Amerikai csavargó

A dokuból nemcsak az amerikai meleg hajléktalanok történetére kaphatunk rálátást, hanem a hajléktalan-ellátás állapotára is, amely igencsak eltérni látszik a miénktől. A történet hősei egyetlen állam vagy város által üzemeltetett hajléktalanszállón vagy melegedőben sem bukkannak fel; ez lehet persze a saját választásuk, de egy korábbi olvasmányélményemből (Spradley: You Owe Yourself a Drunk) is azt szűrtem le, hogy arrafelé az állam ezt a feladatot inkább ráhagyja a missziókra. (A filmben is van olyan jelenet, amely vélhetően ilyen helyen játszódik, mert hosszasan kell imádkozni evés előtt.) Ugyanakkor számos magánvállalkozás empátiával tekint az utcán élőkre, és segít nekik, ahol tud. Egy fodrászatban minden kedden ingyen vágják a hajléktalanok haját, egy kelet-ázsiai kifőzdés pedig sosem sajnál az utcán élő melegektől egy tál ingyen ételt, hiszen őt magát is elutasították a szülei melegsége miatt, és könnyen ugyanerre a sorsra juthatott volna. Amikor a hajléktalan fiú bemegy egy üzletbe munkát keresni, nem dobják ki, csak óvatosan céloznak rá, hogy asszertívebb személyiséget keresnek.

A magyarországi hajléktalanok ennek az ellenkezőjéről számolnak be. Rendszeresen előfordul, hogy hajléktalanokat megvernek, megaláznak, sőt elpusztítják kunyhóikat. A letétbe vett kávé-mozgalom ugyan pozitív kezdeményezés, de az ebben részt vevő üzletek egy részébe be sem engedik azokat, akik a legjobban rá lennének szorulva. Azok a tiltó táblák, amelyek figyelmeztetnek, hogy a templom közelében tilos a koldulás, már csak a hab a tortán.

Honnan is ered ez a különbség? Mert nem hiszem, hogy csak abból a politikai hadjáratból, amelyet az utcán élők ellen folytatnak az utóbbi években. Vannak, akik nem fenyegetőnek, hanem sajnálatra méltónak látják a hajléktalanokat, mégsem segítenek rajtuk. Az optimista verzió, hogy nem jönnek rá: ők is tehetnének valamit. (Az ilyenek hátha olvassák ezt a posztot és ötletet merítenek belőle.) A pesszimista pedig az, hogy az emberek nem foglalkoznak a társadalmi felelősségvállalással arra hivatkozva, hogy azt megteszi helyettük az állam vagy az önkormányzat (már amennyi lehetősége és szándéka van megtenni), vagy hogy nekik is épp elég bajuk van. Pedig úgy is lehet segíteni, hogy nem rövidítem meg saját magam. A záráskor vagy a konferencia végén megmaradt ételt a szemét helyett küldhetjük a hajléktalan-szállóra vagy kitehetjük az utcán élőknek, a fizető vendégeink meg legyenek szívesek elviselni, hogy a hajléktalan is bejön a kávézóba és megissza azt a kávét, amit jólelkű emberek előre kifizettek neki. Az egyes ember nem oldhatja meg a hajléktalanság problémáját, de az apró kis segítségek is sokat jelenthetnek. Ahogy a Talmud írja: „aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg.”

Art Spiegelmann: Maus

Majdnem nem is irtam meg ezt a bejegyzést. Annyira klisé az, hogy a képregény főhőse, Maus, egyáltalán nem egy totálisan szimpatikus személy (egér), van egy csomó kicsinyes és rossz tulajdonsága. Ezek azonban mind eltörpülnek Auschwitz rémségei mellett: akármilyen smucig, veszekedős stb. ember valaki, EZT semmiképp sem érdemli.

Azért irok mégis, mert pont ma hallottam olyan érvelést: a motoros tolvajt elgázoló nőnek igaza volt, hiszen az a szemét 1 millió forintot lopott tőle. Szerintem pedig nincs olyan emberélet, amely kevesebbet érne 1 millió forintnál. Mint ahogy azt sem tartom indokoltnak, hogy az amerikai háztulajdonos lelője a birtokára tévedő (talán nem is) tolvajt, vagy hogy egyes szélsőséges csoportok a devizahitelesek érdekében fel kivánják akasztani a bankárokat.

