https://elpais.com/internacional/2019/05/10/actualidad/1557507327_934513.html
***SPOILER***
A spanyol El País nyolc tagországban végzett közvélemény-kutatást az Európai Unióval kapcsolatos attitűdökről és prioritásokról. A keleti régiót Magyarország és Lengyelország képviselte (mondjuk ez szerintem nem volt annyira jó választás, kíváncsi lettem volna az uniós vezetéssel kevésbé nyíltan szembehelyezkedő országok válaszaira is). Persze sok ilyen felmérés készül, de ez azért volt jó, mert nemzetközi összehasonlításban nézhetjük meg a magyar tendenciákat. Például kiderül, hogy a nyolc ország lakói közül a magyarok a leginkább nacionalisták: a megkérdezettek ¾-ének a magyar identitása fontosabb, mint az Unióhoz vagy akár a saját régiójához/településéhez tartozás. (Lehet, azért sikerült ebben megvernünk a lengyeleket, mert ők nagyobb ország és talán jelentősebb a régiók szerepe.)
A számomra legmeglepőbb eredményt a menekültekre vonatkozó kérdések hozták. Az El País megállapítja, hogy a jobboldali pártok migránsellenes retorikája hatásos volt: minden megkérdezett országban legalább 40% gondolta úgy, hogy egyáltalán nem kéne több menekültet befogadnunk. Mint az újság rámutat, az emberek láthatóan nem fogják a különbséget a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, hiszen a kérdés kifejezetten az előbbiekre vonatkozott, de az összes válaszadónak csak a negyede gondolta úgy, hogy a hazájukban üldöztetésnek kitett embereket be kéne fogadnunk. (Persze az is lehet, hogy csak ennyire nincs empátiájuk.) A magyarok – ki hitte volna? – itt is élen járnak: 60% úgy gondolja, hogy a bevándorlás terrorveszéllyel jár és soha nem lehet előnyös egy ország számára. Azóta is sikertelenül próbálok felidézni hazánkban menekültek által elkövetett terrorcselekményeket, de azért megkérdezném azt a 60%-ot, hogy ezek szerint ők sose vesznek gyrost, sose vásárolnak kínai boltban és sose járnak fogorvoshoz (akik között egyre több a közel-keleti származású)? De ezt már sokan mások is megkérdezték, nem fogok rajta túl sokat rugózni.
Annál érdekesebbnek találom, hogy a leginkább menekültbarát hozzáállást a németek mutatták – pedig ők azok, akik a menekültválság idején több mint egymillió embert fogadtak be az országukba. Ez pedig elgondolkodtató: ha azok ellenzik a bevándorlást, akiknek minimális tapasztalatuk van benne, azok viszont pártolják, akikhez sok bevándorló érkezik, mire következtetünk ebből?
A felmérésből az is kiderült, hogy minden országban a többség (Magyarországon 90%) az Unióban szeretne maradni. Lehet persze, hogy számukra főleg az anyagi források és a mobilitás szól emellett, de érdekes ellentmondást látok eközött és a menekültekhez való hozzáállás között. Egy nemzetközi politikai entitás tagjának lenni ugyanis többek között azért is hasznos, mert így tanulhatunk egymás tapasztalataiból. A kelet-európai országoknak, amelyek egy csomó jelenséggel csak a rendszerváltás után találkoztak, ez nagyon hasznos lenne. Mielőtt a menekültkérdésben csaknem-kívülállókként véleményt mondanánk, érdemes megkérdezni azoknak az országoknak a lakóit, akik sok menekültet fogadtak be. Ha valóban hasznosnak találjuk az Európai Uniót, aknázzuk is ki a benne rejlő lehetőséget nemcsak anyagiak, hanem tudásmegosztás szempontjából is.
2019. május 15., szerda
2019. május 4., szombat
Meghan Trainor: All about that Bass
https://www.youtube.com/watch?v=7PCkvCPvDXk
Amikor először néztem ezt a klipet, az első komment alatta, amit megláttam, közölte, hogy ez "thin shaming". Nem is értettem (direkt dalszöveggel is megnéztem, hátha valami elkerülte a figyelmemet), merthogy azon túl, hogy bitchnek nevezi őket (ami azért elég gyakori szófordulat a popzenében), semmi csúnyát nem mond rájuk. Sőt amellett, hogy a klip a túlsúlyos nők önbizalmát hivatott erősíteni, az az alapüzenete, hogy mindenki úgy szép, ahogy van. Ez a thin shaming ("soványszégyenítés") vád kicsit arra a megközelítésre emlékeztetett, miszerint a melegházasság a heterók jogait sértené (erről a jelenségről bővebben itt: http://mmreflexiok.blogspot.com/2018/10/amon-kata-revanchism-and-anti.html).
Ez az akkori gondolatom visszaköszönt az elmúlt napokban egy Facebook-poszt kapcsán. Egy csoportban osztotta meg valaki egy csávónak a jóindulatú, de igen esetlen próbálkozását abban az irányban, hogy a nőket lebeszélje a mesterséges szépségideálok követéséről, mert számára a természetes, belső szépség a fontos ("Szülés után ne akarj visszaváltozni két hét alatt....hidd el hogy 18 kiló felesleggel is szeretjük a gyerekeink anyját"). Posztját egy képpel is illusztrálta, amelyen egy tagadhatatlanul nem csontsovány, de amúgy nem túlságosan testes nőt láthatunk hátulról fotózva meztelenül az ágyon fekve olvasni.
Noha a csoportban azért osztotta meg ezt a képet valaki, hogy jót poénkodjunk a béna nyelvezeten, egészen döbbenetes volt az eredmény. A csoport nőtagjainak jó része fikázni kezdte a képen látható csajt, miszerint "ezen a nőn sokszor 18 kiló felesleg van" és "ez nem egészséges". Hiába próbálták a csoport férfitagjai (és egy-két nő) bizonygatni, hogy egyrészt ez a nő nem túlsúlyos, másrészt kit érdekel, a nők nagy része kitartott amellett, hogy márpedig ez "az ő világukban" kövér, és objektív tény, hogy a pasik el fogják hagyni egy sovány plázacica kedvéért, ezenfelül a nő is jobban érzi magát, ha megszabadul a hájhurkáktól.
