelépítést illetően, de sajnos nem irreális. Amikor gimnazista koromban a nemi szerveket tanultuk biológiából, a tanár a mi tudásunkra próbált alapozni és minket kért, hogy soroljuk fel őket. A férfi nemi szerveket csak a lányok tudták, a női nemi szerveket senki. Az iskolai szexuális felvilágosítás jelenlegi állapotát nézve nem biztos, hogy a mostani tizenéveseknél jobb a helyzet: persze képeket nyilván láttak különböző filmekben és internetes oldalakon, de a testrészek elnevezésével és működésével nem biztos, hogy tisztában vannak. Az iskola pedig ideológiai maszlagot tömköd a fejükbe ahelyett, hogy saját testük működésével megismertetné őket.
Persze ha Kristi tudta volna, hogy a többi lánynak lyuk van a lába között és vaginában folytatódik, már kiskorától másnak érezte volna magát, tehát ilyen szempontból egy interszexnek jól jön az oktatási rendszer prüdériája. Egészen addig, amíg nem az amúgy is labilis tinédzserkorban szembesül a valósággal. Kristi a felismerés után öngyilkosságot kísérelt meg. Ha kiskorától fogva tisztában van azzal, hogy a teste különbözik más lányokétól (és persze megerősítik abban, hogy ettől ő nem csökkent értékű), megúszta volna ezt a traumát.
2014. március 21., péntek
Elhallgatott gyalázat
A film rendezője, miután meginterjúvolta a megszálló szovjet hadsereg kegyetlenkedéseinek szemtanúit, kutatóit és túlélőit, vitába keveredik néhány idős férfival, akik továbbra is megünneplik Magyarország felszabadulásának évfordulóját. Szembesíti őket azzal, miket műveltek az általuk ünnepelt szovjet katonák. Az öregurak egy része egyszerűen nem hiszi el, a többiek viszont vállat vonnak: hát kérem, ez a háború, ilyesmik mindig is voltak, nem kell ügyet csinálni belőle.
Az „ilyesmik mindig is voltak” érvelés több szempontból problémás. Egyrészt a filmben megszólaló történészek nagyon jól feltárják azokat a gazdasági, ideológiai és politikai okokat, amelyek miatt a Vörös Hadsereg katonái durvábban bántak a civil lakossággal, mint az adott kor legtöbb hadserege. Másrészt a XX. század közepét nem lehet összehasonlítani a korábbi századokkal; például a feminista mozgalmak hatására a nők jelentős mértékben emancipálódtak (a Szovjetunióban is), a közvélemény másként tekintett rájuk, és ezáltal megölésük vagy megerőszakolásuk is más súllyal esett a latba (ez például Freud esetleírásaiból is kitűnik). Az, hogy a tatárok magától értetődően erőszakoltak meg nőket (erre nincs bizonyíték, de jó eséllyel megtették), még nem érv arra, hogy XX. századi katonák is ezt tegyék.
Az öreguraknak abban persze igaza van, hogy a német megszállást valahogy meg kellett szüntetni. Magyarország ezt ugyebár egyedül nem tudta volna elérni akkor sem, ha a kormány történetesen nem a németeket támogatja. Lehet, hogy akkor is történnek gázos dolgok, ha a nyugati szövetségesek vonulnak be az országba az oroszok helyett. Tehát elmondhatjuk, hogy a Vörös Hadsereg bejövetelének voltak határozott előnyei. Ettől azonban még nem szabad elfeledkeznünk azokról a kegyetlenkedésekről, amiket elkövettek. A történelemben egyetlen állam, egyetlen politikai párt vagy vezető sem fekete vagy fehér. Attól, mert élvezem a füstmentes vendéglátóhelyeket, még nem pártolom mindenben (sőt) a jelenlegi kormány politikáját. Azzal nincs semmi gáz, ha valaki a béke eljövetelét ünnepli; ha azonban ezt csak úgy tudja megtenni, hogy nem vesz tudomást az általa dicsőített csoport negatívumairól, azzal már van.
