Kezdeném azzal, hogy sok szempontból mélyen tisztelem Mészáros Gyurit. Magánemberként tisztelem az aktivizmusát, az intelligenciáját; a cikk írójaként tisztelem azt, ahogyan a feltárulkozásig személyes megéléseket is belevisz tudományos műveibe. Ugyanakkor olyan tudományterületeken is végez elemzést, amelyeket illetően semmiféle képzettsége vagy tapasztalata sincs. (Ilyet más is csinál persze, például én itt a blogon, de pont ezért jelennek meg ezek az írások a blogomon és nem például egy tudományos folyóiratban.) Ez a kijelentés akár vonatkozhat a politikai gazdaságtanra is, mert a cikkben nem sok utalást találtam a gazdaságra, de miután ehhez a tudományterülethez egyáltalán nem értek, készséggel elfogadom, hogy ez itt egy polgaz elemzés. Ahol számomra látványosabb a szerző járatlansága, az a jog, a diskurzuselemzés és az (auto)etnográfia.
A jogot tekintve inkább csak bizarr csúsztatások szerepelnek, mint pl.az a mondat, miszerint a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény “Európa egyik legkiválóbbnak tekintett Egyenlő bánásmód törvénye” (217. old.) Nyilván az antidiszkriminációs törvényre gondol, mert a magyar BEKA egyrészt nem egyenlő bánásmód-törvény, másrészt – pont a szülői jogok korlátozása (illetve nem létezése) miatt – aligha tartozik Európa élvonalába. Általánosabb emberi jogi szempontból a “semmit rólunk nélkülünk” elv nem azt jelenti, hogy “egy adott csoportról csak annak tagjai nyilatkozhatnak hiteles interlokutorként” (233. old.), hanem azt, hogy érdemes egyeztetni velük, mielőtt információhiány miatt totális hülyeségeket állítanánk róluk. Más pontokon viszont a módszertani járatlanság komolyabb problémákat okoz.
Gyuri egyik tézise az, hogy a magyar LMBTQ aktivizmus a jogi küzdelemre fókuszál egyéb, fontosabb tevékenységek helyett. Ez a kritika nagyon ismert az amerikai queer szakirodalomból, amelynek képviselői gyakran állítják, hogy az LMBT mozgalom kizárólag az egyenlő jogokra, például a házasságra fókuszál – noha jómagam, akit egy óceán választ el a terepüktől, fel tudok sorolni egy csomó amerikai egyesületet, amelyek egyáltalán nem ezzel foglalkoznak. De hát ezek a tudósok valószínűleg soha be nem tették a lábukat egy civil szervezet irodájába. Gyuri viszont igen, annál meglepőbb tehát, hogy egy civil szervezet – a Háttér – profilját kizárólag diskurzuselemzés, azon belül is a honlapon található szófelhő alapján próbálja leírni. Mivel a 30 kifejezésből szerinte 9 “egyértelműen az emberi jogok problémáját érinti” (222. old), arra a következtetésre jut, hogy a Háttér “hangsúlyosan a jogérvényesítés, lobbizás, jogvédelem területén tevékenykedik” (222. old.) A magyar ellenzék ugyan örülhet annak a megközelítésnek, hogy a (kevesebb, mint) egyharmad “hangsúlyos” a kétharmadhoz képest, de ez a megközelítés nemcsak ezért problémás. Egyrészt egy komoly kutató továbblépett volna a szófelhőtől a tevékenységek leírására, ahol azt találta volna, hogy a Háttér programjainak jó része NEM jogokkal foglalkozik. A téma valódi szerepénél erősebb megjelenése a szófelhőben lehet stratégiai (pl. mert erre lehet támogatást szerezni, mint ezt a cikk is megemlíti), de történhet akár azért is, mert más projektek témáin belül kevesebb altémát lehet felhozni (az Archívum tekintetében a “könyv”, “cikk” és “film” címkéken túl elég bénán festene egyéb címkék megjelenítése, pl. “vastag könyv”, “vékony könyv”). Másrészt egy szó olyan témához kapcsolódik, amire asszociálunk róla. Gyuri a “gyűlölet-bűncselekmény” szó kapcsán nyilván jogvédelemre gondolt, nem pedig arra, hogy például a Háttér lelkisegély-szolgálatai segítenek a bűncselekmény által okozott pszichés traumát feldolgozni, amit én nem tekintenék jogi tevékenységnek (amúgy a Háttér történetesen mindkettőt csinálja). Vagyis ha a diskurzuselemzést felszínesen és saját szubjektív nézőpontunkat kritikátlanul alkalmazva végezzük, azt fogjuk látni, amit látni akartunk.
A harmadik kritikám Gyuri identitáshoz való hozzáállására vonatkozik. Ez eleve ellentmondásos, hiszen ő maga is beismeri, hogy magánemberként nagyon sokat adott neki az identitás, és az egyik lábjegyzetben ő is “meleg szülő”-ként azonosítja magát. Ugyanakkor szerinte az LMBTQ identitások (igen, a bináris kategóriákat elutasító queer is) a kapitalizmus termékei, a fennálló elnyomó rendszert erősítik, és bizonyos fogyasztási szokásokra alapulnak. Ez utóbbit gyakran hozzák fel a nyugati nagyvárosok LMBT szubkultúráival kapcsolatban, de Magyarországon szerintem nem tekinthető domináns modellnek. Ugyanis abban a fura helyzetben vagyunk, hogy az értelmiség, amelyből az aktivisták nagy része kikerül (mert pl. ők beszélnek nyelveket, ők utaztak külföldre az ottani LMBTQ emberek helyzetét és mozgalmait megismerni, ők értik a tudományos értekezéseket, ők nem dolgoznak napi 12 órákat sb.) nem feltétlenül van olyan anyagi helyzetben, hogy hozzáférhessen a szimbolikus “meleg” javakhoz. Így nálunk kicsit különválik a bulizó meleg fiatalok rétege, akik Dolce&Gabbana cuccokban mennek VIP jeggyel a pride nyitóbulira, meg a csóró aktivistáké, akik egy láthatóbb és politikailag tudatosabb csoportot képviselnek, miközben turkálóból öltözködnek és sokszemélyes albérletben vagy foglalt házban laknak. Ezáltal szerintem egy magyar fiatalnak,amikor szembesül szexuális irányultságával, nem az az első gondolata, hogy most muszáj lesz XY parfümöt, táskát és cipőt vennie, különben eláshatja magát. Amúgy nem vagyok biztos benne, hogy ez a nyugati nagyvárosokban is feltétlenül így van – a leszbikusok, transzok és nem-binárisok esetében még kevésbé.
