Emmi Itäranta regénye sötét antiutópia egy olyan korból, amikor az emberiség már kimerítette a nem-megújuló energiaforrásokat, a globális felmelegedés miatt pedig a Föld állandó vízhiánnyal küzd. A műanyag olyan értékes kincs, hogy emberek élnek meg elrepedt műanyagdobozok sokadszori megjavításából, a vízfogyasztás pedig korlátozva van, és ha valaki ezt kijátssza, „vízbűnös”-ként akár halálra is ítélhetik. Noria, az ifjú teamesternő sokat gondol azokra az emberekre, akiknek a viselkedése évszázadokkal korábban ehhez a katasztrófához vezetett.
„Hiába próbáltam nem gondolni rájuk, észre kellett vennem, hogy világuk minduntalan beleárad a mi világunkba, a mi égboltunkba, a porunkba. De vajon a mai világ, a most fennálló világ is beleáradt-e valaha az ő világukba – abba a világba, amely már elmúlt? Magam előtt látom, amint egyikük ott áll annak a folyónak a partján, amely most seb a mi tájunkon, egy nő talán, sem öreg, sem pedig fiatal, vagy talán mégiscsak férfi, nincs jelentősége. Haja világosbarna, és ahogy nézi a hömpölygő vizet, amely talán sáros, vagy éppen tiszta és átlátszó, valami, ami addig még nem létezett, beszivárog a gondolataiba.
Szeretném azt képzelni, hogy ez a valaki megfordul, hazamegy, és aznap valamit másképp csinál, mint eddig, csak azért, amit képzeletben látott, a következő nap szintén, és az azt követőn is.
Aztán újra látom őt, most valahogy másként – elfordul, és semmit sem tesz másképp.” (Varjasi Csilla fordítása)
Nekem nincsenek gyerekeim, unokáim, keresztgyerekeim, unokaöccseim, unokahúgaim. Igazából nem kéne, hogy érdekeljen, mi lesz a Földdel, ha a nálam fiatalabb barátaim generációja is kipusztul. Mégis, néha úgy érzem, többet gondolok az utánam jövő generációkra mind elméletben, mind fogyasztási szokásaimban, mint sok olyan ember, aki reménykedik, hogy leszármazottak hosszú sora fogja követni. Számomra felfoghatatlan, hogy ezek az emberek hogy képesek olyan felelőtlenül használni a természeti erőforrásokat, amikor tudhatják, hogy ez leendő utódaikra üt majd vissza.
Persze van egy olyan megközelítés is, amelyet egy facebook-posztra írt egy ismerősöm: csaknem minden emberi tevékenység környezetszennyező, tehát nagyjából fölösleges próbálkozni. Csakhogy nem minden tevékenység egyformán környezetszennyező. Felhozok egy mindannyiunkat közelről érintő példát: a kávét. Ha biokávét veszünk, annak a termesztésekor nem mérgezték vegyszerekkel a földet. A kávékapszula a legkörnyezetszennyezőbb cuccok egyike, tehát ha ahelyett instant vagy szemes kávét választunk (illetve nem vásárolunk olyan kávézóban, ahol kapszulát használnak), máris csökkentettük ökológiai lábnyomunkat. Ha a kávézóban nem kérünk elviteles poharat, hanem ott helyben megisszuk csészéből vagy visszük magunkkal a saját tumblerünket, a mosogatással ugyan juttatunk némi vegyi anyagot a vízbe (ez környezetbarát mosogatószernél kisebb gáz), viszont nem termeltünk további műanyaghulladékot. Ja és a frappé igenis megiható szívószál nélkül is (na jó, egy kis türelem kell hozzá), és akkor kiiktattuk a másik nagyon környezetszennyező műanyaghulladékot. Egészen kicsi változtatások, amelyek nem is rontanak az életminőségünkön (sőt amilyen szar kapszulás kávékat ittam, még javítanak is). Ilyen egyszerűen lehetünk az az ember, aki belepillantott Noria világába, és onnantól valamit kicsit másképp csinál.