Az „ilyesmik mindig is voltak” érvelés több szempontból problémás. Egyrészt a filmben megszólaló történészek nagyon jól feltárják azokat a gazdasági, ideológiai és politikai okokat, amelyek miatt a Vörös Hadsereg katonái durvábban bántak a civil lakossággal, mint az adott kor legtöbb hadserege. Másrészt a XX. század közepét nem lehet összehasonlítani a korábbi századokkal; például a feminista mozgalmak hatására a nők jelentős mértékben emancipálódtak (a Szovjetunióban is), a közvélemény másként tekintett rájuk, és ezáltal megölésük vagy megerőszakolásuk is más súllyal esett a latba (ez például Freud esetleírásaiból is kitűnik). Az, hogy a tatárok magától értetődően erőszakoltak meg nőket (erre nincs bizonyíték, de jó eséllyel megtették), még nem érv arra, hogy XX. századi katonák is ezt tegyék.
Az öreguraknak abban persze igaza van, hogy a német megszállást valahogy meg kellett szüntetni. Magyarország ezt ugyebár egyedül nem tudta volna elérni akkor sem, ha a kormány történetesen nem a németeket támogatja. Lehet, hogy akkor is történnek gázos dolgok, ha a nyugati szövetségesek vonulnak be az országba az oroszok helyett. Tehát elmondhatjuk, hogy a Vörös Hadsereg bejövetelének voltak határozott előnyei. Ettől azonban még nem szabad elfeledkeznünk azokról a kegyetlenkedésekről, amiket elkövettek. A történelemben egyetlen állam, egyetlen politikai párt vagy vezető sem fekete vagy fehér. Attól, mert élvezem a füstmentes vendéglátóhelyeket, még nem pártolom mindenben (sőt) a jelenlegi kormány politikáját. Azzal nincs semmi gáz, ha valaki a béke eljövetelét ünnepli; ha azonban ezt csak úgy tudja megtenni, hogy nem vesz tudomást az általa dicsőített csoport negatívumairól, azzal már van.
2014. március 18., kedd
A csupasz turkáló és az örök fiatalság titka
http://www.telegraph.co.uk/science/steve-jones/9519462/This-ugly-little-creature-may-hold-the-key-to-the-fountain-of-youth.html
A cikkből kiderül, hogy a csupasz turkáló - akit nemrég egy szavazáson a világ legrondább állatának választottak, szerintem érdemtelenül - sokkal tovább él, mint a méretben hozzá hasonló állatok (pl. egerek): akár 30 évig is. Pedig nem mondhatnánk, hogy rendkívül egészségesen élne, épp ellenkezőleg: olyan gyökereket és más föld alatti részeket fogyaszt, amelyek egy csomó méreganyagot tartalmaznak. De pont ezért a szervezete ellenállóvá válik az ilyen anyagokkal szemben, és ezáltal nemcsak tovább él, de jobb egészségben is.
Világunk enyhén szólva rá van kattanva a higiéniára. Mindent folyton kimosunk és fertőtlenítünk, beoltatjuk magunkat mindenféle betegség ellen, és a tévéreklámok gusztustalan baktériumokkal riogatnak. Pedig már mások is megállapították, hogy pont azért válik egyre több gyerek (és felnőtt) allergiássá, mert nincsenek megfelelő mértékben kitéve természetes szennyező anyagoknak. Ha kicsit lazábban vehetnénk a dolgokat, élhetnénk jó egészségben és fiatalosan halálunkig, mint a csupasz turkáló.
Hacsak el nem kezdik szegénynek fertőtlenítőszerrel megmosni a kajáját az állatkertben...
A cikkből kiderül, hogy a csupasz turkáló - akit nemrég egy szavazáson a világ legrondább állatának választottak, szerintem érdemtelenül - sokkal tovább él, mint a méretben hozzá hasonló állatok (pl. egerek): akár 30 évig is. Pedig nem mondhatnánk, hogy rendkívül egészségesen élne, épp ellenkezőleg: olyan gyökereket és más föld alatti részeket fogyaszt, amelyek egy csomó méreganyagot tartalmaznak. De pont ezért a szervezete ellenállóvá válik az ilyen anyagokkal szemben, és ezáltal nemcsak tovább él, de jobb egészségben is.