Abban egyetértek Gyurival, hogy a jelenlegi LMBTQ identitások a kapitalizmus termékei – akárcsak pl. a társadalomtudományok vagy a marxizmus. Attól, mert valami egy adott rendszerben született, még nem feltétlenül támogatja azt (a marxizmus pl. bomlasztani próbálja, bár eddigelé nem sok sikerrel). Az én megítélésem szerint pl. a nem-bináris identitás ugyanilyen módon próbálja belülről bomlasztani azokat az elnyomó nemi struktúrákat, amelyekre a kapitalizmus (is) támaszkodik. De erről már sokszor írtam és nem akarom ismételni magam. Inkább visszatérnék arra a furcsa kettősségre, hogy míg Gyuri maga is elismeri és élvezi a meleg identitásnak mint kategóriának az előnyeit (pl. énerősítő, biztonságot ad), úgy véli, hogy az LMBTQ mozgalomnak nem kellene erre támaszkodnia. (Hogy helyette mire kéne, az nem annyira egyértelmű; egy ponton utal arra, hogy fogjunk össze a munkásosztállyal a tőke ellen, de őszintén szólva nem látom, hogy a magyar munkásosztály olyan nagyon hadakozna a tőke ellen, és nekünk az ő nevükben fellépni elég béna lenne, bár néhány tudós kétségtelenül megteszi.) Ez az identitásellenes pozíció az amerikai queerelméletben bukkan fel, bár Steven Seidman mint queer társadalomtudós is csak afféle vadhajtásnak látja. Kétségtelen, hogy a merev identitás-kategóriákkal sok a probléma, és én sem tartom jó ötletnek, ha kirekesztjük a biszexeket, a butch nőket vagy éppen a teljes orvosi átmenetet nem akaró transzokat azért, mert nem “hozzák” a kategóriájuk összes attribútumát. Azt gondolom azonban, hogy ez most már kezd lazulni, és egyre többen gondoljuk úgy, hogy ugyanabba az identitás-kategóriába nagyon sokféle ember belefér. Másrészt az LMBT identitások kritikája a 90-es években egy olyan alapfeltevésből indult ki, amely szerint most már a társadalom viszonylag elfogadó a nemi és szexuális sokszínűséggel szemben, ezért fölösleges “gettósodni”. Ennek azonban (ismét Steven Seidman szerint) előfeltétele volt, hogy kialakult egy szubkultúra, amely biztonságos teret nyújtott, és az új generáció már ennek a támogatásával tudott egy újfajta aktivizmust kialakítani. Magyarországon szerintem ez a szintű biztonságos közeg sosem volt meg, és az LMBTQ emberek többsége élete nagy részét egy homofób vagy legalábbis heteronormatív közegben éli le – talán néhány meleg tulajdonban levő munkahely, illetve elfogadó felsőoktatási intézmény kivételével. Az is naiv feltételezés, hogy a haladás egyértelműen egy irányba mutat, és ahogy a társadalmi elfogadás egyre nő, kevesebb szükség lesz a nemi és szexuális különbözőségen alapuló identitáskategóriákra. Mi ezt már legalább 8 éve tudjuk, de Trump elnöksége alatt talán amerikai társaink is kezdik már sejteni. Abszolút egyetértek azzal, hogy nem szabad csak az LMBTQ embereket közvetlenül érintő problémákra fókuszálni, hanem általánosságban a társadalmi igazságosságért kell küzdeni, más hátrányos helyzetű csoportokkal összefogva. Ez azonban nem lehetséges anélkül, hogy ezeknek a csoportoknak a létezését elismernénk; ez egyrészt megvéd attól, hogy mindenkit egyformán kezeljük és ezáltal még fokozzuk az (akár többszörösen) hátrányos helyzetűek elnyomását, másrészt tudatosítja bennünk, hogy sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben, és ezzel erőt ad a küzdelemhez.
(A szövegben Steven Seidman: Difference Troubles c. könyvére hivatkoztam)
2019. június 13., csütörtök
2019. május 21., kedd
Akarunk-e gecis bajszokat a parlamentbe?
A szombati tüntetésen feltűnt egy tábla: "Bajszos gecik helyett gecis bajszokat a parlamentbe!" Azóta is vita zajlik a közösségi oldalakon, hogy ez most poén vagy gusztustalan vagy lejáratja az LMBTQ közösséget vagy micsoda. Ami engem illet, egyáltalán nem zavar a csúnya szavak használata, beleértve (sőt különösen) FIDESZ-es politikusokra. Az én problémám a tábla üzenetével van.
Azzal a felével teljesen tudok azonosulni, hogy Kövér Lászlónak el kellene tűnnie a parlamentből, sőt lehetőleg az egész magyar közéletből. A szlogen viszont azt is sugallja, hogy közösségünknek az lesz jó, ha LMBTQ emberek (pontosabban: meleg vagy biszexuális férfiak) ülnek majd az országház nagytermében. Ezzel pedig nem értek egyet. Egyrészt kellő érzékenységgel és tájékozottsággal bíró ciszheterók is teljesen jól tudják képviselni az LMBTQ emberek érdekeit, főleg, ha konzultálnak is velünk időnként (semmit rólunk nélkülünk). Arra viszont nincs garancia, hogy egy LMBTQ politikus feltétlenül jó nekünk, mint a közelmúltban ez Ungár Péter megnyilvánulásaiból bebizonyosodott (ld. erre vonatkozó áprilisi posztomat). Egy politikust nem a szexuális irányultsága minősít, hanem az attitűdjei.
Persze lehet azt mondani: ez a tábla csak egy vicces szlogen, senki sem gondolja komolyan. Ugyanezzel szoktak azok érvelni, akik rasszista, szexisza vagy homofób vicceket mesélnek. Csakhogy a humor közvetítette üzenetek nagyon is mélyen bele tudnak vésődni az emberek agyába, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, mivel viccelődünk. Ami nem azt jelenti, hogy halálkomolynak kell mindig lenni. Pásztor Tibor örökbefogadó apuka beszéde ugyanezen a tüntetésen tele volt aranyos poénokkal, amelyek nagyjából azt közvetítették, hogy szülőnek lenni nagy felelősség - ez teljesen odaillő és vállalható üzenet. Sajnos valószínűleg több ember pillant rá a transzparensekről készült képekre, mint ahány végighallgatja a beszéd felvételét, márpedig ezek az emberek azt szűrhetik le a képekből, hogy nyíltan LMBTQ jelöltekre kellene szavazni. Ebből pedig egyes konkrét esetekben egyáltalán nem származik hasznunk, sőt.
Ezért ha kitalálsz egy vicces transzparens-szöveget, először gondold át, mi az üzenete és tudsz-e ezzel azonosulni. Ha nem, akkor írd át vagy engedd el, akármennyire jó poénnak tartod is. Biztos jut majd eszedbe olyan is, ami minden szempontból vállalható.
Azzal a felével teljesen tudok azonosulni, hogy Kövér Lászlónak el kellene tűnnie a parlamentből, sőt lehetőleg az egész magyar közéletből. A szlogen viszont azt is sugallja, hogy közösségünknek az lesz jó, ha LMBTQ emberek (pontosabban: meleg vagy biszexuális férfiak) ülnek majd az országház nagytermében. Ezzel pedig nem értek egyet. Egyrészt kellő érzékenységgel és tájékozottsággal bíró ciszheterók is teljesen jól tudják képviselni az LMBTQ emberek érdekeit, főleg, ha konzultálnak is velünk időnként (semmit rólunk nélkülünk). Arra viszont nincs garancia, hogy egy LMBTQ politikus feltétlenül jó nekünk, mint a közelmúltban ez Ungár Péter megnyilvánulásaiból bebizonyosodott (ld. erre vonatkozó áprilisi posztomat). Egy politikust nem a szexuális irányultsága minősít, hanem az attitűdjei.
Persze lehet azt mondani: ez a tábla csak egy vicces szlogen, senki sem gondolja komolyan. Ugyanezzel szoktak azok érvelni, akik rasszista, szexisza vagy homofób vicceket mesélnek. Csakhogy a humor közvetítette üzenetek nagyon is mélyen bele tudnak vésődni az emberek agyába, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, mivel viccelődünk. Ami nem azt jelenti, hogy halálkomolynak kell mindig lenni. Pásztor Tibor örökbefogadó apuka beszéde ugyanezen a tüntetésen tele volt aranyos poénokkal, amelyek nagyjából azt közvetítették, hogy szülőnek lenni nagy felelősség - ez teljesen odaillő és vállalható üzenet. Sajnos valószínűleg több ember pillant rá a transzparensekről készült képekre, mint ahány végighallgatja a beszéd felvételét, márpedig ezek az emberek azt szűrhetik le a képekből, hogy nyíltan LMBTQ jelöltekre kellene szavazni. Ebből pedig egyes konkrét esetekben egyáltalán nem származik hasznunk, sőt.
