Ame Panzh: Roma reprezentáció a popkultúrában, avagy a roma srácról, aki simogatta a haját

blob:https://www.facebook.com/16899526-8a43-49ed-b483-d756ae31e29b


Ez a műsor annyira jó volt, hogy még a kötözködők nagy része se talált benne kivetnivalót. Ilyenkor jön az, hogy valami olyanba kötünk bele, ami nem a tartalomhoz kapcsolódik. Az egyik kommentelő a műsor egyetlen férfi tagjának azt írta: őt zavarta, hogy Joci (a szereplő) „a haját simogatta” és gesztikulált, mert ő (a kommentelő) nem akarja, hogy a roma közösséget genderfluidnak lássák. És pont egy reprezentációról szóló műsorban.

Mi ezzel a kommenttel a probléma?
1. Nyilván irreális elvárás, hogy egy kisebbség egy képviselője annak a kisebbségnek minden csoportjára példa legyen. Joci ha megfeszül se tudott volna egyszerre fiatal roma értelmiségi és 80 éves cigányprímás lenni, és ezt nem is várja el tőle senki (remélem), sőt azt se, hogy inkább az utóbbi legyen, mert az tűnik jellemzőbbnek. Tehát Joci egyszerre csak egyfajta roma férfi tud lenni, és ő most pont ilyen fajta volt.
2. Eleve a kisebbségi helyzetből fakad, hogy egyáltalán felmerül az az elvárás, hogy valaki a személyes stílusával és megjelenésével reprezentálja a közösséget. Nekem soha senki nem szólt be azért, hogy nem vagyok elég reprezentatív gádzsó. Eleve a „reprezentatív gádzsó” mint fogalom nem létezik: mindenki magától értetődőnek veszi, hogy a gádzsók sokfélék, és senkitől sem várja el, hogy egy személyben képviselje az egész közösséget. Sőt, a gádzsók – kivéve a szélsőjobbosokat, akik csoportként érzik magukat fenyegetve a romáktól – nem is gondolnak magukra közösségként, ami szintén a többség privilégiuma (tele van a net felháborodott kommentekkel, hogy „én nem vagyok cisznemű/alloszexuális/stb.”, mert a többség tagjai már azt is felháborítónak tartják, hogy megnevezik a csoportjukat és nem szimplán a normának tartják).
3. A romák között igenis vannak genderfluidok és egyéb LMBT+ emberek. Ez tény. És egyáltalán nem baj, hogy a gádzsók ilyet is látnak. Nem állítom, hogy reprezentatív minta lennék, de elárulom: az általam ismert gádzsók többsége látott már életében roma férfit, tehát egy darab kevésbé macsó roma srác láttán nem fogja azt gondolni, hogy mindegyik ilyen. Főleg, mert (nemcsak a popkultúrában) inkább a ciszheteró roma férfiak láthatók, mint a többi.
4. Végül az is elég látványos, hogy a kommentelő a társadalmi nemi normákon lovagol, nem pedig azon, hogy mondjuk Joci milyen ételeket szeret vagy milyen zenét hallgat. Valószínűleg kevésbé akadna ki azon, ha kiderül, hogy egy roma srácnak mondjuk egy gádzsó énekes a kedvence. Már korábban írtam róla: úgy tűnik, hogy a magyar társadalomban az előítéletek egészen speciális csoportját fémjelzik azok, amelyek a nemi szerepekhez és a szexualitáshoz kapcsolódnak (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html), és ezek jóval erősebbek a többinél. És ilyenkor milyen jól elő lehet venni a reprezentáció-kártyát, és ettől máris elfogadhatóbbnak hangzik az, ami mélyen legbelül heteroszexizmus és cisznormativitás. Szóval egyfelől persze fontos a reprezentáció (erről szólt a beszélgetés is), másfelől viszont, ha már szeretnénk a többségi társadalommal szembemenni azon a téren, hogy milyennek látják és láttatják a romákat, simán szembemehetünk a nemekre és szexualitásokra vonatkozó előítéleteikkel is.