Világunk enyhén szólva rá van kattanva a higiéniára. Mindent folyton kimosunk és fertőtlenítünk, beoltatjuk magunkat mindenféle betegség ellen, és a tévéreklámok gusztustalan baktériumokkal riogatnak. Pedig már mások is megállapították, hogy pont azért válik egyre több gyerek (és felnőtt) allergiássá, mert nincsenek megfelelő mértékben kitéve természetes szennyező anyagoknak. Ha kicsit lazábban vehetnénk a dolgokat, élhetnénk jó egészségben és fiatalosan halálunkig, mint a csupasz turkáló.
Hacsak el nem kezdik szegénynek fertőtlenítőszerrel megmosni a kajáját az állatkertben...
2014. március 12., szerda
A heteró (és LMBTQ) fiatalok és az alkohol
Robert L. Peralta: 'Alcohol Allows You to Not Be Yourself'': Toward a Structured Understanding of Alcohol Use and Gender Difference among Gay, Lesbian and Heterosexual Youth. Journal of Drug Issues 2008 38: 373
Miért piálnak az egyetemisták? Ez a kérdés valószínűleg sok tanár (és más személy) fejében megfordul, de egy Robert Peralta nevű amerikai prof úgy döntött, hogy tudományosan utánanéz a dolognak. Úgyhogy meginterjúvolt 78 diákot az egyetemről az alkoholfogyasztási szokásaikról (kéznél voltak, valószínűleg nem kellett túl sok embert kiszórni mint alkalmatlan válaszadót). Voltak köztük fehérek és feketék, fiúk és lányok, heterók és nem-heterók. A számomra legsokkolóbb eredményt a heteróknál találta: azért isznak, mert így olyan dolgokat is megtehetnek, amiket egyébként a nemi szerepelvárások tiltanának. A lányok simán odamennek pasikhoz és leszólítják őket; a fiúk verseket írnak, érzelmekről és kapcsolatokról beszélgetnek egymással, sőt néha még sírnak is egymás vállán. És persze mindkét nembéli fiatalok mernek csókolózni vagy akár szexelni saját nembéli vagy egyéb módon nemkívánatos (pl. erősen túlsúlyos) partnerrel. Mint egy heteró pasi kifejti: „Van alibijük. És legtöbbször az emberek elfogadják.”
A dolog azért érdekes, mert az alkohol a közfelfogás szerint előhozza azt, ami az emberben amúgy is megvan (ld. „borban az igazság”). Tehát az rendben van, hogy valakinek vannak homoszexuális vágyai vagy szeretne kitörni a nemi szerepéből; az nincs rendben, ha engedelmeskedik ezeknek az impulzusoknak józan állapotban. Tehát mintha lenne valami látens feminista és queer megközelítés a háttérben, párosulva azzal az elképzeléssel, hogy viszont ezek a belső impulzusok „erkölcsileg vagy etikailag nem helyesek” (ezt a fenti srác mondja) és ezért el kéne nyomni őket. Azon senki sem gondolkozik el, milyen károkat is okozna a társadalomnak, ha a férfiak ki mernék nyilvánítani az érzelmeiket, vagy a nőknek nem kéne mindenféle manipulációkat bevetniük, hogy az általuk kiválasztott férfival kerüljenek össze.
Persze nem állítom, hogy az alkoholfogyasztás kizárólag a nemi szerepekkel és a szexualitás elnyomásával kapcsolódik össze; van még jópár potenciális tényező, amelyekre ez a kutatás nem tér ki (reménytelenség, csoportnyomás, stresszoldás stb.) Ezzel együtt azt gondolom, hogy az alkoholizmus mint pszichés és közegészségügyi probléma jelentősen lecsökkenne, ha a nemi szerepek rugalmasabbá válnának és nem kellene az alkohol mint alibi, hogy valaki átléphesse őket.
Miért piálnak az egyetemisták? Ez a kérdés valószínűleg sok tanár (és más személy) fejében megfordul, de egy Robert Peralta nevű amerikai prof úgy döntött, hogy tudományosan utánanéz a dolognak. Úgyhogy meginterjúvolt 78 diákot az egyetemről az alkoholfogyasztási szokásaikról (kéznél voltak, valószínűleg nem kellett túl sok embert kiszórni mint alkalmatlan válaszadót). Voltak köztük fehérek és feketék, fiúk és lányok, heterók és nem-heterók. A számomra legsokkolóbb eredményt a heteróknál találta: azért isznak, mert így olyan dolgokat is megtehetnek, amiket egyébként a nemi szerepelvárások tiltanának. A lányok simán odamennek pasikhoz és leszólítják őket; a fiúk verseket írnak, érzelmekről és kapcsolatokról beszélgetnek egymással, sőt néha még sírnak is egymás vállán. És persze mindkét nembéli fiatalok mernek csókolózni vagy akár szexelni saját nembéli vagy egyéb módon nemkívánatos (pl. erősen túlsúlyos) partnerrel. Mint egy heteró pasi kifejti: „Van alibijük. És legtöbbször az emberek elfogadják.”