2018. szeptember 13., csütörtök
2018. szeptember 12., szerda
Fekete Vipera 4. évad: A primadonna
***SPOILER***
Vipera kapitány és csapata színházi előadást állít össze. A primadonna szerepét George kapja, akinek sikerül teljesen átlényegülnie nővé (Hugh Laurie-rajongóknak kötelező nézvény; ha valakit a spoiler zavar, inkább hagyja itt abba az olvasást és folytassa, miután megnézte az epizódot). Sajnos Melchett ezredes bele is szeret a primadonnába, akinek ezért sürgősen hősi halált kell halnia (mármint ezt elhitetni az ezredessel), így viszont az előadásban űr keletkezik. Itt jön a képbe Bob közlegény: ő valójában lány, aki fiúnak álcázta magát, hogy fivéreivel együtt védhesse a hazát. Kézenfekvő tehát őt beállítani primadonnának, de az akció nem jár sikerrel. Melchett ezredes ki van kelve magából: Bob fellépését szánalmas imitációnak titulálja, amelyből egyértelműen meglátszik, hogy előadójának fogalma sincs a nőiségről.
A történet adja magát egy elvont feminista elemzéshez (mit jelent nőnek lenni? Vajon a biológiai nem vagy a nemi szerepeknek való megfelelés tesz valakit nővé? Judith Butler hogy élvezné ezt!), de sajnos nem áll távol a gyakorlattól sem. Az elmúlt időszakban Ausztriában két menedékkérőt is azért utasítottak vissza, mert nem hitték el róluk, hogy melegek. Egyikükről azért, mert nem volt elég „buzis”, a másikról meg azért, mert túlságosan az volt, ezért a hatóságok gyanakodni kezdtek, hogy megjátssza magát. (Részletek itt: https://www.identitas.co/single-post/2018/09/07/A-bevandorlasi-hivatalok-sztereotipiai-embereletekbe-kerulhetnek). Vagyis Bob akár katonai egyenruhában van, akár szoknyában a színpadon, nem tudja megütni azt a mércét, amit Georgina felállított. Kivéve, hogy a bevándorlási hatóságokról még azt se tudjuk, nekik ki a Georginájuk, vagyis kit fogadnának el hiteles melegnek. (És simán lehet, hogy az ugyanúgy nem lenne valójában meleg, ahogyan Georgina is csak nőimitátor.)
Valószínűleg minden LMBTQ ember szenvedett már élete folyamán a rólunk a társadalomban élő sztereotípiáktól („Te nem lehetsz leszbikus, azok 100 kilósak és Martens bakancsban járnak”, „Vigyázz, ha azzal a buzival zuhanyozol együtt, nehogy leejtsd a szappant!” stb.), azok számára azonban, akik szexuális irányultságuk miatt kénytelenek menedékjogot kérni egy másik országban, élet-halál múlhat rajtuk. Az osztrák bevándorlási hatóságok nemcsak azt nem vették figyelembe, hogy az LMBTQ emberek ugyanolyan sokfélék, mint bárki más, hanem azt sem, hogy ez a sokszínűség kultúrafüggő is lehet: az ókori Görögországban idősebb férfiak fiatal srácokkal jártak, Indonéziában a férfias leszbikusok kifejezetten lányos lányokat keresnek, nálunk viszont ezek a jelenségek ha megvannak is, nem jellemzőek a szubkultúrára. Arról nem is szólva, hogy egy olyan országban, ahol a homoszexualitást büntetik, a melegek és leszbikusok nyilvánvalóan igyekeznek minél jobban rejtőzködni, vagyis sem öltözködési stílusukkal, sem viselkedésükkel vagy életmódjukkal nem idomulni a sztereotípiákhoz. Ezáltal tanúsítani sem tudják a melegségüket, hiszen biztonságuk érdekében nem őriznek tárgyi bizonyítékokat róla (pl. szerelmes leveleket vagy meleg magazinokat), és sokan még legközelebbi barátaik előtt is rejtőzködnek. Ha a hatóságok a családot kérdezik meg, tényleg meleg-e a fiuk (ahogy a cikkben említett esetben tették), nyilvánvalóan nemleges választ fognak kapni – viszont egyben elültetik a fülükben a bogarat, és esélyes, hogy a menedékkérőnek nem lesz többé biztonságos a rokonaival találkozni.
