Beadassam vagy ne? - a koronavírus-oltás történetének tanulságai

Ágoston László fantasztikusan alapos cikkében (aminek ezúton egyben reklámot is csinálok, itt olvasható: https://joszo.hu/koronavirus-oltas/) elmagyarázza azt is, ami sokakban kérdéseket vet fel: hogyhogy ilyen rövid idő alatt elkészült a koronavírus elleni oltás. Hát úgy, hogy ezt az államok prioritásként kezelték, egy csomó zsét adtak rá meg egy csomó új embert vettek fel a kutatóintézetekbe, akik csak ezzel foglalkoztak. Meg persze a bürokrácián is könnyítettek kicsit, plusz megvariálták a tesztelést. Így sikerült egy évnél rövidebb idő alatt védőoltást kifejleszteni.

Először is mindenképpen tiszteletemet fejezem ki azok előtt a tudósok előtt, akik részt vettek a védőoltás kifejlesztésében (és igen, én be fogom adatni, mert nem kívánom veszélyeztetni saját magam és környezetem egészségét, valamint nem kívánok hozzájárulni a gazdaság és az egészségügy összeomlásához). Viszont elgondolkodtam: ezek szerint ilyen gyorsan megoldódik egy egészségügyi probléma, ha prioritásként kezelik? Mert azt láttuk, mi történik, ha valamit nem kezelnek prioritásként. Az AIDS betegséget 1981-ben, csaknem 40 éve azonosították, mégsincs azóta se gyógymódja, sőt védőoltás se ellene - nem olyan régóta elérhető csak (már ahol) a PreP nevű gyógyszer, ami meggátolja a HIV-fertőzést, de ezt rendszeresen kell szedni, tehát nem olyan, hogy egyszer vagy kétszer beoltatod magad és védve vagy. Mindeközben pedig 2019-ben 38 millió HIV-fertőzött élt a világon és kb. 690 ezren haltak bele (forrás: UNAIDS). Hogy mi lehet a különbség oka? A 80-as években Ronald Reagan, aki volt annyira hülye, hogy őszinte legyen (most nem akarom egy másik, jóval későbbi amerikai elnökhöz hasonlítani e tekintetben) nyilvánvalóvá tette: mivel az AIDS "a buzik betegsége", nem prioritás a gyógymódját keresni. Nem is igazán ölt bele pénzt. (Ez indította útjára az ACT UP! csoportot és közvetve a teljes queer aktivizmust.) A későbbi amerikai és egyéb politikusok nagy része már rájött, hogy a politikai korrektség egyre inkább elvárás (már ahol), úgyhogy ezt nem mondták, de attól még gondolhatták. És mivel a HIV szerencsétlen módon olyan társadalmi csoportokat érint nagyobb mértékben - melegek, feketék, drogosok, szegények - akik amúgy is perifériára szorultak, a hatalom képviselői kisebb problémának tekintik, mint a koronavírust, ami egyáltalán nem válogat és több politikai vezetőt is megfertőzött már.

Tudom, hogy minden fertőzés különböző, és mivel a HIV az immunrendszert támadja, nyilván nehezebb ellene védekezni is. Ezzel együtt a kevesebb mint egy év, ami a Covid-19 elleni vakcina kifejlesztéséhez kellett, durva ellentétben áll azzal a 40 évvel, ami alatt HIV-fertőzés ellen nem sikerült ilyet létrehozni. És természetesen nem azt akarom mondani, hogy problémásnak ítélem a koronavírus elleni oltásba fektetett időt, energiát és pénzt. Épp ellenkezőleg. A koronavírus kapcsán az államok és a kutatóintézetek megmutatták: ha prioritásnak tekintenek egy járványt, akkor nagyon gyorsan nagyon hatékonyak tudnak lenni. Azt szeretném, hogy a koronavírus-vakcinák véglegesítése után ugyanilyen energiával vessék bele magukat a HIV gyógymódjának és az az elleni védőoltásnak a kutatásába.

