Virginia Woolf: Jacob's Room

“And yet, and yet… when we go to dinner, when pressing finger-tips we hope to meet someone soon, a doubt insinuates itself; is this the way to spend our days? the rare, the limited, so soon dealt out to us – drinking tea? dining out? And the notes accumulate. And the telephones ring. And everywhere we go wires and tubes surround us to carry the voices that try to penetrate before the last card is dealt and the days are over. “Try to penetrate”, for as we lift the cup, shake the hand, express the hope, something whispers, Is this all? Can I never know, share, be certain? Am I doomed all my days to write letters, send voices, which fall upon the tea-table, fade upon the passage, making appointments, while life dwindles, to come and dine? Yet letters are venerable; and the telephone valiant, for the journey is a lonely one, and if bound together by notes and telephones we went in company, perhaps – who knows? – we might talk by the way.”

Tizenéves koromban nagyon szerettem volna azt a levél- és telefonáradatot, amiről a szerző (vagy Jacob?) panaszkodik. A filmek és tévésorozatok azt mutatták, hogy a fiatalok folyton buliznak meg együtt lógnak, legalábbis ezt kéne tenniük, és minthogy rám nem illett a leírás, baromi nagy lúzernek éreztem magam. Próbáltam meggyőzni a szüleimet, hogy ne köttessék be a telefont, mert az csak még nyilvánvalóbbá tenné, hogy engem soha senki nem keres (persze előttük nem ezzel érveltem). Aztán később, amikor bekerültem az egyetemre, majd a meleg közösségbe, soha egyetlen programot se hagytam ki. Olyan bulikba is elmentem, ahol nem is ismertem senkit, csak hogy a határidő-naplómban visszatekintve elmondhassam: igenis járok társaságba. Persze azért volt egy kis bibi a dologban, mert a legtöbb ilyen programra nem engem személyesen hívtak, hanem általában nyitott volt (gólyabál, Egyetemi Meleg Kör, satöbbi), tehát nem oszlathatták el bennem az érzést, hogy én személyesen fontos vagyok valakinek.

Negyvenéves vagyok, és őszintén szólva házibuliba most már nem sokan hívnak. Ha mégis, lehetőség szerint elmegyek, már csak köszönetként is annak, aki meghívott (persze nem mindig engem személyesen, mert van, hogy pl. az egész netes fórumot, de akkor is). De már nem érzem szükségét, hogy ott legyek minden egyes leszbikus vagy egyetemi buliban (főleg, mert egy csomószor több is van ugyanazon a napon). Persze mindig fennáll a remény, hogy sikerül egy régi ismerőssel jót beszélgetni vagy fölszedni valakit, de erre se mindig van igényem. Mert, mint az idézet is mondja, korlátozott az időnk ezen a Földön, és meg kell határoznunk a prioritásainkat. Olykor tényleg szükségét érzem egy buliszerű programnak, de nem fogok csak azért elmenni, hogy ne töltsem egyedül az estémet. Az is értékes idő lehet, amit az ember egyedül, önmagába nézéssel tölt.

Néhány nap Oblomov életéből

***SPOILER***

Oblomov egész nap a kanapén döglik, legföljebb enni kel föl. Nagy tervei vannak ugyan, de még a levélírásra se tudja rászánni magát. Barátja, Andrej Stolz ellenben energikus fiatalember, aki aktív társasági életet és egészséges életmódot folytat. Amikor Andrej Oblomovhoz költözik, megpróbál javítani barátja életminőségén: salátákat tálal neki hús helyett, elviszi szaunába és estélyekre. Oblomov, Andrej és a bájos Olga iránti szenvedélyes szeretettől vezérelve (amelyek közül egyébként engem inkább az előbbi emlékeztet szerelemre) meg is próbál megváltozni: könyveket és újságot olvas, sétákra megy, külföldi utazást tervez. Ez azonban nem elég a változáshoz: ahhoz nagyobb belső motivácóra és főleg önbizalomra lenne szüksége. A tervezett külföldi út sose valósul meg, Oblomov leépíti társasági életét és végül elveszíti Olgát és Andrejt is.

