Kowalsky mega Vega: Otthon, édes otthon

http://www.youtube.com/watch?v=wgg6mfGssEc

Az emberek egy része folyamatosan az otthont keresi. Azt a helyet, ahol mindig béke van, ahol minden hajnal színarany, és egyébként is megtalálható a teljes belső harmónia. Elmennek érte akár a világ végére is. Mindenhol keresik, csak saját magukban nem.

A környezetemből most egy újabb ember készül külföldre költözni, talán örökre. Testileg és lelkileg törékeny ember, aki kilátástalannak látja itteni életét; menekül a fájdalmas emlékek, a kudarcok elől. El a teljes ismeretlenbe és bizonytalanba, itthagyva a családját, barátait, lehetséges karrierjét, sőt még imádott macskáját is. Egyetemi diplomával megelégszik, ha van egy szobája és ennivalóra elég pénze (és minthogy a szakmájában kis eséllyel fog munkát találni, ennél többre nem is nagyon számíthat). Reméli, hogy abban a másik országban megtalálja az otthont, amit itt hiába keresett.

Túl sok hasonló történetet néztem már végig ahhoz, hogy osztani tudjam az optimizmusát. Nemcsak a gyakorlati nehézségek miatt (pl. hogy hogy fogja legalizálni az ottlétét, és mi lesz, ha nem sikerül neki), hanem mert meggyőződésem, hogy az otthon levés érzése nem külső körülményektől függ. Lehet akármilyen jó élete odakint, egy nap szembejön vele valaki, aki hasonlít a volt kedvesére, és felszakítja az egész fel nem dolgozott problémát. Az otthont önmagunkban kell megtalálni. Ehhez persze sokminden hozzásegíthet, például egy olyan ember, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat. (A témában ld. még „Az otthon itt van” c. bejegyzésemet.) Nem előfeltétel, de nekem sokat számít. És igazából mindegy, hogy kategorizálás szerint házastárs, pár, testvér vagy akár édesanya.

Annának azt kívánom, hogy találjon egy olyan embert – itt vagy ott - , aki hozzásegíti, hogy otthon érezze magát a világban.

Tuesdays with Morrie

Morrie, a haldokló öreg prof (Jack Lemmon utolsó szerepe)filozófiai okfejtéseit önéletrajzi elemekkel illusztrálja. Elmondja: miután anyja meghalt, apja sose ment haza, amíg ő le nem feküdt, inkább kint várt az utcán és olvasta az újságot. Nem mert olyan helyzetet teremteni, hogy kommunikálnia kelljen a fiával, nehogy az elhunyt szóba kerüljön. Morrie pedig egész életében haragudott ezért az apjára. Csak mikor már sok évvel később a holttestét azonosította a hullaházban, akkor ugrott be neki: hiszen ő is megtehette volna az első lépést. Ő sem közeledett apjához, nem próbálta megtörni a csendjét, és ami még rosszabb: nem bocsátott meg neki, csak amikor már túl késő volt.

Ha két ember közt van valami, amiről nem beszélnek, viszonylag logikusan hangzik, hogy egyiküknek szóba kéne hoznia. Csakhogy mi van, ha egyikük sem képes rá? Vagy ha az egyik fél nemcsak szóba hozni nem képes, hanem a másik kezdeményezésére sem tud beszélni a dologról? (Így jártam én a saját apámmal, aki évekig nem tudott a leszbikusságomról beszélni, hiába ragadtam meg rá minden alkalmat.) Lehet, hogy pont ez az egy dolog, amiről nem akar beszélni, okozza azt, hogy inkább eltávolodjék a másiktól, és a végén már egyáltalán semmiről nem fognak beszélni.

Maradj velem

***SPOILER***
Adva van egy idős boltos, akinek a felesége a kórházban haldoklik, ő maga meg szép lassan belesüllyed a magányba. Egy nap a fia elhozza neki annak az asszonynak az önéletírását, akinek szocmunkásként segít. Theresa (aki létező személy és saját magát alakítja a filmben) siketvak, aki egyedül él és teljesen jól elboldogul (mos, főz, a vakok iskolájában kézművességet tanít), csak a bevásárláshoz van szüksége a szocmunkás segítségére. Az öregembert – aki mellesleg zseniálisan főz – annyira meghatja Theresa írása, hogy hálája jeléül egy edény ételt küld neki. És innentől fogva minden nap. Hosszú időn át ezen a módon kommunikálnak egymással, míg a film végén személyesen is találkoznak.