Ezért ha kitalálsz egy vicces transzparens-szöveget, először gondold át, mi az üzenete és tudsz-e ezzel azonosulni. Ha nem, akkor írd át vagy engedd el, akármennyire jó poénnak tartod is. Biztos jut majd eszedbe olyan is, ami minden szempontból vállalható.
2019. május 17., péntek
Kövér László, Gulyás Gergely és az örökbefogadás
https://444.hu/2019/05/16/gulyas-tenyszeruen-igaz-amit-a-hazelnok-az-azonos-nemuek-orokbefogadasarol-mondott?fbclid=IwAR1IJltPKH_MhXNVMAQddzvDcOVbM9fybJAHY_uQK7yuY--SMqkMEBvw8cE
Napok óta forrong az LMBTQ közösség Kövér László beszéde miatt, amelyben a melegek általi örökbefogadást a pedofíliához hasonlította, és azt állította, hogy egy "normális" homoszexuális nem gondolja magát egyenrangúnak a heterókkal. Önmagában a homofóbiához nincs sok hozzáfűznivalóm, erről már sokan sokfélét írtak. Most csak arra szeretnék reflektálni, hogy az örökbefogadás önzés, mert az önmegvalósítás eszköze, és a gyerek csak élvezeti cikk, amire az amúgy gyereket vállalni nem képes ember is jogot formál.
Azon lehet vitatkozni, hogy van-e gyermekhez való jog. Az azonban, hogy egy örökbefogadó szülő csak élvezeti cikknek tekinti a gyermeket, nagyon durva csúsztatás, amely nem veszi figyelembe a nagyon szigorú kritériumokat, amelyeknek egy leendő örökbefogadónak meg kell felelnie, mielőtt gyerekhez juthat. Ezek a vizsgálatok kiszűrik azokat az embereket, akik nem elég felelősségteljesek a gyerekneveléshez - mivel vér szerinti szülőknél ilyen nincs, akár azt is állíthatjuk, hogy egy örökbefogadó esetében biztosabbak lehetünk a szülői alkalmasságban, mint azoknál, akik a "hagyományos" úton jutottak gyerekhez.
Egyes válaszok azt hangsúlyozzák, hogy az örökbefogadás önzetlen segítség, aminek semmi köze az önös érdekhez. A segítés természetesen fontos motiváció, de másfelől miért is tartjuk gáznak, ha valaki számára a szülőség - a nemes cselekedeten felül - az önkiteljesedésnek is része? A legtöbb olyan ismerősöm számára, akinek vér szerinti gyereke van, nem a nemzet java volt a fő motiváció, hanem az, hogy meg akarták élni a szülői szerepet. Ettől nem váltak kevésbé alkalmas apákká és anyákká. Társadalmunkban teljesen elfogadott, ha valakinek a döntései a társadalmi haszon mellett saját önkiteljesedését is szolgálják, sőt a legtöbben kegyetlenségnek tartanánk, ha valakit mondjuk arra kényszerítenének, hogy könyvtárosként dolgozzon és vízilabdázzon, amikor szíve szerint buszsofőr lenne és kórusban énekelne. Sőt felmerülne, hogy a kényszerből vízilabdázó sportoló kevésbé lesz motivált és kisebb eséllyel fog vizes VB-t nyerni, mint egy olyan, akinek szíve a vízilabdáért dobog. Sok embert láttam segítő foglalkozásban dolgozni: azok, akiknél a segítő szándék nem párosult valamiféle önmegvalósítással, igen hamar kiégtek és alkalmatlanná váltak a feladatra. Szóval szerintem ismerjük el, hogy az önkiteljesedés fontos szülői motiváció, és valószínűleg ez épphogy jobb szülővé tesz valakit.
Eddig szokatlan módon Kövér megszólalása nemcsak a melegek, hanem a heterók általi örökbefogadást is elítéli. A meddő heteró párok különösen sértőnek érezhetik azt a megfogalmazást, hogy az örökbefogadók "nem akarnak" gyereket, amire ráerősít Gulyás Gergely azon mondata, hogy az örökbefogadóknak "saját gyermekük nem lehetne" - egy örökbefogadó szülő számára nem a vérségi kapcsolat alapján "saját" a gyerek. De azon felül, hogy így váratlan szövetségesekre találtunk az örökbefogadó vagy örökbefogadást pártoló emberek személyében, érdemes továbbgondolni, mi is a baja egy jobboldali nacionalistának az örökbefogadással. Az "ezért fogy a magyar" érvelés nem igazán állja meg a helyét, hiszen a szóban forgó gyerekek már megszülettek, ráadásul sok olyan pár van, akik vér szerinti gyerek mellé fogadnak örökbe egy (vagy több) másikat. Szerintem az örökbefogadás-ellenes álláspont annak az etnikai alapú nemzetfogalomnak a folyománya, amelyet egyre nyíltabban képvisel a magyar jobboldal. Csak az a magyar, akinek az ereiben bizonyíthatóan magyar vér folyik. (Mondjuk szerintem érdekes eredménye lenne, ha a FIDESZ vezető személyiségein végeznének egy genetikai tesztet; lehet, hogy ugyanúgy meglepődnének, mint annó az antiszemita Szegedi Csanád, amikor kiderült, hogy valójában zsidó származású. Nem mintha engem érdekelne bárkinek a származása, de hátha akkor rájönnének, hogy a nemzet genetikai alapú meghatározása mennyire képtelenség.) Ez az alapja a cigányellenességnek, a zsidóellenességnek és a migránsellenességnek: ők "idegen anyag" a "tiszta magyar genetikájú" lakosság körében. Ez a magyar genetika a nacionalisták szerint csak úgy maradhat fenn, ha nem engedünk be semmilyen "idegen' elemet, például olyan gyerekeket, akiknek a genetikai hátterében nem vagyunk biztosak. A cél az, hogy a magyar család tisztaságát megőrizzük.
Ez ugyanaz az eszme, amely a múlt század közepén milliókat juttatott gázkamrába.
Napok óta forrong az LMBTQ közösség Kövér László beszéde miatt, amelyben a melegek általi örökbefogadást a pedofíliához hasonlította, és azt állította, hogy egy "normális" homoszexuális nem gondolja magát egyenrangúnak a heterókkal. Önmagában a homofóbiához nincs sok hozzáfűznivalóm, erről már sokan sokfélét írtak. Most csak arra szeretnék reflektálni, hogy az örökbefogadás önzés, mert az önmegvalósítás eszköze, és a gyerek csak élvezeti cikk, amire az amúgy gyereket vállalni nem képes ember is jogot formál.
Azon lehet vitatkozni, hogy van-e gyermekhez való jog. Az azonban, hogy egy örökbefogadó szülő csak élvezeti cikknek tekinti a gyermeket, nagyon durva csúsztatás, amely nem veszi figyelembe a nagyon szigorú kritériumokat, amelyeknek egy leendő örökbefogadónak meg kell felelnie, mielőtt gyerekhez juthat. Ezek a vizsgálatok kiszűrik azokat az embereket, akik nem elég felelősségteljesek a gyerekneveléshez - mivel vér szerinti szülőknél ilyen nincs, akár azt is állíthatjuk, hogy egy örökbefogadó esetében biztosabbak lehetünk a szülői alkalmasságban, mint azoknál, akik a "hagyományos" úton jutottak gyerekhez.