Szülői láthatás kétlaki családoknál

https://index.hu/kulfold/2020/11/30/becsi_magyar_ugyvedno_biztositjak_a_szuloi_lathatasokat/?fbclid=IwAR1dKvXaLq32JHhSPd5o3vRooyIfU7CM_iPu2K7X8Y5DXwwEXYO3K0dYWGo Veronika (akit ezúttal nem azért emlegetek keresztnéven, mert ebben a blogban az egyenlőség elve alapján ezt szoktam, hanem mert személyes ismerősöm) arról beszél, hogyan oldják meg a szülői láthatást olyan családoknál, ahol az elvált szülők a határ két oldalán élnek. Külön kitér arra, hhogy ha a látogató szülő potenciálisan veszélyt jelent a gyerekre, akkor kijelölt központokban találkozhat csak vele, illetve tiszteletben kell tartani a gyerek kérését, ha nem akar beszélni külön élő szülőjével.

 Magyarországon a családon belüli erőszak ellen küzdő aktivistáknak régi problémája a kényszerláthatás. A magyar bíróságok ugyanis gyakran a bántalmazó szülővel is előírják a láthatást, azzal az indokkal, hogy a gyerekeket nem verte, "csak" a feleségét. Ennek a gyakorlatnak az alapja a magyar állam és intézményei beteges ragaszkodása egy olyan családképhez, amely szerint minden gyereknek szüksége van vér szerinti apjára és vér szerinti anyjára, mert csak ez az igazi család - ezért a szivárványcsaládban az azonos nemű partner nem fogadhatja örökbe párja gyerekét, és pont ma szavaznak arról a törvényről, amely gyakorlatilag lehetetlenné tenné egyedülállóknak az örökbefogadást. Pedig a vér szerinti kétszülős család egyáltalán nem mindig egy szerető, támogató közeg, és sok gyerek járna jobban, ha a "férfimodellt" (bármi legyen is az) nem erőszakos vér szerinti apja, hanem anyja új partnere, esetleg egy szerető nagypapa vagy más rokon biztosítaná. Még ha őt soha nem is ütötte meg az apja, egy gyereknek iszonyú trauma azt látni, hogy édesanyját bántják. Különösen, mert ilyenkor automatikusan arra gondol: ez vele is megtörténhet. (Hányan szeretnénk egy szobában aludni egy sorozatgyilkossal, aki minket személy szerint sose bántott?) És sajnos meg is történik olykor, mint a (csak) egy évvel ezelőtti győri tragédia esetében, amikor a börtönből frissen szabadult bántalmazó minden felügyelet nélkül láthatásra vihette a gyerekeket magához - és kettőt meg is ölt, kishúguk szeme láttára. A bántalmazó mindenáron hatalmat akar gyakorolni valaki fölött, kontroll alatt akarja tartani a családját - és ha volt feleségéhez vagy élettársához már nem fér hozzá, a gyerekekkel teszi ugyanezt. Láthatóan az osztrák hatóságok fel vannak készülve erre és megvannak a módszereik, hogy megvédjék a gyerekeket a bántalmazó szülőtől. De jó lenne, ha azok a gyerekek is védelemhez jutnának, akiknek mindkét szülője Magyarországon él.

Brian élete - a meghiúsult emberrablás

Mivel nagy megdöbbenésemre léteznek olyan emberek, akik nem látták a Brian életét, röviden összefoglalom a jelenetet. A Júdea Népe Front (képünkön) azt tervezi, hogy elrabolja Pilátus feleségét, és így kényszeríti ki, hogy a kormányzó eleget tegyen követeléseiknek. A palotában azonban összetalálkoznak a Júdeai Nemzeti Fronttal, akik ugyanezt tervezik. A két csoport egymásnak esik, a palotaőrök meghallják, a projekt persze befuccsol, és többet nem mesélek róla, mert unom mindig kitenni a spoiler warningot.

