Terry Pratchett: Éjjeli őrjárat

A lázadók a városőrség összes épületét megtámadják. Kivéve azt az egyet, ahol Vinkó Szilárd szolgál. Egyszerű módszerrel kerüli el az összecsapást: a védekező bezárkózás helyett tágra nyitja a kapukat, békésen kiül a küszöbre, az egyetlen, missziója közben megsérült orgyilkos támadóhoz orvost hív és kakaót osztogat a népnek. Ilyen békés embereket pedig a lázadók nem tudnak megtámadni, inkább isszák a kakaót.

A békés ellenállás, amit Gandhi is alkalmazott, a Ligetvédők számára is megfelelő módszernek tűnt. Azonban, szemben az ankh-morporki lázadókkal, a rendőrség és a biztonságiak ellen nem működött. Tippem szerint ez nemcsak annak volt köszönhető, hogy nem kínáltak kakaót (bár megpróbálkozhattak volna vele), hanem mert egyéb különbségek állnak fenn a két helyzet között. Egyrészt, Ankh-Morpork esetében a fegyveres testület tanúsítja a békés ellenállást és a lázadókra van ez hatással. A lázadók egy tömeg, nem parancsra cselekszenek, ezért képesek normális emberi érzéseiket követni. Ezzel szemben ugye egy biztonsági őr vagy egy rendőr valakinek a parancsát teljesíti, és az emberség mellett jó adag kurázsira (és kéznél levő alternatív állásajánlatra) lenne szüksége ahhoz, hogy ezt figyelmen kívül hagyva a józan észre hallgasson.

A másik jelentős különbség a propaganda megléte, illetve hiánya. Ankh-Morpork lázadói ugyan úgy állnak hozzá, hogy a városőrök ellenség, de ezt nem egy felsőbb hatalom nyomatja nekik óriásplakátokon, tévén és szórólapokon keresztül. Ellenben ami a Liget-projekttel (amit nyugodtan nevezhetünk Ligetellenes Projektnek) kapcsolatban zajlik, az erősen agymosás jellegű. Persze a kormány nem tudja 100%-osan leuralni a médiát, de nagyon sokan, akik nem fognak (vagy bármi okból nem néznek/hallgatnak) alternatív hírcsatornákat és akiknek nincs olyan ismerősük, aki a Ligetvédők pártján állna és ezzel kapcsolatos tartalmakat és eseményeket osztana meg a facebookon, simán elhiszik, hogy egy néprajzi múzeumnak egy klasszicista palota helyett egy betonmonstrumban van a legjobb helye, vagy hogy 100 éves fákat simán ki lehet ásni és átültetni máshová (a kivágás nemrég engedményként feldobott alternatívája). Nem lehetetlen, hogy a Ligetvédőkkel szemben „intézkedő” rendőrök és biztonságiak azok közé tartoznak, akik őszintén hisznek a mainstream médiának. Mi, akik nem hiszünk neki, többek között azért nem, mert saját tapasztalataink (romaként, melegként, bevándorlóként stb.) ellentmondanak annak, amit az közvetít. De aki nem élt meg ilyesmit, az egész továbbra is hinni fog a médiának és az esetlegesen szembejövő másfajta értelmezéseket fogja agymosásnak tekinteni. Mert ahhoz, hogy a valódi értékeket kiszűrjük, gondolkodni kell és az bizony energiabefektetés. Mennyivel egyszerűbb, ha a kormány megmondja, miről mit gondoljunk és kit lássunk ellenségnek. És ha ez a kijelölt ellenség egy csapat békésen sátorozó környezetvédő, könnyen azzal szembesülhetnek, hogy békés tiltakozásuk ellenére erőszakban és démonizálásban lesz részük.

