(kép: wikipédia)
A papas arrugadas vagy ráncos krumpli kanári-szigeteki specialitás: a krumplit nagyon sós vízben addig főzik, amíg a héján fehér csíkok nem képződnek, ilyenkor mártással lehet enni és nagyon finom. Legalábbis sokunk szerint. Nemrég viszont Lanzarotén egy turista felháborodott, sőt nem volt hajlandó kifizetni a krumplit, mert az szerinte "túl ráncos" volt. Persze most az egész szigetcsoport ezen röhög, és érkeznek a nem túl jóindulatú beszólások az olyan külföldiekről, akik nulla nyitottsággal látogatnak vagy költöznek el egy másik országba.
https://diariodeavisos.elespanol.com/2024/05/un-turista-se-niega-a-pagar-por-unas-papas-canarias-demasiado-arrugadas/
Azok mellett a magyarok mellett, akik külföldön megtalálták a helyüket, gyakran hallani olyanokról is, akik viszont folyamatosan szidják a befogadó országot és annak lakóit, és egyáltalán nem elégedettek vele, vagy akik annyira képtelenek beilleszkedni, hogy ebből konkrétan problémáik lesznek. Elgondolkodtam, mi kell ahhoz, hogy valaki tényleg új életet tudjon kezdeni egy másik országban.
Első körben nyilván az, hogy ez az ő választása legyen. Egy volt osztálytársamnak azért kellett Ausztriába költöznie, mert a férje ott kapott munkát; ő maga viszont egy szót sem tudott németül, és utálta, hogy háziasszony-szerepbe kényszerül és még a gyereke házi feladatában se tud segíteni a nyelvtudás hiánya miatt. Ugyanő korábban hosszú ideig élt Olaszországban és élvezte; ott beszélte a nyelvet, a mentalitás is közelebb állt hozzá, és nem mellesleg saját döntéséből, nem családi nyomásra költözött ki.
Az, hogy valaki mennyire ismeri a célországot, nemcsak annak az eldöntéséhez fontos, hogy tudna-e ott élni, hanem ahhoz is, hogy sikerüljön lakást és munkát találnia, és ne kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html). Persze észben kell tartani, hogy turistaként járni valahová nem ugyanaz, mint ott élni és dolgozni, sőt egy erasmusos ösztöndíj sem feltétlenül készít fel arra, hogy mennyire könnyű vagy bonyolult az álláskeresés, a hivatali ügyintézés, a kapcsolati háló kiépítése. Aki kizárólag nyáron járt Svédországban, lehet, hogy nincs felkészülve a téli hidegekre, és amíg Koppenhágában gyakorlatilag mindenhol elboldogulhatsz az angollal, ez nem feltétlenül igaz az isten háta mögötti kis dán falvakra.
Apropó nyelvtudás: már sokszor hangsúlyoztam ennek a fontosságát úgy általában az életben, ahhoz meg pláne, hogy megismerjünk egy másik országot és be tudjunk ott illeszkedni. Túl sokan költöznek ki úgy, hogy alig beszélik a nyelvet, aztán kizárólag a helyi magyar közösségre támaszkodva próbálnak boldogulni (erről is lásd a fent említett bejegyzést). Így azonban nagyon korlátozzák a lehetőségeiket akár munkakeresésről, lakáskeresésről vagy szociális hálóról legyen szó. És egy nem angol nyelvű országban az angol akkor sem elég, ha amúgy a helyiek közül sokan beszélik. Lehet, hogy szerzel pár helyi barátot, de nem fogsz tudni eljárni azokra az eseményekre, amelyek nem a külföldieknek szerveződnek, tehát ismét csak kívülálló maradsz. Sok országban alakulnak ki a helyi kultúrától teljesen elszigetelődött digitális nomád vagy expat közösségek, akik amúgy jól elvannak egymással, de ha tényleg csak ezen a közösségen belül érintkeznek emberekkel, akkor igazából akár otthon is maradhattak volna. Egyébként a sok helyen megfigyelhető idegenellenességet is gyakran az ilyen elzárkózás generálja, tehát a csak magyarokkal érintkező magyarok (ez más nemzetekre is vonatkoztatható persze) azoknak is ártanak, akik amúgy próbálnak a helyi közösség életében részt venni.