Egyes válaszok azt hangsúlyozzák, hogy az örökbefogadás önzetlen segítség, aminek semmi köze az önös érdekhez. A segítés természetesen fontos motiváció, de másfelől miért is tartjuk gáznak, ha valaki számára a szülőség - a nemes cselekedeten felül - az önkiteljesedésnek is része? A legtöbb olyan ismerősöm számára, akinek vér szerinti gyereke van, nem a nemzet java volt a fő motiváció, hanem az, hogy meg akarták élni a szülői szerepet. Ettől nem váltak kevésbé alkalmas apákká és anyákká. Társadalmunkban teljesen elfogadott, ha valakinek a döntései a társadalmi haszon mellett saját önkiteljesedését is szolgálják, sőt a legtöbben kegyetlenségnek tartanánk, ha valakit mondjuk arra kényszerítenének, hogy könyvtárosként dolgozzon és vízilabdázzon, amikor szíve szerint buszsofőr lenne és kórusban énekelne. Sőt felmerülne, hogy a kényszerből vízilabdázó sportoló kevésbé lesz motivált és kisebb eséllyel fog vizes VB-t nyerni, mint egy olyan, akinek szíve a vízilabdáért dobog. Sok embert láttam segítő foglalkozásban dolgozni: azok, akiknél a segítő szándék nem párosult valamiféle önmegvalósítással, igen hamar kiégtek és alkalmatlanná váltak a feladatra. Szóval szerintem ismerjük el, hogy az önkiteljesedés fontos szülői motiváció, és valószínűleg ez épphogy jobb szülővé tesz valakit.
Eddig szokatlan módon Kövér megszólalása nemcsak a melegek, hanem a heterók általi örökbefogadást is elítéli. A meddő heteró párok különösen sértőnek érezhetik azt a megfogalmazást, hogy az örökbefogadók "nem akarnak" gyereket, amire ráerősít Gulyás Gergely azon mondata, hogy az örökbefogadóknak "saját gyermekük nem lehetne" - egy örökbefogadó szülő számára nem a vérségi kapcsolat alapján "saját" a gyerek. De azon felül, hogy így váratlan szövetségesekre találtunk az örökbefogadó vagy örökbefogadást pártoló emberek személyében, érdemes továbbgondolni, mi is a baja egy jobboldali nacionalistának az örökbefogadással. Az "ezért fogy a magyar" érvelés nem igazán állja meg a helyét, hiszen a szóban forgó gyerekek már megszülettek, ráadásul sok olyan pár van, akik vér szerinti gyerek mellé fogadnak örökbe egy (vagy több) másikat. Szerintem az örökbefogadás-ellenes álláspont annak az etnikai alapú nemzetfogalomnak a folyománya, amelyet egyre nyíltabban képvisel a magyar jobboldal. Csak az a magyar, akinek az ereiben bizonyíthatóan magyar vér folyik. (Mondjuk szerintem érdekes eredménye lenne, ha a FIDESZ vezető személyiségein végeznének egy genetikai tesztet; lehet, hogy ugyanúgy meglepődnének, mint annó az antiszemita Szegedi Csanád, amikor kiderült, hogy valójában zsidó származású. Nem mintha engem érdekelne bárkinek a származása, de hátha akkor rájönnének, hogy a nemzet genetikai alapú meghatározása mennyire képtelenség.) Ez az alapja a cigányellenességnek, a zsidóellenességnek és a migránsellenességnek: ők "idegen anyag" a "tiszta magyar genetikájú" lakosság körében. Ez a magyar genetika a nacionalisták szerint csak úgy maradhat fenn, ha nem engedünk be semmilyen "idegen' elemet, például olyan gyerekeket, akiknek a genetikai hátterében nem vagyunk biztosak. A cél az, hogy a magyar család tisztaságát megőrizzük.
Ez ugyanaz az eszme, amely a múlt század közepén milliókat juttatott gázkamrába.
2019. május 15., szerda
Inmigración y medio ambiente centran la inquietud de los europeos
https://elpais.com/internacional/2019/05/10/actualidad/1557507327_934513.html
***SPOILER***
A spanyol El País nyolc tagországban végzett közvélemény-kutatást az Európai Unióval kapcsolatos attitűdökről és prioritásokról. A keleti régiót Magyarország és Lengyelország képviselte (mondjuk ez szerintem nem volt annyira jó választás, kíváncsi lettem volna az uniós vezetéssel kevésbé nyíltan szembehelyezkedő országok válaszaira is). Persze sok ilyen felmérés készül, de ez azért volt jó, mert nemzetközi összehasonlításban nézhetjük meg a magyar tendenciákat. Például kiderül, hogy a nyolc ország lakói közül a magyarok a leginkább nacionalisták: a megkérdezettek ¾-ének a magyar identitása fontosabb, mint az Unióhoz vagy akár a saját régiójához/településéhez tartozás. (Lehet, azért sikerült ebben megvernünk a lengyeleket, mert ők nagyobb ország és talán jelentősebb a régiók szerepe.)
A számomra legmeglepőbb eredményt a menekültekre vonatkozó kérdések hozták. Az El País megállapítja, hogy a jobboldali pártok migránsellenes retorikája hatásos volt: minden megkérdezett országban legalább 40% gondolta úgy, hogy egyáltalán nem kéne több menekültet befogadnunk. Mint az újság rámutat, az emberek láthatóan nem fogják a különbséget a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, hiszen a kérdés kifejezetten az előbbiekre vonatkozott, de az összes válaszadónak csak a negyede gondolta úgy, hogy a hazájukban üldöztetésnek kitett embereket be kéne fogadnunk. (Persze az is lehet, hogy csak ennyire nincs empátiájuk.) A magyarok – ki hitte volna? – itt is élen járnak: 60% úgy gondolja, hogy a bevándorlás terrorveszéllyel jár és soha nem lehet előnyös egy ország számára. Azóta is sikertelenül próbálok felidézni hazánkban menekültek által elkövetett terrorcselekményeket, de azért megkérdezném azt a 60%-ot, hogy ezek szerint ők sose vesznek gyrost, sose vásárolnak kínai boltban és sose járnak fogorvoshoz (akik között egyre több a közel-keleti származású)? De ezt már sokan mások is megkérdezték, nem fogok rajta túl sokat rugózni.
Annál érdekesebbnek találom, hogy a leginkább menekültbarát hozzáállást a németek mutatták – pedig ők azok, akik a menekültválság idején több mint egymillió embert fogadtak be az országukba. Ez pedig elgondolkodtató: ha azok ellenzik a bevándorlást, akiknek minimális tapasztalatuk van benne, azok viszont pártolják, akikhez sok bevándorló érkezik, mire következtetünk ebből?
A felmérésből az is kiderült, hogy minden országban a többség (Magyarországon 90%) az Unióban szeretne maradni. Lehet persze, hogy számukra főleg az anyagi források és a mobilitás szól emellett, de érdekes ellentmondást látok eközött és a menekültekhez való hozzáállás között. Egy nemzetközi politikai entitás tagjának lenni ugyanis többek között azért is hasznos, mert így tanulhatunk egymás tapasztalataiból. A kelet-európai országoknak, amelyek egy csomó jelenséggel csak a rendszerváltás után találkoztak, ez nagyon hasznos lenne. Mielőtt a menekültkérdésben csaknem-kívülállókként véleményt mondanánk, érdemes megkérdezni azoknak az országoknak a lakóit, akik sok menekültet fogadtak be. Ha valóban hasznosnak találjuk az Európai Uniót, aknázzuk is ki a benne rejlő lehetőséget nemcsak anyagiak, hanem tudásmegosztás szempontjából is.