A dolog azért érdekes, mert az alkohol a közfelfogás szerint előhozza azt, ami az emberben amúgy is megvan (ld. „borban az igazság”). Tehát az rendben van, hogy valakinek vannak homoszexuális vágyai vagy szeretne kitörni a nemi szerepéből; az nincs rendben, ha engedelmeskedik ezeknek az impulzusoknak józan állapotban. Tehát mintha lenne valami látens feminista és queer megközelítés a háttérben, párosulva azzal az elképzeléssel, hogy viszont ezek a belső impulzusok „erkölcsileg vagy etikailag nem helyesek” (ezt a fenti srác mondja) és ezért el kéne nyomni őket. Azon senki sem gondolkozik el, milyen károkat is okozna a társadalomnak, ha a férfiak ki mernék nyilvánítani az érzelmeiket, vagy a nőknek nem kéne mindenféle manipulációkat bevetniük, hogy az általuk kiválasztott férfival kerüljenek össze.
Persze nem állítom, hogy az alkoholfogyasztás kizárólag a nemi szerepekkel és a szexualitás elnyomásával kapcsolódik össze; van még jópár potenciális tényező, amelyekre ez a kutatás nem tér ki (reménytelenség, csoportnyomás, stresszoldás stb.) Ezzel együtt azt gondolom, hogy az alkoholizmus mint pszichés és közegészségügyi probléma jelentősen lecsökkenne, ha a nemi szerepek rugalmasabbá válnának és nem kellene az alkohol mint alibi, hogy valaki átléphesse őket.
2014. február 22., szombat
Brian élete - Loretta
Loretta a kedvenc szereplőm a filmben (köszönhető ez jórészt az őt alakító Eric Idle-nak). Noha a legelején még férfinéven szólítják, igen hamar coming outol: felfedi, hogy nőnek érzi magát, és elvárja, hogy innentől kezdve nőként tekintsenek rá. Meglepő módon a Júdea Népe Front (juj, remélem, jól írtam :-) ) pillanatok alatt alkalmazkodik az új helyzethez: nemcsak választott nevén szólítják Lorettát, hanem áttérnek a "fivérek" helyett a "testvérek" megszólításra és általánosságban véve is a gender-semleges nyelvezetre. Annyira nőnek tekintik Lorettát, hogy minden ülésen rábízzák a jegyzőkönyv-vezetést (tapasztalatom szerint ez még LMBTQ egyesületekben is tipikusan női feladat).
A szituációt mindössze az bonyolítja, hogy van a csoport vezetőségében egy cisz nő is, Judit. Ő láthatóan kevésbé befolyásos, mint Loretta, hiszen nem sikerült meghonosítania a gender-tudatos nyelvhasználatot. Sőt, amikor egy ízben Judit - teljes joggal - kiakad a vezetőség férfitagjaira, azok egy legyintéssel "feminista hiszti"-nek minősítik kirohanását, majd Lorettától kérnek bocsánatot.
A Monty Python-társulatot ugyan túlzás volna feministának minősíteni, de azt gondolom, itt létező jelenségen élcelődtek. Ha valakik egy transz embert még születési nemében ismertek meg, nehezen vonatkoztatnak el attól, még ha a felszínen nem is ezt közvetítik. Egy ismerősöm mesélt transzférfi barátjáról, akit ugyan a kollégák férfinevén szólítanak, valamiért kávézás után mégis mindig rá marad a mosogatás. Ugyanígy Loretta, bár most már nőnek vallja magát, megőrizte a csoporton belül azt a pozícióját, amit csak férfiként érhetett el. Ami olyan értelemben rossz hír Lorettának, hogy mégsem sikerült teljesen átminősülnie nővé. De még rosszabb hír a cisz nőknek, akiknek a szava sosem fog annyit érni, mint egy olyan emberé, aki férfinak született.