Adva van a klasszikus feminista klisé, hogy a nőket a férfiak kényszerítik bele bizonyos szerepekbe, de itt nem ez történt. Pont a férfiak voltak megengedőbbek és a nők azok, akik megvalósították az elnyomást saját nőtársaik fölött. Tegnap a Kérsz teát? című (még mindig zseniális) előadás utáni beszélgetésben a közönség egyik tagja elmondta: a darabban elhangzó áldozat- és nőhibáztató mondatokat ("Ha így viselkedsz, sose lesz senkid" stb.) ő még eddig mindig csak más nőktől hallotta. Ennek az okait csak tippelni lehet: nyilván részben a szocializációtól nehéz elszakadni, a kiskorunk óta belénk sulykolt értékeket tartjuk természetesnek (sőt, egészségesnek - ez ugye látszólag objektív érvelés, bár persze semmit nem tudunk pl. a képen látható nő egészségügyi állapotáról vagy akár testtömeg-indexéről). Benne lehet az irigység, hogy más meg tud szabadulni a társadalmi konvencióktól, mi pedig nem (erről ld. még http://mmreflexiok.blogspot.com/2015/07/terry-pratchett-az-otodik-elefant.html), meg sokminden más egyéni és társadalmi tényező. Amikor tehát feminista célokat fogalmazunk meg, fontos nem nőkben és férfiakban gondolkodni, hanem elnyomó és nem elnyomó társadalmi struktúrákban. Mert az egy dolog, hogy kik ebben a sztoriban az elnyomók és kik az elnyomottak, de egyéni szinten egyáltalán nem biztos, hogy minden férfi a status quo fenntartására és minden nő a megváltoztatására törekszik.
Amikor először néztem ezt a klipet, az első komment alatta, amit megláttam, közölte, hogy ez "thin shaming". Nem is értettem (direkt dalszöveggel is megnéztem, hátha valami elkerülte a figyelmemet), merthogy azon túl, hogy bitchnek nevezi őket (ami azért elég gyakori szófordulat a popzenében), semmi csúnyát nem mond rájuk. Sőt amellett, hogy a klip a túlsúlyos nők önbizalmát hivatott erősíteni, az az alapüzenete, hogy mindenki úgy szép, ahogy van. Ez a thin shaming ("soványszégyenítés") vád kicsit arra a megközelítésre emlékeztetett, miszerint a melegházasság a heterók jogait sértené (erről a jelenségről bővebben itt: http://mmreflexiok.blogspot.com/2018/10/amon-kata-revanchism-and-anti.html).
Ez az akkori gondolatom visszaköszönt az elmúlt napokban egy Facebook-poszt kapcsán. Egy csoportban osztotta meg valaki egy csávónak a jóindulatú, de igen esetlen próbálkozását abban az irányban, hogy a nőket lebeszélje a mesterséges szépségideálok követéséről, mert számára a természetes, belső szépség a fontos ("Szülés után ne akarj visszaváltozni két hét alatt....hidd el hogy 18 kiló felesleggel is szeretjük a gyerekeink anyját"). Posztját egy képpel is illusztrálta, amelyen egy tagadhatatlanul nem csontsovány, de amúgy nem túlságosan testes nőt láthatunk hátulról fotózva meztelenül az ágyon fekve olvasni.
Noha a csoportban azért osztotta meg ezt a képet valaki, hogy jót poénkodjunk a béna nyelvezeten, egészen döbbenetes volt az eredmény. A csoport nőtagjainak jó része fikázni kezdte a képen látható csajt, miszerint "ezen a nőn sokszor 18 kiló felesleg van" és "ez nem egészséges". Hiába próbálták a csoport férfitagjai (és egy-két nő) bizonygatni, hogy egyrészt ez a nő nem túlsúlyos, másrészt kit érdekel, a nők nagy része kitartott amellett, hogy márpedig ez "az ő világukban" kövér, és objektív tény, hogy a pasik el fogják hagyni egy sovány plázacica kedvéért, ezenfelül a nő is jobban érzi magát, ha megszabadul a hájhurkáktól.
Adva van a klasszikus feminista klisé, hogy a nőket a férfiak kényszerítik bele bizonyos szerepekbe, de itt nem ez történt. Pont a férfiak voltak megengedőbbek és a nők azok, akik megvalósították az elnyomást saját nőtársaik fölött. Tegnap a Kérsz teát? című (még mindig zseniális) előadás utáni beszélgetésben a közönség egyik tagja elmondta: a darabban elhangzó áldozat- és nőhibáztató mondatokat ("Ha így viselkedsz, sose lesz senkid" stb.) ő még eddig mindig csak más nőktől hallotta. Ennek az okait csak tippelni lehet: nyilván részben a szocializációtól nehéz elszakadni, a kiskorunk óta belénk sulykolt értékeket tartjuk természetesnek (sőt, egészségesnek - ez ugye látszólag objektív érvelés, bár persze semmit nem tudunk pl. a képen látható nő egészségügyi állapotáról vagy akár testtömeg-indexéről). Benne lehet az irigység, hogy más meg tud szabadulni a társadalmi konvencióktól, mi pedig nem (erről ld. még http://mmreflexiok.blogspot.com/2015/07/terry-pratchett-az-otodik-elefant.html), meg sokminden más egyéni és társadalmi tényező. Amikor tehát feminista célokat fogalmazunk meg, fontos nem nőkben és férfiakban gondolkodni, hanem elnyomó és nem elnyomó társadalmi struktúrákban. Mert az egy dolog, hogy kik ebben a sztoriban az elnyomók és kik az elnyomottak, de egyéni szinten egyáltalán nem biztos, hogy minden férfi a status quo fenntartására és minden nő a megváltoztatására törekszik.
2019. április 28., vasárnap
EP-választás és az LMBTQ emberek, avagy számít-e, hogy Ungár Péter meleg?