Mondhatnánk, nem lehet valakit aktív életvitelre kényszeríteni, ha maga nem akarja. Ugyanakkor megértem Andrejt, akinek fáj a szíve azt látni, hogy vesztegeti el az életét egy értékes ember. Ahogyan nekem is fájt annak idején azt látni (és most is fáj, csak kisebb intenzitással látom), hogy a párom tehetséges ember létére lélekölő irodai munkával tölti a napjait, ami ráadásul nem is hagy neki elég időt, hogy újat tanuljon. Meg nyilván a párkapcsolatot is megterheli, ha nincs közös érdeklődési körünk, és ez sűrűn előfordul, ha az egyik félnek szinte semmilyen érdeklődési köre nincs. Akárcsak Oblomov, eleinte hajlott arra, hogy a szeretett lény kedvéért eljöjjön túrázni, moziba vagy társaságba. Aztán a kapcsolat intenzitásának csökkenésével ezek is lassan leépültek, és visszatért ahhoz az életformához, hogy szabadidejét a tévé előtt töltse. (Oblomov egész biztosan naphosszat tévézett volna, ha pechére nem a XIX. századba születik, azaz teremtik meg.) Én viszont nem akartam, mint Andrej, akarata ellenére elráncigálni különböző helyekre. Egyrészt, mert úgyis kicselezte volna, másrészt, mert nem gondoltam, hogy jogom lenne hozzá. Nekem viszont igényem a tevékenység, ezért aztán a kapcsolat szép lassan elhalt.

Oblomov persze maga se akar így élni, ahogy a volt párom se, vagy azok a régi tanítványaim, akik folyamatosan irigyeltek, hogy mennyi mindent csinálok. A film szépen mutatja, hőse mennyire csak ezeket a mintákat látta (emlékeiben családtagjai, anyját kivéve, rendszerint alszanak). Annyian töltik minden szabadidejüket tévézéssel vagy kocsmázással, hogy könnyű ebbe belesodródni. De néhányunknak csak sikerült ennél értelmesebb elfoglaltságokat is találnunk. És a múlt tanulsága számomra, hogy Oblomov-életformájú emberekkel, akármilyen szimpatikusak is, közeli barátságot nincs értelme kialakítanom – csak elégedetlenséghez és frusztrációhoz vezetne mindkét fél részéről.

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

Az előzmény: hőseinket két zsaru bekerítette és totál szétlőttek körülöttük egy egész számítógéptermet. Aztán abbahagyták a lövöldözést és hosszú csönd következett.
„-Jó – mondta Ford. – Megyek, körülnézek.
A többiekre pillantott.
- Senki nem akar rám szólni, hogy Nem, te nem teheted meg, hadd menjek inkább én?
A többiek a fejüket rázták.”

A jelenet nemcsak jó paródiája a kalandfilmek kliséinek, hanem kifiguráz egy játszmát is. Jónéhányan vannak, akik abban a reményben készítik ki magukat fizikailag vagy máshogyan, hogy valakik majd agyonaggódják magukat értük, ezzel bizonyítva, mennyire szeretik őket. Persze jónéhány más oka is lehet, amiért emberek ártanak maguknak: például öngyűlölet és/vagy önbüntetés, vagy olyan alacsony önértékelés, hogy a többiekért gondolkodás nélkül feláldozzák magukat, hiszen azok fontosabbak (ezt próbálta volna Ford eljátszani, de kevés sikerrel). Vagy mindenáron fel akarnak érni egy általuk kialakított ideálhoz, akár saját tönkremenésük árán is.

Egy régi barátnőmmel a napokban szakított a párja. Az ok: barátnőm elmondta párjának, hogy szerinte túlvállalja magát és ebbe előbb-utóbb tönkre fog menni. A szakítást kezdeményező fél ez esetben nyilvánvalóan nem Ford játszmáját játszotta (vagy ha igen, akkor nagyon elcseszte valahol). De akkor mi vezette arra, hogy ilyesmi miatt szakítson? Ennyire nem képes szembenézni az igazsággal? Vagy már eleve kifele tartott a kapcsolatból, és most adódott egy jó lehetőség ezt megtenni úgy, hogy ráadásul a másik érezhesse hibásnak magát?