A szituációt mindössze az bonyolítja, hogy van a csoport vezetőségében egy cisz nő is, Judit. Ő láthatóan kevésbé befolyásos, mint Loretta, hiszen nem sikerült meghonosítania a gender-tudatos nyelvhasználatot. Sőt, amikor egy ízben Judit - teljes joggal - kiakad a vezetőség férfitagjaira, azok egy legyintéssel "feminista hiszti"-nek minősítik kirohanását, majd Lorettától kérnek bocsánatot.
A Monty Python-társulatot ugyan túlzás volna feministának minősíteni, de azt gondolom, itt létező jelenségen élcelődtek. Ha valakik egy transz embert még születési nemében ismertek meg, nehezen vonatkoztatnak el attól, még ha a felszínen nem is ezt közvetítik. Egy ismerősöm mesélt transzférfi barátjáról, akit ugyan a kollégák férfinevén szólítanak, valamiért kávézás után mégis mindig rá marad a mosogatás. Ugyanígy Loretta, bár most már nőnek vallja magát, megőrizte a csoporton belül azt a pozícióját, amit csak férfiként érhetett el. Ami olyan értelemben rossz hír Lorettának, hogy mégsem sikerült teljesen átminősülnie nővé. De még rosszabb hír a cisz nőknek, akiknek a szava sosem fog annyit érni, mint egy olyan emberé, aki férfinak született.
Orhan Pamuk: A fehér kastély
A hodzsa segítséget kér olasz származású szolgájától: segítsen neki megismerni önmagát. A szolga feladatokat ad a hodzsának: írjon magáról, saját hibáiról, életéről, álmairól. A hodzsa megteszi ugyan, de folyamatosan lázadozik: összetépi az irományait vagy a szolgát kényszeríti, hogy ő is írjon, majd a leírtak alapján gúnyolódik rajta. Hatalmi harc folyik közöttük: a hodzsának szüksége van ugyan szolgája segítségére, ez azonban felborítja a kettejük között fennálló hierarchiát, amit ő ezután mindenféle módokon próbál visszaállítani.
A felállás igen ismerős, mint gondolom mindenkinek, aki valaha dolgozott magántanárként. Van-e jogom számonkérni a házi feladatot? Egyrészt van, hiszen a közmegegyezés alapján ez munkaköröm része, továbbá a diák érdekében történik. Viszont a diák fizet, tehát ő diktálja a feltételeket; ha ő köti az ebet a karóhoz, hogy nem ír házi feladatot, nincs jogom ezzel szembehelyezkedni, még ha tudom is, hogy ezzel a saját nyelvvizsgáját veszélyezteti. Ugyanez a hatalmi harc kialakulhat egy segítő kapcsolatban is: a megkereső úgy érzi, diktálhatja a feltételeket, még ha nem is fizet a szolgáltatásért, hiszen a segítő feladata az, hogy őt kiszolgálja. A segítő külső szemmel jobban látja, mire van a másiknak szüksége – például arra, hogy egy időre abbahagyja a terápiát, vagy más témákkal foglalkozzanak az ülések alatt, mint amit a kliens megajánl – de nem feltétlenül van abban a hatalmi pozícióban, hogy ezt érvényesítse is.
A regény narrátora a szolga, aki igencsak zokon veszi ura hatalmi játszmáit; egy ponton fel is emlegeti (persze nem gazdájának, csak az olvasónak), hogy a hodzsa szándékosan akarja őt megalázni, míg őt magát csak az őszinte segítő szándék vezérelte minden megnyilvánulásában. Ám ha az olvasó visszanéz, azt látja, hogy hősünk kifejezetten élvezte, hogy ő adhat feladatokat a gazdájának és bírálhatja az eredményt. Ugyanígy egy tanár vagy egy segítő is kiélheti magát abban, hogy végre egyszer ő irányíthatja a gyakran jobb anyagi vagy társadalmi helyzetben levő másikat, esetleg bosszút állhat rajta azokért az alkalmakért, amikor az élt vissza saját hatalmi helyzetével.