***SPOILER***
A spanyol El País nyolc tagországban végzett közvélemény-kutatást az Európai Unióval kapcsolatos attitűdökről és prioritásokról. A keleti régiót Magyarország és Lengyelország képviselte (mondjuk ez szerintem nem volt annyira jó választás, kíváncsi lettem volna az uniós vezetéssel kevésbé nyíltan szembehelyezkedő országok válaszaira is). Persze sok ilyen felmérés készül, de ez azért volt jó, mert nemzetközi összehasonlításban nézhetjük meg a magyar tendenciákat. Például kiderül, hogy a nyolc ország lakói közül a magyarok a leginkább nacionalisták: a megkérdezettek ¾-ének a magyar identitása fontosabb, mint az Unióhoz vagy akár a saját régiójához/településéhez tartozás. (Lehet, azért sikerült ebben megvernünk a lengyeleket, mert ők nagyobb ország és talán jelentősebb a régiók szerepe.)
A számomra legmeglepőbb eredményt a menekültekre vonatkozó kérdések hozták. Az El País megállapítja, hogy a jobboldali pártok migránsellenes retorikája hatásos volt: minden megkérdezett országban legalább 40% gondolta úgy, hogy egyáltalán nem kéne több menekültet befogadnunk. Mint az újság rámutat, az emberek láthatóan nem fogják a különbséget a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, hiszen a kérdés kifejezetten az előbbiekre vonatkozott, de az összes válaszadónak csak a negyede gondolta úgy, hogy a hazájukban üldöztetésnek kitett embereket be kéne fogadnunk. (Persze az is lehet, hogy csak ennyire nincs empátiájuk.) A magyarok – ki hitte volna? – itt is élen járnak: 60% úgy gondolja, hogy a bevándorlás terrorveszéllyel jár és soha nem lehet előnyös egy ország számára. Azóta is sikertelenül próbálok felidézni hazánkban menekültek által elkövetett terrorcselekményeket, de azért megkérdezném azt a 60%-ot, hogy ezek szerint ők sose vesznek gyrost, sose vásárolnak kínai boltban és sose járnak fogorvoshoz (akik között egyre több a közel-keleti származású)? De ezt már sokan mások is megkérdezték, nem fogok rajta túl sokat rugózni.
Annál érdekesebbnek találom, hogy a leginkább menekültbarát hozzáállást a németek mutatták – pedig ők azok, akik a menekültválság idején több mint egymillió embert fogadtak be az országukba. Ez pedig elgondolkodtató: ha azok ellenzik a bevándorlást, akiknek minimális tapasztalatuk van benne, azok viszont pártolják, akikhez sok bevándorló érkezik, mire következtetünk ebből?
A felmérésből az is kiderült, hogy minden országban a többség (Magyarországon 90%) az Unióban szeretne maradni. Lehet persze, hogy számukra főleg az anyagi források és a mobilitás szól emellett, de érdekes ellentmondást látok eközött és a menekültekhez való hozzáállás között. Egy nemzetközi politikai entitás tagjának lenni ugyanis többek között azért is hasznos, mert így tanulhatunk egymás tapasztalataiból. A kelet-európai országoknak, amelyek egy csomó jelenséggel csak a rendszerváltás után találkoztak, ez nagyon hasznos lenne. Mielőtt a menekültkérdésben csaknem-kívülállókként véleményt mondanánk, érdemes megkérdezni azoknak az országoknak a lakóit, akik sok menekültet fogadtak be. Ha valóban hasznosnak találjuk az Európai Uniót, aknázzuk is ki a benne rejlő lehetőséget nemcsak anyagiak, hanem tudásmegosztás szempontjából is.
2019. május 4., szombat
Meghan Trainor: All about that Bass
https://www.youtube.com/watch?v=7PCkvCPvDXk
Amikor először néztem ezt a klipet, az első komment alatta, amit megláttam, közölte, hogy ez "thin shaming". Nem is értettem (direkt dalszöveggel is megnéztem, hátha valami elkerülte a figyelmemet), merthogy azon túl, hogy bitchnek nevezi őket (ami azért elég gyakori szófordulat a popzenében), semmi csúnyát nem mond rájuk. Sőt amellett, hogy a klip a túlsúlyos nők önbizalmát hivatott erősíteni, az az alapüzenete, hogy mindenki úgy szép, ahogy van. Ez a thin shaming ("soványszégyenítés") vád kicsit arra a megközelítésre emlékeztetett, miszerint a melegházasság a heterók jogait sértené (erről a jelenségről bővebben itt: http://mmreflexiok.blogspot.com/2018/10/amon-kata-revanchism-and-anti.html).
Ez az akkori gondolatom visszaköszönt az elmúlt napokban egy Facebook-poszt kapcsán. Egy csoportban osztotta meg valaki egy csávónak a jóindulatú, de igen esetlen próbálkozását abban az irányban, hogy a nőket lebeszélje a mesterséges szépségideálok követéséről, mert számára a természetes, belső szépség a fontos ("Szülés után ne akarj visszaváltozni két hét alatt....hidd el hogy 18 kiló felesleggel is szeretjük a gyerekeink anyját"). Posztját egy képpel is illusztrálta, amelyen egy tagadhatatlanul nem csontsovány, de amúgy nem túlságosan testes nőt láthatunk hátulról fotózva meztelenül az ágyon fekve olvasni.
Noha a csoportban azért osztotta meg ezt a képet valaki, hogy jót poénkodjunk a béna nyelvezeten, egészen döbbenetes volt az eredmény. A csoport nőtagjainak jó része fikázni kezdte a képen látható csajt, miszerint "ezen a nőn sokszor 18 kiló felesleg van" és "ez nem egészséges". Hiába próbálták a csoport férfitagjai (és egy-két nő) bizonygatni, hogy egyrészt ez a nő nem túlsúlyos, másrészt kit érdekel, a nők nagy része kitartott amellett, hogy márpedig ez "az ő világukban" kövér, és objektív tény, hogy a pasik el fogják hagyni egy sovány plázacica kedvéért, ezenfelül a nő is jobban érzi magát, ha megszabadul a hájhurkáktól.
Adva van a klasszikus feminista klisé, hogy a nőket a férfiak kényszerítik bele bizonyos szerepekbe, de itt nem ez történt. Pont a férfiak voltak megengedőbbek és a nők azok, akik megvalósították az elnyomást saját nőtársaik fölött. Tegnap a Kérsz teát? című (még mindig zseniális) előadás utáni beszélgetésben a közönség egyik tagja elmondta: a darabban elhangzó áldozat- és nőhibáztató mondatokat ("Ha így viselkedsz, sose lesz senkid" stb.) ő még eddig mindig csak más nőktől hallotta. Ennek az okait csak tippelni lehet: nyilván részben a szocializációtól nehéz elszakadni, a kiskorunk óta belénk sulykolt értékeket tartjuk természetesnek (sőt, egészségesnek - ez ugye látszólag objektív érvelés, bár persze semmit nem tudunk pl. a képen látható nő egészségügyi állapotáról vagy akár testtömeg-indexéről). Benne lehet az irigység, hogy más meg tud szabadulni a társadalmi konvencióktól, mi pedig nem (erről ld. még http://mmreflexiok.blogspot.com/2015/07/terry-pratchett-az-otodik-elefant.html), meg sokminden más egyéni és társadalmi tényező. Amikor tehát feminista célokat fogalmazunk meg, fontos nem nőkben és férfiakban gondolkodni, hanem elnyomó és nem elnyomó társadalmi struktúrákban. Mert az egy dolog, hogy kik ebben a sztoriban az elnyomók és kik az elnyomottak, de egyéni szinten egyáltalán nem biztos, hogy minden férfi a status quo fenntartására és minden nő a megváltoztatására törekszik.