A holokausztból annyit megtanultunk (már aki), hogy az ember bőrszine, etnikai hovatartozása, szexuális irányultsága vagy fogyatékossága nem indokolja az elpusztitást. De amint az illető nem teljesen "ártatlan", sokan megengedettnek vélik, hogy elvegyék az életét. Pedig a Maus nem arról szól, hogy a jó embereket nem szabad kinyirni. Hanem arról, hogy az emberélet önmagában érték, és nincs jogunk elvenni a másiktól, akár elkövetett valami csúnya dolgot, akár nem.

Nem kap pénzt a Pető Intézet

http://nol.hu/belfold/leszavaztak_a_peto_intezet_megsegiteset?ref=sso

A facebookon persze rögtön elkezdtek kerengeni a kommentek, hogy bezzeg stadionokra van pénz, a fogyatékkal élőkre meg nincs. Ami kicsit úgy hangzik, mintha a parlament (mármint annak a javaslat ellen szavazó része) elfeledkezett volna valamiről vagy valakiről (esetünkben a mozgáskorlátozottakról). Pedig ez a döntés tökéletesen illeszkedik abba a rendszerbe, amely szerint csak bizonyos emberek minősülnek az ország teljes értékű állampolgárainak. Azt, hogy a romákat nem tekintik annak, már régóta tudjuk; idén az is kiderült, hogy a zsidók sem adófizető polgárok, hanem "nemzetbiztonsági kockázat", a melegek és leszbikusok pedig pláne nem állampolgárok, hiszen még családjuk se lehet. Most mindössze annyi történt, hogy a fogyatékkal élők is csatlakoztak ehhez a csoporthoz: nem állampolgárok, hiszen nincs már joguk az egészségügyi ellátáshoz (mint más nem-állampolgárok egy részének sem, gondolok a mesterséges megtermékenyítés heteroszexuális nőkre való korlátozására vagy a nemváltó műtétek csillagászati áraira). Mindez annyira nem meglepő, ha belegondolunk, hogy a fent említett egyéb csoportokat durván kirekesztő diktatúrák (pl. náci Németország) a fogyatékkal élőkkel sem bántak kedvesebben. Ezeknek a csoportoknak az elnyomása együtt jár.

És hogy hogyan jön ide a foci? Leginkább úgy, hogy ez az a sport, amely a legnagyobb szerepet játssza a hagyományos patriarchális férfiszerep kialakításában. Amely szerepnek egy mozgáskorlátozott alapból nem tud megfelelni (noha lehet igazán kemény csávó, lásd a Gyilkos labda c. filmet), mert a hegemón maszkulinitás egyik alapvető eleme az ép test, a fizikai erő és az, hogy ne szoruljunk rá senkire. Egy olyan országban tehát, ahol a focit piedesztálra emeljük, a fogyatékkal élő mindig kisebbségben marad, mert ez a férfiideál (ellentétben más, rugalmas maszkulinitás-felfogásokkal) nem terjeszthető ki rá.

Matterhorn

***SPOILER!***

Elég sokáig (több mint a közepéig) ez a filmecske egyszerű belga variációnak tűnik a „rutinok rabjaként élő agglegény életét felforgatja egy új emberi kapcsolat” témára. Azután hirtelen kiderül, hogy Fred nem is annyira agglegény, hogy nem mindenki hajléktalan, aki annak látszik, meg hogy miért szerepel ez a darab az LMBT filmek listáján. És az is, hogy Frednek nem feltétlenül a valódi Matterhornt kell megmásznia, hogy teljesítse Trudynak tett ígéretét, hanem azt a hegycsúcsot, amely a saját bigottsága és előítéletei fölött tornyosul. Az, hogy a Matterhornra is feljut, már csak a bónusz.

Pár évvel ezelőtt az én életemben is fontos szerepet játszott egy konkrét hegycsúcs. Nem a fizikai állóképességemet tette próbára, mint előtte hittem, hanem a párkapcsolatom erejét: majdnem elveszítettem miatta azt, akit legjobban szeretek. Most pár hónapon belül visszatérek ugyanoda. Nem tudom, hogy megpróbálok-e majd feljutni a csúcsra – úgy érzem, hogy akárcsak Frednek, nekem sem kell ezt feltétlenül megtennem a feladat teljesítéséhez - , de remélem, eljut hozzám a hegy üzenete, és valamilyen módon helyre tudom hozni azt, ami két éve történt.