Megvalósítható-e egy egyenrangú kapcsolat tanár és tanítvány vagy segítő és kliens között? A feminista pedagógia a párbeszéden alapuló tanulás szókratészi mintáját teszi meg ideállá, de ez nem feltétlenül veszi figyelembe, hogy a tanár anyagilag függ tanítványától, a tanítvány pedig rá van szorulva tanára tudására. Nyilván bizonyos tantárgyaknál, főleg a humán és a társadalomtudományokban, fennáll a kölcsönös tanulás lehetősége, mert nem feltétlenül tárgyi tudás átadása a cél, hanem a gondolkodásra serkentés vagy a saját tapasztalatok értelmezése; ez azonban kevésbé áll fenn a közgazdaságtannál vagy az autóvezetésnél. Talán ha mindkét fél elismeri és tudja kezelni, hogy tanár és tanítvány, segítő és kliens kölcsönösen függnek egymástól, le tudják tenni a hatalmi játszmákat és együtt dolgozni a közös cél érdekében. Valahogy úgy, mint az a tábla, amit egy budafoki étterem előtt láttam: „Gyere be hozzánk, mert ha nem jössz, mindketten éhen halunk!”
A felállás igen ismerős, mint gondolom mindenkinek, aki valaha dolgozott magántanárként. Van-e jogom számonkérni a házi feladatot? Egyrészt van, hiszen a közmegegyezés alapján ez munkaköröm része, továbbá a diák érdekében történik. Viszont a diák fizet, tehát ő diktálja a feltételeket; ha ő köti az ebet a karóhoz, hogy nem ír házi feladatot, nincs jogom ezzel szembehelyezkedni, még ha tudom is, hogy ezzel a saját nyelvvizsgáját veszélyezteti. Ugyanez a hatalmi harc kialakulhat egy segítő kapcsolatban is: a megkereső úgy érzi, diktálhatja a feltételeket, még ha nem is fizet a szolgáltatásért, hiszen a segítő feladata az, hogy őt kiszolgálja. A segítő külső szemmel jobban látja, mire van a másiknak szüksége – például arra, hogy egy időre abbahagyja a terápiát, vagy más témákkal foglalkozzanak az ülések alatt, mint amit a kliens megajánl – de nem feltétlenül van abban a hatalmi pozícióban, hogy ezt érvényesítse is.
A regény narrátora a szolga, aki igencsak zokon veszi ura hatalmi játszmáit; egy ponton fel is emlegeti (persze nem gazdájának, csak az olvasónak), hogy a hodzsa szándékosan akarja őt megalázni, míg őt magát csak az őszinte segítő szándék vezérelte minden megnyilvánulásában. Ám ha az olvasó visszanéz, azt látja, hogy hősünk kifejezetten élvezte, hogy ő adhat feladatokat a gazdájának és bírálhatja az eredményt. Ugyanígy egy tanár vagy egy segítő is kiélheti magát abban, hogy végre egyszer ő irányíthatja a gyakran jobb anyagi vagy társadalmi helyzetben levő másikat, esetleg bosszút állhat rajta azokért az alkalmakért, amikor az élt vissza saját hatalmi helyzetével.
Megvalósítható-e egy egyenrangú kapcsolat tanár és tanítvány vagy segítő és kliens között? A feminista pedagógia a párbeszéden alapuló tanulás szókratészi mintáját teszi meg ideállá, de ez nem feltétlenül veszi figyelembe, hogy a tanár anyagilag függ tanítványától, a tanítvány pedig rá van szorulva tanára tudására. Nyilván bizonyos tantárgyaknál, főleg a humán és a társadalomtudományokban, fennáll a kölcsönös tanulás lehetősége, mert nem feltétlenül tárgyi tudás átadása a cél, hanem a gondolkodásra serkentés vagy a saját tapasztalatok értelmezése; ez azonban kevésbé áll fenn a közgazdaságtannál vagy az autóvezetésnél. Talán ha mindkét fél elismeri és tudja kezelni, hogy tanár és tanítvány, segítő és kliens kölcsönösen függnek egymástól, le tudják tenni a hatalmi játszmákat és együtt dolgozni a közös cél érdekében. Valahogy úgy, mint az a tábla, amit egy budafoki étterem előtt láttam: „Gyere be hozzánk, mert ha nem jössz, mindketten éhen halunk!”
2014. február 14., péntek
Mi történt Baby Jane-nel?