Napoleon Boulevard: Júlia nem akar a földön járni

***SPOILER***

https://www.youtube.com/watch?v=pxhEu3UYt6M

Nem tudni, Júlia társainak miért nem sikerül felrepülniük, ahogy neki. Talán nincs meg hozzá a megfelelő képességük vagy képesítésük. Az is lehet, hogy nem fektetnek bele elég energiát. Talán nem is akarnak igazán felemelkedni, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy valaki (például Júlia) jobban csinálja; ha lent maradnak, olybá tűnhet, hogy felszállhatnának, ha akarnának, így feljogosítva érezhetik magukat, hogy Júlia repülését kritizálják. És persze lehet olyan is, aki igazából nem is akar repülni, mert kényelmesebb lent a földön maradni, esetleg úgy vélik, nem fér bele az idejükbe (szemben az ugyanannyi időt igénylő kődobálással). Közös bennük, hogy saját presztízsüket (és talán önértékelésüket) féltik, amikor úgy döntenek, hogy Júliát is lerángatják a magasból; úgy érzik, a másik ember sikere őket kisebbíti, noha Júlia számára az ő felrepülésük vagy lent maradásuk teljesen mellékes.

A közelmúltban egy civil szervezet PR-kampányt indított: egy kis csapat lelkes önkéntes összeállt egy profi PR-ossal és egy profi reklámfotóssal, és a kép hamarosan megjelent a facebookon. Az egyesület két tagja azonban, akik mellőzöttnek érezték magukat, amiért nem lettek tagjai a PR-csapatnak, trollkodni kezdett: minden létező módon leszólták a képet és a kampányt, ráadásul magának az egyesületnek a facebook-oldalán. Azok számára persze, akik tudták, hogy ők ketten tagjai az egyesületnek, ez minimum ellentmondásos üzenetet közvetített, és félő volt, hogy aláássa az egész kampányt.

A két trollnak persze jogában áll, hogy ne tetsszen nekik a kép (főleg, mert nem feltétlenül ők voltak a célcsoportja). Vélhetik úgy is, hogy ők maguk jobban csinálták volna, bár egyiküknek sincs PR-os háttere és az egyesületben sem végeztek korábban ilyen munkát. Azt sem gondolom, hogy valaki ne emelhetne nyilvánosan szót a saját egyesülete ellenében például akkor, ha az számukra elfogadhatatlan módon nyilvánul meg egy nagy horderejű politikai vagy társadalmi kérdésben (pl. esetleges rasszista megnyilvánulásokkal szemben). Azt azonban, amit ez a két ember csinált, a szolidaritás teljes hiányának tartom, és noha megértem, mi motiválhatta őket (például egy kisebbségi komplexussal küzdő, magányos ember könnyen érezheti úgy, hogy csak mások kritizálása által tűnhet kompetensnek), elfogadni nem tudom.

Sokszor hallani, hogy a magyar civil világ mennyire fejletlen a nyugatihoz képest, és ennek milyen történelmi, társadalmi stb. okai vannak. Ezek persze mind igazak, de társul melléjük még az is, hogy a civil világban túl sokan a saját érzelmi igényeiket helyezik előtérbe az adott szervezet érdekeivel szemben, és kicsinyes bosszúból aláássák annak működését.

Javier Cercas: A határ törvényei

- Te más vagy, mint mi – győzködi Kékszem, a kültelki bűnbanda vezére Pápaszemet, a hozzájuk csapódott középosztálybeli fiút. Pápaszem vadul tiltakozik, nem érzékeli az osztálykülönbséget. Egészen addig, amíg egyszer meg nem látogat egy másik bandatagot az otthonában. A lepusztult átmeneti szálláson olyan nyomorral szembesül, amit el sem tudott képzelni, és megérti, hogy ő tényleg más, mint a többiek, akiknek ilyen háttérből származva nincs vesztenivalójuk.