A bevándorlási hatóságok láthatóan attól félnek, hogy gazdasági menekültek tömegei vallják maguknak melegnek azért, hogy letelepedhessenek az Európai Unióban. Számomra ez elég bizarr elképzelés, ugyanis ezekben a kultúrákban a homoszexualitás olyan megbélyegzett tulajdonság, hogy egy átlagos heteró még kétségbeesésében sem folyamodna ehhez az eszközhöz – pláne, ha fennáll a veszély, hogy utána ez kitudódik, mint Firas esetében. Gondolj csak bele, kedves olvasó: mondanád-e magadról több tanú előtt azt, hogy óvodásokat erőszakolsz meg és utána megfojtod őket, pusztán azért, hogy jobb életed legyen egy gazdagabb országban? Egy homofób országban a homoszexualitás nemcsak büntetőjogi kategória, hanem erkölcsi is; nemcsak a büntetéstől való félelem, hanem az internalizált kulturális normák is visszatartják a homofób embereket attól, hogy melegnek vallják magukat, akármilyen előnyük származna ebből.
Tudjuk, hogy számos olyan országban, ahol büntetendő a homoszexualitás, ezek a törvények az európai gyarmatosítóktól származnak; ez mindenképpen igaz Afrikára és a Karib-tenger térségére, de Joseph Massad szerint (bár forrásokat nem említ) az arab világban sem vonatkoztak jogi szankciók a férfiak közötti szexuális kapcsolatra az európai hatás időszaka előtt. Bizonyos értelemben tehát mi, európaiak vagyunk a felelősek azért, hogy sok sorstársunk üldöztetésnek van kitéve saját hazájában. Az a minimum, hogy segítünk nekik kiszabadulni egy számunkra elképzelhetetlen mértékű elnyomásból, hogy annyira szabadon élhessék meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, mint mi magunk. Ezzel a szinttel mi talán nem vagyunk elégedettek, de higgyük el: ahonnan ők jöttek, ott sokkal rosszabb.
Vipera kapitány és csapata színházi előadást állít össze. A primadonna szerepét George kapja, akinek sikerül teljesen átlényegülnie nővé (Hugh Laurie-rajongóknak kötelező nézvény; ha valakit a spoiler zavar, inkább hagyja itt abba az olvasást és folytassa, miután megnézte az epizódot). Sajnos Melchett ezredes bele is szeret a primadonnába, akinek ezért sürgősen hősi halált kell halnia (mármint ezt elhitetni az ezredessel), így viszont az előadásban űr keletkezik. Itt jön a képbe Bob közlegény: ő valójában lány, aki fiúnak álcázta magát, hogy fivéreivel együtt védhesse a hazát. Kézenfekvő tehát őt beállítani primadonnának, de az akció nem jár sikerrel. Melchett ezredes ki van kelve magából: Bob fellépését szánalmas imitációnak titulálja, amelyből egyértelműen meglátszik, hogy előadójának fogalma sincs a nőiségről.
A történet adja magát egy elvont feminista elemzéshez (mit jelent nőnek lenni? Vajon a biológiai nem vagy a nemi szerepeknek való megfelelés tesz valakit nővé? Judith Butler hogy élvezné ezt!), de sajnos nem áll távol a gyakorlattól sem. Az elmúlt időszakban Ausztriában két menedékkérőt is azért utasítottak vissza, mert nem hitték el róluk, hogy melegek. Egyikükről azért, mert nem volt elég „buzis”, a másikról meg azért, mert túlságosan az volt, ezért a hatóságok gyanakodni kezdtek, hogy megjátssza magát. (Részletek itt: https://www.identitas.co/single-post/2018/09/07/A-bevandorlasi-hivatalok-sztereotipiai-embereletekbe-kerulhetnek). Vagyis Bob akár katonai egyenruhában van, akár szoknyában a színpadon, nem tudja megütni azt a mércét, amit Georgina felállított. Kivéve, hogy a bevándorlási hatóságokról még azt se tudjuk, nekik ki a Georginájuk, vagyis kit fogadnának el hiteles melegnek. (És simán lehet, hogy az ugyanúgy nem lenne valójában meleg, ahogyan Georgina is csak nőimitátor.)