Kicsit meglepett, mekkora felhajtást csináltak Ungár Péter coming outjából. Hiszen 12 éve, 2007-ben coming outolt először magyar politikus (Szetey Gábor) a nyilvánosság előtt, ráadásul a Pride megnyitón. Azóta azért követték páran a mostani ellenzék soraiból (Ungár Klára, Barabás Richárd stb.) Ma már egy politikus előbújásának nem kellene nagy durranásnak lennie, hacsak az illető nem a szélsőjobb sorait erősíti.
Persze mindenkinek szíve joga örülni, hogy eggyel többen vagyunk. A nagyobb problémát az okozza, hogy Ungár Péter pár nappal a coming outja után, egy LMBTQ közösségi eseményen – amely ráadásul részben arról szólt, hogy az egyes pártok választókat toborozzanak maguknak – képes volt olyat kiejteni a száján, hogy csak férfi és nő létezik. Ez egyrészt mutatja, hogy még az LMBTQ közösségen belül is sok ellenérzés van a nem-bináris emberekkel kapcsolatban: bármely, pozitív IQ-val rendelkező politikus tartózkodik egy ilyen közegben olyasmit mondani, hogy a homoszexualitás természetellenes, vagy hogy melegek ne nevelhessenek gyereket/tarthassanak macskát, mert tudja, hogy ezzel igen sok támogatót veszítene. Az, hogy a nem-bináris emberek létezését meg meri kérdőjelezni valaki, mutatja, hogy számít a jelenlevők legalább egy részének a támogatására. És persze ilyen mondatokat hallunk bőven jobboldali vagy magukat kereszténynek nevező személyektől. Számít-e az, hogy most egy baloldali, melegségét nyíltan vállaló politikus mondta ezt?
Szerintem igenis számít. Magyarországon nincs olyan nagyon sok nyíltan meleg politikus, hogy őket ne tekintsék valamilyen szinten a közösség szószólóinak még akkor is, ha esetleg ők maguk nem tepernek ezért. Ha tehát egy meleg politikus mondja ki azt, hogy csak férfi és nő van, a jobboldali többség igazolva érzi saját elképzeléseit és transzfóbiáját. Ez párhuzamba állítható azokkal a pride-ellenes heterókkal, akik azzal érvelnek, hogy „ismerek melegeket is, akik ellenzik a pride-ot”: a „semmit rólunk nélkülünk” elvét kiforgatva a hozzájuk hasonlóan gondolkodó melegeket tekintik a közösség hangjának, az ettől eltérő nézeteket valló LMBTQ embereket és egyesületeket pedig törpe kisebbségnek, akik a Nyugatot majmolva a magyar kultúrától idegen gyakorlatokat és fogalmakat próbálnak bevezetni. És persze egy politikus mindig nagyobb nyilvánosságot kap, mint egy átlag magyar vagy akár egy civil szervezet, szélesebb körben tudja terjeszteni a nézeteit. Folyománya: esetleg pár, eddig homofób heteró most már „csak” transzfób lesz, az eddig transzfób heterók azok maradnak, néhányan pedig a teljes LMBTQ közösséget is utálni kezdhetik azzal, hogy mekkora gázok ezek már, hogy egymás között is gyűlölködnek. (Ez utóbbi csoport LMBTQ tagjai ezzel elszigetelik magukat és nem lesz megfelelő támogató hálójuk.)
Nyugati queer szerzők már sok évvel ezelőtt figyelmeztettek arra a tendenciára, hogy egyes baloldali pártok – mivel nem kívánják elveszíteni LMB és melegbarát heteró szavazóikat – szembeállítják a „jó” melegeket, akik a középosztálybeli normák szerint élő törvénytisztelő állampolgárok, a „rossz” buzikkal – ez alá a címke alá besorolhatóak a transzok és nem-binárisok mellett a nem-fehér LMBTQ emberek és azok, akik „polgárpukkasztó” módon öltöznek, nem-monogám kapcsolatokban élnek vagy olyan jogokat is követelnek, amelyek nem feltétlenül illeszthetők be a polgári családeszménybe (pl. többszülős családok vagy nyilvános helyen történő szex). Eddig a magyar baloldal szimpatikus módon kerülte az ilyen kettéválasztást és inkább általános emberi jogi keretben viszonyult az LMBTQ emberekhez. Az, hogy most egy meleg politikus vezette be ezt a különbségtételt, nagyobb súlyt ad neki és félő, hogy az átlagemberek mellett más pártok is ezt a vonalat képviselik majd, sorsukra hagyva a transz és nem-bináris embereket. Ráadásul az LMBTQ közösségben is törésvonalak alakulhatnak ki, ha a bináris cisznemű LMB emberek úgy érzik, a transzok és nem-binárisok veszélyeztetik az elfogadásukat. Persze ezek a belső harcok meggyengítik a közösséget, és elszívják az energiát attól, hogy a közös ellenség: a homo- és transzfóbia ellen együtt tudjunk küzdeni.
Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a politikusok cenzúrázzák magukat és ne fejezzék ki véleményüket a transzokról vagy bármely más kisebbségről. Hanem azt, hogy egy olyan párt, amely baloldali választókat szeretne nyerni magának (akár heterókat, akik szintén egyre elfogadóbbak a szexuális és nemi kisebbségek felé), lesz szíves nem indítani olyan jelöltet, aki bármely nemi, szexuális, vagy akár etnikai, faji kisebbséggel szemben előítéleteket fogalmaz meg. Akár meleg az illető, akár nem.
Persze mindenkinek szíve joga örülni, hogy eggyel többen vagyunk. A nagyobb problémát az okozza, hogy Ungár Péter pár nappal a coming outja után, egy LMBTQ közösségi eseményen – amely ráadásul részben arról szólt, hogy az egyes pártok választókat toborozzanak maguknak – képes volt olyat kiejteni a száján, hogy csak férfi és nő létezik. Ez egyrészt mutatja, hogy még az LMBTQ közösségen belül is sok ellenérzés van a nem-bináris emberekkel kapcsolatban: bármely, pozitív IQ-val rendelkező politikus tartózkodik egy ilyen közegben olyasmit mondani, hogy a homoszexualitás természetellenes, vagy hogy melegek ne nevelhessenek gyereket/tarthassanak macskát, mert tudja, hogy ezzel igen sok támogatót veszítene. Az, hogy a nem-bináris emberek létezését meg meri kérdőjelezni valaki, mutatja, hogy számít a jelenlevők legalább egy részének a támogatására. És persze ilyen mondatokat hallunk bőven jobboldali vagy magukat kereszténynek nevező személyektől. Számít-e az, hogy most egy baloldali, melegségét nyíltan vállaló politikus mondta ezt?