Klisé, de ettől még igaz: a középosztály tagjai gyakran fel sem mérik, milyen mértékű szegénységben élnek mások. Amikor egy választási kampányban a FIDESZ azt ígérte, hogy minden lakásban lesz internet, elsiklottak afölött, hogy ezen lakások egy részében konkrétan elektromos áram sincs. Az internetet használók amúgy is hajlamosak feltételezni, hogy mindenki más is online van, pedig egy 2006-os könyvben azt olvastam, hogy a magyar lakosságnak csak kb. egynegyede nethasználó; ez a szám azóta vélhetően növekedett, de biztosan nem éri el Izland 100%-os lefedettségét. Viszont egyre több információ csak online érhető el. Számos politikai megmozdulás, például tüntetés, csak online, sőt sok esetben csak a Facebookon szerveződik; aztán csodálkozunk, hogy Magyarországon csak a középosztály képviselteti magát ezeken a megmozdulásokon, amikor másokhoz nem is jut el az infó. Értem én, hogy a neten sokkal egyszerűbb és főleg olcsóbb hirdetni, de ha ezt a módszert választjuk, legyünk tudatában, hogy a kevésbé privilegizált rétegeket nem fogjuk tudni bevonni.

Az idei Pride Fesztivál ékes példája ennek a jelenségnek. A programfüzetek csak pár nappal az esemény előtt jelentek meg mind nyomtatott formában, mind az esemény honlapján. Amikor reklamáltam a szervezőknél, az volt a válasz, hogy de hiszen minden esemény fent van Facebookon. Ezzel nemcsak azokat nem vették figyelembe, akinek nincs internete, de azokat se, akik nincsenek fenn a Facebookon, nem tudják azt biztonságosan nézegetni (mert pl. olyanokkal laknak együtt, akik előtt nem bújtak elő), vagy egyszerűen nem ismernek senkit, aki meghívhatná őket rájuk (azért a Facebookon elég nehéz egy olyan eseményre rákeresni, aminek a címét se tudod és nem kaptál rá meghívót). Egy elszigetelt LMBTQ ember, aki most kezdene lépéseket tenni a melegvilág felé, könnyen kirekesztődhet ebből a lehetőségből. Persze felhívhatja a Háttér segélyvonalát, de ők ugyanúgy nem tudnak semmit, a pride (és tegyük hozzá, más LMBTQ események) szervezőinek ugyanis nem szokott eszébe jutni, hogy ezt a fontos információforrást az átlaglakosság előtt értesítsék a következő programokról. Így történik az, hogy a pride programjaira ugyanaz a belterjes társaság jut el, kevés új arccal kiegészülve, akik az elmúlt év folyamán kezdtek belefolyni a meleg életbe. Pedig egy ingyenes workshop vagy maga a felvonulás lehetőséget nyújtana a kevésbé privilegizált helyzetben levő LMBTQ embereknek is, hogy kapcsolódjanak ehhez a közösséghez. És nekik talán még nagyobb szükségük volna rá, mint azoknak, akik már amúgy is járnak LMBTQ programokra. Amíg azonban a szervezők a saját privilegizált helyzetüket veszik alapul, ez nehezen fog bekövetkezni.

Lázár Ervin: Gyere haza, Mikkamakka!

***SPOILER!***

A Négyszögletű Kerek Erdő lakói totál be vannak parázva a pomogácsoktól. Kisfejű-Nagyfejű Zordonbordon azt mondta nekik, hogy jönnek a pomogácsok, és nagyon veszélyesek. És mindez pont most, amikor Mikkamakka sincs itthon! Életbe lép a teljes riadókészültség, mindenki retteg. Kivéve Dömdödömöt, aki közli, hogy pomogácsok nincsenek is, de erre őt kötözik a fához, árulóként, amiért nem hajlandó félni.

