Gettómilliomos soundtrack

Klassz pörgős zenéje van a film elejének: vidám hip-hop, helyenként rap; jól passzol a tempóhoz, ahogy a két srác vonatról vonatra ugrál vagy rohangál a nyomornegyedben. Elgondolkoztam azonban: miért is nyomnak egy indiai fiú története alá egy olyan zenei stílust, amit az amerikai feketékkel asszociálunk? Mert persze a rapet és hip-hopot magáénak vallják más kisebbségi csoportok is, emlékezzünk csak a Fekete Vonatra. Azzal, hogy fekete zenét nyomtak Dzsamal története alá, a film készítői nyilván ismerőssé próbálták tenni a helyzetet, segíteni a nyugati (esetlegesen fekete) nézőnek azonosulni a film hősével. Ez az azonosítás azonban erősen sántít, két szempontból is. Egyrészt, Dzsamal nem etnikai , hanem vallási kisebbség tagja, ami erősen más helyzet. Másrészt egy akármilyen szegény harlemi fekete srácnak fogalma sem lehet arról a nyomorról, amiben az indiai utcagyerekek élnek, és amiből a film is csak részleteket mutat meg.

Talán mindez szándékosan történt. A hollywoodi filmkészítők nem akarták túlságosan sokkolni a nézőket; egy dolog elmesélni egy Hamupipőke-történetet, amelyben a nyomorból jött árva fiú bejut a Legyen ön is milliomos!-ba. Persze sokkol a történet, de épp csak annyira, ami egy optimista kicsengésű történethez elegendő. És talán erre szolgál a fekete zene is: ismerőssé és egyúttal kevésbé drámaivá tenni Dzsamal körülményeit. Ugyanakkor persze lehetővé teszi, hogy a néző ne gondoljon bele túl mélyen a globális egyenlőtlenségekbe.

Katherine Zappone: Why I am proud to be a gay American

Az előadás célja az lett volna, hogy párbeszéd induljon meg az LMBTQ emberek amerikai és a magyar helyzetének összehasonlításáról. E célból először Katherine elmondta az amerikai helyzetet, aztán jött röviden a magyar, és kezdődhettek a közönség kérdései. A közönségben vegyesen voltak magyarok és külföldiek (utóbbiak főleg Budapesten élő amerikaiak, plusz Katherine párja). A hozzászólások egyike sem érkezett azonban magyaroktól. Ehelyett az itt élő amerikaiak mondták el megpróbáltatásaikat: hogy milyen gáz ez az ország, mindenki mennyire rasszista és homofób, mennyire nincs meg semmilyen infó angolul, és hogy innen minden normális ember elmegy, csak a Jobbikosok maradnak (nem tudom, ez milyen érzéseket keltett a hallgatóság magyar tagjaiban). Mondjuk volt egy pozitív hang is, akit kiutasítottak az Egyesült Államokból (nem derült ki, miért), ezért szerette Magyarországot, mert innen még nem.

A kultúrsokk persze durva dolog, tudjuk jól, és jól jön, ha tud az ember ventillálni róla (ezért járnak a pesti írek a Beckett's Pubba). Csak éppen ez nem viszi előre a célként megfogalmazott párbeszédet. Főleg, mert a jelenlévő magyarok nem nyilvánultak meg. Ez szólhat az asszertivitás terén megnyilvánuló kulturális különbségről vagy arról, hogy az őket fikázó megnyilvánulások után nem mertek megszólalni. Meg arról, hogy a moderátor nem moderált. Naná, ő is magyar volt.

Katherine szándéka a párbeszédet illetően abszolút jó volt. Csak éppen úgy tűnik, ez a párbeszéd nem valósulhat meg addig, amíg az amerikaiak hatalmi pozíciójuk teljes tudatában kisajátítják a terepet, a magyarok meg szokásos kisebbségi érzésüktől lenyomva hallgatnak. Pedig itt volt a lehetőség, hogy a potenciális amerikai támogatókkal megértessük, mire is volna szükségünk valójában. De egyszerűbb nem megszólalni, aztán kiakadni, hogy ezeknek a nyugatiaknak mennyire nincs fogalmuk arról, mi zajlik Magyarországon.

Harmadik hullám (Bárka)

Nem, itt most nem a politikai áthallásokról akarok írni. Sokan vannak, egyértelműek, nagyszerűen megcsináltak, nem is szükséges elemezni őket. Én azonban – talán mert hosszú szünet után mostanában újra tanítani kezdek – nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a történet egy iskolában játszódik, a kulcsszereplők egy része pedig tanár. Az autokrácia/demokrácia kontraszt (az anarchiáról nincs értelme beszélni, hiszen csak elméletben jelenik meg) pedig nemcsak a politikára, hanem az oktatásra is jellemző.