***SPOILER***
Ahhoz képest, hogy ez egy 1962-es film, meglepően jól ábrázolja a bántalmazás természetrajzát. Persze vannak kifogásolható elemei, például hogy a bántalmazó egyben elmebeteg – ami azt a közfelfogást erősítheti, hogy épelméjű emberek nem követnek el ilyet és nagyjából biztonságban vagyunk, ha felnőtt párunk vagy családtagunk nem szokta magát ötévesnek képzelni – de hát akkor még sehol sem volt a feminizmus második hulláma, amely elkezdte ezt a témát tudományosan is tanulmányozni. Ehhez képest egy az 50 éves film sok szempontból előbbre tart, mint pl. a mai magyar közbeszédek. Zseniálisan mutatja be például, hogyan függ össze egymással a verbális, pszichés és fizikai bántalmazás, és hogy nem feltétlenül a legdurvább a legrosszabb: konkrét verés (rugdosás) csak egyszer van a filmben, de ez kevésbé megrázó, mint a személyes szabadság folyamatos korlátozása. A bántalmazott elszigetelése klasszikus technika, amit persze Baby Jane-nek némileg könnyebb elérnie, mint sok más bántalmazónak. Merthogy az a másik közhiedelem, amivel a film szembemegy, hogy a bántalmazást/családon belüli erőszakot férfiak követik el, áldozatai pedig a „nőkésgyerekek” (és ez a tévhit még az aktivizmus szintjén is tartja magát, gondoljunk csak a témával leginkább foglalkozó magyarországi egyesület nevére). Csakhogy ebben a filmben egy nő, ráadásul egy áldozatánál fiatalabb nő bántalmaz egy másik nőt. A bántalmazás nem nemtől vagy életkortól függ, hanem attól, hogy melyik fél a kiszolgáltatott a másiknak. Baby Jane nővére fogyatékosságát használja fel arra, hogy a hatalmában tartsa (amire nagyban rásegít az angolszász építkezési kultúra: végig az járt a fejemben, hogy mindez nem történhetett volna meg, ha Blanche hálószobája a földszinten van). A magyar közbeszédben mély hallgatás övezi a fogyatékkal élők, idősek, anyagilag kiszolgáltatottak elleni erőszakot, pedig így pont a bántalmazás rendszerjellege nem válik láthatóvá.
Blanche meggyőződése, hogy húga csak azért hagyja életben, mert az ő pénzéből élnek, neki kell aláírnia a csekkeket. Mikor megtudja, hogy Baby Jane megtanulta hamisítani az ő aláírását, elkezd rettegni az életéért. Pedig Baby Jane-nek nemcsak a pénz miatt van rá szüksége. Egy bántalmazónak áldozat kell, különben nem tud bántalmazni, és hát Baby Jane környezetében nemigen van más, neki kiszolgáltatott személy. A bántalmazásra pedig pont azért van szüksége, hogy hatalmi pozícióban érezze magát. Hiszen minden tekintetben totális lúzer, és tiszta pillanataiban azért ennek tudatában is van. Blanche lehetővé teszi a számára, hogy úgy érezze: kontrollja van egy ember élete fölött.
Elgondolkoztam a film címén: miért „történt” valami Baby Jane-nel, amikor pedig ő aktívan csinál dolgokat? (Nyilván nem arra utalnak, hogy hogy lett a cuki kislányból bántalmazó alkoholista, mert kb. a film ötödik percében kiderül, hogy már kislánynak se volt olyan cuki.) De ha belegondolunk, csak illúzió, hogy Baby Jane maga irányítja a sorsát, bármennyire is próbálkozik. Szerez ugyan zongorakísérőt, de egyértelmű, hogy a tervezett fellépések sosem fognak megvalósulni. Sikerül majdnem teljesen elszigetelnie Blanche-ot, de ezáltal magát is; amint kitör a maga alkotta magányból, félnie kell, hogy Blanche segítséget hív. A legvégén pedig kiderül, hogy még a neki tulajdonított gyilkossági kísérletért se ő a felelős. A bántalmazás nem teszi a másikat teljesen a sajátunkká, legföljebb ennek az illúzióját kelti. Üzenem ezt így Valentin-napon mindenkinek, aki – bármilyen indítékból – korlátozással, lelki vagy fizikai erőszakkal szeretne magához kötni egy másik embert.