Szerintem igenis számít. Magyarországon nincs olyan nagyon sok nyíltan meleg politikus, hogy őket ne tekintsék valamilyen szinten a közösség szószólóinak még akkor is, ha esetleg ők maguk nem tepernek ezért. Ha tehát egy meleg politikus mondja ki azt, hogy csak férfi és nő van, a jobboldali többség igazolva érzi saját elképzeléseit és transzfóbiáját. Ez párhuzamba állítható azokkal a pride-ellenes heterókkal, akik azzal érvelnek, hogy „ismerek melegeket is, akik ellenzik a pride-ot”: a „semmit rólunk nélkülünk” elvét kiforgatva a hozzájuk hasonlóan gondolkodó melegeket tekintik a közösség hangjának, az ettől eltérő nézeteket valló LMBTQ embereket és egyesületeket pedig törpe kisebbségnek, akik a Nyugatot majmolva a magyar kultúrától idegen gyakorlatokat és fogalmakat próbálnak bevezetni. És persze egy politikus mindig nagyobb nyilvánosságot kap, mint egy átlag magyar vagy akár egy civil szervezet, szélesebb körben tudja terjeszteni a nézeteit. Folyománya: esetleg pár, eddig homofób heteró most már „csak” transzfób lesz, az eddig transzfób heterók azok maradnak, néhányan pedig a teljes LMBTQ közösséget is utálni kezdhetik azzal, hogy mekkora gázok ezek már, hogy egymás között is gyűlölködnek. (Ez utóbbi csoport LMBTQ tagjai ezzel elszigetelik magukat és nem lesz megfelelő támogató hálójuk.)
Nyugati queer szerzők már sok évvel ezelőtt figyelmeztettek arra a tendenciára, hogy egyes baloldali pártok – mivel nem kívánják elveszíteni LMB és melegbarát heteró szavazóikat – szembeállítják a „jó” melegeket, akik a középosztálybeli normák szerint élő törvénytisztelő állampolgárok, a „rossz” buzikkal – ez alá a címke alá besorolhatóak a transzok és nem-binárisok mellett a nem-fehér LMBTQ emberek és azok, akik „polgárpukkasztó” módon öltöznek, nem-monogám kapcsolatokban élnek vagy olyan jogokat is követelnek, amelyek nem feltétlenül illeszthetők be a polgári családeszménybe (pl. többszülős családok vagy nyilvános helyen történő szex). Eddig a magyar baloldal szimpatikus módon kerülte az ilyen kettéválasztást és inkább általános emberi jogi keretben viszonyult az LMBTQ emberekhez. Az, hogy most egy meleg politikus vezette be ezt a különbségtételt, nagyobb súlyt ad neki és félő, hogy az átlagemberek mellett más pártok is ezt a vonalat képviselik majd, sorsukra hagyva a transz és nem-bináris embereket. Ráadásul az LMBTQ közösségben is törésvonalak alakulhatnak ki, ha a bináris cisznemű LMB emberek úgy érzik, a transzok és nem-binárisok veszélyeztetik az elfogadásukat. Persze ezek a belső harcok meggyengítik a közösséget, és elszívják az energiát attól, hogy a közös ellenség: a homo- és transzfóbia ellen együtt tudjunk küzdeni.
Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a politikusok cenzúrázzák magukat és ne fejezzék ki véleményüket a transzokról vagy bármely más kisebbségről. Hanem azt, hogy egy olyan párt, amely baloldali választókat szeretne nyerni magának (akár heterókat, akik szintén egyre elfogadóbbak a szexuális és nemi kisebbségek felé), lesz szíves nem indítani olyan jelöltet, aki bármely nemi, szexuális, vagy akár etnikai, faji kisebbséggel szemben előítéleteket fogalmaz meg. Akár meleg az illető, akár nem.
2019. április 15., hétfő
David Fanshawe: African Sanctus
***SPOILER*** (már ha ennek egy zenemű esetében van értelme)
A művet azzal hirdették, hogy a szerző afrikai gyűjtése inspirálta. Azt vártam tehát, hogy afrikai dallamokat épített be egy kórusműbe. Ehelyett egy – tagadhatatlanul dobokkal felerősített – tök európai zene szólalt meg, amely aztán időnként elhallgatott, és felvételről szólaltak meg a zeneszerző által gyűjtött mindenfélék – népdalok, esőkopogás, tehénbőgés, sőt müezzin hívása (keresztény misében ez kifejezetten fura volt).
Nemcsak az a bajom ezzel, hogy az én definícióm szerint a zeneszerző zenét szerez, nem pedig az általa gyűjtött zenéket változtatás nélkül lejátssza; ha nem kíván ezekkel semmit se csinálni, készítsen belőlük antropológiai dokut. Én semmi olyat nem érzékeltem, hogy az afrikai dallamok bármilyen módon beépültek volna a kórusműbe – a dobot azért enyhén szólva nem tekintem ennek jeléül, főleg az Üstdobszimfónia és hasonlók fényében. De az még a kisebbik baj, hogy a zeneszerző beígér valamit és nem tudja betartani (láttunk már ilyet, és politikusok kivételével elfogadhatónak tartom). A nagyobb gáz az, ahogyan Afrika megjelenik ebben az egészben.