A tanár – akármilyen demokratikus vagy feminista – mindenképpen hatalmi pozícióban áll. Ha másért nem, azért, mert a diákok odahelyezik. És nem hiszem, hogy van, akinek nem hízeleg, ha a fiatalok ártatlan, csillogó szemekkel néznek fel rá. Számomra az tölt el büszkeséggel, hogy lám, segíthetek nekik – ha mással nem, hát azzal, hogy bátorítom őket, és ez tőlem nagyobb hatású, mintha a csoporttársaik teszik. Ha azonban egy tanárt egész életében lealáztak és ettől kisebbségi érzése alakult ki, mint a darabban szereplő Kristófnak, annak a hatalom lehetőséget nyújt, hogy valakin végre leverje a sérelmeit – akárcsak az a bántalmazott gyerek, aki felnőve maga is bántalmazóvá válik. És Kristófnak még alibije is van, hiszen nevelési célzattal játssza a diktátort, mint ahogy egy rossz tanuló vagy neveletlen gyerek sok tanár számára jó és megvétózhatatlan lehetőség, hogy kimutassa a foga fehérét.

A darabból egyértelmű, hogy a Kristóf-típusú tanárok veszélyesek. A gond csak az, hogy sajnos valószínűleg ők vannak többen. A mindennapi életből, és különösen a tanári pálya anyagi és társadalmi meg nem becsültségéből fakadó feszültségek levezetésére adja magát a tanterem, ahol a tanárt legtöbbször senki sem ellenőrzi. A demokratikus oktatásra minták sincsenek; egy-két módszertani trükk ugyanúgy nem változtatja meg az alapvető megközelítést, mint a mobilról lejátszott Sex Pistols-dal az anarchiával foglalkozó órán. (Nem véletlenül halk a zene: az alternatív megközelítéseket csak óvatosan, „halkan” lehet alkalmazni, nehogy felborítsák a megszokott merev rendszert.) Az így felnevelkedett gyerekekből pedig ugyanilyen frusztrált, hierarchiákban és erőszakban gondolkozó felnőttek lesznek, és ha tanári pályára kerülnek véletlenül, ők is kihasználják hatalmi helyzetüket. A kör bezárult.

Jean Rhys: Wide Sargasso Sea

***SPOILER***
Antoinette ősei rabszolgatartók voltak. Azután jött a rabszolga-felszabadítás, és onnantól kezdve a lányt körülvette az egykori elnyomottak gyűlölete: kislányként bántalmazzák, megkergetik, majd felnőttként rágalmazó levelekkel elérik, hogy férje elforduljon tőle.

A kollektív bűntudat kétélű dolog. Egyfelől fontos tudatában lennünk őseink hibáinak és ez azt a felelősséget ruházza ránk, hogy még több erőfeszítéssel próbáljuk megakadályozni ezeknek a megismétlődését. Az, hogy Magyarországon cigánygyilkosságok történnek és a zsidók listázását emlegetik a parlamentben, részben annak a következménye, hogy nem gondoljuk át tudatosan a II. világháborúban és a holokausztban betöltött szerepünket. Szeretjük azt emlegetni, hogy mi csak áldozatok voltunk, minket lerohantak a németek, és megfeledkezünk arról, hogy ezt a lerohanást jóval megelőzően törvényi szinten diszkrimináltuk a zsidókat. Ha a gyerekek abban a tudatban nőnének fel, hogy saját őseik is hibásak azért, ami történt, talán tudatosabban figyelnének minden olyan megnyilvánulást, ami ennek a megismétlődését vetíti elő.

Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a kollektív bűntudat ne csapjon át bűnbakkeresésbe. Könnyű kipécézni egy ültetvényes kislányát (aki a rabszolga-felszabadításkor még iskolába se járt) vagy valaki olyat, akinek az ősei véresszájú kommunisták voltak. Ettől aztán a történelmi igazságszolgáltatás végrehajtóinak érezhetjük magunkat, és nem kell azzal a kérdéssel foglalkoznunk, hogy mi magunk hol voltunk és mit tettünk a szóban forgó események idején. Pedig az a szomorú hír, hogy a történelem igazságtalanságaiért nem egyes embereket terhel a felelősség. Nem úgy hozhatjuk helyre a hibákat, ha egyes embereket büntetünk meg, hanem ha minden erőnkkel harcolunk annak a rendszernek a szétrobbantásáért, amely egyes embertársainkat (zsidókat, nőket, színesbőrűeket stb.) alacsonyabbrendűként kezel.

Soul Kitchen

A főzés művészet, az önmegvalósítás egy formája. Ezt üzeni a Babette lakomája, a Szemközti ablak és most ez a film is. Shayn, a zseniális – bár kissé agresszív – mesterszakács, Babette-hez hasonlóan, a leglepukkantabb helyen is képes művészit alkotni, ráadásul Babette-nél jóval kisebb anyagi befektetés árán.

Valószínűleg emiatt a párhuzam miatt is arra számítottam, hogy a Soul Kitchen munkásosztálybeli közönsége azonnal értékeli Shayn kreációit, és megtér a rántott hús-krumpli táborából a nemzetközi konyhaművészet rajongói közé. A film azonban van annyira realisztikus, hogy ez a meseszerű lépés nem történik meg. A régi törzsközönség elhagyja a Soul Kitchent (pár kivételtől eltekintve); jönnek viszont újak, elsősorban zenerajongók. A film azt sugallja, hogy aki a zeneművészettel kapcsolatban áll (legyen az musical vagy heavy metal), az nyitottabb a tányérján megjelenő művészi kreációkra is.