Nem mondódik ki, mi érintette meg az öregembert annyira Theresa írásában. Nyilván sokan úgy értelmeznék: az a tény, hogy valaki siketvakként is képes teljes életet élni; ami mondjuk számomra nem újdonság, és ha ennyi lenne a film mondanivalója, biztosan nem tetszene. De az önéletrajzból idézett sorok alapján más következtetésre jutottam. Theresa érzelmekről ír, amikről ebben a közegben senki más nem képes kommunikálni. Ilyen szempontból ez jellegzetes távol-keleti film: a szereplők egy része egyáltalán nem beszél, csak pár mondatokat vagy csak interneten és sms-eken keresztül. (Ez alapján úgy döntöttem, hogy Japán és Tajvan mellett Szingapúrban sem szeretnék élni.) Theresa és a szocmunkás srác az egyetlenek, akiknek nincsenek kommunikációs gátjai. Ez lehetett az a különleges hatás, amit az írás az öregemberre gyakorolt: felvillantotta előtte, hogy az érzelmek megélhetők és kifejezhetők. A film végére, ha kimondani nem is képes az érzéseit, odáig eljut, hogy sírni tudjon.

Az én életemben több ilyen Theresa jelent már meg, és mindegyik egy kicsit közelebb vitt az érzelmek megéléséhez és kifejezéséhez. Csak kívánni tudom mindenkinek, hogy találkozzon a maga Theresájával. Vagy egyesek talán már találkoztak vele, csak nem vették észre és elmentek mellette?

Steven Seidman: Beyond the Closet

A queerelmélet képviselői - ha éppen el tudnak szakadni a brit és francia irodalom klasszikusaitól - nagyon eredeti és releváns kérdéseket tudnak föltenni. Stevent például az érdekelte, hogyan befolyásolja a heterók identitását az a tény, hogy a melegek egyre láthatóbbak. Elkezdett hát interjúzni a heteroszexuális identitásról. Érdekes eredményre jutott. Számos heteró fiatalt talált, akik számára a szexuális orientáció egyszerűen nem fontos. Nem tesznek különbséget melegek és heterók között, simán lemennek meleg barátaikkal akár buzibárba is, és leszarják, ha valaki melegnek nézi őket. (Persze Steven ezeket a fiatalokat Amerikában találta; nem tudom, nálunk mi lenne a helyzet.) Vannak azonban másfajta fiatalok is, főleg azok, akik valamilyen - pl. faji - szempontból már hátrányos helyzetből indulnak. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyen lazák legyenek, és lépten-nyomon hangoztatják heteroszexualitásukat.

Itt van például Miguel. Szeret öltözködni, de nagyon vigyáz, mit vesz föl, nehogy túl buzis legyen. Sorra dönti le a lányokat, de barátkozni nem akar velük, mert csak a buziknak vannak lány barátaik. Baráti köre tehát csupa srácból áll. Ők ugyan közel állnak egymáshoz, akár fizikai érintések szintjén is - Miguel elmesél egy esetet, amikor egy barátja feküdt az ágyon, ő melléfeküdt és átrakta a térdén a lábát - de ez nem buziság, hiszen nemi szervek nem szerepeltek a történetben, vagyis nincs szexuális tartalma.

Azon túl, hogy vajon miért csak a nemi szervekhez kötődhetne szexuális tartalom, azon gondolkoztam, mennyire retteghet Miguel és a többi hasonló srác a lebuzizástól. Ami egyrészt mutatja, milyen intenzíven él tovább a homofóbia (mert pl. nem láttam még húsevőt, aki azért kerülné a salátákat, nehogy vegetáriánusnak nézze valaki), másrészt kicsit komplikálja a homofóbia és a nemi szerepek kapcsolatát. Sok okos ember (és mellesleg én is) mondogatja, hogy a homofóbia egyik gyökere a nemi szerepek merev értelmezésében rejlik. Úgy tűnik azonban, hogy a dolog körkörösen hat: egyesek épp a homofóbia miatt kezdik el "túljátszani" a nemi szerepüket. Ami pasik, mint Miguel, esetében oda vezet, hogy az érzelemkifejezésük minden helyzetben le van gátolva. Hímnemű barátaikkal nyilván nem kerülhetnek túl érzelmes kapcsolatba, mert még a végén valaki (pl. saját maguk) erotikusnak értelmeznék, de lányokkal se, mert igazi férfi nem barátkozik nőkkel, csak megkeféli őket. Ott maradnak tehát anélkül, hogy bárkinek is megnyílhatnának.

Tudom, hogy ők az elnyomók, de ezzel együtt szar nekik.

Shania Twain: If you wanna touch her, ask!

http://www.youtube.com/watch?v=m-t2E2WpIwU

Szeretem a feminista countryt (bár nem tudom, Shania ennek definiálná-e, amit csinál). Meg az olyan dalokat, amelyek a nő meghódítására nem olyan javaslatokat tesznek, hogy kamuzzál a hófehér Jaguárodról vagy halmozd el ékszerekkel (ld. Diamonds are a girl's best friend). Hanem hogy kommunikálj, figyelj rá oda, legyél igaz barátja. És főleg legyél türelmes, mert egyik napról a másikra nem alakulhat ki igazi mély kapcsolat. És mint a dal címe is mondja: kérdezd meg, ő mit akar, mikor meddig mehetsz el.