Amikor először néztem ezt a klipet, az első komment alatta, amit megláttam, közölte, hogy ez "thin shaming". Nem is értettem (direkt dalszöveggel is megnéztem, hátha valami elkerülte a figyelmemet), merthogy azon túl, hogy bitchnek nevezi őket (ami azért elég gyakori szófordulat a popzenében), semmi csúnyát nem mond rájuk. Sőt amellett, hogy a klip a túlsúlyos nők önbizalmát hivatott erősíteni, az az alapüzenete, hogy mindenki úgy szép, ahogy van. Ez a thin shaming ("soványszégyenítés") vád kicsit arra a megközelítésre emlékeztetett, miszerint a melegházasság a heterók jogait sértené (erről a jelenségről bővebben itt: http://mmreflexiok.blogspot.com/2018/10/amon-kata-revanchism-and-anti.html).
Ez az akkori gondolatom visszaköszönt az elmúlt napokban egy Facebook-poszt kapcsán. Egy csoportban osztotta meg valaki egy csávónak a jóindulatú, de igen esetlen próbálkozását abban az irányban, hogy a nőket lebeszélje a mesterséges szépségideálok követéséről, mert számára a természetes, belső szépség a fontos ("Szülés után ne akarj visszaváltozni két hét alatt....hidd el hogy 18 kiló felesleggel is szeretjük a gyerekeink anyját"). Posztját egy képpel is illusztrálta, amelyen egy tagadhatatlanul nem csontsovány, de amúgy nem túlságosan testes nőt láthatunk hátulról fotózva meztelenül az ágyon fekve olvasni.
Noha a csoportban azért osztotta meg ezt a képet valaki, hogy jót poénkodjunk a béna nyelvezeten, egészen döbbenetes volt az eredmény. A csoport nőtagjainak jó része fikázni kezdte a képen látható csajt, miszerint "ezen a nőn sokszor 18 kiló felesleg van" és "ez nem egészséges". Hiába próbálták a csoport férfitagjai (és egy-két nő) bizonygatni, hogy egyrészt ez a nő nem túlsúlyos, másrészt kit érdekel, a nők nagy része kitartott amellett, hogy márpedig ez "az ő világukban" kövér, és objektív tény, hogy a pasik el fogják hagyni egy sovány plázacica kedvéért, ezenfelül a nő is jobban érzi magát, ha megszabadul a hájhurkáktól.
Adva van a klasszikus feminista klisé, hogy a nőket a férfiak kényszerítik bele bizonyos szerepekbe, de itt nem ez történt. Pont a férfiak voltak megengedőbbek és a nők azok, akik megvalósították az elnyomást saját nőtársaik fölött. Tegnap a Kérsz teát? című (még mindig zseniális) előadás utáni beszélgetésben a közönség egyik tagja elmondta: a darabban elhangzó áldozat- és nőhibáztató mondatokat ("Ha így viselkedsz, sose lesz senkid" stb.) ő még eddig mindig csak más nőktől hallotta. Ennek az okait csak tippelni lehet: nyilván részben a szocializációtól nehéz elszakadni, a kiskorunk óta belénk sulykolt értékeket tartjuk természetesnek (sőt, egészségesnek - ez ugye látszólag objektív érvelés, bár persze semmit nem tudunk pl. a képen látható nő egészségügyi állapotáról vagy akár testtömeg-indexéről). Benne lehet az irigység, hogy más meg tud szabadulni a társadalmi konvencióktól, mi pedig nem (erről ld. még http://mmreflexiok.blogspot.com/2015/07/terry-pratchett-az-otodik-elefant.html), meg sokminden más egyéni és társadalmi tényező. Amikor tehát feminista célokat fogalmazunk meg, fontos nem nőkben és férfiakban gondolkodni, hanem elnyomó és nem elnyomó társadalmi struktúrákban. Mert az egy dolog, hogy kik ebben a sztoriban az elnyomók és kik az elnyomottak, de egyéni szinten egyáltalán nem biztos, hogy minden férfi a status quo fenntartására és minden nő a megváltoztatására törekszik.
2019. április 28., vasárnap
EP-választás és az LMBTQ emberek, avagy számít-e, hogy Ungár Péter meleg?
Kicsit meglepett, mekkora felhajtást csináltak Ungár Péter coming outjából. Hiszen 12 éve, 2007-ben coming outolt először magyar politikus (Szetey Gábor) a nyilvánosság előtt, ráadásul a Pride megnyitón. Azóta azért követték páran a mostani ellenzék soraiból (Ungár Klára, Barabás Richárd stb.) Ma már egy politikus előbújásának nem kellene nagy durranásnak lennie, hacsak az illető nem a szélsőjobb sorait erősíti.
Persze mindenkinek szíve joga örülni, hogy eggyel többen vagyunk. A nagyobb problémát az okozza, hogy Ungár Péter pár nappal a coming outja után, egy LMBTQ közösségi eseményen – amely ráadásul részben arról szólt, hogy az egyes pártok választókat toborozzanak maguknak – képes volt olyat kiejteni a száján, hogy csak férfi és nő létezik. Ez egyrészt mutatja, hogy még az LMBTQ közösségen belül is sok ellenérzés van a nem-bináris emberekkel kapcsolatban: bármely, pozitív IQ-val rendelkező politikus tartózkodik egy ilyen közegben olyasmit mondani, hogy a homoszexualitás természetellenes, vagy hogy melegek ne nevelhessenek gyereket/tarthassanak macskát, mert tudja, hogy ezzel igen sok támogatót veszítene. Az, hogy a nem-bináris emberek létezését meg meri kérdőjelezni valaki, mutatja, hogy számít a jelenlevők legalább egy részének a támogatására. És persze ilyen mondatokat hallunk bőven jobboldali vagy magukat kereszténynek nevező személyektől. Számít-e az, hogy most egy baloldali, melegségét nyíltan vállaló politikus mondta ezt?
Szerintem igenis számít. Magyarországon nincs olyan nagyon sok nyíltan meleg politikus, hogy őket ne tekintsék valamilyen szinten a közösség szószólóinak még akkor is, ha esetleg ők maguk nem tepernek ezért. Ha tehát egy meleg politikus mondja ki azt, hogy csak férfi és nő van, a jobboldali többség igazolva érzi saját elképzeléseit és transzfóbiáját. Ez párhuzamba állítható azokkal a pride-ellenes heterókkal, akik azzal érvelnek, hogy „ismerek melegeket is, akik ellenzik a pride-ot”: a „semmit rólunk nélkülünk” elvét kiforgatva a hozzájuk hasonlóan gondolkodó melegeket tekintik a közösség hangjának, az ettől eltérő nézeteket valló LMBTQ embereket és egyesületeket pedig törpe kisebbségnek, akik a Nyugatot majmolva a magyar kultúrától idegen gyakorlatokat és fogalmakat próbálnak bevezetni. És persze egy politikus mindig nagyobb nyilvánosságot kap, mint egy átlag magyar vagy akár egy civil szervezet, szélesebb körben tudja terjeszteni a nézeteit. Folyománya: esetleg pár, eddig homofób heteró most már „csak” transzfób lesz, az eddig transzfób heterók azok maradnak, néhányan pedig a teljes LMBTQ közösséget is utálni kezdhetik azzal, hogy mekkora gázok ezek már, hogy egymás között is gyűlölködnek. (Ez utóbbi csoport LMBTQ tagjai ezzel elszigetelik magukat és nem lesz megfelelő támogató hálójuk.)