Lány a parkban

***SPOILER***
Julia 16 évvel ezelőtt a parkba vitte játszani 3 éves kislányát, de amikor egy percre nem figyelt oda, a kislány eltűnt. Julia élete összeomlott: otthagyta házasságát és felfelé ívelő dzsesszénekesi karrierjét, és hosszú időre még az országból is elköltözött. Miután visszatért, továbbra is magányosan tengeti napjait és alig tart kapcsolatot fiával és volt férjével. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, aki akár a lánya is lehetne. És fokozatosan egyre inkább elhiszi, hogy tényleg a lánya. Mi persze sejtjük, hogy ez nem valószínű, hanem csak véletlen egybeesésről és a szélhámos Louise/Maggie szándékos manipulációjáról van szó, de Julia kiborul minden olyan elemen, amely elméletét cáfolja és boldogan harap rá azokra, amelyek azt igazolni látszanak. Ezt a feszültséget igazából csak az oldja fel, amikor megszületik fia első gyermeke: őhozzá már képes kötődni.

Noha vélhetően bűntudat is gyötri Juliát, ez furcsa módon elsikkad; a fő motívum a kötődésre való igény, párosulva a kötődés lehetőségének hiányával. A dologban az a furcsa, hogy mindennek mintha a vérségi kötelék lenne az alapja. (Igaz, Julia megpróbál a játszótéren is beszédbe elegyedni a gyerekekkel, de csak a hosszú hajú fehér kislányokkal; egyértelműen saját elveszett gyerekét látja bennük.) Hiszen máskülönben elmehetne önkéntesnek egy gyermekotthonba vagy örökbe fogadhatna egy csecsemőt, legfőként pedig nem érezné becsapva magát, amikor úgy tűnik, Louise/Maggie nem az ő lánya. A lényeg az, hogy kötődik hozzá, közel kerültek egymáshoz, és a viszonyuk tényleg sok szempontból hasonlít egy anya és tinédzser lánya kapcsolatára. Miért is kell biológiai unokájának születnie, hogy elfogadja a vérségi kötelék hiányát Louise/Maggie irányában?

Mindez nyilván a biológia fontosságát hangsúlyozza mint a család alapját. A különös csak az, hogy sok olyan emberrel beszélgettem (heterókkal is), akiknek ez egyáltalán nem fontos: akik fogadott gyermeküknek tudják tekinteni lányuk félárva osztálytársát vagy egy szülei által elutasított meleg fiatalembert. Meglepő módon a biológia fontossága mintha nagyobb lenne Hollywoodban, mint a hétköznapi magyar emberek között. Viszont a hollywoodi modell sokkal láthatóbb, mint a hétköznapi emberek rugalmasabb gondolkodása. Így aztán könnyű abba a tévhitbe esni, hogy a családot mindenhol, mindenkinek és minden korban a vérségi kötelék jelentette és jelenti.

Simon Tamás: Vérmacska

Már a címből is sejthető, hogy a történet főszereplője nem valami tündibündi cuki jószág. Alfi fő életcélja az emberek – elsősorban gazdája, Szőri – szívatása. Tudatosan azért rágja az internetkábelt, tépi le a szúnyoghálót, pisil bele az ágyba stb., hogy ők jól kiakadjanak.

Persze vicces úgy közelíteni meg a macskákat, hogy azok direkt tesznek nekünk keresztbe. Alfinak ráadásul igen jó meglátásai vannak: a könyv maszkulinitás-tanulmánynak is elmehetne, ahogy rávilágít, hogy a férfiak szokásos szabadidős viselkedéseikkel (netezés, horgászás, piálás stb.) valójában mennyire saját lúzerségüket próbálják leplezni vagy kompenzálni. (Mondjuk elég bizarr, hogy pont egy macska képviselje a hegemón maszkulinitást, de mindegy.) Ugyanakkor az is árulkodik valamiről, hogy a könyv Alfi minden tevékenységét tudatos emberbosszantásnak állítja be (még azokat is, amikről tapasztalt macskatartók tudják, hogy másról szólnak, pl. jelölés). Ez nagyon szépen ráhajaz arra, ahogyan tőlünk különböző szokásokkal rendelkező embereknek is hajlamosak vagyunk rosszindulatot tulajdonítani és nem pedig megérteni a valódi indítékaikat (érdemes fejben tartani, hogy a könyvet „igazából” Szőri írta). Alfi és Szőri konfliktusainak sorozata ilyen értelemben a kultúrák találkozásának klasszikus példája, ami nyilvánvalóan soha nem vezethet békés együttéléshez, mert ahhoz az kéne, hogy alapból jóindulatot tételezünk fel a másikról.