Támadás a nőjogi tüntetés ellen, avagy mit keresnek a török nacionalisták Bécsben?

Múlt szombaton megint tüntettünk a nők elleni erőszak ellen (további képek és videó itt: https://dontlookaway.blog.hu/2020/07/04/tuntetes_a_nok_elleni_eroszak_ellen_becs_2020_07_04_demonstrazion_gegen_m_nnengewalt). Ezúttal nem a szokásos bántalmazási ügyek voltak az esemény apropója, hanem az, hogy előző héten egy szintén nők elleni erőszak témájú békés tüntetést, amelyet a Bécsben élő kurd nők szerveztek, török nacionalisták megtámadtak a Columbusplatzon, azt kiabálva, hogy ez az ő területük (fura helyeket annektál Törökország mostanában...). A résztvevők egy közeli alternatív kulturális központba menekültek, a következő heti eseményre pedig szolidaritásból rengeteg más antifasiszta és nőszervezet is eljött.

Most nem azzal akarok foglalkozni, hogy a nacionalisták miért nem állnak ki a nők elleni erőszak ellen (pedig logikusan gondolkodva, saját nemzetük nőtagjait nyilván meg kellene védeniük); erről már hosszan írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/miert-nem-ratifikalja-magyar-kormany-az.html. Azzal se foglalkoznék, mennyire minősül hazafias cselekedetnek külföldre költözni, mert erről is volt már itt szó (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html) Inkább azzal foglalkoznék, ami többekben felmerült az eset kapcsán: ha valaki ennyire nacionalista, miért él külföldön?

Persze a Bécsben élő török nacionalisták valószínűleg sokan azt mondanák: ők csak azért jöttek Ausztriába dolgozni, hogy hazaküldhessék a pénzt otthon nyomorgó családjuknak. És amúgy ez teljesen nemes cél. Csak éppen tovább kellene gondolni, hogy otthon a családjuk részben azért nyomorog, mert az aktuális (egyébként nacionalista) kormány nem megfelelő gazdasági döntéseket hoz, esetleg éppen azért, mert az ország gazdasági-politikai érdekeit alárendeli a "nemzeti büszkeségnek" (erre példa a CEU kiutálása Magyarországról, lásd https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/11/ceu-pushed-from-hungary.html).

De azért valljuk be, külföldön könnyebb nacionalistának lenni. Egyrészt egy kisebbségi identitás eleve felértékelődik ahhoz képest, mint amikor a többség tagjaként éljük meg: a Magyarországon élő magyarok nem ujjonganak azon, hogy magyar szót hallanak vagy Erős Pistát tehetnek a sajtos szendvicsükre, míg sok külföldre szakadt hazánkfiának ez valóságos ünnepnap. Ráadásul a külföldön kisebbségben élő magyarok/ törökök stb. megtapasztalhatják az ott élő többség előítéleteit, és ezek ellen legjobban úgy tudnak védekezni, ha saját közösségüket és identitásukat erősítik (ahogyan a saját nemükhöz vonzódó emberek sem érezték szükségét, hogy saját közösséget hozzanak létre olyan társadalmakban, amelyek teljesen magától értetődőnek kezelték az ilyen vonzalmakat). Meg hát ugye a távolság megszépít. Egy külföldön élő magyar - különösen, ha főleg nacionalista tévécsatornákból, weboldalakról és ismerősöktől szerzi az információit - Magyarország "nagy eredményeit" látja, nem pedig azt, hogy milyen sokan élnek a létminimum alatt vagy hogy a kórházakban az egész osztály személyzetére összesen két maszk jutott a koronavírus idején, a falakról omlik a vakolat és a takarítókat hónapok óta nincs pénz kifizetni. Akik nem tapasztalják meg saját vagy közeli hozzátartozóik bőrén, nem tudhatják, milyen szar a helyzet. És mivel ideálokra mindannyiunknak szüksége van, könnyen idealizáljuk azt az országot, amelynek a nyelvét beszéljük, amelynek szeretetét belénk nevelték és amelyhez boldog (ha az volt) gyerekkorunk kötődik - vagy második generációs emigránsok esetében szüleink boldog gyerekkora, akik csodálatos történeteket mesélnek nekünk a földi mennyországról. És az sem biztos, hogy ezek a nacionalisták kigyógyulnak illúziójukból, ha hazalátogatnak, hiszen Nyugaton keresnek annyit, hogy otthon jómódúnak számítsanak és ne kelljen meglátniuk a nyomort. Szóval nincs olyan gyógymód, amely automatikusan kikúrálná a nacionalizmust - kritikus gondolkodás kellene hozzá, de ezt sajnos kevés nacionalista lépi meg.

Cai Weaver esete a homofób orosz melegekkel

Amikor az orosz LMBTQ+ emberek sanyarú sorsáról esik szó, jellemzően csak aktivistákat szólaltatnak meg, így aztán keveset tudunk arról, mit gondolnak a közösség átlagos tagjai. Erre volt kíváncsi Cai Weaver finn doktoranduszhallgató, ezért felment egy meleg randioldalra és interjút készített 25 meleg vagy biszex orosz sráccal, akiket ott ismert meg. Ebből írt egy cikket, aminek olyan marha hosszú címe van ("I'm Gay but I'm Not Like Those Perverts": Perceptions of Self, the LGBT Community and LGBT Activists Among Gay and Bisexual Russian Men), hogy szokásomtól eltérően nem tettem bele a blogbejegyzésem címébe.

És hogy mi derült ki az interjúkból? Hát Cai rendesen ledöbbent. Az általa meginterjúvolt orosz melegek nemcsak azért fikázták az aktivistákat, hogy mi mindent nem csinálnak (mint az ilyenkor lenni szokott, az aktivisták amúgy csinálnak ilyeneket, csak az illető interjúalany nem tájékozódott megfelelően; lásd még: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html), de általában az egész aktivizmust hülyeségnek tartják. Árad belőlük a transzfóbia, szerintük a transzok és a nőiesen öltözködő melegek felelősek a közösség negatív megítéléséért, meg amúgy is betegek. És töményen ontják a putyini retorikát. Többen például vadul támogatják a Putyin-féle melegpropaganda-ellenes törvényt, mondván, hogy ez legalább megakadályozza, hogy a leszbikusok gyereket neveljenek és ezzel megrontsák a jövő nemzedéket. Ja, a leszbikusokat is utálják, szerintük egy nő természettől férfiakhoz vonzódik, a leszbikusok puszta élvhajhászásból választják a szexet más nőkkel.

Újabban divatba jöttek az olyan tanulmányok, amelyek azt hangsúlyozzák: az LMBTQ aktivizmus kelet-európai formái csak nyugati hatásra alakultak így, és köszönő viszonyban sincsenek a helyi közösségek valódi igényeivel, akik például nem akarnak pride-ot meg egyenlő házasságot (egy ilyen kötetről szól ez a bejegyzésem: https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/07/lgbt-activism-and-europeanisation-in.html). Na hát Cai most jól megmutatta, mi van emögött: a helyi "átlagmelegek" (legalábbis Oroszországban) beszopják az állami média üzeneteit, és elítélik az LMBTQ közösség minden olyan tagját, aki nem olyan, mint ők (vagyis pl. coming outol, aktivista, gyereket akar, nőies, leszbikus, transz vagy látszik rajta a melegség). Ez annyira nem is meglepő, hiszen ha nem követik az aktivizmust és/vagy a nyugati LMBTQ oldalakat, akkor nem látnak semmilyen alternatívát, és Kelet-Európa nem arról híres, hogy önálló gondolkodásra nevelné az embereket. Még arra feltétlenül jönnek rá, hogy elveik ellentmondásban vannak saját viselkedésükkel. Egy nem LMBTQ példa: tegnapelőtt egy bécsi nőjogi tüntetésen beszédet mondtunk arról, milyen mértékben elharapózott Magyarországon a családon belüli erőszak. Mindenki együttérzéssel hallgatta - kivéve egy darab magyar férfit, aki üvöltözni kezdett a balszélen, hogy ne fikázzuk Magyarországot. Szépen reprodukálta azt a jobboldali üzenetet, hogy aki magyar külföldre megy, az hazaáruló (erről lásd: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html), és eszébe se jutott, hogy ő maga is ezt csinálta.

És akkor itt jön a 200 forintos kérdés. Induljunk ki abból, hogy mi az igénye a helyi közösségnek (legalábbis azon részének, akinek megtudjuk a véleményét, mert pl. van internetkapcsolata és nem full rejtőzködve él) és ne csináljunk pride-okat, ne lobbizzunk a házasságért vagy a transz jogokért - vagy próbáljunk meg egy nyitottabb politikai kultúrát és szemléletet megvalósítani az LMBTQ közösségen belül, amely a közösség minden csoportját egyenértékűnek tekinti és az általános emberi jogok talaján áll? A kritikus tanulmányíróknak (Cai nem tartozik ide) és interneten pufogóknak üzenem: nekem megvan erre a válaszom.

Agymenők: Hálaadás

***SPOILER***
Katasztrófát sejtet, hogy Howard apósa is a társasággal tölti a hálaadást. Howard igyekszik megkedveltetni magát az öreggel, aki azonban vagy levegőnek nézi, vagy lekezelően bánik vele, és barátkozás helyett egy (azaz több) sörrel leveti magát a kanapéra meccset nézni. Így derül ki, hogy gyerekkorában Sheldon is sok meccset nézett, és egy csomó infóra is emlékszik belőlük. Após pajtás így vele kezd el együtt sörözni és országos nagy haverok lesznek.

Az Agymenők (mint amúgy más amcsi sorozatok, ld. a Két pasi meg egy kicsi vagy a Jóbarátok) egyik visszatérő humorforrása, hogy a főszereplő pasik szeretnének megfelelni a hegemón maszkulinitásnak, de folyamatosan kudarcot vallanak. Ebben az epizódban az após testesíti meg a férfiakkal szembeni elvárásokat, amelyeknek Howard eleve nem tud megfelelni, hiszen alacsony, gátlásos és ráadásul zsidó. Sheldon ellenben magas (a magasság illetve alacsonyság visszatérő poénforrás a sorozatban, köztük ebben a részben is), érdekli a foci, nagy mennyiségű teljesen fölösleges információt tárol a memóriájában, ráadásul pár sör után csúnyán beszél és durván bánik a nőkkel. Ez utóbbira valószínűleg rájátszik, hogy megfeleljen az elvárásnak, de összehasonlításképpen: Howardnak ez még szerepjáték árán sem sikerül. Szóval az a végeredmény, hogy a hegemón maszkulinitást leginkább megközelítő személy egy aromantikus, Asperger-szindrómás aszexuális. Ezzel persze nem Sheldont akarom bántani, de azért elgondolkodtató, hogy az ő működési módja felel meg leginkább annak a szerepnek, amit elvileg heteroromantikus, heteroszexuális és az autizmus-spektrumon kívül eső férfiaktól a társadalmunk elvár.

Kaffka Margit: Mária évei

***SPOILER***

A kisvárosi Mária halálosan szerelmes a nagy drámaíróba. Kapcsolatuk, egyetlen futó találkozást leszámítva, csak levelezésből áll, az író nemcsak nem szerelmes Máriába, de egy másik nővel van viszonya. Mégis, mikor egy férfi megkéri a kezét, Mária azt feleli: nem lehet a felesége, mert ő korábban a drámaíró szeretője volt. És ez nem szimpla lepattintás; Mária meggyőződése, hogy amit csak gondolatban követett el, éppolyan érvényes, mint a tettek.

Kaffka Margit figyelemre méltó módon évtizedekkel Kinsey előtt felfedezte, hogy a szexualitást nemcsak a cselekedetek alkotják, hanem a vágyak és fantáziák is. Mindez a nemi identitásra is igaz. Nem attól lesz valaki nő, hogy az van a személyijébe írva. Még csak attól sem, hogy női ruhát visel vagy mellei vannak, hanem attól, hogy mélyen legbelül annak érzi magát. Ha törvényileg megtiltjuk a nem hivatalos megváltoztatását vagy a biológiai nemi jellegek átalakítását, azzal nem szűnnek meg a transznemű emberek. Sőt, mint erre sokan rámutattak, éppenhogy láthatóbbá válnak, hiszen papírjaik nem fogják tükrözni külső megjelenésüket.

Sokan értetlenül fogadták a T/9934-e salátatörvény 33-as cikkét, amely a "nem" helyett a "születési nem" fogalmát vezeti be. Mire jó ez a magyar kormánynak? Pedig elég egyszerű. Ugye a Fidesz-KDNP azt az ideológiát sulykolja, hogy amilyen nembe születtünk, az meghatározza képességeinket és küldetésünket: a férfiak biológiailag a kormányzásra és a focira alkalmasak, a nők pedig a háztartás vezetésére és a gyerekszülésre. Ennek csak részben az a célja, hogy több gyerek szülessen (nem mellesleg a patriarchális Közép-Európához képest sokkal több gyerek születik a nemek egyenjogúságáról is híres Skandináviában), hanem az is, hogy ők férfiként ne veszítsék el hatalmukat a nők fölött. A transzneműség nem egyeztethető össze ezzel az ideológiával, hiszen ha egy női testbe született ember férfiként élhet és élvezheti a férfi privilégiumokat, akkor ebből egyenesen következik, hogy ezek nem a biológiához kötöttek, és akkor még majd a végén a nők is egyenjogúságot fognak követelni. (Ugyanez vonatkozik az interszexualitásra - összezavarja a két nemen alapuló gondolkodásmódot, irtsuk, ahol érjük.)

Egy ideig a magyar vezetés úgy próbálta a problémát megkerülni, hogy adatvédelmi okokra hivatkozva beszüntette a nemváltási kérelmek elbírálását. Ez azonban nem volt hosszú ideig tartható, főleg, mert még extrém törvénytisztelő országoknak (mind Svédország vagy Németország) se jutott eszébe olyasmi, hogy a nemváltás adatvédelmi szempontból gáz lenne. Ráadásul az elmúlt években egyre hangosabbá és láthatóbbá vált a transz mozgalom is Magyarországon, és kiderült, hogy ez nem tizenvalahány embert érint, hanem egy jelentős kisebbséget. Kellett tehát egy olyan módszer, amivel nemcsak megoldható, hogy több ember ne váltson nemet, de ráadásul adott esetben a már megítélt nemváltásokat is vissza lehessen csinálni azzal, hogy de kérem, hát ő nem ebbe a nembe született.

Ettől azonban, mind fentebb kifejtettem, transz emberek továbbra is létezni fognak. Nem mintha a kormányt ez olyan nagyon izgatná; a szivárványcsaládokkal kapcsolatban is az a stratégiája, hogy jogilag láthatatlanok, aztán az, hogy amúgy a valóságban léteznek, nem érdekli őket. Fő, hogy a törvények egy olyan ország képét mutassák, amely a férfi és női princípiumokra alapul és amelynek minden tagja a hagyományos nemi szerepek szerint él - így aztán el is hitethetik magukkal és a lakosság nem érintett részével, hogy ez így is van. Kivéve, ha a lakosság nem érintett része napi szinten szembesül azzal, hogy egyes jelenségek nem felelnek meg a törvények által tükrözött képnek. A szivárványcsaládoknál ez kevésbé jött be, mert ők a gyerekeik védelmében nem nagyon lépnek a nyilvánosság elé. Ám a transz emberek láthatósága továbbra is növekszik. És ha ez a láthatóság eljut a Facebook LMBT-barát körein túl a kis falvakba, a munkásszállókra és az egyházi gyülekezetekbe is, akkor még többen szembesülnek majd azzal, hogy a kormány által sugallt ideálkép hazugság. És ebből nagy bukás lehet.

#töröljéka33ast

(kép: Ivett Ördög)

Lópici Gáspár halála, avagy hogyan NE szeressük a családunkat

http://www.atv.hu/belfold/20200504-szivszorito-reszletek-korabban-is-dobbenetes-dolgokat-muvelt-szuleivel-szilagyi-istvan-fia
https://contextus.hu/szilagyi-istvan-gyilkossag-fia-felesege-lopici-gaspar/
https://24.hu/belfold/2020/05/05/szilagyi-istvan-ozvegy-megbocsatott-fianak/
http://www.atv.hu/belfold/20200504-miert-nem-akadalyozta-meg-senki-hogy-szilagyi-istvant-eveken-at-bantalmazza-a-sajat-fia

Lópici Gáspár (alias Szilágyi István) halálával kapcsolatban több cikk kihangsúlyozza: igaz, hogy fia állt már bántalmazás miatt a bíróság előtt, de az apa akkor is védte őt. A fiú édesanyja is hazavárja fiát, és megbocsát neki, pedig nyilvánvaló volt számára, hogy a fiúnak tévképzetei vannak és pszichiátriai eset, ráadásul az atv.hu cikke szerint Szilágyi Péter őt is bántalmazta. Mindezekkel a cikkekkel csak annyi a gond: azzal, hogy a szülők megbocsátó/elfogadó attitűdjét hangsúlyozzák, kvázi azt sugallják, hogy itt nem volt mit tenni, ha egyszer maga az áldozat is védte a bántalmazót (ezt mondja amúgy az atv-s videóban a megkérdezett rendőr is).
Kicsit rendszerszintűbb megközelítésben viszont feltehetjük a kérdést: miért védte az áldozat a bántalmazót? Aki egy kicsit is ismeri a bántalmazás szakirodalmát, annak rögtön beugrik néhány lehetséges válasz. Egyrészt a családon belüli erőszak abban különbözik az utcai támadástól, hogy olyan valaki bánt, akit szeretünk, és ez komoly érzelmi dilemmát okoz. Egyrészt hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ő is szeret minket, vagyis ami történt, csak egy véletlen, egy anomália, de semmiképpen sem tükrözi az ő valódi személyiségét vagy attitűdjét. De még ha nem is gondoljuk, hogy szeret, akkor is azt halljuk mindenhol (romkomokban, regényekben, popslágerekben), hogy a szeretet önfeláldozó, akkor sem árthatunk a másiknak, ha ő nem szeret viszont. (Kivéve, ha az illető a párunk és megcsal, de ez egy másik történet.) Ez még inkább igaz a szülői szeretetre, amelynek magától értetődőnek és végtelennek illik lennie. Egy szerető szülő pedig nem akarhatja, hogy a fia börtönbe kerüljön, ugye? Még az is lehet, hogy féltek a környezetük elítélő véleményétől; persze, nem szép, hogy egy fiú megveri a szüleit, de hát az, hogy valaki börtönbe juttatja a saját gyerekét, mégiscsak túlzás!
A családon belüli erőszak egy másik tényezője, hogy az áldozat jellemzően alárendelt helyzetben van az elkövetőhöz képest. Esetünkben a szülők már idősek voltak, vagyis nemcsak fizikailag gyengébbek az elkövetőnél, hanem gazdaságilag is sérülékenyebbek (eleve szegény volt az egész család, de Péter volt az egyetlen családtag, aki életkoránál fogva alkalmas volt pénzkeresetre). Esélyes, hogy fizikailag is rászorultak a gondoskodására (az egyik cikkben az anya azt mondja, hogy Péter jó fiú volt, „takarított, gondoskodott”). Ráadásul, mint a téma szakértői elmondhatják, a bántalmazásnak lelki vetülete is van. A bántalmazott egy idő után magáévá teszi a bántalmazó róla alkotott képét, és elhiszi, hogy ő tényleg értéktelen, megérdemli a bántást és/vagy úgyse lenne ereje kilépni a helyzetéből. Ezért elhibázott egy olyan rendszer, amelyben a büntetőeljárás, illetve a távoltartási végzés csak az áldozat kérésére történik meg.
Az idős szülők bántalmazásánál még egy tényező bejön a képbe, ami csak fokozza az áldozatok bűntudatát: az, hogy az uralkodó diskurzus szerint a szülők tehetnek arról, ha a gyerekben „félremegy” valami, ezért aztán ők maguk is jogosnak érezhetik a tőle érkező bántást. Már most pedzegetik a cikkek (és a facebookon kommentelők), hogy esetleg Szilágyi István és felesége bántalmazták a fiukat kiskorában és „azért lett ilyen”. Tudtommal erre semmi bizonyíték nincs; nem hiszem, hogy csak bántalmazottak válhatnak bántalmazóvá, továbbá egy gyereket nemcsak a szülei bántalmazhatnak, hanem pl. társai is (ahogyan más, gyerekkorban kialakuló személyiségjegyeket sem lehet 100%-ban a szülők nyakába varrni). Amúgy meg egy csomó bántalmazott felnőve nem visszabántalmazza a korábbi elkövetőt, hanem feldolgozza a traumát és továbblép. Magyarán, ha valaki esetleg bántalmazta annak idején a gyerekét, akkor sem érdemli meg, hogy idős korban ezt visszakapja.
Ha hihetünk a bulvárlapoknak, elég valószínű, hogy Szilágyi Péter pszichiátriai eset. Fontos kihangsúlyozni: nem gondolom, hogy ez felmentést adhat a tette alól, ahogy azt sem, hogy ez igazolja a gyerekkori trauma-elméletet, vagy hogy minden pszichiátriai beteg veszélyes a környezetére. Viszont az is kiderül, hogy az elkövető nem kapott megfelelő kezelést (ami gyógyszer szedett, az a szüleié volt, és pont hogy agresszívebb lett tőle). A megbocsátó édesanyában fel sem merült, hogy pszichiátriára küldje (ahogy, számomra némileg érthetetlen módon, abban a bíróságban sem, amely két éve már elítélte egyszer súlyos testi sértésért) – nyilván azért, mert a közfelfogás szerint ilyet nem tesz egy szerető szülő. Pedig igenis vannak olyan pszichiátriai betegek, akiknek kezelésre van szükségük, és nagyon sok pszichiátriai problémát megfelelő gyógyszerek és egyéb terápiák segítségével legalább valamennyire kordában lehet tartani. Csak a nagyközönségben a pszichiátriáról jellemzően a Száll a kakukk a fészkére jut eszébe, amit allegória helyett realisztikus leírásnak hisznek. Amellett, hogy egyes pszichiátriai intézményeket az elmúlt években be is zártak, ez is hozzájárul, hogy egy csomó ön- és/vagy közveszélyes személy minden kezelés és felügyelet nélkül szaladgál az országban.
Tehát – válaszolva az atv.hu kérdésére – mi (lett) volna az (rendszerszinten), ami megakadályozza a tragédiát, és ami megelőzhetné a további hasonlókat?
1. Egy olyan hatékony igazságügyi rendszer, amelyben megvannak a megfelelő ismeretek a bántalmazás természetéről és ehhez illeszkednek az intézkedések (pl. nem az áldozat kezdeményezése a feltétele az eljárásnak és/vagy a távoltartásnak); ebben sokat segítene a parlament által tegnapelőtt elutasított Isztambuli Egyezmény
2. Nagyobb tudatosság a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban (pl. felvilágosító kampányok stb. formájában) és megfelelő mentálhigiénés ellátórendszer felépítése és fenntartása
3. Egy olyan családkép erősítése, amely a teljes önfeláldozás és a legitim erőszak két véglete között a szülők és gyerekek közti kölcsönös tiszteletet hangsúlyozza, mindkét fél jogainak és személyiségének védelme mellett.
(kép forrása: Borsonline)