Nyugati queer szerzők már sok évvel ezelőtt figyelmeztettek arra a tendenciára, hogy egyes baloldali pártok – mivel nem kívánják elveszíteni LMB és melegbarát heteró szavazóikat – szembeállítják a „jó” melegeket, akik a középosztálybeli normák szerint élő törvénytisztelő állampolgárok, a „rossz” buzikkal – ez alá a címke alá besorolhatóak a transzok és nem-binárisok mellett a nem-fehér LMBTQ emberek és azok, akik „polgárpukkasztó” módon öltöznek, nem-monogám kapcsolatokban élnek vagy olyan jogokat is követelnek, amelyek nem feltétlenül illeszthetők be a polgári családeszménybe (pl. többszülős családok vagy nyilvános helyen történő szex). Eddig a magyar baloldal szimpatikus módon kerülte az ilyen kettéválasztást és inkább általános emberi jogi keretben viszonyult az LMBTQ emberekhez. Az, hogy most egy meleg politikus vezette be ezt a különbségtételt, nagyobb súlyt ad neki és félő, hogy az átlagemberek mellett más pártok is ezt a vonalat képviselik majd, sorsukra hagyva a transz és nem-bináris embereket. Ráadásul az LMBTQ közösségben is törésvonalak alakulhatnak ki, ha a bináris cisznemű LMB emberek úgy érzik, a transzok és nem-binárisok veszélyeztetik az elfogadásukat. Persze ezek a belső harcok meggyengítik a közösséget, és elszívják az energiát attól, hogy a közös ellenség: a homo- és transzfóbia ellen együtt tudjunk küzdeni.
Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a politikusok cenzúrázzák magukat és ne fejezzék ki véleményüket a transzokról vagy bármely más kisebbségről. Hanem azt, hogy egy olyan párt, amely baloldali választókat szeretne nyerni magának (akár heterókat, akik szintén egyre elfogadóbbak a szexuális és nemi kisebbségek felé), lesz szíves nem indítani olyan jelöltet, aki bármely nemi, szexuális, vagy akár etnikai, faji kisebbséggel szemben előítéleteket fogalmaz meg. Akár meleg az illető, akár nem.
Persze mindenkinek szíve joga örülni, hogy eggyel többen vagyunk. A nagyobb problémát az okozza, hogy Ungár Péter pár nappal a coming outja után, egy LMBTQ közösségi eseményen – amely ráadásul részben arról szólt, hogy az egyes pártok választókat toborozzanak maguknak – képes volt olyat kiejteni a száján, hogy csak férfi és nő létezik. Ez egyrészt mutatja, hogy még az LMBTQ közösségen belül is sok ellenérzés van a nem-bináris emberekkel kapcsolatban: bármely, pozitív IQ-val rendelkező politikus tartózkodik egy ilyen közegben olyasmit mondani, hogy a homoszexualitás természetellenes, vagy hogy melegek ne nevelhessenek gyereket/tarthassanak macskát, mert tudja, hogy ezzel igen sok támogatót veszítene. Az, hogy a nem-bináris emberek létezését meg meri kérdőjelezni valaki, mutatja, hogy számít a jelenlevők legalább egy részének a támogatására. És persze ilyen mondatokat hallunk bőven jobboldali vagy magukat kereszténynek nevező személyektől. Számít-e az, hogy most egy baloldali, melegségét nyíltan vállaló politikus mondta ezt?
Szerintem igenis számít. Magyarországon nincs olyan nagyon sok nyíltan meleg politikus, hogy őket ne tekintsék valamilyen szinten a közösség szószólóinak még akkor is, ha esetleg ők maguk nem tepernek ezért. Ha tehát egy meleg politikus mondja ki azt, hogy csak férfi és nő van, a jobboldali többség igazolva érzi saját elképzeléseit és transzfóbiáját. Ez párhuzamba állítható azokkal a pride-ellenes heterókkal, akik azzal érvelnek, hogy „ismerek melegeket is, akik ellenzik a pride-ot”: a „semmit rólunk nélkülünk” elvét kiforgatva a hozzájuk hasonlóan gondolkodó melegeket tekintik a közösség hangjának, az ettől eltérő nézeteket valló LMBTQ embereket és egyesületeket pedig törpe kisebbségnek, akik a Nyugatot majmolva a magyar kultúrától idegen gyakorlatokat és fogalmakat próbálnak bevezetni. És persze egy politikus mindig nagyobb nyilvánosságot kap, mint egy átlag magyar vagy akár egy civil szervezet, szélesebb körben tudja terjeszteni a nézeteit. Folyománya: esetleg pár, eddig homofób heteró most már „csak” transzfób lesz, az eddig transzfób heterók azok maradnak, néhányan pedig a teljes LMBTQ közösséget is utálni kezdhetik azzal, hogy mekkora gázok ezek már, hogy egymás között is gyűlölködnek. (Ez utóbbi csoport LMBTQ tagjai ezzel elszigetelik magukat és nem lesz megfelelő támogató hálójuk.)
Nyugati queer szerzők már sok évvel ezelőtt figyelmeztettek arra a tendenciára, hogy egyes baloldali pártok – mivel nem kívánják elveszíteni LMB és melegbarát heteró szavazóikat – szembeállítják a „jó” melegeket, akik a középosztálybeli normák szerint élő törvénytisztelő állampolgárok, a „rossz” buzikkal – ez alá a címke alá besorolhatóak a transzok és nem-binárisok mellett a nem-fehér LMBTQ emberek és azok, akik „polgárpukkasztó” módon öltöznek, nem-monogám kapcsolatokban élnek vagy olyan jogokat is követelnek, amelyek nem feltétlenül illeszthetők be a polgári családeszménybe (pl. többszülős családok vagy nyilvános helyen történő szex). Eddig a magyar baloldal szimpatikus módon kerülte az ilyen kettéválasztást és inkább általános emberi jogi keretben viszonyult az LMBTQ emberekhez. Az, hogy most egy meleg politikus vezette be ezt a különbségtételt, nagyobb súlyt ad neki és félő, hogy az átlagemberek mellett más pártok is ezt a vonalat képviselik majd, sorsukra hagyva a transz és nem-bináris embereket. Ráadásul az LMBTQ közösségben is törésvonalak alakulhatnak ki, ha a bináris cisznemű LMB emberek úgy érzik, a transzok és nem-binárisok veszélyeztetik az elfogadásukat. Persze ezek a belső harcok meggyengítik a közösséget, és elszívják az energiát attól, hogy a közös ellenség: a homo- és transzfóbia ellen együtt tudjunk küzdeni.
Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a politikusok cenzúrázzák magukat és ne fejezzék ki véleményüket a transzokról vagy bármely más kisebbségről. Hanem azt, hogy egy olyan párt, amely baloldali választókat szeretne nyerni magának (akár heterókat, akik szintén egyre elfogadóbbak a szexuális és nemi kisebbségek felé), lesz szíves nem indítani olyan jelöltet, aki bármely nemi, szexuális, vagy akár etnikai, faji kisebbséggel szemben előítéleteket fogalmaz meg. Akár meleg az illető, akár nem.