Már korábban írtam arról (2019. január 30-i posztomban), hogy nem tekintem feltétlenül bajnak, ha a multikulti jegyében más kultúrák elemeit építjük be a sajátunkba, sőt sokkal okésabb, mint amikor csak a nyugati kultúra árasztja el a világ más tájait és semmilyen átvétel nincs a másik irányba. Viszont ez akkor oké, ha a másik kultúrát egyenértékűnek tekintjük, tehát pl. zavarna, ha egy akciófilmben az összes rossznak rasta haja lenne, az összes jónak meg európai jólfésült. Kicsit hasonló történik ebben a darabban, ahol egy nagyon klasszikusan keresztény zeneművet állít szembe a szerző a „primitív” Afrika még nem is kizárólag emberi hangjaival. Ha tényleg tetszett járni Afrikában, akkor valószínűleg tetszett látni városokat, hivatalokat, boltokat, buszokat is (na jó, ez utóbbiakat nem akkor, amikor a menetrend mondta). Az afrikai kultúráknak (és igen, ez többes szám) vannak olyan részei, amelyek egyenértékű stíluselemként beemelhetőek a miénkbe, de egy ilyen éles szembeállításnál óhatatlanul az egzotikum szintjére redukálódnak. Az egzotikum pedig mindig olyasmi, ami fura és nem egyenértékű a miénkkel. Arról nem is szólva, hogy egy afrikai valószínűleg enyhe döbbenettel hallgatta volna ezt a zeneművet és nem érti, hogy mi köze van a szerző által írt szakaszoknak Afrikához vagy az afrikai (olykor muszlim) dallamoknak és más hangoknak a miséhez. Persze vannak Afrikában keresztények, és az ő keresztény dalaikra jól lehetne építeni egy modern zeneművet. Így azonban, mint András megállapította, ez a darab „a hutu, a tutszi, a zulu és minden más afrikai nép meggyalázása."
Utóbb megtudtam, hogy ez a mű már bemutatója idején, a 70-es években nagy vitákat kavart pont azért, mert az afrikai dallamok felhasználásának módját sokan kolonializmusnak érezték. Csak Magyarországon juthat eszébe valakinek, hogy egy nemzetközi kórusverseny nyitóhangversenyén - amelyben számos volt gyarmati ország, köztük Új-Zéland és Indonézia, is képviselteti magát - egy ilyen darabot adjon elő. Éljen a társadalmi tudatosság :-(
A művet azzal hirdették, hogy a szerző afrikai gyűjtése inspirálta. Azt vártam tehát, hogy afrikai dallamokat épített be egy kórusműbe. Ehelyett egy – tagadhatatlanul dobokkal felerősített – tök európai zene szólalt meg, amely aztán időnként elhallgatott, és felvételről szólaltak meg a zeneszerző által gyűjtött mindenfélék – népdalok, esőkopogás, tehénbőgés, sőt müezzin hívása (keresztény misében ez kifejezetten fura volt).
Nemcsak az a bajom ezzel, hogy az én definícióm szerint a zeneszerző zenét szerez, nem pedig az általa gyűjtött zenéket változtatás nélkül lejátssza; ha nem kíván ezekkel semmit se csinálni, készítsen belőlük antropológiai dokut. Én semmi olyat nem érzékeltem, hogy az afrikai dallamok bármilyen módon beépültek volna a kórusműbe – a dobot azért enyhén szólva nem tekintem ennek jeléül, főleg az Üstdobszimfónia és hasonlók fényében. De az még a kisebbik baj, hogy a zeneszerző beígér valamit és nem tudja betartani (láttunk már ilyet, és politikusok kivételével elfogadhatónak tartom). A nagyobb gáz az, ahogyan Afrika megjelenik ebben az egészben.
Már korábban írtam arról (2019. január 30-i posztomban), hogy nem tekintem feltétlenül bajnak, ha a multikulti jegyében más kultúrák elemeit építjük be a sajátunkba, sőt sokkal okésabb, mint amikor csak a nyugati kultúra árasztja el a világ más tájait és semmilyen átvétel nincs a másik irányba. Viszont ez akkor oké, ha a másik kultúrát egyenértékűnek tekintjük, tehát pl. zavarna, ha egy akciófilmben az összes rossznak rasta haja lenne, az összes jónak meg európai jólfésült. Kicsit hasonló történik ebben a darabban, ahol egy nagyon klasszikusan keresztény zeneművet állít szembe a szerző a „primitív” Afrika még nem is kizárólag emberi hangjaival. Ha tényleg tetszett járni Afrikában, akkor valószínűleg tetszett látni városokat, hivatalokat, boltokat, buszokat is (na jó, ez utóbbiakat nem akkor, amikor a menetrend mondta). Az afrikai kultúráknak (és igen, ez többes szám) vannak olyan részei, amelyek egyenértékű stíluselemként beemelhetőek a miénkbe, de egy ilyen éles szembeállításnál óhatatlanul az egzotikum szintjére redukálódnak. Az egzotikum pedig mindig olyasmi, ami fura és nem egyenértékű a miénkkel. Arról nem is szólva, hogy egy afrikai valószínűleg enyhe döbbenettel hallgatta volna ezt a zeneművet és nem érti, hogy mi köze van a szerző által írt szakaszoknak Afrikához vagy az afrikai (olykor muszlim) dallamoknak és más hangoknak a miséhez. Persze vannak Afrikában keresztények, és az ő keresztény dalaikra jól lehetne építeni egy modern zeneművet. Így azonban, mint András megállapította, ez a darab „a hutu, a tutszi, a zulu és minden más afrikai nép meggyalázása."
Utóbb megtudtam, hogy ez a mű már bemutatója idején, a 70-es években nagy vitákat kavart pont azért, mert az afrikai dallamok felhasználásának módját sokan kolonializmusnak érezték. Csak Magyarországon juthat eszébe valakinek, hogy egy nemzetközi kórusverseny nyitóhangversenyén - amelyben számos volt gyarmati ország, köztük Új-Zéland és Indonézia, is képviselteti magát - egy ilyen darabot adjon elő. Éljen a társadalmi tudatosság :-(
2019. március 22., péntek
A Madagaszkár pingvinjei – Kowalski mega felhasználói kézikönyv
A pingvinek sikeresen elcsaklizzák az Északi Fény légijárművét.
- El tudod vezetni? –kérdezi a Kapitány Kowalskit. Kowalski magabiztosan válaszol:
- Ha van hozzá felhasználói kézikönyv, biztosan.