A pride felvonulást a 2007-es támadás óta áthatja a pomogácsoktól való félelem. Rendőrök, kordonok, titkosított útvonal, sőt a legutóbbi évekig minél kevésbé feltűnő öltözékek, nehogy a felvonulókat később bárki felismerje a városban. Közben az ellentüntetők egyre fogyatkoznak. Pár éve még három ellentüntetést jelentettek be (ebből az egyiket egy másik ellentüntető-csapat támadta meg, mert őket nézték melegfelvonulásnak), de tavaly már csak egy kis csapat pomogács hadonászott a Tabánban a kordonok mögött. Idén a beszámolók alapján a pomogácsok létszáma egyetlen mosdatlan szájú illetőre csökkent (ez még Helsinkit is alulmúlta, ahol három fő prédikált a Bibliáról a járdán). De kordonok mégis voltak (Helsinkiben nem).

A rendőrség persze nem akar újabb bakit megkockáztatni, és sokan rámutatnak, hogy kordonokat húzni egyszerűbb, mint több ember odavezényelni. Csakhogy az elmúlt években felbukkant néhány pomogács ellen a jelenlegi rendőri kíséret is bőven elég lett volna. Vagy hozhatnának egy olyan rendelkezést, hogy a pride útvonalához képest 1 kilométeres körzeten belül semmilyen más csoportosulást nem engedélyeznek, a pomogácsok meg tüntessenek Káposztás II-n, ha nagyon akarnak. Ezzel megspórolhatnák azt az energiát, amit a meleg nyárban a sok kordon odacipelése és felállítása, majd elszállítása igényel.

A kordonok közt vonulásnak nemcsak az a hatása, hogy le kell zárni a fél várost (indulatokat gerjesztve az átlag lakosságban, akik már azért is hőbörögnek, ha a Critical Mass miatt 10 percet kell várniuk a továbbhaladásra) és hogy a kívülállók számára az LMBTQ emberek még a pride napján is láthatatlanok (illetve csak a média által torzított kiadásban láthatóak). Hanem az is, hogy erősíti a félelmet. A puszta tény, hogy kordonok között kell vonulni és számtalan biztonsági előírásnak kell megfelelni a részvételhez, azt sugallja az átlagos pride-résztvevőnek, hogy Budapest utcáin vérszomjas pomogácsok tömegei portyáznak. Jobb lesz tehát, ha vigyázunk, nem követeljük túl hangosan a jogainkat, nem állunk ki magunkért, sőt lehetőleg nem is bújunk elő. Számos LMBTQ ismerősöm egészen irreális módon homofóbnak látja a környezetét. Első barátnőm annak ellenére nem bújt elő a szüleinek, hogy azok meleg bátyját abszolút támogatták. Annak a csaknem 70, azonos nemű kapcsolatban élő embernek, akiket interjúztam, csaknem mindegyike kifejtette, mennyire szerencsés, amiért családja nem tagadta ki, nem koncolta fel vagy nem küldte kényszer reparatív terápiára a szexuális orientációja miatt, noha alig ismerek olyanokat, akikkel bármelyik megtörtént volna. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy nincs homofóbia Magyarországon, de az korántsem olyan elterjedt és nem olyan durva jelenségekben nyilvánul meg, mint a kordonok alapján sejtenénk.

A pomogácsok és a homofób ellentüntetők közti párhuzam azonban egy ponton hibás. A könyvben ugyebár Mikkamakka időben hazatér és elmondja, hogy nincsenek is pomogácsok; neki már elhiszik, amit Dömdödömnek nem, és helyreáll a béke. De Magyarországon vajon ki lesz az a Mikkamakka, akinek az LMBTQ emberek elhiszik, hogy nem kell rettegésben leélniük az életüket?

Köszönjük, hogy rágyújtott!

A film főhőse csaknem lehetetlen feladatot kap: munkaadója, a cigarettagyár nevében reklámoznia kell a dohányzást a baromira egészségtudatos Amerikában. Egy tévés vitaműsorban, ahová a dohányzás ellenzőivel együtt hívják meg, bejelenti: cége nagyon is tisztában van a fiatalok dohányzásának egészségügyi kockázataival, és éppezért többmillió dollárt fog fordítani egy fiatalokat megcélzó dohányzásellenes kampányra. A trükk bejön: hirtelen a cigigyártók lesznek a jófiúk, és senkiben se merül fel többé, hogy ha ők és versenytársaik nem lennének, az egész kampányra nem lenne szükség.

A megfelelő PR nagyon jól tudja befolyásolni a közhangulatot és piedesztálra emelni vagy éppen démonizálni arra érdemtelen embereket vagy csoportokat. Ilyesmi történt az idén a pride-szervezőkkel egy transzneműekkel és szexmunkával foglalkozó workshop kapcsán. A pride nem zárkózott el totálisan, sőt megjelentette programfüzetében az eseményt, de azt kérte, hogy ne a pride égisze alatt és külső helyszínen történjék. Erről volt kisebb vita a facebookon, de nem túl nagy. Egészen addig, míg egy internetes hírportál rá nem harapott a dologra, és „kirekesztő a pride!” szlogennel démonizálni nem kezdte a programsorozat szervezőit. Kirekesztőnek lenni pedig (legalábbis szélsőjobbos körökön kívül) halálos bűn, ezért aztán LMBTQ és heteró emberek tömegei – akik amúgy a „kurva” szót használják első számú sértésként a promiszkuis emberekre, a számukra ellenszenves nőkre vagy épp a BKV-ra, és valószínűleg nem választanának barátként egy szexmunkást – felháborodott kommentek tömkelegével árasztotta el a cikket, valamint a pride facebook oldalát.

A pride-szervezők persze egy ilyen workshop ötletére nem tudtak volna olyat lépni, ami mindenkinek megfelel, hiszen a transzneműek közül sokakat mélységesen felháborít az a sztereotípia, ami őket a szexmunkásokkal azonosítja, a transzok más (az előbbivel átfedésben levő) csoportja pedig feministaként utasítja el a szexmunkát. (Van szexmunka-párti feminizmus, de Magyarországon ennek nem igazán láttam nyomait se transz-, se cisznemű körökben.) Fennállt tehát a veszély, hogy ha a Szivárvány Misszió Alapítvány befogadja ezt a beszélgetést a pride programjai közé, az súlyos töréshez vezet az LMB és a transznemű közösség között, főleg, hogy az utóbbiak eleve gyanakodva állnak hozzá a többségükben cisznemű LMBQ emberek szervezte eseményekhez; akkor az lett volna a nagy hír, hogy a pride-szervezők a transznemű emberekkel szemben kirekesztőek. A Szivárvány Misszió tehát választhatott, kivel kerül ellentétbe, és ők inkább a szexmunkásokat választották, mint az LMBTQ közösség egy fontos és meghatározó szeletét. Tény, valaki így is perifériára került, de a magyar viszonyok között nem igazán lehetett másképp feloldani a helyzetet. Ráadásul, ismétlem, a pride valamilyen szinten befogadta ezt a beszélgetést, hiszen megjelentette programjai között. Az, hogy a pride megnyitója előtt történt, nem jelent semmit; máskor is voltak már megnyitót megelőző, de a pride-hoz tartozó programok (és nemcsak nálunk, hanem pl. a szintén múlt héten lezajlott helsinki pride-on is).

Adva van tehát egy értékkonfliktus, amit viszont fel lehet használni arra, hogy lejárassák a pride-ot, és ez egyeseknek nagyon jól jön. Hiszen az utóbbi időben megfigyelhető, hogy egyre többen jönnek el a felvonulásra, liberális körökben egyre inkább sikk kiállni az LMBTQ emberek jogaiért. A tolerancia és az esélyegyenlőség, ha szűk körben is, de elvárássá válik, és ezt többé nem lehet agresszívan hadonászó ellentüntetők útján meghiúsítani. Saját fegyverével kell tehát a pride ellen fordulni: bebizonyítani, hogy az LMBTQ egyesületek a kirekesztőek. Ezzel nemcsak azt érjük el, hogy egy csomóan (LMBTQ és heteró emberek egyaránt) felháborodásból tüntetőleg nem mennek el a pride-ra, hanem azt is, hogy az átlag heteró olvasó megerősítve érezheti magát: jogában áll az LMBTQ embereket elutasítani, hisz lám, azok milyen intoleránsak. Nem értékkonfliktusként, hanem kirekesztésként írni a szexmunka-beszélgetéssel kapcsolatos történetről ugyanolyan PR-fogás, mint a dohányzásellenes kampányt támogató cigarettagyár. Készen kínál egy értelmezést arról, kik a jók és kik a rosszak, az olvasók pedig – akár az intelligens, általában gondolkozó emberek – nem kérdőjelezik meg, mert bedobott egy olyan kulcsszót (fiatalok egészsége, illetve kirekesztés), amelyre sokmindenki automatikusan, a helyzet átgondolása nélkül reagál. És ez azok malmára hajtja a vizet, akik ellenzik a pride-ot, de nagyon nem szeretnének intoleránsnak látszani: végre van ürügy úgy homofóbnak lenni, hogy az nem kerül ellentmondásba liberális image-ünkkel.

Kiss Tibor Noé: Beszélnünk kellene

„Ha lehet élni Pécsbányán nyolc testvérrel egy szobában, akkor lehet élni transzíróként is” – magyarázza Kiss Tibor Noé azt a döntését, hogy felvállalja magát. Ez a mondat fontos abból a szempontból (ami az egész beszédben megjelenik), hogy párhuzamot von az LMBTQ emberek és más kisebbségek nehézségei között és az összetartásra bátorít, ami nagyon fontos üzenet. Ugyanakkor engedtessék meg, hogy a hasonlóság mellett rámutassak néhány különbségre is.

A legnyilvánvalóbb az, hogy a nyolc testvérével Pécsbányán élő cigány fiatal cigányokkal van körülvéve. Jellemzően (mondjuk az interraciális örökbefogadás esetét leszámítva) a faji vagy etnikai kisebbségek tagjai saját csoportjukon belül nőnek föl, ahol mindig számíthatnak védelemre, és akár megtanulhatnak olyan technikákat, amelyek segítségével egy ellenséges közegben is boldogulhatnak. Az LMBTQ embereknek viszont gyakran a család és a közvetlen környezet a legnagyobb ellenségük, akik félnek, hogy őket is egy darab „abnormális” tagjuk alapján fogják megítélni, ezért igyekeznek elhatárolódni az illetőtől vagy elrejteni őt, illetve „abnormalitását” a világ szeme elől (ez szexuális kisebbségeknél jellemzően könnyebb, mint transz emberek esetében). A legkínálkozóbb párhuzam itt talán a fogyatékkal élők: ők is jellemzően épek közé születnek, akik marhára nem tudnak velük mit kezdeni. Míg azonban a fogyatékkal élő személy szüleit vagy baráti körét „csak” sajnálják (ami szintén elég idegesítő lehet), az LMBTQ ember környezetét esetleg elutasítják vagy megvádolják, hogy ők a hibásak az „abnormalitás” kialakulásában.

És itt jön a második különbség: azok az asszociációk, amiket az emberekben keltenek egy adott kisebbség tagjai. A cigányokkal szemben a legtöbb gádzsó gyanakvó, félnek tőlük és olyan vonásokat tulajdonítanak nekik, amelyek nem összeegyeztethetők a társadalom (középosztálybeli, fehér) alapvető értékrendjével (agresszió, munkakerülés stb.). A transz emberek nem jelentenek ilyen fenyegetést, még kevésbé, mint LMB társaik, talán mert kevesen láthatóak és ritkán kerülnek felelős gazdasági vagy politikai pozícióba (legalábbis nálunk). A transz ember ma Magyarországon leginkább nevetséges, vagy valamiféle felfoghatatlan anomália. Még a gender-pánik diskurzusaiban is alig jelenik meg: azok a nemi szerepek felbomlásáért a feminizmust vagy a melegeket és leszbikusokat okolják, a transzokról tudomást sem vesznek. Nem állítom, hogy ez az állapot feltétlenül jobb, mint romának (vagy melegnek/leszbikusnak) lenni, de más.

Végül az a tény, hogy Kiss Tibor Noé író, jelentősen befolyásolja a környezete reakcióját. Egy művészembertől többmindent elnézünk; nem véletlen, hogy a művészvilágban sokkal több a magát nyíltan vállaló transz (El Kazovszkij, a Wachowski-testvérek, Conchita Wurst stb.), mint mondjuk a politikában vagy az ismert üzletemberek között, és nemcsak azért, mert az állandó kirekesztés és zaklatás miatt sok transz abbahagyja tanulmányait és nem is szerez megfelelő végzettséget ahhoz, hogy ilyen pályára menjen (hiszen pl. Wachowskiék előbb voltak filmrendezők, aztán bújtak elő). Kiss Tibor Noé számos durva reakcióval találkozik a mindennapokban, de azon kevésbé kell paráznia, hogy nemi identitása miatt kirúgják vagy nem adják ki egy novelláját. Ezzel szemben a pécsbányai cigány, vagy akár egy átlagos transznemű könyvelő, folyamatosan szembesül a munkahelyi diszkriminációval, ami persze befolyásolhatja a megélhetését és azon keresztül más forrásokhoz való hozzájutását (pl. nincs pénze Budapestre utazni a transzközösség rendezvényeire). Egy adott kisebbségen belül is nagyon más helyzetet teremt, ha valaki társadalmi helyzete szempontjából privilegizált.

Azt gondolom, Kiss Tibor Noé nagyon tudatában van ezeknek a különbségeknek. Azt sem vitatom el, hogy hatalmas bátorság kell a transzneműségét úgy megélni, ahogy ő teszi, és mélységesen tisztelem ezért. Csak már látom, ahogy a beszédéből egyesek azt a következtetést vonják le: rajta, bújjon elő mindenki, hiszen annyira szar akkor sem lesz nekünk, mint a cigányoknak! A legnyilvánvalóbb szépséghiba ebben az érvelésben az, hogy vannak cigány transzneműek is – ahogy más kisebbségekhez tartozó vagy más módon hátrányos helyzetű transz emberek. A láthatóság persze fontos az LMBTQ emberek egyenlőségéhez, de nagyon problémás ezt az egyes LMBTQ embereken számonkérni – főleg, mert jellemzően azok kérik ezt számon, akik valamilyen szempontból privilegizált helyzetben vannak. Jó 20 évvel ezelőtt egy csapat középkorú leszbikus alaposan lecseszett, amiért (akkor még) rejtőzködtem a szüleim előtt – anélkül, hogy bármit tudtak volna a szüleimről vagy arról, milyen mértékig függök tőlük. Ugyanez a „mindenki bújjon elő!”-imperatívusz figyelhető meg több LMBTQ szervezet tevékenységében és olykor a pride szlogenjeiben is. Sokakat feszít a rejtőzködés és szeretnének változtatni rajta, őket támogatni is kell ebben, de az már probléma, ha valaki a közösségi nyomásra bújik elő – úgy, hogy közben a közösség nem sok megértést tanúsít az illető helyzetének specifikumai iránt.

Kiss Tibor Noé nem az előbújásra próbál rábeszélni bárkit, és nem is próbál egyfajta „kinek rosszabb?”-hierarchiát felállítani, csak elmesél egy személyes történetet. Olvassuk/hallgassuk ezt egyéni döntésként, és ne csináljunk belőle újabb jelszót az univerzális előbújás-kampányban.

A szüfrazsett

A rendőrség megpróbálja az egyik, szüfrazsettekkel szimpatizáló munkásnőt beszervezni téglának. Azzal az érveléssel próbálják meggyőzni, hogy őket, munkásokat a középosztálybeli szüfrazsett-mozgalom csak kihasználja, de valójában nem akar semmit se tenni értük. Hasonló érvekkel az LMBTQ aktivizmussal kapcsolatosan is lehet találkozni. Apám arról próbált meggyőzni, hogy a meleg emancipációs mozgalom mögött azok a cégek állnak, akik profitálnak az LMBTQ vásárlókból; ők csak kihasználják a szegény lúzer aktivistákat, akik ingyen törik magukat, alapvetően az ő profitjuk érdekében. Ugyanerről szól sokak szerint a különböző cégek megjelenése a pride-on vagy az LMBTQ szervezetek és rendezvények támogatói között. Tény, hogy egyes országokban ez stratégiai lépés lehet egy cég részéről, több okból is azt gondolom azonban, hogy Magyarországon ez az érvelés sántít.

Egyrészt nem biztos, hogy egy cég valóban profitál abból, ha az LMBTQ közegben keres piacot magának. Nyugaton is több kutató szerint erős tévhit, hogy a melegek (elsősorban a meleg férfiak) gazdagabbak, mert nem kell családfenntartásra költeniük; egyre több meleg pár nevel gyereket, és sokan nem is keresnek túl jól a munkahelyi diszkrimináció miatt vagy azért, mert annak idején korán elmenekültek az iskola homofób közegéből. Az tény, hogy (Magyarországon is) a nyíltan melegként élők között felülreprezentált az értelmiség, nálunk azonban ez nem feltétlenül jelent jó anyagi hátteret. Míg Amerikában egy melegbarát cégnek elég elhelyeznie egy óriásplakátot a meleg negyedben, nálunk ilyenek nincsenek, tehát a reklám is nehezebben éri el az LMBTQ vásárlókat. Végül pedig a társadalmi tudatosságnak is alacsony a szintje. Emlékszem, egyszer egy LMBTQ társasággal egy vendéglátóhelyen akartunk megbeszélést folytatni, és az egyik (korábban Amerikában élt) leszbikus egy melegbarát kávézót javasolt azzal az érveléssel, hogy ha már elköltjük a pénzünket, legalább a saját szubkultúránk egy létesítményét támogassuk vele. A többiek azonban leszavazták azzal, hogy az a hely drága, és mentünk a legközelebbi romkocsmába. Egy olyan országban, ahol a fogyasztói döntéseket leginkább az árak szabják meg, az LMBTQ emberekből csak olyan businessek tudnak érdemben profitálni, akik a mainstream vállalkozások által egyáltalán nem nyújtott szolgáltatásokat kínálnak (pl. meleg szaunák vagy csak-női bulik). Sőt, egy nyíltan a melegek mellett kampányoló cég akár el is veszítheti homofób vásárlókörét (ha azok esetleg tudatosabbak, mint az LMBTQ emberek). Azt gondolom, nálunk még mindig bátorság kell ahhoz, hogy egy nemcsak szubkulturális vállalkozás láthatóan jelen legyen a pride-on, és ezért cserébe ne sajnáljuk tőlük a profitot.

A másik az ellenvetés az üzleti érvvel szemben természetesen az, hogy csak mert valakinek anyagi profitot hoz az LMBTQ emancipáció, másoknak is hasznára válhat, ahogyan a szüfrazsettek által kiharcolt választójog a munkásnőknek is eszközt adott a kezébe. Az LMBTQ közösségnek szüksége van az LMBTQ civil szervezetek munkájára, amit pedig – állami támogatás híján – leginkább külföldi pályázatok és magánadományok tesznek lehetővé. A homofóbia elleni küzdelemnek persze lehet mellékterméke, hogy egyesek pénzt keresnek rajta, de ez még nem indok arra, hogy magát a küzdelmet elutasítsuk. Aki a multicégek jelenéte miatt habozik, hogy kimenjen-e a pride-ra, az gondoljon bele, hol tartana a mozgalom, ha soha semmilyen segítséget nem fogadtunk volna el az üzleti szférától. Vagy jobb, ha bele se gondol.