Egy Tom Harpur nevű anglikán pap arra jutott, hogy Jézus Krisztus valójában nem létezett. Két érve van: az egyik, hogy csak igen kevés korabeli történeti forrás említi és azok sem tekinthetők hitelesnek (egy evangélium ugye nem történeti, hanem hitbeli dokumentum), a másik pedig, hogy a szűztől született-keresztrefeszített-feltámadt Isten fia-történet már megjelenik az óegyiptomi Hórusz mítoszában is. Szerinte ezt a mítoszt vették át a keresztények és húzták rá egy kitalált személyre.
Most eltekintve attól, hogy mit szólhat mindehhez az anglikán egyház, számomra az érdekesség az, hogy Harpur - akárcsak a filmben megszólaló egyéb történészek és teológusok - csak végletekben tudnak gondolkodni. Jézus vagy élt és fantasztikus csodákat vitt véghez és Isten fia volt, vagy nem is létezett. Pedig egyáltalán nem ritka, hogy egy legendás alak hírnevét utólag felnagyítja az emberek fantáziája, főleg, ha vannak jól ráhúzható mitológiai toposzok. Példa erre Mátyás király: valószínűleg senki sem hiszi, hogy tényleg álruhában járta az országot és feleségül vette az okos lányt, aki nem takarta el a "csúnyáját" (ha minden Mátyás királyos mese igaz lenne, az Igazságos többszörös bigámiát követett volna el). Ugyanakkor nem vonjuk kétségbe azt a tényt, hogy létezett és uralkodott. Persze erről vannak kétségbevonhatatlan írásos bizonyítékaink, de hát ő jelentősen később élt, mint Jézus, ráadásul egy gazdag ország királya volt, nem egy mezítlábas próféta az isten háta mögött. A római birodalom történetíróit mi sem izgatta kevésbé, hogy valahol Galileában mászkál egy állítólag csodatevő próféta, főleg, hogy akkoriban az ilyenekből nem volt éppen hiány. Szerintem simán elképzelhető, hogy Jézus létezett, esetleg véghez is vitt pár csodának tekinthető dolgot, és megalapozott egy új vallást. Aztán ez a vallás kiteljesedve magába olvasztott néhány más elemet, például az egyiptomi Hórusz-legendát.
Az elgondolkodtató mindebben az: miért akarjuk a "nagy embereket" tökéletesnek látni? Miért ciki úgy gondolni Jézusra, mint egy egyszerű prófétára, vagy beismerni, hogy egy-egy ünnepelt történelmi személyiségnek gyengéi is voltak? (Például Petőfi versei alapján nem állítható éppen a fiatalok elé a józan, dohányzás- és alkoholmentes életmód mintaképeként, de ezért kritizálni őt valószínűleg nemzetietlen szentségtörés volna.) Úgy fest, a végletekben gondolkodás nemcsak a brazil szappanoperákat jellemzi, hanem a teológusokat és majdnem mindenki mást. Igazán nem irigylem azokat, akik "nagy emberekké" válnak vagy próbálnak válni ilyen közgondolkodás mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése