https://toprengoblog.blog.hu/2019/06/27/szerelemunnep?fbclid=IwAR38H7dA9gveB2ER7TWniVkPqUKP6Nc_0iPp6hDFh3ltep0KWwcqYb9Sfa4
Rövid a poszt, ezért idemásolom:
"Évről évre nagy indulatokat vált ki a meleg méltóság menete. Talán azért, mert a lakosság túlnyomó része más. Nem meleg. Szerintem érdemes lenne nyitni a heteroszexuálisok felé. Ha a meleg méltóság helyett a szerelmet és a szexualitást ünnepelnénk, akkor azt emelnénk ki, ami közös bennünk. A szerelem szabadságába is jobban beleillene a szexuális kisebbség elfogadása. Érdemes lenne megpróbálni."
Néhány étvizeddel ezelőtt Budapesten is, Berlinhez hasonlóan, volt Love Parade. Kamionok vonultak az Andrássyn, amelyeken go-go fiúk és go-go lányok táncoltak, meleg bárok is képviseltették magukat. Nem tűnik viszont úgy, hogy ettől nőtt volna a szexuális kisebbségek elfogadása. Annyit mondjuk elértünk, hogy amikor a HÉT című tévéműsor egy pride-ot fikázó összeállítást készített, a Love Parade képeit tette be illusztrációnak, mert a budapesti melegfelvonulás nem volt nekik eléggé polgárpukkasztó. Töprengő egy facebookos beszélgetésben erre azt mondta, hogy nem az ötlet volt rossz, hanem a stílus, "ünnepélyesebben, több méltósággal" kéne csinálni. Elképzeltem, amint fekete öltönyös csávók szigorú fejjel menetelnek a szerelemért... hát kb. mintha kutyás felvonulással ünnepelnénk a macskák világnapját. A szerelemhez kultúránkban automatikusan kapcsolódik a buli, a szexualitás, a fiatalság, egy szerelemünnepen nem lehet ezeket nem megjeleníteni.
Az ilyen "több méltósággal" típusú kifogások azt feltételezik, hogy ha az LMBTQ+ emberek valamilyenebbek lennének (pl. jobban hasonlítanának a többségre), akkor elfogadná őket a társadalom. Pedig nem, hiszen akkor nem a valódi énjüket fogadná el, hanem egy maszkot, amit mások kedvéért vettek magukra. Persze, vannak kiskosztümös leszbikusok és 100%-ban passing transz fiúk, nincs ezzel semmi baj - de ha egy transz fiúnak a hosszú haj, vagy egy leszbikusnak a Martens bakancs az önkifejezése része, akkor nincs jogunk ezt elvenni tőle. Amit a posztíró hirdet, az csak tolerancia, nem valódi elfogadás. A tolerancia azt jelenti, hogy "gáz vagy, de elvisellek, ha rendesen viselkedsz", az elfogadás pedig azt, "egyenértékű vagy velem, a különbözőségeink ellenére". A toleranciát talán elősegíthetjük a visszafogott viselkedéssel (bár leginkább azért, mert láthatatlanná válunk és így nem fognak bántani), de az elfogadást nem. Az elfogadás nem attól fog bekövetkezni, hogy mi ilyenebbek leszünk, hanem hogy ők lesznek kevésbé olyanok - vagyis nyitottabbak a sokszínűségre.
Más gondok is vannak a fenti ötlettel. Az LMBTQ+ közösség nemcsak szexuális kisebbségekből áll. A transz, nem-bináris, interszex és pláne az aszex embereket egyáltalán nem a szerelmi választásaik miatt éri kirekesztés, hanem nemi identitásuk vagy önkifejezésük, illetve a többségi kategóriákon kívül állásuk miatt. Ha tehát úgy kereteznénk a pride-ot, hogy az a szerelmek egyenlőségéről szóljon (ami amúgy jó cél, csak nem önmagában), akkor közösségünk egyes csoportjai kirekesztődnének - és pont azok, akik amúgy is az LMB emberekhez képest hátrányosabb helyzetben vannak láthatóság, jogi védelem stb. szempontjából. Nem beszélve arról a közismert tényről, hogy a Stonewall-lázadást nagy részben a transz embereknek köszönhetjük. Őket nem megjeleníteni a pride-on kb olyan lenne, mint kitiltani a Mikulás-ünnepségről a Télapót.
Sokszor találkozom azzal az ötlettel, hogy a pride nyisson a heteroszexuálisok felé. Ez kicsit úgy hangzik, mintha most kitiltanák őket, pedig a budapesti pride-on kifejezetten nagy arányban vannak jelen. Azzal viszont, ha pride helyett szerelemünnepet szerveznénk, ismét kisebbségbe szorítanánk az LMBTQ+ közösséget, akiknek pedig ez az egy nap áll rendelkezésükre egész évben, hogy többségben legyenek. Úgy tűnik azonban, egyes heterók még erre az egy napra se tudják elviselni, hogy ne ők legyenek a norma, pedig a pride-on (és általában LMBTQ+ közegekben) sokkal kevésbé találkoznak elutasítással vagy kirekesztéssel, mint mi a ciszheteró világban. De láthatóan már az is problémát jelent nekik, hogy van egy közeg, amely nem őket tekinti etalonnak. Ahelyett, hogy ezt meg akarnák változtatni, érdemes lenne belegondolniuk: mi az év 364 napját ilyen közegekben töltjük.
2019. július 6., szombat
2019. július 1., hétfő
Meleg menekültek
Először is respect a rendezvény szervezőinek és előadójának. Vis majorok ellenére (pl. áramkimaradás, késés) sikerült egy nagyon informatív, nagyon logikusan felépített előadást létrehozniuk, amely sikeresen elkerülte a kínálkozó csapdákat (pl. csak Európára vagy adott menekültcsoportra koncentrálás, csak rossz vagy csak jó példák). Az előadó ráadásul még a provokatív kérdésekre is türelmesen, nyugodtan, sőt kedvesen válaszolt.
A rendezvény fényén némileg sajnos rontott az, hogy az ajtó előtt Budaházyék és barátaik üvöltöztek, hogy miért nem engedik be őket. Ez mondjuk várható volt; ami engem meglepett, hogy egy csomó pride-szervező és más LMBTQ ember leállt velük vitatkozni. Ezzel egyrészt ők is lemaradtak egy érdekes előadásról, másrészt megfogható eredménye nem hiszem, hogy lett volna. Budaházyékat meggyőzni, hogy ne legyenek homofóbok, elég esélytelen vállalkozás – főleg, hogy ezzel szereztek nevet maguknak; ha abbahagynák a pride vegzálását, kis senkik lennének, így hát kétes hírnevükről akkor sem fognak lemondani, ha netán a belsejükben elindul valami. (Ellenpéldának persze felhozható Szegedi Csanád, csakhogy az ő esetében a zsidó származás bizonyítható, vagyis a további antiszemitáskodás legalábbis hülyén vette volna ki magát – amivel persze nem vonom kétségbe, hogy valóban változott a hozzáállása. Viszont a melegség elfogadása nem bizonyítható objektív tényekkel, tehát bármit is gondol vagy érez a két Budaházy, a lebukás veszélye nélkül hőböröghetnek tovább.)
Persze van az a változat, amikor azért állunk le megrögzött homofóbokkal vitatkozni, mert a körülöttünk levő, esetleg véleményt még nem alkotott közönséget akarjuk meggyőzni. Itt azonban nem volt közönség, mert bent ültek az előadáson, az utcai járókelők meg oda se bagóztak. Azt, hogy a rendbontók ne mehessenek be az előadásra, a biztonsági őr és a rendőrség is meg tudta volna akadályozni. A szervezők tehát csak magukkal csesztek ki, illetve olyan energiákat pazaroltak el teljesen fölösleges vitára, amelyeket a közösség szolgálatába is állíthattak volna.
Az ilyen helyzetekkel kapcsolatban gyakran hozzák fel ellenérvként a szólásszabadságot, illetve a demokratikus párbeszédet. A szólásszabadság Budaházyékat is megilleti: ott és akkor nyilatkozhatnak a pride ellen, amikor és ahol akarnak. De amit ők és haverjaik a mostani pride-on bemutattak, az túlmegy a szólásszabadságon. Egy rendezvény helyszínén szétverni a mosdót, vagy bemenni és fenyegető megnyilvánulásokat tenni az ottlevők felé kimeríti a gyűlölet-bűncselekmény fogalmát (mivel az első alkalom egy fogyatékossággal élőket foglalkoztató kávézóban történt, ráadásul két védett csoport ellen). Budaházyék bűnözők, nem civilizált vitapartnerek. Egy hatékony igazságszolgáltatással rendelkező országban már rég előzetes letartóztatásban lennének. Eljátszották a jogukat arra, hogy nyugodt, demokratikus párbeszédet folytassunk velük. Lehet, hogy az LMBTQ közösség egyes tagjai úgy akarnak a többségi társadalomban jó benyomást kelteni, hogy odatartják a másik orcájukat is – ámde ennek pozitív hatása kétséges (akár ellentétes is lehet: lám, tényleg tök életképtelenek, ha még a homofóboktól se tudják megvédeni magukat), negatív hatásként viszont ordas nagy pofont kapnak arra a másik orcára is.
A rendezvény fényén némileg sajnos rontott az, hogy az ajtó előtt Budaházyék és barátaik üvöltöztek, hogy miért nem engedik be őket. Ez mondjuk várható volt; ami engem meglepett, hogy egy csomó pride-szervező és más LMBTQ ember leállt velük vitatkozni. Ezzel egyrészt ők is lemaradtak egy érdekes előadásról, másrészt megfogható eredménye nem hiszem, hogy lett volna. Budaházyékat meggyőzni, hogy ne legyenek homofóbok, elég esélytelen vállalkozás – főleg, hogy ezzel szereztek nevet maguknak; ha abbahagynák a pride vegzálását, kis senkik lennének, így hát kétes hírnevükről akkor sem fognak lemondani, ha netán a belsejükben elindul valami. (Ellenpéldának persze felhozható Szegedi Csanád, csakhogy az ő esetében a zsidó származás bizonyítható, vagyis a további antiszemitáskodás legalábbis hülyén vette volna ki magát – amivel persze nem vonom kétségbe, hogy valóban változott a hozzáállása. Viszont a melegség elfogadása nem bizonyítható objektív tényekkel, tehát bármit is gondol vagy érez a két Budaházy, a lebukás veszélye nélkül hőböröghetnek tovább.)
Persze van az a változat, amikor azért állunk le megrögzött homofóbokkal vitatkozni, mert a körülöttünk levő, esetleg véleményt még nem alkotott közönséget akarjuk meggyőzni. Itt azonban nem volt közönség, mert bent ültek az előadáson, az utcai járókelők meg oda se bagóztak. Azt, hogy a rendbontók ne mehessenek be az előadásra, a biztonsági őr és a rendőrség is meg tudta volna akadályozni. A szervezők tehát csak magukkal csesztek ki, illetve olyan energiákat pazaroltak el teljesen fölösleges vitára, amelyeket a közösség szolgálatába is állíthattak volna.
Az ilyen helyzetekkel kapcsolatban gyakran hozzák fel ellenérvként a szólásszabadságot, illetve a demokratikus párbeszédet. A szólásszabadság Budaházyékat is megilleti: ott és akkor nyilatkozhatnak a pride ellen, amikor és ahol akarnak. De amit ők és haverjaik a mostani pride-on bemutattak, az túlmegy a szólásszabadságon. Egy rendezvény helyszínén szétverni a mosdót, vagy bemenni és fenyegető megnyilvánulásokat tenni az ottlevők felé kimeríti a gyűlölet-bűncselekmény fogalmát (mivel az első alkalom egy fogyatékossággal élőket foglalkoztató kávézóban történt, ráadásul két védett csoport ellen). Budaházyék bűnözők, nem civilizált vitapartnerek. Egy hatékony igazságszolgáltatással rendelkező országban már rég előzetes letartóztatásban lennének. Eljátszották a jogukat arra, hogy nyugodt, demokratikus párbeszédet folytassunk velük. Lehet, hogy az LMBTQ közösség egyes tagjai úgy akarnak a többségi társadalomban jó benyomást kelteni, hogy odatartják a másik orcájukat is – ámde ennek pozitív hatása kétséges (akár ellentétes is lehet: lám, tényleg tök életképtelenek, ha még a homofóboktól se tudják megvédeni magukat), negatív hatásként viszont ordas nagy pofont kapnak arra a másik orcára is.
2019. június 23., vasárnap
A komornyik
Az amerikai Dél, 60-as évek.
1. kép. Egy többségében fekete fiatalokból álló társaság leül egy gyorsétterem fehéreknek fenntartott részén. Barátságosan szólnak a pultosnak, hogy rendelni szeretnének. A vendégek először csak bekiabálnak nekik, aztán egy csapat betör az étterembe. Lökdösik, megrugdossák a fiatalokat, az arcukba nyomják a mustárt, míg azok végig nyugodtak maradnak. Ja, persze a csapat fehér tagját ugyanannyira bántalmazzák.
2. kép: A „szabadságbuszon” fekete és fehér diákok utaznak együtt. Tréfálkoznak, énekelnek, nasiznak. A Klu-Klux-Klán csuklyásai útjukat állják; fáklyákat dobnak a buszra és felgyújtják azt. Több halálos áldozat van.
Budapest, 2019 június, pride hónap
1. kép. Egy civil szervezet új kisfilmjét tervezi bemutatni a Premier Kultcaféban, amely mellesleg egy értelmi sérült embereket foglalkoztató kávézó. A vendégek lelkesen várják a bemutatót, a pincérek kedves mosollyal hordják ki a limonádékat. A Mi Hazánk Fiai mozgalom emberei bemennek a kávézóba, egyikük szétveri a mosdót, így eláraszt mindent a víz és törölni kell az eseményt. A szélsőjobbosok a kávézó előtt is vegzálják a szervezőket.
2. kép. Pánszexuális rapid randit szerveznek egy transz közösségi helyen. A résztvevők vidáman, izgatottan készülődnek a beszélgetésekre. Budaházyék ide is berontanak, ordítoznak, a résztvevők a galériára menekülnek.
A szociálpszichológia elmagyarázza: az előítéletes személyek nem tekintik teljes mértékben embernek az általuk megvetett csoport (feketék, LMBTQ emberek, zsidók stb.) tagjait, ezért nem gondolják, hogy nekik is azonos jogok és lehetőségek járnának. Ez a gondolatmenet, bár számomra nem elfogadható, de legalább logikus. Viszont azt nem tudom felfogni: miért nem szarja le valaki, hogy mások egymás közt mit csinálnak? Lehet, hogy adott személy (nevezzük az egyszerűség kedvéért E-nek) nem utazna egy buszon feketékkel vagy sose randizna egy vele azonos nemű személlyel – na de ha valaki mások ezt szeretnék, az őt miért zavarja? Úgy tűnik azonban, egyes embereknek már maga az fenyegetést jelent, hogy vannak, akik tőlük eltérően gondolkoznak. Ők azok, akik szerint megborulna a világ rendje, ha a szomszéd gyereke fajilag kevert iskolába járna, vagy akik kijelentik, hogy elválnának, ha az amerikai állam lehetővé tenné a házasságot azonos nemű pároknak is. Csak akkor érzik magukat biztonságban, ha teljesen egyforma emberek veszik őket körül.
Ma már Hollywoodban filmdrámát lehet készíteni igazi sztárparádéval a 60-as évek fekete polgárjogi mozgalmának vívmányairól, és vélhetően a közönség nagy része egyetért annak mondanivalójával (az alkotók nem szerződtettek volna ennyi szupersztárt, ha nem számítanak arra, hogy jókora bevételük lesz a filmből). A fent leírt első két jelenet egyértelműen a 60-as éveket idézi, nem is játszódhattak volna később (legalábbis az északi féltekén). Sokkoló viszont szembesülni azzal, hogy ugyanez a szintű gyűlölet a mai Magyarországon továbbra is él, az LMBTQ emberek ellen. Mi vagyunk - bocsánat a csúnya szóért - a 2010-es évek niggerei.
1. kép. Egy többségében fekete fiatalokból álló társaság leül egy gyorsétterem fehéreknek fenntartott részén. Barátságosan szólnak a pultosnak, hogy rendelni szeretnének. A vendégek először csak bekiabálnak nekik, aztán egy csapat betör az étterembe. Lökdösik, megrugdossák a fiatalokat, az arcukba nyomják a mustárt, míg azok végig nyugodtak maradnak. Ja, persze a csapat fehér tagját ugyanannyira bántalmazzák.
2. kép: A „szabadságbuszon” fekete és fehér diákok utaznak együtt. Tréfálkoznak, énekelnek, nasiznak. A Klu-Klux-Klán csuklyásai útjukat állják; fáklyákat dobnak a buszra és felgyújtják azt. Több halálos áldozat van.
Budapest, 2019 június, pride hónap
1. kép. Egy civil szervezet új kisfilmjét tervezi bemutatni a Premier Kultcaféban, amely mellesleg egy értelmi sérült embereket foglalkoztató kávézó. A vendégek lelkesen várják a bemutatót, a pincérek kedves mosollyal hordják ki a limonádékat. A Mi Hazánk Fiai mozgalom emberei bemennek a kávézóba, egyikük szétveri a mosdót, így eláraszt mindent a víz és törölni kell az eseményt. A szélsőjobbosok a kávézó előtt is vegzálják a szervezőket.
2. kép. Pánszexuális rapid randit szerveznek egy transz közösségi helyen. A résztvevők vidáman, izgatottan készülődnek a beszélgetésekre. Budaházyék ide is berontanak, ordítoznak, a résztvevők a galériára menekülnek.
A szociálpszichológia elmagyarázza: az előítéletes személyek nem tekintik teljes mértékben embernek az általuk megvetett csoport (feketék, LMBTQ emberek, zsidók stb.) tagjait, ezért nem gondolják, hogy nekik is azonos jogok és lehetőségek járnának. Ez a gondolatmenet, bár számomra nem elfogadható, de legalább logikus. Viszont azt nem tudom felfogni: miért nem szarja le valaki, hogy mások egymás közt mit csinálnak? Lehet, hogy adott személy (nevezzük az egyszerűség kedvéért E-nek) nem utazna egy buszon feketékkel vagy sose randizna egy vele azonos nemű személlyel – na de ha valaki mások ezt szeretnék, az őt miért zavarja? Úgy tűnik azonban, egyes embereknek már maga az fenyegetést jelent, hogy vannak, akik tőlük eltérően gondolkoznak. Ők azok, akik szerint megborulna a világ rendje, ha a szomszéd gyereke fajilag kevert iskolába járna, vagy akik kijelentik, hogy elválnának, ha az amerikai állam lehetővé tenné a házasságot azonos nemű pároknak is. Csak akkor érzik magukat biztonságban, ha teljesen egyforma emberek veszik őket körül.
Ma már Hollywoodban filmdrámát lehet készíteni igazi sztárparádéval a 60-as évek fekete polgárjogi mozgalmának vívmányairól, és vélhetően a közönség nagy része egyetért annak mondanivalójával (az alkotók nem szerződtettek volna ennyi szupersztárt, ha nem számítanak arra, hogy jókora bevételük lesz a filmből). A fent leírt első két jelenet egyértelműen a 60-as éveket idézi, nem is játszódhattak volna később (legalábbis az északi féltekén). Sokkoló viszont szembesülni azzal, hogy ugyanez a szintű gyűlölet a mai Magyarországon továbbra is él, az LMBTQ emberek ellen. Mi vagyunk - bocsánat a csúnya szóért - a 2010-es évek niggerei.
2019. június 13., csütörtök
Mészáros György: Az LMBT+ identitások és mozgalom politikai gazdaságtana a félperiférián
Kezdeném azzal, hogy sok szempontból mélyen tisztelem Mészáros Gyurit. Magánemberként tisztelem az aktivizmusát, az intelligenciáját; a cikk írójaként tisztelem azt, ahogyan a feltárulkozásig személyes megéléseket is belevisz tudományos műveibe. Ugyanakkor olyan tudományterületeken is végez elemzést, amelyeket illetően semmiféle képzettsége vagy tapasztalata sincs. (Ilyet más is csinál persze, például én itt a blogon, de pont ezért jelennek meg ezek az írások a blogomon és nem például egy tudományos folyóiratban.) Ez a kijelentés akár vonatkozhat a politikai gazdaságtanra is, mert a cikkben nem sok utalást találtam a gazdaságra, de miután ehhez a tudományterülethez egyáltalán nem értek, készséggel elfogadom, hogy ez itt egy polgaz elemzés. Ahol számomra látványosabb a szerző járatlansága, az a jog, a diskurzuselemzés és az (auto)etnográfia.
A jogot tekintve inkább csak bizarr csúsztatások szerepelnek, mint pl.az a mondat, miszerint a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény “Európa egyik legkiválóbbnak tekintett Egyenlő bánásmód törvénye” (217. old.) Nyilván az antidiszkriminációs törvényre gondol, mert a magyar BEKA egyrészt nem egyenlő bánásmód-törvény, másrészt – pont a szülői jogok korlátozása (illetve nem létezése) miatt – aligha tartozik Európa élvonalába. Általánosabb emberi jogi szempontból a “semmit rólunk nélkülünk” elv nem azt jelenti, hogy “egy adott csoportról csak annak tagjai nyilatkozhatnak hiteles interlokutorként” (233. old.), hanem azt, hogy érdemes egyeztetni velük, mielőtt információhiány miatt totális hülyeségeket állítanánk róluk. Más pontokon viszont a módszertani járatlanság komolyabb problémákat okoz.
Gyuri egyik tézise az, hogy a magyar LMBTQ aktivizmus a jogi küzdelemre fókuszál egyéb, fontosabb tevékenységek helyett. Ez a kritika nagyon ismert az amerikai queer szakirodalomból, amelynek képviselői gyakran állítják, hogy az LMBT mozgalom kizárólag az egyenlő jogokra, például a házasságra fókuszál – noha jómagam, akit egy óceán választ el a terepüktől, fel tudok sorolni egy csomó amerikai egyesületet, amelyek egyáltalán nem ezzel foglalkoznak. De hát ezek a tudósok valószínűleg soha be nem tették a lábukat egy civil szervezet irodájába. Gyuri viszont igen, annál meglepőbb tehát, hogy egy civil szervezet – a Háttér – profilját kizárólag diskurzuselemzés, azon belül is a honlapon található szófelhő alapján próbálja leírni. Mivel a 30 kifejezésből szerinte 9 “egyértelműen az emberi jogok problémáját érinti” (222. old), arra a következtetésre jut, hogy a Háttér “hangsúlyosan a jogérvényesítés, lobbizás, jogvédelem területén tevékenykedik” (222. old.) A magyar ellenzék ugyan örülhet annak a megközelítésnek, hogy a (kevesebb, mint) egyharmad “hangsúlyos” a kétharmadhoz képest, de ez a megközelítés nemcsak ezért problémás. Egyrészt egy komoly kutató továbblépett volna a szófelhőtől a tevékenységek leírására, ahol azt találta volna, hogy a Háttér programjainak jó része NEM jogokkal foglalkozik. A téma valódi szerepénél erősebb megjelenése a szófelhőben lehet stratégiai (pl. mert erre lehet támogatást szerezni, mint ezt a cikk is megemlíti), de történhet akár azért is, mert más projektek témáin belül kevesebb altémát lehet felhozni (az Archívum tekintetében a “könyv”, “cikk” és “film” címkéken túl elég bénán festene egyéb címkék megjelenítése, pl. “vastag könyv”, “vékony könyv”). Másrészt egy szó olyan témához kapcsolódik, amire asszociálunk róla. Gyuri a “gyűlölet-bűncselekmény” szó kapcsán nyilván jogvédelemre gondolt, nem pedig arra, hogy például a Háttér lelkisegély-szolgálatai segítenek a bűncselekmény által okozott pszichés traumát feldolgozni, amit én nem tekintenék jogi tevékenységnek (amúgy a Háttér történetesen mindkettőt csinálja). Vagyis ha a diskurzuselemzést felszínesen és saját szubjektív nézőpontunkat kritikátlanul alkalmazva végezzük, azt fogjuk látni, amit látni akartunk.
A harmadik kritikám Gyuri identitáshoz való hozzáállására vonatkozik. Ez eleve ellentmondásos, hiszen ő maga is beismeri, hogy magánemberként nagyon sokat adott neki az identitás, és az egyik lábjegyzetben ő is “meleg szülő”-ként azonosítja magát. Ugyanakkor szerinte az LMBTQ identitások (igen, a bináris kategóriákat elutasító queer is) a kapitalizmus termékei, a fennálló elnyomó rendszert erősítik, és bizonyos fogyasztási szokásokra alapulnak. Ez utóbbit gyakran hozzák fel a nyugati nagyvárosok LMBT szubkultúráival kapcsolatban, de Magyarországon szerintem nem tekinthető domináns modellnek. Ugyanis abban a fura helyzetben vagyunk, hogy az értelmiség, amelyből az aktivisták nagy része kikerül (mert pl. ők beszélnek nyelveket, ők utaztak külföldre az ottani LMBTQ emberek helyzetét és mozgalmait megismerni, ők értik a tudományos értekezéseket, ők nem dolgoznak napi 12 órákat sb.) nem feltétlenül van olyan anyagi helyzetben, hogy hozzáférhessen a szimbolikus “meleg” javakhoz. Így nálunk kicsit különválik a bulizó meleg fiatalok rétege, akik Dolce&Gabbana cuccokban mennek VIP jeggyel a pride nyitóbulira, meg a csóró aktivistáké, akik egy láthatóbb és politikailag tudatosabb csoportot képviselnek, miközben turkálóból öltözködnek és sokszemélyes albérletben vagy foglalt házban laknak. Ezáltal szerintem egy magyar fiatalnak,amikor szembesül szexuális irányultságával, nem az az első gondolata, hogy most muszáj lesz XY parfümöt, táskát és cipőt vennie, különben eláshatja magát. Amúgy nem vagyok biztos benne, hogy ez a nyugati nagyvárosokban is feltétlenül így van – a leszbikusok, transzok és nem-binárisok esetében még kevésbé.
Abban egyetértek Gyurival, hogy a jelenlegi LMBTQ identitások a kapitalizmus termékei – akárcsak pl. a társadalomtudományok vagy a marxizmus. Attól, mert valami egy adott rendszerben született, még nem feltétlenül támogatja azt (a marxizmus pl. bomlasztani próbálja, bár eddigelé nem sok sikerrel). Az én megítélésem szerint pl. a nem-bináris identitás ugyanilyen módon próbálja belülről bomlasztani azokat az elnyomó nemi struktúrákat, amelyekre a kapitalizmus (is) támaszkodik. De erről már sokszor írtam és nem akarom ismételni magam. Inkább visszatérnék arra a furcsa kettősségre, hogy míg Gyuri maga is elismeri és élvezi a meleg identitásnak mint kategóriának az előnyeit (pl. énerősítő, biztonságot ad), úgy véli, hogy az LMBTQ mozgalomnak nem kellene erre támaszkodnia. (Hogy helyette mire kéne, az nem annyira egyértelmű; egy ponton utal arra, hogy fogjunk össze a munkásosztállyal a tőke ellen, de őszintén szólva nem látom, hogy a magyar munkásosztály olyan nagyon hadakozna a tőke ellen, és nekünk az ő nevükben fellépni elég béna lenne, bár néhány tudós kétségtelenül megteszi.) Ez az identitásellenes pozíció az amerikai queerelméletben bukkan fel, bár Steven Seidman mint queer társadalomtudós is csak afféle vadhajtásnak látja. Kétségtelen, hogy a merev identitás-kategóriákkal sok a probléma, és én sem tartom jó ötletnek, ha kirekesztjük a biszexeket, a butch nőket vagy éppen a teljes orvosi átmenetet nem akaró transzokat azért, mert nem “hozzák” a kategóriájuk összes attribútumát. Azt gondolom azonban, hogy ez most már kezd lazulni, és egyre többen gondoljuk úgy, hogy ugyanabba az identitás-kategóriába nagyon sokféle ember belefér. Másrészt az LMBT identitások kritikája a 90-es években egy olyan alapfeltevésből indult ki, amely szerint most már a társadalom viszonylag elfogadó a nemi és szexuális sokszínűséggel szemben, ezért fölösleges “gettósodni”. Ennek azonban (ismét Steven Seidman szerint) előfeltétele volt, hogy kialakult egy szubkultúra, amely biztonságos teret nyújtott, és az új generáció már ennek a támogatásával tudott egy újfajta aktivizmust kialakítani. Magyarországon szerintem ez a szintű biztonságos közeg sosem volt meg, és az LMBTQ emberek többsége élete nagy részét egy homofób vagy legalábbis heteronormatív közegben éli le – talán néhány meleg tulajdonban levő munkahely, illetve elfogadó felsőoktatási intézmény kivételével. Az is naiv feltételezés, hogy a haladás egyértelműen egy irányba mutat, és ahogy a társadalmi elfogadás egyre nő, kevesebb szükség lesz a nemi és szexuális különbözőségen alapuló identitáskategóriákra. Mi ezt már legalább 8 éve tudjuk, de Trump elnöksége alatt talán amerikai társaink is kezdik már sejteni. Abszolút egyetértek azzal, hogy nem szabad csak az LMBTQ embereket közvetlenül érintő problémákra fókuszálni, hanem általánosságban a társadalmi igazságosságért kell küzdeni, más hátrányos helyzetű csoportokkal összefogva. Ez azonban nem lehetséges anélkül, hogy ezeknek a csoportoknak a létezését elismernénk; ez egyrészt megvéd attól, hogy mindenkit egyformán kezeljük és ezáltal még fokozzuk az (akár többszörösen) hátrányos helyzetűek elnyomását, másrészt tudatosítja bennünk, hogy sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben, és ezzel erőt ad a küzdelemhez.
(A szövegben Steven Seidman: Difference Troubles c. könyvére hivatkoztam)
A jogot tekintve inkább csak bizarr csúsztatások szerepelnek, mint pl.az a mondat, miszerint a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény “Európa egyik legkiválóbbnak tekintett Egyenlő bánásmód törvénye” (217. old.) Nyilván az antidiszkriminációs törvényre gondol, mert a magyar BEKA egyrészt nem egyenlő bánásmód-törvény, másrészt – pont a szülői jogok korlátozása (illetve nem létezése) miatt – aligha tartozik Európa élvonalába. Általánosabb emberi jogi szempontból a “semmit rólunk nélkülünk” elv nem azt jelenti, hogy “egy adott csoportról csak annak tagjai nyilatkozhatnak hiteles interlokutorként” (233. old.), hanem azt, hogy érdemes egyeztetni velük, mielőtt információhiány miatt totális hülyeségeket állítanánk róluk. Más pontokon viszont a módszertani járatlanság komolyabb problémákat okoz.
Gyuri egyik tézise az, hogy a magyar LMBTQ aktivizmus a jogi küzdelemre fókuszál egyéb, fontosabb tevékenységek helyett. Ez a kritika nagyon ismert az amerikai queer szakirodalomból, amelynek képviselői gyakran állítják, hogy az LMBT mozgalom kizárólag az egyenlő jogokra, például a házasságra fókuszál – noha jómagam, akit egy óceán választ el a terepüktől, fel tudok sorolni egy csomó amerikai egyesületet, amelyek egyáltalán nem ezzel foglalkoznak. De hát ezek a tudósok valószínűleg soha be nem tették a lábukat egy civil szervezet irodájába. Gyuri viszont igen, annál meglepőbb tehát, hogy egy civil szervezet – a Háttér – profilját kizárólag diskurzuselemzés, azon belül is a honlapon található szófelhő alapján próbálja leírni. Mivel a 30 kifejezésből szerinte 9 “egyértelműen az emberi jogok problémáját érinti” (222. old), arra a következtetésre jut, hogy a Háttér “hangsúlyosan a jogérvényesítés, lobbizás, jogvédelem területén tevékenykedik” (222. old.) A magyar ellenzék ugyan örülhet annak a megközelítésnek, hogy a (kevesebb, mint) egyharmad “hangsúlyos” a kétharmadhoz képest, de ez a megközelítés nemcsak ezért problémás. Egyrészt egy komoly kutató továbblépett volna a szófelhőtől a tevékenységek leírására, ahol azt találta volna, hogy a Háttér programjainak jó része NEM jogokkal foglalkozik. A téma valódi szerepénél erősebb megjelenése a szófelhőben lehet stratégiai (pl. mert erre lehet támogatást szerezni, mint ezt a cikk is megemlíti), de történhet akár azért is, mert más projektek témáin belül kevesebb altémát lehet felhozni (az Archívum tekintetében a “könyv”, “cikk” és “film” címkéken túl elég bénán festene egyéb címkék megjelenítése, pl. “vastag könyv”, “vékony könyv”). Másrészt egy szó olyan témához kapcsolódik, amire asszociálunk róla. Gyuri a “gyűlölet-bűncselekmény” szó kapcsán nyilván jogvédelemre gondolt, nem pedig arra, hogy például a Háttér lelkisegély-szolgálatai segítenek a bűncselekmény által okozott pszichés traumát feldolgozni, amit én nem tekintenék jogi tevékenységnek (amúgy a Háttér történetesen mindkettőt csinálja). Vagyis ha a diskurzuselemzést felszínesen és saját szubjektív nézőpontunkat kritikátlanul alkalmazva végezzük, azt fogjuk látni, amit látni akartunk.
A harmadik kritikám Gyuri identitáshoz való hozzáállására vonatkozik. Ez eleve ellentmondásos, hiszen ő maga is beismeri, hogy magánemberként nagyon sokat adott neki az identitás, és az egyik lábjegyzetben ő is “meleg szülő”-ként azonosítja magát. Ugyanakkor szerinte az LMBTQ identitások (igen, a bináris kategóriákat elutasító queer is) a kapitalizmus termékei, a fennálló elnyomó rendszert erősítik, és bizonyos fogyasztási szokásokra alapulnak. Ez utóbbit gyakran hozzák fel a nyugati nagyvárosok LMBT szubkultúráival kapcsolatban, de Magyarországon szerintem nem tekinthető domináns modellnek. Ugyanis abban a fura helyzetben vagyunk, hogy az értelmiség, amelyből az aktivisták nagy része kikerül (mert pl. ők beszélnek nyelveket, ők utaztak külföldre az ottani LMBTQ emberek helyzetét és mozgalmait megismerni, ők értik a tudományos értekezéseket, ők nem dolgoznak napi 12 órákat sb.) nem feltétlenül van olyan anyagi helyzetben, hogy hozzáférhessen a szimbolikus “meleg” javakhoz. Így nálunk kicsit különválik a bulizó meleg fiatalok rétege, akik Dolce&Gabbana cuccokban mennek VIP jeggyel a pride nyitóbulira, meg a csóró aktivistáké, akik egy láthatóbb és politikailag tudatosabb csoportot képviselnek, miközben turkálóból öltözködnek és sokszemélyes albérletben vagy foglalt házban laknak. Ezáltal szerintem egy magyar fiatalnak,amikor szembesül szexuális irányultságával, nem az az első gondolata, hogy most muszáj lesz XY parfümöt, táskát és cipőt vennie, különben eláshatja magát. Amúgy nem vagyok biztos benne, hogy ez a nyugati nagyvárosokban is feltétlenül így van – a leszbikusok, transzok és nem-binárisok esetében még kevésbé.
Abban egyetértek Gyurival, hogy a jelenlegi LMBTQ identitások a kapitalizmus termékei – akárcsak pl. a társadalomtudományok vagy a marxizmus. Attól, mert valami egy adott rendszerben született, még nem feltétlenül támogatja azt (a marxizmus pl. bomlasztani próbálja, bár eddigelé nem sok sikerrel). Az én megítélésem szerint pl. a nem-bináris identitás ugyanilyen módon próbálja belülről bomlasztani azokat az elnyomó nemi struktúrákat, amelyekre a kapitalizmus (is) támaszkodik. De erről már sokszor írtam és nem akarom ismételni magam. Inkább visszatérnék arra a furcsa kettősségre, hogy míg Gyuri maga is elismeri és élvezi a meleg identitásnak mint kategóriának az előnyeit (pl. énerősítő, biztonságot ad), úgy véli, hogy az LMBTQ mozgalomnak nem kellene erre támaszkodnia. (Hogy helyette mire kéne, az nem annyira egyértelmű; egy ponton utal arra, hogy fogjunk össze a munkásosztállyal a tőke ellen, de őszintén szólva nem látom, hogy a magyar munkásosztály olyan nagyon hadakozna a tőke ellen, és nekünk az ő nevükben fellépni elég béna lenne, bár néhány tudós kétségtelenül megteszi.) Ez az identitásellenes pozíció az amerikai queerelméletben bukkan fel, bár Steven Seidman mint queer társadalomtudós is csak afféle vadhajtásnak látja. Kétségtelen, hogy a merev identitás-kategóriákkal sok a probléma, és én sem tartom jó ötletnek, ha kirekesztjük a biszexeket, a butch nőket vagy éppen a teljes orvosi átmenetet nem akaró transzokat azért, mert nem “hozzák” a kategóriájuk összes attribútumát. Azt gondolom azonban, hogy ez most már kezd lazulni, és egyre többen gondoljuk úgy, hogy ugyanabba az identitás-kategóriába nagyon sokféle ember belefér. Másrészt az LMBT identitások kritikája a 90-es években egy olyan alapfeltevésből indult ki, amely szerint most már a társadalom viszonylag elfogadó a nemi és szexuális sokszínűséggel szemben, ezért fölösleges “gettósodni”. Ennek azonban (ismét Steven Seidman szerint) előfeltétele volt, hogy kialakult egy szubkultúra, amely biztonságos teret nyújtott, és az új generáció már ennek a támogatásával tudott egy újfajta aktivizmust kialakítani. Magyarországon szerintem ez a szintű biztonságos közeg sosem volt meg, és az LMBTQ emberek többsége élete nagy részét egy homofób vagy legalábbis heteronormatív közegben éli le – talán néhány meleg tulajdonban levő munkahely, illetve elfogadó felsőoktatási intézmény kivételével. Az is naiv feltételezés, hogy a haladás egyértelműen egy irányba mutat, és ahogy a társadalmi elfogadás egyre nő, kevesebb szükség lesz a nemi és szexuális különbözőségen alapuló identitáskategóriákra. Mi ezt már legalább 8 éve tudjuk, de Trump elnöksége alatt talán amerikai társaink is kezdik már sejteni. Abszolút egyetértek azzal, hogy nem szabad csak az LMBTQ embereket közvetlenül érintő problémákra fókuszálni, hanem általánosságban a társadalmi igazságosságért kell küzdeni, más hátrányos helyzetű csoportokkal összefogva. Ez azonban nem lehetséges anélkül, hogy ezeknek a csoportoknak a létezését elismernénk; ez egyrészt megvéd attól, hogy mindenkit egyformán kezeljük és ezáltal még fokozzuk az (akár többszörösen) hátrányos helyzetűek elnyomását, másrészt tudatosítja bennünk, hogy sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben, és ezzel erőt ad a küzdelemhez.
(A szövegben Steven Seidman: Difference Troubles c. könyvére hivatkoztam)
2019. május 21., kedd
Akarunk-e gecis bajszokat a parlamentbe?
A szombati tüntetésen feltűnt egy tábla: "Bajszos gecik helyett gecis bajszokat a parlamentbe!" Azóta is vita zajlik a közösségi oldalakon, hogy ez most poén vagy gusztustalan vagy lejáratja az LMBTQ közösséget vagy micsoda. Ami engem illet, egyáltalán nem zavar a csúnya szavak használata, beleértve (sőt különösen) FIDESZ-es politikusokra. Az én problémám a tábla üzenetével van.
Azzal a felével teljesen tudok azonosulni, hogy Kövér Lászlónak el kellene tűnnie a parlamentből, sőt lehetőleg az egész magyar közéletből. A szlogen viszont azt is sugallja, hogy közösségünknek az lesz jó, ha LMBTQ emberek (pontosabban: meleg vagy biszexuális férfiak) ülnek majd az országház nagytermében. Ezzel pedig nem értek egyet. Egyrészt kellő érzékenységgel és tájékozottsággal bíró ciszheterók is teljesen jól tudják képviselni az LMBTQ emberek érdekeit, főleg, ha konzultálnak is velünk időnként (semmit rólunk nélkülünk). Arra viszont nincs garancia, hogy egy LMBTQ politikus feltétlenül jó nekünk, mint a közelmúltban ez Ungár Péter megnyilvánulásaiból bebizonyosodott (ld. erre vonatkozó áprilisi posztomat). Egy politikust nem a szexuális irányultsága minősít, hanem az attitűdjei.
Persze lehet azt mondani: ez a tábla csak egy vicces szlogen, senki sem gondolja komolyan. Ugyanezzel szoktak azok érvelni, akik rasszista, szexisza vagy homofób vicceket mesélnek. Csakhogy a humor közvetítette üzenetek nagyon is mélyen bele tudnak vésődni az emberek agyába, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, mivel viccelődünk. Ami nem azt jelenti, hogy halálkomolynak kell mindig lenni. Pásztor Tibor örökbefogadó apuka beszéde ugyanezen a tüntetésen tele volt aranyos poénokkal, amelyek nagyjából azt közvetítették, hogy szülőnek lenni nagy felelősség - ez teljesen odaillő és vállalható üzenet. Sajnos valószínűleg több ember pillant rá a transzparensekről készült képekre, mint ahány végighallgatja a beszéd felvételét, márpedig ezek az emberek azt szűrhetik le a képekből, hogy nyíltan LMBTQ jelöltekre kellene szavazni. Ebből pedig egyes konkrét esetekben egyáltalán nem származik hasznunk, sőt.
Ezért ha kitalálsz egy vicces transzparens-szöveget, először gondold át, mi az üzenete és tudsz-e ezzel azonosulni. Ha nem, akkor írd át vagy engedd el, akármennyire jó poénnak tartod is. Biztos jut majd eszedbe olyan is, ami minden szempontból vállalható.
Azzal a felével teljesen tudok azonosulni, hogy Kövér Lászlónak el kellene tűnnie a parlamentből, sőt lehetőleg az egész magyar közéletből. A szlogen viszont azt is sugallja, hogy közösségünknek az lesz jó, ha LMBTQ emberek (pontosabban: meleg vagy biszexuális férfiak) ülnek majd az országház nagytermében. Ezzel pedig nem értek egyet. Egyrészt kellő érzékenységgel és tájékozottsággal bíró ciszheterók is teljesen jól tudják képviselni az LMBTQ emberek érdekeit, főleg, ha konzultálnak is velünk időnként (semmit rólunk nélkülünk). Arra viszont nincs garancia, hogy egy LMBTQ politikus feltétlenül jó nekünk, mint a közelmúltban ez Ungár Péter megnyilvánulásaiból bebizonyosodott (ld. erre vonatkozó áprilisi posztomat). Egy politikust nem a szexuális irányultsága minősít, hanem az attitűdjei.
Persze lehet azt mondani: ez a tábla csak egy vicces szlogen, senki sem gondolja komolyan. Ugyanezzel szoktak azok érvelni, akik rasszista, szexisza vagy homofób vicceket mesélnek. Csakhogy a humor közvetítette üzenetek nagyon is mélyen bele tudnak vésődni az emberek agyába, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, mivel viccelődünk. Ami nem azt jelenti, hogy halálkomolynak kell mindig lenni. Pásztor Tibor örökbefogadó apuka beszéde ugyanezen a tüntetésen tele volt aranyos poénokkal, amelyek nagyjából azt közvetítették, hogy szülőnek lenni nagy felelősség - ez teljesen odaillő és vállalható üzenet. Sajnos valószínűleg több ember pillant rá a transzparensekről készült képekre, mint ahány végighallgatja a beszéd felvételét, márpedig ezek az emberek azt szűrhetik le a képekből, hogy nyíltan LMBTQ jelöltekre kellene szavazni. Ebből pedig egyes konkrét esetekben egyáltalán nem származik hasznunk, sőt.
Ezért ha kitalálsz egy vicces transzparens-szöveget, először gondold át, mi az üzenete és tudsz-e ezzel azonosulni. Ha nem, akkor írd át vagy engedd el, akármennyire jó poénnak tartod is. Biztos jut majd eszedbe olyan is, ami minden szempontból vállalható.
2019. május 17., péntek
Kövér László, Gulyás Gergely és az örökbefogadás
https://444.hu/2019/05/16/gulyas-tenyszeruen-igaz-amit-a-hazelnok-az-azonos-nemuek-orokbefogadasarol-mondott?fbclid=IwAR1IJltPKH_MhXNVMAQddzvDcOVbM9fybJAHY_uQK7yuY--SMqkMEBvw8cE
Napok óta forrong az LMBTQ közösség Kövér László beszéde miatt, amelyben a melegek általi örökbefogadást a pedofíliához hasonlította, és azt állította, hogy egy "normális" homoszexuális nem gondolja magát egyenrangúnak a heterókkal. Önmagában a homofóbiához nincs sok hozzáfűznivalóm, erről már sokan sokfélét írtak. Most csak arra szeretnék reflektálni, hogy az örökbefogadás önzés, mert az önmegvalósítás eszköze, és a gyerek csak élvezeti cikk, amire az amúgy gyereket vállalni nem képes ember is jogot formál.
Azon lehet vitatkozni, hogy van-e gyermekhez való jog. Az azonban, hogy egy örökbefogadó szülő csak élvezeti cikknek tekinti a gyermeket, nagyon durva csúsztatás, amely nem veszi figyelembe a nagyon szigorú kritériumokat, amelyeknek egy leendő örökbefogadónak meg kell felelnie, mielőtt gyerekhez juthat. Ezek a vizsgálatok kiszűrik azokat az embereket, akik nem elég felelősségteljesek a gyerekneveléshez - mivel vér szerinti szülőknél ilyen nincs, akár azt is állíthatjuk, hogy egy örökbefogadó esetében biztosabbak lehetünk a szülői alkalmasságban, mint azoknál, akik a "hagyományos" úton jutottak gyerekhez.
Egyes válaszok azt hangsúlyozzák, hogy az örökbefogadás önzetlen segítség, aminek semmi köze az önös érdekhez. A segítés természetesen fontos motiváció, de másfelől miért is tartjuk gáznak, ha valaki számára a szülőség - a nemes cselekedeten felül - az önkiteljesedésnek is része? A legtöbb olyan ismerősöm számára, akinek vér szerinti gyereke van, nem a nemzet java volt a fő motiváció, hanem az, hogy meg akarták élni a szülői szerepet. Ettől nem váltak kevésbé alkalmas apákká és anyákká. Társadalmunkban teljesen elfogadott, ha valakinek a döntései a társadalmi haszon mellett saját önkiteljesedését is szolgálják, sőt a legtöbben kegyetlenségnek tartanánk, ha valakit mondjuk arra kényszerítenének, hogy könyvtárosként dolgozzon és vízilabdázzon, amikor szíve szerint buszsofőr lenne és kórusban énekelne. Sőt felmerülne, hogy a kényszerből vízilabdázó sportoló kevésbé lesz motivált és kisebb eséllyel fog vizes VB-t nyerni, mint egy olyan, akinek szíve a vízilabdáért dobog. Sok embert láttam segítő foglalkozásban dolgozni: azok, akiknél a segítő szándék nem párosult valamiféle önmegvalósítással, igen hamar kiégtek és alkalmatlanná váltak a feladatra. Szóval szerintem ismerjük el, hogy az önkiteljesedés fontos szülői motiváció, és valószínűleg ez épphogy jobb szülővé tesz valakit.
Eddig szokatlan módon Kövér megszólalása nemcsak a melegek, hanem a heterók általi örökbefogadást is elítéli. A meddő heteró párok különösen sértőnek érezhetik azt a megfogalmazást, hogy az örökbefogadók "nem akarnak" gyereket, amire ráerősít Gulyás Gergely azon mondata, hogy az örökbefogadóknak "saját gyermekük nem lehetne" - egy örökbefogadó szülő számára nem a vérségi kapcsolat alapján "saját" a gyerek. De azon felül, hogy így váratlan szövetségesekre találtunk az örökbefogadó vagy örökbefogadást pártoló emberek személyében, érdemes továbbgondolni, mi is a baja egy jobboldali nacionalistának az örökbefogadással. Az "ezért fogy a magyar" érvelés nem igazán állja meg a helyét, hiszen a szóban forgó gyerekek már megszülettek, ráadásul sok olyan pár van, akik vér szerinti gyerek mellé fogadnak örökbe egy (vagy több) másikat. Szerintem az örökbefogadás-ellenes álláspont annak az etnikai alapú nemzetfogalomnak a folyománya, amelyet egyre nyíltabban képvisel a magyar jobboldal. Csak az a magyar, akinek az ereiben bizonyíthatóan magyar vér folyik. (Mondjuk szerintem érdekes eredménye lenne, ha a FIDESZ vezető személyiségein végeznének egy genetikai tesztet; lehet, hogy ugyanúgy meglepődnének, mint annó az antiszemita Szegedi Csanád, amikor kiderült, hogy valójában zsidó származású. Nem mintha engem érdekelne bárkinek a származása, de hátha akkor rájönnének, hogy a nemzet genetikai alapú meghatározása mennyire képtelenség.) Ez az alapja a cigányellenességnek, a zsidóellenességnek és a migránsellenességnek: ők "idegen anyag" a "tiszta magyar genetikájú" lakosság körében. Ez a magyar genetika a nacionalisták szerint csak úgy maradhat fenn, ha nem engedünk be semmilyen "idegen' elemet, például olyan gyerekeket, akiknek a genetikai hátterében nem vagyunk biztosak. A cél az, hogy a magyar család tisztaságát megőrizzük.
Ez ugyanaz az eszme, amely a múlt század közepén milliókat juttatott gázkamrába.
Napok óta forrong az LMBTQ közösség Kövér László beszéde miatt, amelyben a melegek általi örökbefogadást a pedofíliához hasonlította, és azt állította, hogy egy "normális" homoszexuális nem gondolja magát egyenrangúnak a heterókkal. Önmagában a homofóbiához nincs sok hozzáfűznivalóm, erről már sokan sokfélét írtak. Most csak arra szeretnék reflektálni, hogy az örökbefogadás önzés, mert az önmegvalósítás eszköze, és a gyerek csak élvezeti cikk, amire az amúgy gyereket vállalni nem képes ember is jogot formál.
Azon lehet vitatkozni, hogy van-e gyermekhez való jog. Az azonban, hogy egy örökbefogadó szülő csak élvezeti cikknek tekinti a gyermeket, nagyon durva csúsztatás, amely nem veszi figyelembe a nagyon szigorú kritériumokat, amelyeknek egy leendő örökbefogadónak meg kell felelnie, mielőtt gyerekhez juthat. Ezek a vizsgálatok kiszűrik azokat az embereket, akik nem elég felelősségteljesek a gyerekneveléshez - mivel vér szerinti szülőknél ilyen nincs, akár azt is állíthatjuk, hogy egy örökbefogadó esetében biztosabbak lehetünk a szülői alkalmasságban, mint azoknál, akik a "hagyományos" úton jutottak gyerekhez.
Egyes válaszok azt hangsúlyozzák, hogy az örökbefogadás önzetlen segítség, aminek semmi köze az önös érdekhez. A segítés természetesen fontos motiváció, de másfelől miért is tartjuk gáznak, ha valaki számára a szülőség - a nemes cselekedeten felül - az önkiteljesedésnek is része? A legtöbb olyan ismerősöm számára, akinek vér szerinti gyereke van, nem a nemzet java volt a fő motiváció, hanem az, hogy meg akarták élni a szülői szerepet. Ettől nem váltak kevésbé alkalmas apákká és anyákká. Társadalmunkban teljesen elfogadott, ha valakinek a döntései a társadalmi haszon mellett saját önkiteljesedését is szolgálják, sőt a legtöbben kegyetlenségnek tartanánk, ha valakit mondjuk arra kényszerítenének, hogy könyvtárosként dolgozzon és vízilabdázzon, amikor szíve szerint buszsofőr lenne és kórusban énekelne. Sőt felmerülne, hogy a kényszerből vízilabdázó sportoló kevésbé lesz motivált és kisebb eséllyel fog vizes VB-t nyerni, mint egy olyan, akinek szíve a vízilabdáért dobog. Sok embert láttam segítő foglalkozásban dolgozni: azok, akiknél a segítő szándék nem párosult valamiféle önmegvalósítással, igen hamar kiégtek és alkalmatlanná váltak a feladatra. Szóval szerintem ismerjük el, hogy az önkiteljesedés fontos szülői motiváció, és valószínűleg ez épphogy jobb szülővé tesz valakit.
Eddig szokatlan módon Kövér megszólalása nemcsak a melegek, hanem a heterók általi örökbefogadást is elítéli. A meddő heteró párok különösen sértőnek érezhetik azt a megfogalmazást, hogy az örökbefogadók "nem akarnak" gyereket, amire ráerősít Gulyás Gergely azon mondata, hogy az örökbefogadóknak "saját gyermekük nem lehetne" - egy örökbefogadó szülő számára nem a vérségi kapcsolat alapján "saját" a gyerek. De azon felül, hogy így váratlan szövetségesekre találtunk az örökbefogadó vagy örökbefogadást pártoló emberek személyében, érdemes továbbgondolni, mi is a baja egy jobboldali nacionalistának az örökbefogadással. Az "ezért fogy a magyar" érvelés nem igazán állja meg a helyét, hiszen a szóban forgó gyerekek már megszülettek, ráadásul sok olyan pár van, akik vér szerinti gyerek mellé fogadnak örökbe egy (vagy több) másikat. Szerintem az örökbefogadás-ellenes álláspont annak az etnikai alapú nemzetfogalomnak a folyománya, amelyet egyre nyíltabban képvisel a magyar jobboldal. Csak az a magyar, akinek az ereiben bizonyíthatóan magyar vér folyik. (Mondjuk szerintem érdekes eredménye lenne, ha a FIDESZ vezető személyiségein végeznének egy genetikai tesztet; lehet, hogy ugyanúgy meglepődnének, mint annó az antiszemita Szegedi Csanád, amikor kiderült, hogy valójában zsidó származású. Nem mintha engem érdekelne bárkinek a származása, de hátha akkor rájönnének, hogy a nemzet genetikai alapú meghatározása mennyire képtelenség.) Ez az alapja a cigányellenességnek, a zsidóellenességnek és a migránsellenességnek: ők "idegen anyag" a "tiszta magyar genetikájú" lakosság körében. Ez a magyar genetika a nacionalisták szerint csak úgy maradhat fenn, ha nem engedünk be semmilyen "idegen' elemet, például olyan gyerekeket, akiknek a genetikai hátterében nem vagyunk biztosak. A cél az, hogy a magyar család tisztaságát megőrizzük.
Ez ugyanaz az eszme, amely a múlt század közepén milliókat juttatott gázkamrába.
2019. május 15., szerda
Inmigración y medio ambiente centran la inquietud de los europeos
https://elpais.com/internacional/2019/05/10/actualidad/1557507327_934513.html
***SPOILER***
A spanyol El País nyolc tagországban végzett közvélemény-kutatást az Európai Unióval kapcsolatos attitűdökről és prioritásokról. A keleti régiót Magyarország és Lengyelország képviselte (mondjuk ez szerintem nem volt annyira jó választás, kíváncsi lettem volna az uniós vezetéssel kevésbé nyíltan szembehelyezkedő országok válaszaira is). Persze sok ilyen felmérés készül, de ez azért volt jó, mert nemzetközi összehasonlításban nézhetjük meg a magyar tendenciákat. Például kiderül, hogy a nyolc ország lakói közül a magyarok a leginkább nacionalisták: a megkérdezettek ¾-ének a magyar identitása fontosabb, mint az Unióhoz vagy akár a saját régiójához/településéhez tartozás. (Lehet, azért sikerült ebben megvernünk a lengyeleket, mert ők nagyobb ország és talán jelentősebb a régiók szerepe.)
A számomra legmeglepőbb eredményt a menekültekre vonatkozó kérdések hozták. Az El País megállapítja, hogy a jobboldali pártok migránsellenes retorikája hatásos volt: minden megkérdezett országban legalább 40% gondolta úgy, hogy egyáltalán nem kéne több menekültet befogadnunk. Mint az újság rámutat, az emberek láthatóan nem fogják a különbséget a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, hiszen a kérdés kifejezetten az előbbiekre vonatkozott, de az összes válaszadónak csak a negyede gondolta úgy, hogy a hazájukban üldöztetésnek kitett embereket be kéne fogadnunk. (Persze az is lehet, hogy csak ennyire nincs empátiájuk.) A magyarok – ki hitte volna? – itt is élen járnak: 60% úgy gondolja, hogy a bevándorlás terrorveszéllyel jár és soha nem lehet előnyös egy ország számára. Azóta is sikertelenül próbálok felidézni hazánkban menekültek által elkövetett terrorcselekményeket, de azért megkérdezném azt a 60%-ot, hogy ezek szerint ők sose vesznek gyrost, sose vásárolnak kínai boltban és sose járnak fogorvoshoz (akik között egyre több a közel-keleti származású)? De ezt már sokan mások is megkérdezték, nem fogok rajta túl sokat rugózni.
Annál érdekesebbnek találom, hogy a leginkább menekültbarát hozzáállást a németek mutatták – pedig ők azok, akik a menekültválság idején több mint egymillió embert fogadtak be az országukba. Ez pedig elgondolkodtató: ha azok ellenzik a bevándorlást, akiknek minimális tapasztalatuk van benne, azok viszont pártolják, akikhez sok bevándorló érkezik, mire következtetünk ebből?
A felmérésből az is kiderült, hogy minden országban a többség (Magyarországon 90%) az Unióban szeretne maradni. Lehet persze, hogy számukra főleg az anyagi források és a mobilitás szól emellett, de érdekes ellentmondást látok eközött és a menekültekhez való hozzáállás között. Egy nemzetközi politikai entitás tagjának lenni ugyanis többek között azért is hasznos, mert így tanulhatunk egymás tapasztalataiból. A kelet-európai országoknak, amelyek egy csomó jelenséggel csak a rendszerváltás után találkoztak, ez nagyon hasznos lenne. Mielőtt a menekültkérdésben csaknem-kívülállókként véleményt mondanánk, érdemes megkérdezni azoknak az országoknak a lakóit, akik sok menekültet fogadtak be. Ha valóban hasznosnak találjuk az Európai Uniót, aknázzuk is ki a benne rejlő lehetőséget nemcsak anyagiak, hanem tudásmegosztás szempontjából is.
***SPOILER***
A spanyol El País nyolc tagországban végzett közvélemény-kutatást az Európai Unióval kapcsolatos attitűdökről és prioritásokról. A keleti régiót Magyarország és Lengyelország képviselte (mondjuk ez szerintem nem volt annyira jó választás, kíváncsi lettem volna az uniós vezetéssel kevésbé nyíltan szembehelyezkedő országok válaszaira is). Persze sok ilyen felmérés készül, de ez azért volt jó, mert nemzetközi összehasonlításban nézhetjük meg a magyar tendenciákat. Például kiderül, hogy a nyolc ország lakói közül a magyarok a leginkább nacionalisták: a megkérdezettek ¾-ének a magyar identitása fontosabb, mint az Unióhoz vagy akár a saját régiójához/településéhez tartozás. (Lehet, azért sikerült ebben megvernünk a lengyeleket, mert ők nagyobb ország és talán jelentősebb a régiók szerepe.)
A számomra legmeglepőbb eredményt a menekültekre vonatkozó kérdések hozták. Az El País megállapítja, hogy a jobboldali pártok migránsellenes retorikája hatásos volt: minden megkérdezett országban legalább 40% gondolta úgy, hogy egyáltalán nem kéne több menekültet befogadnunk. Mint az újság rámutat, az emberek láthatóan nem fogják a különbséget a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, hiszen a kérdés kifejezetten az előbbiekre vonatkozott, de az összes válaszadónak csak a negyede gondolta úgy, hogy a hazájukban üldöztetésnek kitett embereket be kéne fogadnunk. (Persze az is lehet, hogy csak ennyire nincs empátiájuk.) A magyarok – ki hitte volna? – itt is élen járnak: 60% úgy gondolja, hogy a bevándorlás terrorveszéllyel jár és soha nem lehet előnyös egy ország számára. Azóta is sikertelenül próbálok felidézni hazánkban menekültek által elkövetett terrorcselekményeket, de azért megkérdezném azt a 60%-ot, hogy ezek szerint ők sose vesznek gyrost, sose vásárolnak kínai boltban és sose járnak fogorvoshoz (akik között egyre több a közel-keleti származású)? De ezt már sokan mások is megkérdezték, nem fogok rajta túl sokat rugózni.
Annál érdekesebbnek találom, hogy a leginkább menekültbarát hozzáállást a németek mutatták – pedig ők azok, akik a menekültválság idején több mint egymillió embert fogadtak be az országukba. Ez pedig elgondolkodtató: ha azok ellenzik a bevándorlást, akiknek minimális tapasztalatuk van benne, azok viszont pártolják, akikhez sok bevándorló érkezik, mire következtetünk ebből?
A felmérésből az is kiderült, hogy minden országban a többség (Magyarországon 90%) az Unióban szeretne maradni. Lehet persze, hogy számukra főleg az anyagi források és a mobilitás szól emellett, de érdekes ellentmondást látok eközött és a menekültekhez való hozzáállás között. Egy nemzetközi politikai entitás tagjának lenni ugyanis többek között azért is hasznos, mert így tanulhatunk egymás tapasztalataiból. A kelet-európai országoknak, amelyek egy csomó jelenséggel csak a rendszerváltás után találkoztak, ez nagyon hasznos lenne. Mielőtt a menekültkérdésben csaknem-kívülállókként véleményt mondanánk, érdemes megkérdezni azoknak az országoknak a lakóit, akik sok menekültet fogadtak be. Ha valóban hasznosnak találjuk az Európai Uniót, aknázzuk is ki a benne rejlő lehetőséget nemcsak anyagiak, hanem tudásmegosztás szempontjából is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)