Valószínűleg minden LMBTQ ember szenvedett már élete folyamán a rólunk a társadalomban élő sztereotípiáktól („Te nem lehetsz leszbikus, azok 100 kilósak és Martens bakancsban járnak”, „Vigyázz, ha azzal a buzival zuhanyozol együtt, nehogy leejtsd a szappant!” stb.), azok számára azonban, akik szexuális irányultságuk miatt kénytelenek menedékjogot kérni egy másik országban, élet-halál múlhat rajtuk. Az osztrák bevándorlási hatóságok nemcsak azt nem vették figyelembe, hogy az LMBTQ emberek ugyanolyan sokfélék, mint bárki más, hanem azt sem, hogy ez a sokszínűség kultúrafüggő is lehet: az ókori Görögországban idősebb férfiak fiatal srácokkal jártak, Indonéziában a férfias leszbikusok kifejezetten lányos lányokat keresnek, nálunk viszont ezek a jelenségek ha megvannak is, nem jellemzőek a szubkultúrára. Arról nem is szólva, hogy egy olyan országban, ahol a homoszexualitást büntetik, a melegek és leszbikusok nyilvánvalóan igyekeznek minél jobban rejtőzködni, vagyis sem öltözködési stílusukkal, sem viselkedésükkel vagy életmódjukkal nem idomulni a sztereotípiákhoz. Ezáltal tanúsítani sem tudják a melegségüket, hiszen biztonságuk érdekében nem őriznek tárgyi bizonyítékokat róla (pl. szerelmes leveleket vagy meleg magazinokat), és sokan még legközelebbi barátaik előtt is rejtőzködnek. Ha a hatóságok a családot kérdezik meg, tényleg meleg-e a fiuk (ahogy a cikkben említett esetben tették), nyilvánvalóan nemleges választ fognak kapni – viszont egyben elültetik a fülükben a bogarat, és esélyes, hogy a menedékkérőnek nem lesz többé biztonságos a rokonaival találkozni.
A bevándorlási hatóságok láthatóan attól félnek, hogy gazdasági menekültek tömegei vallják maguknak melegnek azért, hogy letelepedhessenek az Európai Unióban. Számomra ez elég bizarr elképzelés, ugyanis ezekben a kultúrákban a homoszexualitás olyan megbélyegzett tulajdonság, hogy egy átlagos heteró még kétségbeesésében sem folyamodna ehhez az eszközhöz – pláne, ha fennáll a veszély, hogy utána ez kitudódik, mint Firas esetében. Gondolj csak bele, kedves olvasó: mondanád-e magadról több tanú előtt azt, hogy óvodásokat erőszakolsz meg és utána megfojtod őket, pusztán azért, hogy jobb életed legyen egy gazdagabb országban? Egy homofób országban a homoszexualitás nemcsak büntetőjogi kategória, hanem erkölcsi is; nemcsak a büntetéstől való félelem, hanem az internalizált kulturális normák is visszatartják a homofób embereket attól, hogy melegnek vallják magukat, akármilyen előnyük származna ebből.
Tudjuk, hogy számos olyan országban, ahol büntetendő a homoszexualitás, ezek a törvények az európai gyarmatosítóktól származnak; ez mindenképpen igaz Afrikára és a Karib-tenger térségére, de Joseph Massad szerint (bár forrásokat nem említ) az arab világban sem vonatkoztak jogi szankciók a férfiak közötti szexuális kapcsolatra az európai hatás időszaka előtt. Bizonyos értelemben tehát mi, európaiak vagyunk a felelősek azért, hogy sok sorstársunk üldöztetésnek van kitéve saját hazájában. Az a minimum, hogy segítünk nekik kiszabadulni egy számunkra elképzelhetetlen mértékű elnyomásból, hogy annyira szabadon élhessék meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, mint mi magunk. Ezzel a szinttel mi talán nem vagyunk elégedettek, de higgyük el: ahonnan ők jöttek, ott sokkal rosszabb.
(a kép forrása: tenor.com)
2018. szeptember 9., vasárnap
Csakazértis szerelem
Ez eredetileg ugye a 80-as években az Első Emelet száma volt, most viszont újra feldolgozták, sőt olykor váratlanul megszólal a villamosmegállóban (az oreós Milka reklámjaként). Szándékosan nem írok linket, helyette idéznék pár sort a szövegből:
„nyomodban maradok, jól tudod”
„ha kihúzod a telefonod, odafutok és bekopogok”
„ébredésed is én leszek/mert az ablakon otthagyok egy üzenetet”
„kigúnyolhatsz és ellökhetsz/az Északi-sarkig is elszökhetsz/elér bárhol a csakazértis szerelem”
Amit ez a dal leír, az maga a zaklató követés (stalking), a szexuális zaklatás egyik formája. Az énekest (az eredeti verzióban férfi, de nem lett sokkal jobb a helyzet attól, hogy duetté alakították) baromira nem érdeklik a másik fél érzelmei. Ő eltökélte, hogy megkapja, amit akart, bármi áron. És ezt szerelemnek nevezik (ld. még a „szerelemféltésből elkövetett gyilkosság” fogalmát, ami azt sugallja, hogy az elkövetőt enyhébben kell elbírálni, hiszen szerelmes volt, állítólag).