Találnak felhasználói kézikönyvet. Kowalski hosszasan bújja, majd széttárja szárnyait:
- Minden hiába. Be kell látnom: nem tudok olvasni.
Gyengébbek kedvéért: itt ugye az a poén, hogy egy analfabéta pingvin alapból sejthette volna, hogy nem sokra megy a felhasználói kézikönyvvel. Ahogyan egy alig 10 milliós, kicsi alapterületű, gazdasági hatalommal nem rendelkező ország vezetője is sejthette volna, hogy nem fog tudni győztes harcot vívni az Európai Unió ellen. Orbán Viktor a jelek szerint még most se sejti. Pedig ugye ők vannak többen, tehát ha sokat ugrálunk, előbb-utóbb besokallnak és elhallgattatnak minket – akár kizárás, akár szavazati jogunk megvonása útján. Eddig Viktor még számíthatott a Néppártra mint szövetségesre, de most már ott is felfüggesztették. Az Egyenes beszédben azt mondták: ez azért történt, mert más országok jobboldali pártjainak kezdett ciki lenni a Viktorral való szövetség. Megértem őket, elvégre lehet úgy nacionalistának lenni, hogy az ember közben realista marad.
A kérdés tehát: mikor látja be (belátja-e) Orbán Viktor, hogy kábé annyi esélye van térdre kényszeríteni az EU-t, mint egy írástudatlan pingvinnek megérteni a felhasználói kézikönyvet? Van-e a magyar miniszterelnök olyan okos, mint Kowalski?
- El tudod vezetni? –kérdezi a Kapitány Kowalskit. Kowalski magabiztosan válaszol:
- Ha van hozzá felhasználói kézikönyv, biztosan.
Találnak felhasználói kézikönyvet. Kowalski hosszasan bújja, majd széttárja szárnyait:
- Minden hiába. Be kell látnom: nem tudok olvasni.
Gyengébbek kedvéért: itt ugye az a poén, hogy egy analfabéta pingvin alapból sejthette volna, hogy nem sokra megy a felhasználói kézikönyvvel. Ahogyan egy alig 10 milliós, kicsi alapterületű, gazdasági hatalommal nem rendelkező ország vezetője is sejthette volna, hogy nem fog tudni győztes harcot vívni az Európai Unió ellen. Orbán Viktor a jelek szerint még most se sejti. Pedig ugye ők vannak többen, tehát ha sokat ugrálunk, előbb-utóbb besokallnak és elhallgattatnak minket – akár kizárás, akár szavazati jogunk megvonása útján. Eddig Viktor még számíthatott a Néppártra mint szövetségesre, de most már ott is felfüggesztették. Az Egyenes beszédben azt mondták: ez azért történt, mert más országok jobboldali pártjainak kezdett ciki lenni a Viktorral való szövetség. Megértem őket, elvégre lehet úgy nacionalistának lenni, hogy az ember közben realista marad.
A kérdés tehát: mikor látja be (belátja-e) Orbán Viktor, hogy kábé annyi esélye van térdre kényszeríteni az EU-t, mint egy írástudatlan pingvinnek megérteni a felhasználói kézikönyvet? Van-e a magyar miniszterelnök olyan okos, mint Kowalski?
2019. március 8., péntek
Elveszve Münchenben
***SPOILER***
Egy rendező cseh-francia koprodukciós játékfilmet szeretne forgatni az 1938-as Müncheni Szerződés évfordulója alkalmából. Ez a dokumentum szimbolikus jelentőségű a cseh nép életében, hiszen nemcsak Hitler kezére adta a Szudéta-vidéket, de ráadásul Franciaország, Csehszlovákia akkori szövetségese is aláírta, amit a csehek azóta is árulásnak élnek meg. Ahogy azonban a film rendezője és főszereplője beleássa magát a történeti forrásokba, egészen más értelmezéssel találkoznak. Eszerint Beneš akkori csehszlovák államfő(?) titokban megállapodott a franciákkal a szerződés aláírásáról, nehogy Hitler lerohanja az országát. Valójában tehát a franciák nem követtek el árulást, csak ezt hitették el a lakossággal, ami általános franciaellenességhez vezetett. És a történelem, kisebb léptékben bár, de megismétli önmagát. A film producere bevallja, hogy az állítólagos francia partner sohase létezett, ő találta ki, hogy a koprodukciós filmeknek elérhető uniós forrásokra pályázhasson. A pályázat nem nyert, a forgatást le kell állítani, de a producer nem ismeri be a svindlit, inkább azt állítja, hogy a francia partner visszalépett. A stáb gyűlölete a filmen dolgozó franciák ellen fordul, és végül fizikai erőszakba torkollik.
Korábban írtam már a bűnbakképzés veszélyeiről és arról, hogy ezáltal elhárítjuk saját magunkról a felelősséget. Erre jó példa a holokauszt: a magyar hivatalos retorika szerint a németek tehettek mindenről, pedig jónéhány magyar segédkezett a zsidók elhurcolásában, akár antiszemitizmustól, akár pénzéhségtől vezérelve. De a felelősségvállalást a bűnbakképzésen felül még valami gátolja, ami a magyarokra nagyon jellemző, de a film tanúsága szerint a cseheknek se kell érte a szomszédba menniük: a történelem áldozatának szerepe. Minket mindenki bánt, mi nem tehettünk semmi rosszat, hiszen tehetetlenek vagyunk. Gondoljunk csak bele a magyar Himnusz szövegébe. Az áldozat pedig, szokásos fekete-fehér logikánk szerint, csak jó lehet (hiszen az elkövető a rossz).