Mi a történet tanulsága? (Azon túl, hogy érdemes fizetni a TB-t, de ez egy másik szál.) Nem feltétlenül számíthatunk arra, hogy közvetlen környezetünk értékelni fogja azt, amit művészi vagy tudományos tehetségünkkel alkotunk. Mindenkinek van azonban olyan célközönsége, aki megérti őt és akinek tud valamit nyújtani. És lehet, hogy nem is kell sokat keresni őket; elég, ha nyitva áll az ajtónk és beengedjük őket, ha próbatermet keresnek.

Be kell-e tiltani a gyűlöletbeszédet?

A Helsinki Bizottság képviselője megemlítette, hogy a jogvédő szervezetek a lobbizáson kívül számos más tevékenységet, többek közt felvilágosítást is szerveznek, „de persze akik erre a beszélgetésre eljöttek, azoknak már nincs szüksége ilyesmire.” Majdnem egyet is értettem vele. De csak majdnem.

Balogh Lídia elmesélte, milyen jogi lépéseket tett, mikor a Class FM Morning Show-jában a műsorvezetők szokásos vicces stílusukban arra adtak ötleteket a hallgatóknak, hogyan lehet egy nőt megerőszakolni az első randin. Lídia erőszakra való felbujtásért bejelentette őket a médiahatóságnak, hozzátéve, hogy a műsor a kiskorúak veszélyeztetését is kimeríti, akik pont abban az idősávban nagy számban hallgatják az adást. A közönség egyik (férfi) tagja így reagált: ugyan, nem kell ebből ügyet csinálni, hiszen a műsor tényleg vicces volt, a kiskorúakat pedig tuti nem rázta meg a dolog, miután minden gond nélkül nézegethetnek pornóoldalakat az interneten.

Íme a mai liberális magyar értelmiség. A zsidók összeírására vagy a romák megverésére tett javaslatokra egy emberként hördül fel, a biciklisták elleni erőszakra felbujtó műsor említését is felháborodás kíséri, ám a nők elleni erőszakot nem veszi komolyan; annyira magától értetődő, hogy fel se tűnik. Pedig kérdés, van-e esélyünk fellépni a gyűlöletbeszéd és a gyűlöletbűncselekmények ellen, ha azokat bizonyos csoportokkal kapcsolatban nem tekintjük problémának.

Ranya Paasonen: A nap állása

„minél erősebben süt a nap, annál világosabb lesz a hajam, és annál kevésbé tartozom Egyiptomhoz, és minél gyengébben süt a nap, annál sötétebb lesz a hajam, és annál kevésbé tartozom Finnországhoz” Ezzel a szimbolikával fejezi ki a szerző, hogy két hazája közül egyikben sem érzi otthon magát. Kétnemzetiségűként folyamatosan keresi identitását, és úgy tűnik, csak hozzá hasonló helyzetben levő emberekkel (például Finnországban élő indiai szomszédjával) tudja megértetni magát.

A többnemzetiségű családokhoz többféleképpen lehet hozzáállni. Lehet úgy, mint egy amerikai ismerősöm, aki arra biztatott minket, hogy kizárólag külföldi férjet keressünk magunknak, mert az ilyen házasságokból született gyerekek garantálhatják egyedül a kultúrák közötti megértést (ehhez képest neki nem volt gyereke). A másik változat szerint a vegyesházasságokból született gyerekek elveszettek, félnyelvűek (vagyis egyik nyelvet sem beszélik tökéletesen) és általában szenvednek a helyzetüktől.

Ranya önéletrajzi regénye látszólag a második nézetet támogatja. De ha jobban belegondolunk, mit is jelent a több kultúrához tartozás? A mai globalizált világban egy japán és egy magyar gyereket ugyanolyan kulturális hatások érnek a rajzfilmeken, interneten, de akár hétköznapi használati tárgyakon keresztül. Ugyanakkor sokszor tapasztaltam, hogy a mai huszonéveseknek nehéz egy hullámhosszra kerülniük egy olyan emberrel, aki a rendszerváltás előtt nőtt fel. Sőt, akár társadalmi osztály vagy életforma is okozhat különbségeket: velem egyidős emberek is gyakran értetlenül hallgatják, hogy gyerekkoromban kerekes kútból húztuk a vizet és fürdőszoba híján a konyhában fürödtünk lavórban.

Ranya az identitásválságát multikulturális családjának tudja be; számára apja egy általánosított Egyiptomot, anyja egy ugyanúgy sztereotipizált Finnországot jelent. Ezek azoinban csak fogalmak, amelyekre rávetíti egyéni útkeresését; a kultúra (főleg a valójában legkevésbé sem egységes „nemzeti kultúra”) nem jelöl ki egyértelmű utakat, és pláne nem teszi lehetetlenné, hogy egy másik „nemzeti” kultúrával összekombinálva tegyük saját identitásunk részévé.