A magyarországi feminista és LMBT+ aktivizmus időnként erősen hasonlít a júdeai felszabadító mozgalmakra: mindig van valaki a mozgalmon belül, akit ellenségnek lehet kikiáltani. Egy időben egyes feministák kijelentették, hogy aki nem-bináris, transz vagy transzbarát, az nem lehet "igazi feminista" - még akkor se, ha amúgy fontos munkát végez a nők egyenlőségéért. Most aktuálisan a külföldön élő aktivisták vannak célkeresztben, akiket olykor simán lehazaárulóznak (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html), gyávának minősítenek (pedig szerintem baromi nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki a nulláról újrakezdje máshol, főleg egy olyan országból jövet, amellyel kapcsolatban egyre erősebbek az előítéletek egész Európában) vagy rájuk sütik, hogy nem is igazi aktivisták, mert csak online tudnak tevékenykedni vagy azt tartják hatékonyabbnak (most lépjünk túl azon a mellékes tényen, hogy a koronavírus-járvány kezdete óta szinte minden aktivizmus a virtuális térbe költözött). 

 Amit én gondolok az egészről: egyrészt egy aktivistának igenis jogában áll, hogy ne minden döntését az aktivizmusa határozza meg (sőt kell is, hogy legyenek ilyenek, mert ha valaki mindenét beáldozza a mozgalom oltárán, az hamar kiégéshez vezet). A külföldre költözés akár segítheti is az aktivizmust - nemcsak azért, mert ott megismerkedhetünk más szervezetekkel, módszerekkel és lehetőségekkel, hanem mert a magyarországi cselekvési lehetőségek egyre szűkülnek. Én még emlékszem, hogy a 90-es évek első felében gyakorlatilag csak olyan melegek (és nem véletlenül nem írok itt LMBT-t) vállalták magukat nyilvánosan, akik szabadúszók vagy önálló vállalkozók voltak; egy srácot ismertem, aki alkalmazottként coming outolt a munkahelyén, azonnal kirúgták, ő összeomlott és hosszú időt töltött a pszichiátrián. Egy percig sem kárhoztatom azt az embert, aki - ha foglalkozása miatt a szabadúszás nem praktikus vagy nincs meg hozzá a kezdőtőkéje - inkább külföldön vállal munkát, mert ott egyrészt nem kell az állása elvesztésétől tartania, másrészt nem szipolyozza ki olyan mértékben a munkahelye, hogy ne maradjon másra ideje. 

Másrészt fogadjuk el, hogy különböző emberek különböző módszereket preferálnak. Ha közös a cél, akkor összefogni kellene és közösen cselekedni vagy legalábbis támogatni egymást. A Júdea Népe Front és a Júdeai Nemzeti Front akár dönthetett volna úgy, hogy közösen rabolják el Pilátus feleségét, és akkor az akció sikerrel járhatott volna. (Egyébként azt olvastam, ezt a történetszálat pont a 70-es évek polgárjogi mozgalmainak szétdaraboltsága ihlette.) Az LMBT+ aktivisták is dönthetnének úgy, hogy nem egymást fikázzák, hanem felismerik, hogy közös ellenségük van: az egyre durvábban heteronormatív és kirekesztő állam.

Üdvözöljük Csecsenföldön

***SPOILER*** Menekültnek lenni mindig nehéz. Az ember otthagyja az otthonát, kedves tárgyait, a neki kedves embereket, feladja karrierjét és ambícióit, és a nulláról kell újrakezdenie egy olyan országban, amelyről esetleg semmit se tud. Azok a melegek és leszbikusok, akik a csecsenföldi meleg genocídium elől menekülnek, még nehezebb helyzetben vannak. Közvetlenül elsőként Oroszországba tudnak menekülni, annak vezetője azonban Alijev csecsen elnök szövetségese, aki nem nyújt nekik védelmet. Így ezeknek a fiataloknak akár hónapokig kell egy lakásban vagy egy védett házban várakozniuk, míg valamelyik ország vízumot ad nekik; ezalatt még a lábukat se tehetik ki az utcára, és összerezzennek, ha zajt hallanak a bejárati ajtó felől. Sokuknak nemcsak a csecsen államtól kell tartaniuk, hanem saját családjuktól is, sok csecsen szerint ugyanis a homoszexualitás szégyent hoz az egész családra, és ezt csak a meleg vagy leszbikus családtag megölésével lehet lemosni. Szemben más menekültekkel, akik külföldről örömmel skype-olnak otthon maradt szeretteikkel vagy akár segítenek is nekik új hazára találni, az LMBT menekültek új országba költözésükkor rokoni szálaikat is elvágják. A film egyik szereplője utazása előestéjén rádöbben: jó eséllyel soha többé nem fog megszólalni az anyanyelvén. Az sem véletlen, hogy az egyetlen olyan ember, aki arccal-névvel vállalja magát és bírósági eljárást indít Csecsenföld ellen, kakukktojás ilyen szempontból: egy orosz fiatalember, akit üzleti útja során tartóztattak le a csecsen hatóságok, és akinek családja elfogadta a melegségét, sőt sikerült őket is külföldre menekíteni. Mások nem mernek felszólalni, még a biztonságos külföldi országból sem, nehogy családjuk vagy a csecsen hatóságok megtalálják őket. Pedig létfontosságú lenne, hogy minél többen felszólaljanak, hiszen Alijev tagadja a meleg genocídium vádját, azzal érvelve, hogy az ő országukban nincsenek is melegek.