Az áldozatszereppel nemcsak az a probléma, hogy elfedi a történelem komplexitását, vagy hogy felment a felelősség alól. Hanem ráadásul azt az érzést kelti az emberekben, hogy nem vagyunk urai saját sorsunknak. Hiszen minket a balsors tép régen (nem pedig, mondjuk, a rossz politikai döntéseink következményei), és csak Isten hozhat ránk víg esztendőt (nem saját munkálkodásunk). Mindez politikai passzivitáshoz vezet: a sorsra bízzuk magunkat, vagy azokra a szemfüles politikusokra, akik kisajátítják a sors szerepét. Meggyőződésem, hogy ha mondjuk Izland kormánya (szándékosan nem nagyhatalmat hozok példának) olyan intézkedésekkel próbálkozna, mint amilyeneket nálunk csont nélkül bevezetnek, már rég megszervezték volna az általános sztrájkot (az izlandi nőknek ez már a hetvenes években sikerült, pedig akkor még internet se volt). A különbség többek között azon múlik, hogy a történelem áldozataiként gondolunk magunkra, vagy hiszünk abban, hogy befolyásolhatjuk életünk alakulását.
Egy rendező cseh-francia koprodukciós játékfilmet szeretne forgatni az 1938-as Müncheni Szerződés évfordulója alkalmából. Ez a dokumentum szimbolikus jelentőségű a cseh nép életében, hiszen nemcsak Hitler kezére adta a Szudéta-vidéket, de ráadásul Franciaország, Csehszlovákia akkori szövetségese is aláírta, amit a csehek azóta is árulásnak élnek meg. Ahogy azonban a film rendezője és főszereplője beleássa magát a történeti forrásokba, egészen más értelmezéssel találkoznak. Eszerint Beneš akkori csehszlovák államfő(?) titokban megállapodott a franciákkal a szerződés aláírásáról, nehogy Hitler lerohanja az országát. Valójában tehát a franciák nem követtek el árulást, csak ezt hitették el a lakossággal, ami általános franciaellenességhez vezetett. És a történelem, kisebb léptékben bár, de megismétli önmagát. A film producere bevallja, hogy az állítólagos francia partner sohase létezett, ő találta ki, hogy a koprodukciós filmeknek elérhető uniós forrásokra pályázhasson. A pályázat nem nyert, a forgatást le kell állítani, de a producer nem ismeri be a svindlit, inkább azt állítja, hogy a francia partner visszalépett. A stáb gyűlölete a filmen dolgozó franciák ellen fordul, és végül fizikai erőszakba torkollik.
Korábban írtam már a bűnbakképzés veszélyeiről és arról, hogy ezáltal elhárítjuk saját magunkról a felelősséget. Erre jó példa a holokauszt: a magyar hivatalos retorika szerint a németek tehettek mindenről, pedig jónéhány magyar segédkezett a zsidók elhurcolásában, akár antiszemitizmustól, akár pénzéhségtől vezérelve. De a felelősségvállalást a bűnbakképzésen felül még valami gátolja, ami a magyarokra nagyon jellemző, de a film tanúsága szerint a cseheknek se kell érte a szomszédba menniük: a történelem áldozatának szerepe. Minket mindenki bánt, mi nem tehettünk semmi rosszat, hiszen tehetetlenek vagyunk. Gondoljunk csak bele a magyar Himnusz szövegébe. Az áldozat pedig, szokásos fekete-fehér logikánk szerint, csak jó lehet (hiszen az elkövető a rossz).
Az áldozatszereppel nemcsak az a probléma, hogy elfedi a történelem komplexitását, vagy hogy felment a felelősség alól. Hanem ráadásul azt az érzést kelti az emberekben, hogy nem vagyunk urai saját sorsunknak. Hiszen minket a balsors tép régen (nem pedig, mondjuk, a rossz politikai döntéseink következményei), és csak Isten hozhat ránk víg esztendőt (nem saját munkálkodásunk). Mindez politikai passzivitáshoz vezet: a sorsra bízzuk magunkat, vagy azokra a szemfüles politikusokra, akik kisajátítják a sors szerepét. Meggyőződésem, hogy ha mondjuk Izland kormánya (szándékosan nem nagyhatalmat hozok példának) olyan intézkedésekkel próbálkozna, mint amilyeneket nálunk csont nélkül bevezetnek, már rég megszervezték volna az általános sztrájkot (az izlandi nőknek ez már a hetvenes években sikerült, pedig akkor még internet se volt). A különbség többek között azon múlik, hogy a történelem áldozataiként gondolunk magunkra, vagy hiszünk abban, hogy befolyásolhatjuk életünk alakulását.
2019. február 27., szerda
Good hair
A fekete nők is a fehér szépségideálok világában élnek, ezért aztán mindent elkövetnek, hogy ezekre hasonlítsanak. A göndör afrikai hajból azonban nehéz megcsinálni a sima európai hajra kitalált frizurákat, ezért beavatkozás szükséges. A hajvasaló itt már nem segít; spéci krémeket kennek a hajukra, amik kiegyenesítik azt, meg mellesleg tök szétmarják a fejbőrt, ugyanis mérgezőek. Mások a hajhosszabbítást választják. Ehhez leggyakrabban indiai nők haját használják, amit eredeti viselőik olykor fillérekért adnak el, máskor teljesen ingyen, vallási felajánlásként vágatnak le, és az is előfordul Indiában, hogy egy lány beül a moziba, és a film alatt hátulról levágják a haját. Az ilyen módon olcsón vagy ingyen beszerzett hajat általában kínai vagy más távol-keleti kereskedők adják el az amerikai fekete nőknek, természetesen horribilis áron.
A metszetszemlélet rámutat, hogy a többszörös kisebbségek tagjai egészen másfajta hátrányokat szenvednek, mint azok, akik csak egy szempontból térnek el a többségtől. Chris Rock, a film narrátora – aki ugyebár szintén fekete, de pasi – őszinte döbbenettel szembesül azzal, milyen költséges és olykor egészségre káros hatásai vannak a társadalmi elvárásoknak a fekete nőkre. De az is kiderül a filmből, hogy az elnyomó viszonyok nem mindig egyértelműek. Oké, a sima haj ideálja a fehér társadalomból jön, de ők nyomják el a fekete nőket, vagy a kínai árusok, akik anyagilag profitálnak ebből és ezáltal aktívan részt vesznek az ideál reklámozásában? (A film egy vicces jelenetében Chris Rock afrikai hajat próbál eladni a hajboltoknak, de mindenhol elHAJtják, hogy ugyan, erre nincs kereslet – mintha a keresletet nem a forgalmazók generálnák reklám stb. segítségével.) Esetleg mindkettő? És az indiai nők a kínai boltosok, az afro-amerikai nők vagy a fehér szépségideálok áldozatai? Ők vannak jobban elnyomva, vagy azok a nők, akik a hajukból készült hajpótlást megveszik?