Barátnőm úgy vezette fel a történetet, hogy „olyasmit mondtam, amit nem kellett volna”. Vagyis ellenjavallt lenne egy kapcsolatban kifejeznünk azt, hogy aggódunk a másik miatt? Tudom, hogy ez vezethet konfliktusokhoz (én is átéltem már), de ezzel együtt úgy érzem, így nagyon nincs rendben.

Padavic és Butterfield: Fathers, Mothers and Mathers

***SPOILER*** (már ha egy antropológiai cikknél létezik ilyen...)
Volt egyszer egy önsegítő csoport Floridában: olyan leszbikusok alkották, akiknek a párja szülte a közös gyereküket. Az volt a problémájuk, hogyan is nevezzék magukat. Sokan nem akarták azt mondani, hogy anyák, hiszen nem ők szültek; de apák se, hiszen nem férfiak. Ráadásul a köztudatban az anya- és az apaszereppel is együtt járnak bizonyos tevékenységek (anyuka öltözteti a gyereket, apuka focizni tanítja stb.), ők meg nem akarták magukat az egyikre vagy a másikra korlátozni. Úgyhogy kitaláltak egy új szót: mather, ami a father és a mother kombinációja. Vagyis olyan szülő, akinek a neme nem fontos, és aki ezáltal függetlenedni tud a szülőkkel kapcsolatos nemi sztereotípiáktól.

Ettől most már sokkal jobban érzik magukat a bőrükben, de a külvilággal nem könnyű elfogadtatni a dolgot. Eleve a mather szót senki sem ismeri, úgyhogy minden alkalommal el kell magyarázni. Az emberek többsége összezavarodik, de olyan "mather" is volt, akit a gyerekorvos kioktatott, hogy ezzel a nemektől független szülői kategóriával hátrányosan befolyásolja a gyerek fejlődését. Viszont elmondhatják magukról, hogy puszta identitásukkal is formálják a társadalmi tudatot.

Nekem nagyon tetszett ez a kreatív megoldás a szülői szerep problémáira. A floridai leszbikusoknak gyakorlatilag sikerült queeresíteni a szülőséget. Ami valószínűleg jóval nagyobb energiabefektetést igényel, mint a szimpla queerség (gondolom, gyakrabban kap az ember olyan kérdést, hogy "kije vagy te a gyereknek?", mint olyat, hogy "neked mi a nemi identitásod?", mert az utóbbit rendszerint tudni vélik). Le a kalappal előttük, hogy a gyereknevelés mellett még erre is van energiájuk. Marha jól jönne néhány ilyen szubverzív egyén nálunk is. De hát nálunk még a három- meg négyszülős családmodell is kiveri a biztosítékot, nemcsak heteróknál, hanem egy csomó melegnél is.

Mit szólnánk például egy olyan átalakított Orbán-jelmondathoz, hogy "Négy szülő, három nem (=nő, férfi, egyéb), négyszer két kerék (=biciklik és rollerek, a környezetszennyező autó helyett)"?

Bizonyítás

A történet hősnője éveken át ápolta apját, a zseniális matematikust, aki egyszercsak megőrült. A szó szoros értelmében. A lány otthagyta az egyetemet, elszigetelődött a barátaitól, minden idejét azzal töltötte, hogy apjáról gondoskodjon. Nem afféle "majd én megmondom, mi a jó neked"-módon, mint a nővére, hanem végtelen türelemmel és szeretettel, amibe az is belefért, hogy a téli kert közepén, félig összefagyva olvassa fel apja zseniális bizonyításnak vélt zagyvaságait. Önfeláldozóan csak a másikra figyelt, miközben őt magát is mardosta a kétség, nem örökölte-e a matematikai tehetség mellett a megőrülésre való hajlamot is.

Tudom, milyen teher lehet egy megrendült pszichés- vagy elmeállapotú emberről gondoskodni. Ezért is becsülöm olyan mélységesen nemcsak a filmbeli matematikus lányt, hanem azokat a létező embereket, akik kitartóan és önzetlenül törődnek labilis szeretteikkel - köztük velem is. ÉS még megköszönni is csak ilyen bénán tudom.