Számomra a film egyik üzenete, hogy a láthatatlan homofóbia sokkal veszélyesebb, mint a látható. És bár a mi országunkban nem üldözik olyan formában a melegeket, mint Csecsenföldön (és ne is tegyék), a láthatatlan homofóbia nálunk is létezik. Csecsenföldhöz hasonlóan itt is számos család van, amely nem fogadja el a nemi és szexuális sokszínűséget, és ha meg nem is öli, de durván bántalmazza LMBT+ családtagjait. A család elől pedig bizonyos szempontból nehezebb elmenekülni, mint egy homofób állam elől - főleg most, hogy az online oktatás miatt a fiatalok reggeltől estig össze vannak zárva velük. Ma, a gyerekek világnapján gondoljunk azokra a gyerekekre (is), akik nemi identitásuk vagy szexuális irányultságuk miatt kényszerülnek bántalmazást elszenvedni a családjukban.

(A film vasárnap estig megtekinthető a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztivál keretében online. https://www.verzio.org/hu/2020/filmek/udvozoljuk-csecsenfoldon, a képek forrása ugyanitt.)

Hanna Arendt: The Origins of Totalitarianism

Ennek a könyvnek még az update-elt verziója is a 60-as évekből való, úgyhogy alapanyagként igazából csak a hitleri Németország és a Szovjetunió kerülhetett szóba; Hanna Arendt a kelet-európai szocialista, illetve spanyol és portugál fasiszta diktatúrákat nem tartotta vegytiszta totalitariánus rendszereknek, Ázsiával pedig valamiért (talán az infóhiány miatt) nem foglalkozott. Ezen korlátozott számú esettanulmány ellenére számos meglátása ma is érvényes (bár van, ami nem, például hogy a totalitariánus vezetők nem akarnak dinasztiát alapítani - Észak-Koreában de). Például van egy olyan gondolata, hogy a totalitariánus rezsimnek nincs szüksége valódi terrorra; elég, ha az emberek állandó fenyegetettségben élnek tőle. Páran csodálkoznak, miért cirkulálnak éjszakánként TEK-esek a budapesti utcákon, hát ezért.

Arendt szerint a totalitáriánus rendszereknek előfeltétele az atomizált társadalom. A totalitariánus ideológia ugyanis egy olyan világmagyarázatot kínál, amely gyakran totálisan ellentmond az emberek tapasztalatainak - viszont minél kevesebb emberrel van közeli kapcsolatunk, annál kevesebb tapasztalathoz férünk hozzá, és nem kérdőjelezzük meg az ideológiát. Persze az internet látszólag megoldja ezt a problémát, ám azt tapasztalom: akik az ideológia feltétlen hívei, simán kamunak bélyegeznek és elutasítanak minden olyan cikket vagy posztot, ami arról szólna, hogy Magyarország nem teljesít jobban. (Ma volt egy beszélgetés a Medián és a Mérték által végzett közvélemény-kutatásról, ami a magyarok médiafogyasztását vizsgálta; ebből többek között kiderült, hogy elég sok kormánypárti olvassa ugyan az ellenzéki médiát, de automatikusan hiteltelennek minősíti.) Ha valakinek a személyes közeli ismerőse tapasztalja meg - például - a kórházakban uralkodó áldatlan állapotokat, az már nyilván meggyőzőbb, de a hagyományos közösségek felbomlasztásával és a társadalom polarizálódásával egyre kevesebb az olyan közeli ismerősünk, akit tényleg megbízható információforrásnak tekintünk. (Mondjuk azért a kormánypárti magyar politikusok még a meglevő kevés emberi kapcsolattól is fenyegetve érzik magukat, nem véletlenül vetették fel pár hónapja a Facebook korlátozását - és valószínűleg ezt még nem adták fel.) 