Rendszerint annyira nem így történik. A hollywoodi filmekben csak egymásra néznek, aztán smárolni kezdenek anélkül, hogy bármit előtte megbeszélnének. És utána persze kiderül, hogy mindkét fél mást értett a csók (vagy az azt követő szex) alatt. Egyfelől az önsegítő könyvek meg a pszichológusok mindig azt nyomatják, hogy beszéljünk a kapcsolatunkról a párunkkal, másfelől baromira nincsenek erre mintáink és részben ezért nem is nagyon csinálja senki.

Eddigi kapcsolataimban én is majdnem mindig ebbe a senkibe tartoztam. Egészen meglepő egy olyan társ, aki tényleg odafigyel, mit érez a másik, aki tényleg minden lépést egyeztet előre, aki tényleg minden pillanatban odafigyel rá, hogy én mit szeretnék. Én meg csak hebegek-habogok, nem is tudom megfogalmazni a dolgokat, annyira nincs gyakorlatom benne. De ugyanakkor meg megtapasztalom, milyen nagy biztonságot nyújt ez a fajta kommunikáció.

Szóval butchok, srácok és mindenki, aki nőknek udvarol: érdemes megfogadni Shania tanácsát.

Kandahar

Egy csoport afgán menekültet visszaküldenek az iráni ENSZ-táborból a hazájukba. A tanító beszédet tart a kislányoknak: elmondja, hogy mostantól nem járhatnak majd iskolába, de reménykedjenek, mert a világ figyelemmel kíséri az Afganisztánban zajló igazságtalanságokat. Ha szűknek érzik a teret, hunyják le a szemüket és képzeljék maguknak hangyának; mindjárt nagyobbnak tűnik majd a kis szoba is.

Ennyit tud nyújtani az ENSZ a polgárháború áldozatainak: jótanácsokat és egy ENSZ-zászlót, amely talán megvédi majd őket az úton. (A filmből kiderül: ez a védelem fabatkát sem ér.) A Vöröskereszthez forduló rokkantak sem járnak sokkal jobban: az egyik férfi egy év várakozás után kap a feleségének műlábat, akkor is rossz méretben. A nagy nemzetközi szervezetek szánalmasan keveset tudnak csak segíteni. Ha egyáltalán akarnak – eszembe jutott a Hotel Ruanda kanadai ENSZ-őrnagya, aki mélységes döbbenettel veszi tudomásul, hogy a polgárháború kitörésekor saját szervezete csak a Ruandában tartózkodó nyugatiakat menti ki, nem pedig a sokkal nagyobb veszélyben levő helyi lakosokat. A Kandahar ugyan nem állít nyíltan ilyesmit, de látványosan több segítséget kap a Kanadában élő újságírónő, mint az afgánok.

Kiábrándító, hogy a Nyugat ilyen keveset tehet (vagy tesz) ezekért az emberekért, akik számunkra felfoghatatlan mértékű nyomorban élnek. És ugyanakkor néhány elszigetelt egyén – mint a nagylelkű orvos, aki kenyeret ad éhező betegeinek, vagy akár a történet hősnője, aki halálos veszedelmeknek teszi ki magát egy öngyilkosjelölt megmentése érdekében – arányaiban sokkal többet tesz. Ebben a filmben a segítség az egyes embereken múlik. Vagy, ahogy a hősnő megfogalmazza: „ha mindannyiunkban csak akkora fény világítana, mint egy gyertya, nem lenne szükségünk a napra.”

Csontváry

Csontváry életveszélyes helyeken mászkál: sivatag közepén, a füstölgő Etna oldalában, satöbbi. Az egyik jelenetben egy Meteorára emlékeztető sziklaoszlop tetejére mászik fel fáradságosan, hogy annak tetejéről lefesse az elébe táruló tájat, miközben saját magát és festőállványát is egyensúlyoznia kell a több száz méteres mélység fölött.

Csontváry számára a festés a spiritualitással kapcsolódik össze, és inkább az önkifejezési vágy hajtja, mint az, hogy másoknak megmutassa ezeket a tájakat. Ennek kapcsán elgondolkoztam, én miért szeretek magas hegycsúcsokra felmászni. Nyilván részben a sportteljesítmény miatt, de ez nem minden. Egyértelműen van spirituális szintje is a dolognak; nem véletlen, hogy mind az alsó, mind a felső világba olyan kiindulópontról utazom, ami egy magashegyi túrámhoz kapcsolódik. Szívesen túrázom ugyan középhegységben is, de ott hiába keresném azt a végtelen nyugalmat és átlényegülést, mint a magashegységekben. Talán a kopár sziklafalak teszik és a minimális növényzet. Az alpesi tájon felszínre kerülnek a Föld máshol növényzet által elrejtett formái, és ezáltal valamilyen módon az emberi lélek olyan formái is, amelyek a hétköznapi életben nem kerülnek kifejezésre. A magashegyi túra önismereti és spirituális élmény; valakivel együtt megtenni olyan kapocs, amely nem halványul el.