Napjainkban divatossá vált a marxista feminizmus, amely hajlamos az elnyomást anyagi szempontból nézni. Ilyen megközelítésben a hajpótlásra csillagászati összegeket fizető afro-amerikai nők az elnyomó oldalon vannak, hiszen sokkal jobb az anyagi helyzetük, mint a hajukat eladó indiai társaiké. Ugyanakkor erős ideológiai elnyomás éri őket, hiszen folyamatosan azt az üzenetet kapják, hogy az ő eredeti hajuk nem lehet szép. És ennek persze van anyagi vonzata is, mert a hajhosszabbítás árát biztos jobb célra is fel tudnák használni, de még ha valaki történetesen simán meg is engedheti ezt magának, az is szenved a társadalmi elvárásoktól. Párhuzamként: mostanában sok olyan mű születik, amely a középosztálybeli fehér melegeket kizsákmányolóként állítja be, akik a béranyaság vagy a nyílt örökbefogadás intézményén keresztül a nehezebb sorsú, gyakran nem fehér nők elnyomásából húznak hasznot. Most anélkül, hogy a béranyaság és a nyílt örökbefogadás általános etikájába belemennénk, az ilyen elemzések elfelejtik azt, hogy egy jól szituált ember is tartozhat kisebbséghez. Az meg egyáltalán nem igaz, hogy a pénz minden esetben ellensúlyozni tudja a kisebbségi helyzetből származó hátrányokat: ismerek jómódú meleg srácot, akit megtámadtak az utcán, és akármennyi pénze van ma egy magyar azonos nemű párnak, nem tudja elérni, hogy kapcsolatukat a magyar állam házasságnak tekintse. Sőt, ismertem olyan meleg párt, akik éppen azért kényszerültek béranyát fogadni, mert évek óta hiába várakoztak örökbe fogadható gyerekre – vagyis azért választottak egy potenciálisan elnyomó gyakorlatot, mert ideológiai szintű elnyomás sújtotta őket. Amikor különböző kisebbségi csoportok egymáshoz való viszonyáról van szó, fontos, hogy árnyaltan lássuk az erőviszonyokat és ne feltételezzük, hogy a jobb anyagi helyzetben levő fél kevésbé kiszolgáltatott.
A metszetszemlélet rámutat, hogy a többszörös kisebbségek tagjai egészen másfajta hátrányokat szenvednek, mint azok, akik csak egy szempontból térnek el a többségtől. Chris Rock, a film narrátora – aki ugyebár szintén fekete, de pasi – őszinte döbbenettel szembesül azzal, milyen költséges és olykor egészségre káros hatásai vannak a társadalmi elvárásoknak a fekete nőkre. De az is kiderül a filmből, hogy az elnyomó viszonyok nem mindig egyértelműek. Oké, a sima haj ideálja a fehér társadalomból jön, de ők nyomják el a fekete nőket, vagy a kínai árusok, akik anyagilag profitálnak ebből és ezáltal aktívan részt vesznek az ideál reklámozásában? (A film egy vicces jelenetében Chris Rock afrikai hajat próbál eladni a hajboltoknak, de mindenhol elHAJtják, hogy ugyan, erre nincs kereslet – mintha a keresletet nem a forgalmazók generálnák reklám stb. segítségével.) Esetleg mindkettő? És az indiai nők a kínai boltosok, az afro-amerikai nők vagy a fehér szépségideálok áldozatai? Ők vannak jobban elnyomva, vagy azok a nők, akik a hajukból készült hajpótlást megveszik?
Napjainkban divatossá vált a marxista feminizmus, amely hajlamos az elnyomást anyagi szempontból nézni. Ilyen megközelítésben a hajpótlásra csillagászati összegeket fizető afro-amerikai nők az elnyomó oldalon vannak, hiszen sokkal jobb az anyagi helyzetük, mint a hajukat eladó indiai társaiké. Ugyanakkor erős ideológiai elnyomás éri őket, hiszen folyamatosan azt az üzenetet kapják, hogy az ő eredeti hajuk nem lehet szép. És ennek persze van anyagi vonzata is, mert a hajhosszabbítás árát biztos jobb célra is fel tudnák használni, de még ha valaki történetesen simán meg is engedheti ezt magának, az is szenved a társadalmi elvárásoktól. Párhuzamként: mostanában sok olyan mű születik, amely a középosztálybeli fehér melegeket kizsákmányolóként állítja be, akik a béranyaság vagy a nyílt örökbefogadás intézményén keresztül a nehezebb sorsú, gyakran nem fehér nők elnyomásából húznak hasznot. Most anélkül, hogy a béranyaság és a nyílt örökbefogadás általános etikájába belemennénk, az ilyen elemzések elfelejtik azt, hogy egy jól szituált ember is tartozhat kisebbséghez. Az meg egyáltalán nem igaz, hogy a pénz minden esetben ellensúlyozni tudja a kisebbségi helyzetből származó hátrányokat: ismerek jómódú meleg srácot, akit megtámadtak az utcán, és akármennyi pénze van ma egy magyar azonos nemű párnak, nem tudja elérni, hogy kapcsolatukat a magyar állam házasságnak tekintse. Sőt, ismertem olyan meleg párt, akik éppen azért kényszerültek béranyát fogadni, mert évek óta hiába várakoztak örökbe fogadható gyerekre – vagyis azért választottak egy potenciálisan elnyomó gyakorlatot, mert ideológiai szintű elnyomás sújtotta őket. Amikor különböző kisebbségi csoportok egymáshoz való viszonyáról van szó, fontos, hogy árnyaltan lássuk az erőviszonyokat és ne feltételezzük, hogy a jobb anyagi helyzetben levő fél kevésbé kiszolgáltatott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)