 Ami a médiát illeti, tény, hogy Magyarországon sok médium elég egyértelműen vagy kormánypárti, vagy ellenzéki. Objektív tájékoztatást leginkább a nemzetközi médiából kaphatnánk, és ezek a neves nemzetközi lapok azok, amelyek talán meggyőzhetnék az ideológia elvakult híveit is, továbbá valós és nem torzított képet mutatnának az Európai Unió többi országáról, ha már a magyarok mostanság erről saját szemükkel nem tudnak meggyőződni (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/08/a-vilag-egyetlen-zold-orszaga.html). Sőt, ha lennének külföldi ismerőseik, ők még hitelesebb infóforrást képezhetnének. Ezért mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a lakosság olvasson idegen nyelveken, különösen angolul, amin ugye a legtöbb ilyen anyag megjelenik - korábban már írtam arról, hogy a nyelvtudás a demokratikus gondolkodás alapvető eleme: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html. Az iskolák miatt nem kell aggódni, hiszen ott már olyan körülményeket teremtettek, hogy egy-két harcos lelkű Don Quijotén kívül szinte senki nem megy közoktatásba tanítani, ha van más opciója. Óvodáskorban azonban másképp működik a nyelvtanulás: ilyenkor a gyerekek még ugyanúgy sajátítják el az idegen nyelvet, mint saját anyanyelvüket, tehát még szar pedagógus mellett is megtanulhatnak angolul. Ezt gyorsan meg kellett akadályozni, ezért találták most ki, hogy megszüntetik az óvodai nyelvoktatást. Egy épülő totalitariánus rendszerben semmi sem történik véletlenül. (képek: Telex.hu, babaszoba.hu)

Kiváló dolgozók - szeressük a !Kung népet (de ne így)

A darab kezdetén rövid ismertetőt hallunk a !Kung népről (a ! egy csettintő hangot jelöl), akiket az idősebbek busmanok néven ismerhetnek Jamie Uys "Az istenek a fejükre estek" című filmjéből (innen a kép, forrása port.hu). A darab a !Kung társadalmat egyfajta idealizált ősközösségként jeleníti meg, ahol a nőket tisztelet övezi (hiszen ők szerzik az élelem nagy részét), az emberek mindent megosztanak egymással, napi 3-4 óra munkával megszerzik a napi betevőt, és közösen gondoskodnak a gyerekekről, az idősekről és a fogyatékossággal élőkről. Ezek az információk egyébként véletlenül antropológiai forrásokon alapulnak, bár ezeket részben megcáfolták azóta (pl. https://fistfulofscience.wordpress.com/2010/10/12/the-affluence-of-the-kung-san-has-been-greatly-exaggerated/) - mindenesetre elfelejtik említeni, hogy ennek a "paradicsomi boldogságban" élő népnek a tagjai sose mosdanak, kezdetleges eszközeikkel egy gyökér meghámozása is komoly fizikai erőfeszítést igényel, napi 10-15 kilométert is gyalogolniuk kell a kajáért, és sokan közülük alultápláltak, különösen a száraz évszakban. Úgyhogy talán ne ez legyen az a társadalom, amiben élni szeretnénk.