2019. április 15., hétfő
David Fanshawe: African Sanctus
***SPOILER*** (már ha ennek egy zenemű esetében van értelme)
A művet azzal hirdették, hogy a szerző afrikai gyűjtése inspirálta. Azt vártam tehát, hogy afrikai dallamokat épített be egy kórusműbe. Ehelyett egy – tagadhatatlanul dobokkal felerősített – tök európai zene szólalt meg, amely aztán időnként elhallgatott, és felvételről szólaltak meg a zeneszerző által gyűjtött mindenfélék – népdalok, esőkopogás, tehénbőgés, sőt müezzin hívása (keresztény misében ez kifejezetten fura volt).
Nemcsak az a bajom ezzel, hogy az én definícióm szerint a zeneszerző zenét szerez, nem pedig az általa gyűjtött zenéket változtatás nélkül lejátssza; ha nem kíván ezekkel semmit se csinálni, készítsen belőlük antropológiai dokut. Én semmi olyat nem érzékeltem, hogy az afrikai dallamok bármilyen módon beépültek volna a kórusműbe – a dobot azért enyhén szólva nem tekintem ennek jeléül, főleg az Üstdobszimfónia és hasonlók fényében. De az még a kisebbik baj, hogy a zeneszerző beígér valamit és nem tudja betartani (láttunk már ilyet, és politikusok kivételével elfogadhatónak tartom). A nagyobb gáz az, ahogyan Afrika megjelenik ebben az egészben.
Már korábban írtam arról (2019. január 30-i posztomban), hogy nem tekintem feltétlenül bajnak, ha a multikulti jegyében más kultúrák elemeit építjük be a sajátunkba, sőt sokkal okésabb, mint amikor csak a nyugati kultúra árasztja el a világ más tájait és semmilyen átvétel nincs a másik irányba. Viszont ez akkor oké, ha a másik kultúrát egyenértékűnek tekintjük, tehát pl. zavarna, ha egy akciófilmben az összes rossznak rasta haja lenne, az összes jónak meg európai jólfésült. Kicsit hasonló történik ebben a darabban, ahol egy nagyon klasszikusan keresztény zeneművet állít szembe a szerző a „primitív” Afrika még nem is kizárólag emberi hangjaival. Ha tényleg tetszett járni Afrikában, akkor valószínűleg tetszett látni városokat, hivatalokat, boltokat, buszokat is (na jó, ez utóbbiakat nem akkor, amikor a menetrend mondta). Az afrikai kultúráknak (és igen, ez többes szám) vannak olyan részei, amelyek egyenértékű stíluselemként beemelhetőek a miénkbe, de egy ilyen éles szembeállításnál óhatatlanul az egzotikum szintjére redukálódnak. Az egzotikum pedig mindig olyasmi, ami fura és nem egyenértékű a miénkkel. Arról nem is szólva, hogy egy afrikai valószínűleg enyhe döbbenettel hallgatta volna ezt a zeneművet és nem érti, hogy mi köze van a szerző által írt szakaszoknak Afrikához vagy az afrikai (olykor muszlim) dallamoknak és más hangoknak a miséhez. Persze vannak Afrikában keresztények, és az ő keresztény dalaikra jól lehetne építeni egy modern zeneművet. Így azonban, mint András megállapította, ez a darab „a hutu, a tutszi, a zulu és minden más afrikai nép meggyalázása."
Utóbb megtudtam, hogy ez a mű már bemutatója idején, a 70-es években nagy vitákat kavart pont azért, mert az afrikai dallamok felhasználásának módját sokan kolonializmusnak érezték. Csak Magyarországon juthat eszébe valakinek, hogy egy nemzetközi kórusverseny nyitóhangversenyén - amelyben számos volt gyarmati ország, köztük Új-Zéland és Indonézia, is képviselteti magát - egy ilyen darabot adjon elő. Éljen a társadalmi tudatosság :-(
A művet azzal hirdették, hogy a szerző afrikai gyűjtése inspirálta. Azt vártam tehát, hogy afrikai dallamokat épített be egy kórusműbe. Ehelyett egy – tagadhatatlanul dobokkal felerősített – tök európai zene szólalt meg, amely aztán időnként elhallgatott, és felvételről szólaltak meg a zeneszerző által gyűjtött mindenfélék – népdalok, esőkopogás, tehénbőgés, sőt müezzin hívása (keresztény misében ez kifejezetten fura volt).
Nemcsak az a bajom ezzel, hogy az én definícióm szerint a zeneszerző zenét szerez, nem pedig az általa gyűjtött zenéket változtatás nélkül lejátssza; ha nem kíván ezekkel semmit se csinálni, készítsen belőlük antropológiai dokut. Én semmi olyat nem érzékeltem, hogy az afrikai dallamok bármilyen módon beépültek volna a kórusműbe – a dobot azért enyhén szólva nem tekintem ennek jeléül, főleg az Üstdobszimfónia és hasonlók fényében. De az még a kisebbik baj, hogy a zeneszerző beígér valamit és nem tudja betartani (láttunk már ilyet, és politikusok kivételével elfogadhatónak tartom). A nagyobb gáz az, ahogyan Afrika megjelenik ebben az egészben.
Már korábban írtam arról (2019. január 30-i posztomban), hogy nem tekintem feltétlenül bajnak, ha a multikulti jegyében más kultúrák elemeit építjük be a sajátunkba, sőt sokkal okésabb, mint amikor csak a nyugati kultúra árasztja el a világ más tájait és semmilyen átvétel nincs a másik irányba. Viszont ez akkor oké, ha a másik kultúrát egyenértékűnek tekintjük, tehát pl. zavarna, ha egy akciófilmben az összes rossznak rasta haja lenne, az összes jónak meg európai jólfésült. Kicsit hasonló történik ebben a darabban, ahol egy nagyon klasszikusan keresztény zeneművet állít szembe a szerző a „primitív” Afrika még nem is kizárólag emberi hangjaival. Ha tényleg tetszett járni Afrikában, akkor valószínűleg tetszett látni városokat, hivatalokat, boltokat, buszokat is (na jó, ez utóbbiakat nem akkor, amikor a menetrend mondta). Az afrikai kultúráknak (és igen, ez többes szám) vannak olyan részei, amelyek egyenértékű stíluselemként beemelhetőek a miénkbe, de egy ilyen éles szembeállításnál óhatatlanul az egzotikum szintjére redukálódnak. Az egzotikum pedig mindig olyasmi, ami fura és nem egyenértékű a miénkkel. Arról nem is szólva, hogy egy afrikai valószínűleg enyhe döbbenettel hallgatta volna ezt a zeneművet és nem érti, hogy mi köze van a szerző által írt szakaszoknak Afrikához vagy az afrikai (olykor muszlim) dallamoknak és más hangoknak a miséhez. Persze vannak Afrikában keresztények, és az ő keresztény dalaikra jól lehetne építeni egy modern zeneművet. Így azonban, mint András megállapította, ez a darab „a hutu, a tutszi, a zulu és minden más afrikai nép meggyalázása."
Utóbb megtudtam, hogy ez a mű már bemutatója idején, a 70-es években nagy vitákat kavart pont azért, mert az afrikai dallamok felhasználásának módját sokan kolonializmusnak érezték. Csak Magyarországon juthat eszébe valakinek, hogy egy nemzetközi kórusverseny nyitóhangversenyén - amelyben számos volt gyarmati ország, köztük Új-Zéland és Indonézia, is képviselteti magát - egy ilyen darabot adjon elő. Éljen a társadalmi tudatosság :-(
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)