Mindettől a Vérmacska nem lesz szar könyv. Sőt, nagyon is igaz. Csak éppen nem a macskákra, hanem az emberekre.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Nakata, mint saját maga is sűrűn említi, lassú észjárású. Egy gyerekkori baleset hatására mindent elfelejtett (beleértve az írás-olvasást, számolást is), és azóta se sikerült újra megtanulnia. Szert tett viszont egy különleges képességre: tud a macskákkal beszélgetni. És míg az emberek kirekesztik vagy lesajnálják, a macskák elfogadóak vele, sőt van, amelyik meg is dicséri, hogy milyen kellemes beszélgetőtárs.

Az emberek gyakran ábrándoznak egy olyan közösségről, amely őket mindenestül, teljes egészében elfogadja (Victor Turner antropológus erre a communitas szót használja). És van, hogy úgy véljük, meg is találtuk ezt a csoportot: amikor valaki bekerül a leszbikus közösségbe, a Depeche Mode fan-klubba vagy egy keresztény egyházba, azt tapasztalhatja, hogy csupa hozzá hasonló emberrel van körülvéve; végre valahol természetesként élheti meg azt, amire máshol minimum furán, de esetleg akár ellenségesen tekintettek. Aztán kiderül, hogy ez az ideálisnak vélt közösség mégsem az, aminek látszik, és ők is elutasítóakká válhatnak. Akár azért, mert kiderül valami a jövevényről, ami az ő értékrendjükbe nem fér bele (pl. hogy keresztény létére homoszexuális vagy házasság előtt szexelt); akár azért, mert az egyénben változik meg valami (pl. beleszeret egy pasiba vagy rájön, hogy mégis jobban fekszik neki a drum'n'bass). Még az sem lehetetlen, hogy maga a közösség változik meg: ezt élhették meg például a 60-as évek butch/femme párjai, akiket a 70-es évek leszbikus feministái hirtelen azzal vádoltak meg, hogy szolgaian lemásolják a heteró modelleket. És ilyenkor jön a koppanás, hogy az emberi csoportok mégsem teljesen befogadóak, és bárkiben bármikor felbukkanhat (vagy talán már van is) olyan vonás, ami miatt kilóg a sorból. Még ha nem is fordulnak el tőle, az is elég kényelmetlen, hogy másnak érzi magát, főleg, ha erre pont a „hozzá hasonlóak” körében végképp nem számított.

Mindez állatok részéről nem fordulhat elő (pont ez az állatasszisztált terápia egyik lényege): a macskákat nem érdekli a szexuális orientációd vagy a vallásod, és a zenei ízlésed is csak akkor, ha neki kell a cédéidet elviselnie (ami discman segítségével megoldható probléma). Az-e hát a megoldás, hogy elhatárolódunk az emberektől és kizárólag állatokkal vesszük körül magunkat, mint néhány állatvédő vagy macskagyűjtő teszi? Ez sokak számára nehezen megoldható (pl. ha munkahelyük van), és nem is biztos, hogy szerencsés. Elvégre a háziállat, bár sok mindent nyújthat, nem alkalmas filozófiai eszmefuttatásokra és (néhány bizarr kivételtől eltekintve) párkapcsolatra sem. A legjobban tesszük, ha elfogadjuk, hogy az emberi közösségekben sosem valósulhat meg a 100%-os communitas, és próbálunk magunknak olyat keresni, ahol ha kilógunk is a sorból valamilyen értelemben, legalább nem utasítanak el érte. Ami meg a totális elfogadást illeti, érdemes tartani 1-2 állatot erre a célra. Ha tőlük megkapjuk ezt az élményt, talán jobban tudjuk kezelni, hogy az emberi közösségekben kicsit másképp van. Az ideális szerintem az, ha mindkettőt megtapasztalja az ember, de nem próbálja az embereket az állatok vagy az állatokat az emberek szerepére kényszeríteni.