Ennél sokkal nagyobb baj, hogy !Kungok bemutatása nem szorítkozik Mácsai narrációjára, hanem a társulat színészei meg is jelenítik a !Kungokat. Ez úgy történik, hogy nevetséges fekete parókákban, sötétre mázolt arccal megjelennek egy dobozban és kórusban kántálják népük vélt alapelveit egyfajta feltételezett !Kung akcentussal, ami abból áll, hogy minden szó első szótagja helyett csettintenek, továbbá nem használnak névelőket és ö vagy ü betűt. Ebből olyasmik jönnek ki,hogy "No !kaja !tékes" (=a nő munkája értékes). Mindenki saját megítélésére bízom, hogy ez vajon mennyire tükrözi egy !Kung ember !Kung vagy akár magyar nyelvű megszólalását, merthogy nem is erről szól a dolog. Annak a színházi eszköznek, hogy fehér színészek feketére maszkírozzák magukat és egyfajta sztereotíp képet jelenítenek meg színesbőrű emberekről, ugyanis jelentős hagyománya és neve van: ez az úgynevezett blackface, ami Amerikában is népszerű volt a 20. század első feléig, ma viszont a durva rasszizmus példájának tekintik és mélységesen elítélik. (A pontosítás kedvéért: a blackface elítélése nem azonos annak hangoztatásával, hogy minden színész csak olyan figurát játszhasson, akinek a bőrszíne megegyezik a sajátjával - erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/frida-kalid-artur-csalad-esze.html. A blackface-szel nem is feltétlenül a smink a legnagyobb baj, hanem az, hogy rendszerint erősíti a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat.) Korábban írtam már arról, hogy a magyarok faji problémákkal kapcsolatos gondolkodása évtizedekkel marad el a nyugati országok mögött (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/04/david-fanshawe-african-sanctus.html). Abban az évben, amikor a világ más részein kiállnak a fekete életek értékéért, ledöntik a volt rabszolgatartók szobrait és amerikai alelnöknek választanak egy színesbőrű nőt, egy magát progresszív gondolkodásúnak tekintő budapesti színházi előadás - amely egyébként pont a társadalmi tudatosságot próbálja erősíteni azzal, hogy felhívja a figyelmet a gondoskodó (leginkább női) munkák értékére - az afrikaiakat olyan sztereotípiákkal ábrázolja, amelyek már 50 éve is tiltakozást váltottak ki a fekete polgárjogi aktivistákból. És ennek fényében számomra a darab egyéb társadalmi mondanivalója sem az alkotók tudatosságát jelzi, inkább azt, hogy a profit reményében meglovagoltak egy divathullámot.

Öröklött árnyaink

A rendező, aki saját családjának történetét dolgozza fel a filmben, egy helyen megjegyzi: nagyanyja a fényképeken gyakran mosolyog, pedig ő egyáltalán nem így emlékszik rá. És nemcsak a nagymama, hanem általában mindenki mosolyog a fényképeken - azok a gyerekek is, akiket szüleik vagy nagyszüleik durván bántalmaztak.

A fényképeken az emberek hajlamosak eljátszani a családi boldogságot - ezzel szerintem azért elég sokan tisztában vannak. Ám nemcsak a fényképeken tesznek így, hanem általában a környezetük felé is. Gyakran még a tágabb család sem látja, hogy problémák vannak, mert "nem illik kiteregetni a családi szennyest", erős tabuk élnek a társadalomban azzal szemben, hogy valaki felfedje a családjában levő problémákat. Ezek a tabuk még erősebbek egy gyerek esetében, akit egyrészt nem vesznek komolyan, másrészt elvárják, hogy tisztelje szüleit, hálás legyen és engedelmeskedjen nekik. Ha a bántalmazott gyereknek nincs felnőtt szövetségese, nemigen tud segítséget kérni. És ha van is, gyakran előfordul, hogy a kívülállók hitetlenkednek, hiszen ők csak a mosolygós családi fényképeket látják. "Nem tudom elhinni róla, olyan kedves ember..." Ha megértjük, hogy kívülállóként egy családnak csak a felénk mutatott arculatát láthatjuk meg, a belső történéseit szinte soha, több esélyünk van segíteni az áldozatoknak is. (Fotó: Verzió 2020 Filmfesztivál honlapja https://www.verzio.org/hu/2020/filmek/oroklott-arnyaink)