A közösségben való részvételhez nem elegendő a nyelvtudás: kellően nyitottnak és rugalmasnak kell lenni, és képben lenni a helyi kultúrával. Nem muszáj megenni a ráncos krumplit, ha nem szeretjük, de legalább ne küldjük vissza felháborodottan, hogy elrontották. Valószínűleg senkit sem zavar, ha egy külföldön élő magyar család magyaros ételeket főz otthon vagy a magyar tévét nézi az interneten, vannak azonban más kulturális elemek, amelyeknek a megtartása komoly akadályt jelenthet a beilleszkedésben. Hallottam Finnországban élő magyar családról, akikkel végül a gyermekvédelmisek kezdtek foglalkozni, mert az iskolában a tanárok észrevették, hogy a szülők nem töltenek minőségi időt gyerekeikkel és elhanyagolják azok mentálhigiénés ellátását. Magyarországon, ahol számos helyen a közös tévézés a legfőbb családi program, és sokak szerint a pszichológus "a diliseknek való", ebben semmi meglepő nem lenne, de a finneknél más a standard, és amitől Magyarországon senkinek nem szaladna föl a szemöldöke, amiatt ott a gyerekek állami gondozásba vételét fontolgatták. Hasonló kultúrsokkot okozhat a nyugat-európaiaknak az, hogy a magyar férfiak között elterjedt szokás az utcán nők után fütyülni vagy kiabálni. Több kutatás is rámutatott, hogy a magyar férfiak nem is értik, mi ebben a rossz, Bécsben vagy Stockholmban viszont ez szexuális zaklatásnak minősül. A politika ki is használja ezt a tényt: olvastam olyan kutatást, amely azt vizsgálta, miért szavaztak angliai fehér nők a brexitre, és a leggyakoribb válasz az volt, hogy elegük volt a szexista módon viselkedő magyar és lengyel bevándorlókból. Ez egyébként ugyanaz az ország, ahol a pakisztániakat és a Nagy-Britannia egykori afrikai gyarmatairól érkezőket tárt karokkal fogadják; nem az a lényeg, mennyire különbözik eredetileg a két kultúra, hanem az, hogy az érkezők mennyire hajlandók alkalmazkodni a befogadó országéhoz.
Olyanok is vannak azonban, akiknél nem lehet ennyire konkrét akadályokra rámutatni, mégsem boldogok az új országban. Lehet, hogy túl sokat vártak tőle, és amikor szembesültek vele, hogy ez a hely sem tökéletes, vadul szidni kezdik és csak a negatívumokat látják meg benne, sőt azokat, akik jól érzik ott magukat, megvádolják, hogy rózsaszín ködben élnek vagy hazudnak maguknak és másoknak. Ezzel párhuzamosan az ilyen kritikusok számára eredeti kultúrájuk gyakran felértékelődik; ők azok, akik folyamatosan vágyakoznak szülőhazájuk után. Meglepő módon mégsem költöznek vissza akkor sem, ha könnyen megtehetnék. A szívük mélyén érzik, hogy Magyarország sem olyan tökéletes, mint ahogy az emlékeikben él. Egyszer beszélgettem egy lánnyal, aki nagyon magányosnak érezte magát Spanyolországban és mindig visszavágyott Budapestre, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen ott sem voltak soha barátai. Igazából a probléma gyökerét nem az ország jelentette, hanem valami más. És míg vannak, akiknek a beilleszkedéséhez tényleg az kell, hogy elmenjenek egy másik országba - mint azok a roma és/vagy LMBT+ fiatalok, akik Magyarországon az előítéletek miatt rekesztődnek ki, de egy nyitottabb országban önmagukért kedvelik vagy nem kedvelik őket, - mások esetében az ok önmagukban keresendő, és a külföldre költözés ugyanolyan álmegoldás, mint másoknál a promiszkuitás vagy épp a nem megváltoztatása (https://mmreflexiok.blogspot.com/2012/03/akik-megbantak.html). Ettől még az országváltás vagy a nemi helyreállító műtét legitim megoldás azoknak, akiknek tényleg erre van szükségük. Amikor külföldre szakadt és emiatt folyamatosan fanyalgó magyarokkal találkozunk, érdemes tudatában lennünk: legtöbbször a hiba nem az új országban van, hanem bennük.