Minden, minden

***SPOILER***
Maddy hermetikusan elzárva él édesanyjával hatalmas házukban, soha nem léphet ki az utcára. Édesanyja elmagyarázta neki, hogy súlyos immunhiányos betegsége van, ami miatt belehalna, ha megfertőződne a kinti levegőben keringő baktériumoktól. Tinédzserként azonban Maddy vágyik megismerni a világot, akár annak az árán is, hogy belehal. A szomszéd fiú segítségével megszökik, elutaznak asszem Hawaiira, és persze beteg lesz. Ekkor azonban kiderül, hogy szó sincs veleszületett immunhiányról; édesanyja azért kamuzta ezt be neki, mert túlságosan féltette és kontrollálni akarta. Így viszont sikerült majdnem megölnie, hiszen az agyonfertőtlenített házban töltött gyerekkor során Maddy szervezete nem találkozott azokkal a hétköznapi baktériumokkal, amelyekhez a többi gyerek hozzászokott, és nem fejlesztette ki a védekezést ellenük.

A párhuzam annyira banális, hogy szinte fölösleges kifejteni. Csak néhány apróság: ha elvileg május 3.-án tetőzik Magyarországon a vírus (éppen Anyák napján, ez elég csúnya tőle), ami ráadásul melegebb időben kevésbé terjed, akkor miért is kell augusztus 15-ig betiltani minden csoportos rendezvényt? Ha most már számos kutatás igazolja, hogy a D-vitamin erősíti a szervezet védekező képességét mindenféle légúti fertőzés ellen és hogy (részben ezért) a koronavírus terjedése a levegő szennyezettségével növekszik, akkor miért is tiltjuk meg a budapestieknek, hogy a légszennyezett városból kimenjenek a tiszta vidéki levegőre? Meg egyáltalán, ha van megfelelő mennyiségű kórházi ágy (mivel a kórházakban fekvő többi beteget kidobták) és lélegeztetőgép, miért kell ilyen szintű korlátozásokat fenntartani? Ráadásul ki tudja, meddig, hiszen bejelentették, hogy ősszel várható a koronavírus-járvány második hulláma. Ami egyébként nincs kizárva (már több járvány volt az elmúlt években, amelyeket egy ezzel rokon vírus okozott), másfelől azonban annyira váratlanul alakulnak a járványadatok (Svédországban minimális korlátozások mellett is csökken a fertőzések száma; a mérsékelten korlátozó Ausztriában 1 hónap alatt nagyjából lefutott a járvány, míg a teljes kijárási tilalmat bevezetett országokban nem), hogy ennyire előre nem lehet tervezni. Egyértelmű, hogy az intézkedések egyik lényeges célja a lakosság kontroll alatt tartása. És persze az ilyen rendszer önmagát tartja fenn. Hiszen ahogyan Maddy tényleg megbetegedett, amikor szervezete baktériumokkal találkozott, úgy a többhónapos karantén és 0/24-es fertőtlenítés után utcára merészkedő emberek jó eséllyel elkapnak majd mindenféle fertőzéseket, koronavírust és mást - és ez megint jó ürügy lesz, hogy az állam fenntartsa a korlátozásokat.

Egy barátomtól tudom, hogy a szerbek tüntetnek a korlátozások ellen. A magyarok viszont szép csendben elfogadják őket, mert jobban rettegnek a vírustól, mint a diktatúrától. Pedig már most látható, hogy a magyarországi járvány jónéhány áldozata valójában a rossz szakpolitikai döntések eredménye (koronavírus-fertőzöttet visszaküldenek az idősotthonba, ápolásra szoruló betegeket dobnak ki a kórházakból stb). A tömegpánik jó eszköz arra, hogy a vezetés észrevétlenül diktatórikus módszereket alkalmazzon (ez történt a náci Németországban az antiszemitizmussal vagy az 50-es években a "rendszer ellenségei" elleni harccal). És nem biztos, hogy a koronavírus veszélyesebb, mint a korlátozások következményei (akár egészségi szinten is, mint gyengülő immunrendszer, növekvő mértékű családon belüli erőszak stb, vagy társadalmi szinten).