Ahhoz képest, hogy ez egy 1962-es film, meglepően jól ábrázolja a bántalmazás természetrajzát. Persze vannak kifogásolható elemei, például hogy a bántalmazó egyben elmebeteg – ami azt a közfelfogást erősítheti, hogy épelméjű emberek nem követnek el ilyet és nagyjából biztonságban vagyunk, ha felnőtt párunk vagy családtagunk nem szokta magát ötévesnek képzelni – de hát akkor még sehol sem volt a feminizmus második hulláma, amely elkezdte ezt a témát tudományosan is tanulmányozni. Ehhez képest egy az 50 éves film sok szempontból előbbre tart, mint pl. a mai magyar közbeszédek. Zseniálisan mutatja be például, hogyan függ össze egymással a verbális, pszichés és fizikai bántalmazás, és hogy nem feltétlenül a legdurvább a legrosszabb: konkrét verés (rugdosás) csak egyszer van a filmben, de ez kevésbé megrázó, mint a személyes szabadság folyamatos korlátozása. A bántalmazott elszigetelése klasszikus technika, amit persze Baby Jane-nek némileg könnyebb elérnie, mint sok más bántalmazónak. Merthogy az a másik közhiedelem, amivel a film szembemegy, hogy a bántalmazást/családon belüli erőszakot férfiak követik el, áldozatai pedig a „nőkésgyerekek” (és ez a tévhit még az aktivizmus szintjén is tartja magát, gondoljunk csak a témával leginkább foglalkozó magyarországi egyesület nevére). Csakhogy ebben a filmben egy nő, ráadásul egy áldozatánál fiatalabb nő bántalmaz egy másik nőt. A bántalmazás nem nemtől vagy életkortól függ, hanem attól, hogy melyik fél a kiszolgáltatott a másiknak. Baby Jane nővére fogyatékosságát használja fel arra, hogy a hatalmában tartsa (amire nagyban rásegít az angolszász építkezési kultúra: végig az járt a fejemben, hogy mindez nem történhetett volna meg, ha Blanche hálószobája a földszinten van). A magyar közbeszédben mély hallgatás övezi a fogyatékkal élők, idősek, anyagilag kiszolgáltatottak elleni erőszakot, pedig így pont a bántalmazás rendszerjellege nem válik láthatóvá.
Blanche meggyőződése, hogy húga csak azért hagyja életben, mert az ő pénzéből élnek, neki kell aláírnia a csekkeket. Mikor megtudja, hogy Baby Jane megtanulta hamisítani az ő aláírását, elkezd rettegni az életéért. Pedig Baby Jane-nek nemcsak a pénz miatt van rá szüksége. Egy bántalmazónak áldozat kell, különben nem tud bántalmazni, és hát Baby Jane környezetében nemigen van más, neki kiszolgáltatott személy. A bántalmazásra pedig pont azért van szüksége, hogy hatalmi pozícióban érezze magát. Hiszen minden tekintetben totális lúzer, és tiszta pillanataiban azért ennek tudatában is van. Blanche lehetővé teszi a számára, hogy úgy érezze: kontrollja van egy ember élete fölött.
Elgondolkoztam a film címén: miért „történt” valami Baby Jane-nel, amikor pedig ő aktívan csinál dolgokat? (Nyilván nem arra utalnak, hogy hogy lett a cuki kislányból bántalmazó alkoholista, mert kb. a film ötödik percében kiderül, hogy már kislánynak se volt olyan cuki.) De ha belegondolunk, csak illúzió, hogy Baby Jane maga irányítja a sorsát, bármennyire is próbálkozik. Szerez ugyan zongorakísérőt, de egyértelmű, hogy a tervezett fellépések sosem fognak megvalósulni. Sikerül majdnem teljesen elszigetelnie Blanche-ot, de ezáltal magát is; amint kitör a maga alkotta magányból, félnie kell, hogy Blanche segítséget hív. A legvégén pedig kiderül, hogy még a neki tulajdonított gyilkossági kísérletért se ő a felelős. A bántalmazás nem teszi a másikat teljesen a sajátunkká, legföljebb ennek az illúzióját kelti. Üzenem ezt így Valentin-napon mindenkinek, aki – bármilyen indítékból – korlátozással, lelki vagy fizikai erőszakkal szeretne magához kötni egy másik embert.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)