MyTenderGenderAllMixedUpInABlender

"I was raised not to let my emotions be shown, to be strong, not to cry (boys don't cry?), not to be afraid (men don't feel afraid, even little men). I was raised as a boy, as an agent of oppression, I was raised to feel guilty, to feel I have to save women, to oppress everyone, I was raised (as most boys do) with people not showing enough physical closeness to me, I was raised to feel the only closeness I could have with girls I liked was through sex, that I could never have intimate relations with boys cause its either violence or homophobia and many more conditioning made at a very young age.

What I realized was that whether I called myself a man, woman or alien, it wouldn't have changed a thing regarding my sexist patterns."


Feministaként az ember általában azt hallja, hogy a nőknek rosszabb. Rengeteg kritikát kaptam már, amiért egyáltalán felvetem azt, hogy a nemi szerepek a férfiakat is éppúgy elnyomják, mint a nőket (ezzel általában csak azok a férfiak értenek egyet, akik ironikus módon így próbálják indokolni, miért ellenzik a feminizmust). Természetesen nem tagadom, hogy a nők megélnek durva dolgokat. De gyakran elgondolkozom azon, miért nem tűnik fel a feministák többségének: amikor a férfiakat arra nevelik, hogy fojtsák vissza az érzéseiket, vagy hogy mindenáron legyenek sikeresek/kemények/erősek stb., az ugyanolyan lelki megcsonkítás? Talán mert nekem mindig voltak közeli férfi barátaim. Nem utasítottam el őket alapból, még akkor sem, ha olykor voltak szexista berögződéseik. (Kinek nincsenek? Igen, nekem is vannak.) Inkább felhívtam ezekre a figyelmet, és szükség esetén elmagyaráztam nekik, miért zavarnak engem. Lássatok csodát: a férfi barátaim többsége nem fordult el tőlem, hanem megértette, és tudatosabban kezdett gondolkozni a nőkről, meg a nemekről általában. (Jó, persze ők eleve nem voltak a hímsovinizmus megtestesülései: a baráti körömben ez a kategória igen ritka.) Ilyenkor mindig nagyon büszke vagyok/voltam rájuk, mert tudom, hogy privilegizált helyzetből sokkal nehezebb meglátni az egyenlőtlenségeket, még azokat is, amelyek nekik maguknak okoznak hátrányt.

Ronel szövegét olvasva az érzelmi reakcióm az, hogy mélységesen együttérzek az érzelemmentesen fölnevelt férfiakkal, többek között azért, mert tudom, milyen nehéz ezen túltenni magukat és felnőtt korban felfedezniük és kimutatniuk az érzéseiket. Az utolsó bekezdés pedig tudati szinten nagyon fontos. Arra int, hogy még feministaként is figyelnünk kell saját reakcióinkat. Amikor annak idején kiröhögtem Manfredot, mert negyvenéves férfi létére a kötés volt a hobbija, ugyanazt a szexizmust reprodukáltam, mint azok, akik lelkesen próbálják felfedezni bennem az anyai ösztönt. Nemcsak a férfiakat, a nőket is egy szexista társadalomban szocializálták (és gyakran a legszexistább megállapításokat nőktől hallom). Könnyű megveregetni saját vállunkat és azt mondani, hogy nekünk mindig igazunk van, hiszen mi vagyunk az elnyomott fél. De nem fekete-fehér a történet. Mindannyian, férfiak, nők és egyebek, elnyomók és elnyomottak vagyunk egyszerre.

Kábulat

A film egyik főszereplője érzékletesen foglalja össze, hogy fest a pokol.
"Ott azzal kezdik, hogy felmutatják az összes elszalasztott lehetőségedet. Megmutatják, hogy nézett volna ki az életed, ha a megfelelő pillanatban megtalálod a megoldást. Aztán meglátod a boldog pillanatokat, amelyeket elvesztettél, mert átaludtad őket."

Ezek szerint aki úgy él, hogy nincs mit megbánnia, az a pokolban is jól érzi majd magát, vagy automatikusan a mennyországba kerül?