Persze érvelhetünk azzal, hogy a 80-a években, amikor ez a dal született, még nagyon nem volt Magyarországon közbeszéd a szexuális zaklatásról. Most már viszont van, mégis újra felvették változatlan szöveggel, sőt egy olyan terméket reklámoznak vele, amely szereti a gyengédséggel és gondoskodással asszociálni magát. Mondhatnánk, hogy nem kell egy bugyuta dalszövegnek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, csakhogy ezek a giccstermékek kulturális üzeneteket közvetítenek. Most, hogy újra feldolgozták, egy újabb generáció fog abban a hiszemben felnőni, hogy valakit követni, telefonhívásokkal és üzenetekkel zaklatni a szerelem jele. Ennyire semmi hatása nem volt az elmúlt évek szexuális zaklatás-botrányainak és a #metoo kampánynak?
Még szerencse, hogy vannak zenék, amelyek más üzeneteket közvetítenek. Bródy János „Engedd, hogy szabad legyek” című száma nem sokkal az Első Emeleté után született, viszont olyan képet fest az ideális kapcsolatról, ahol egymás kölcsönös tiszteletben tartása az alap: „Ha társad vagyok s nem a birtokod/és nem mindegy, hogy mit akarok/akkor engedd, hogy szabad legyek”. Ezt is feldolgozták nemrég, és ezt be is linkelem, mert ennek az üzenetével tudok azonosulni, és örülnék, ha minél többekhez eljutna. Köszi, Tini, köszi, Margaret Island.
https://www.youtube.com/watch?v=_MZ4eFEP9pg
„nyomodban maradok, jól tudod”
„ha kihúzod a telefonod, odafutok és bekopogok”
„ébredésed is én leszek/mert az ablakon otthagyok egy üzenetet”
„kigúnyolhatsz és ellökhetsz/az Északi-sarkig is elszökhetsz/elér bárhol a csakazértis szerelem”
Amit ez a dal leír, az maga a zaklató követés (stalking), a szexuális zaklatás egyik formája. Az énekest (az eredeti verzióban férfi, de nem lett sokkal jobb a helyzet attól, hogy duetté alakították) baromira nem érdeklik a másik fél érzelmei. Ő eltökélte, hogy megkapja, amit akart, bármi áron. És ezt szerelemnek nevezik (ld. még a „szerelemféltésből elkövetett gyilkosság” fogalmát, ami azt sugallja, hogy az elkövetőt enyhébben kell elbírálni, hiszen szerelmes volt, állítólag).
Persze érvelhetünk azzal, hogy a 80-a években, amikor ez a dal született, még nagyon nem volt Magyarországon közbeszéd a szexuális zaklatásról. Most már viszont van, mégis újra felvették változatlan szöveggel, sőt egy olyan terméket reklámoznak vele, amely szereti a gyengédséggel és gondoskodással asszociálni magát. Mondhatnánk, hogy nem kell egy bugyuta dalszövegnek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, csakhogy ezek a giccstermékek kulturális üzeneteket közvetítenek. Most, hogy újra feldolgozták, egy újabb generáció fog abban a hiszemben felnőni, hogy valakit követni, telefonhívásokkal és üzenetekkel zaklatni a szerelem jele. Ennyire semmi hatása nem volt az elmúlt évek szexuális zaklatás-botrányainak és a #metoo kampánynak?
Még szerencse, hogy vannak zenék, amelyek más üzeneteket közvetítenek. Bródy János „Engedd, hogy szabad legyek” című száma nem sokkal az Első Emeleté után született, viszont olyan képet fest az ideális kapcsolatról, ahol egymás kölcsönös tiszteletben tartása az alap: „Ha társad vagyok s nem a birtokod/és nem mindegy, hogy mit akarok/akkor engedd, hogy szabad legyek”. Ezt is feldolgozták nemrég, és ezt be is linkelem, mert ennek az üzenetével tudok azonosulni, és örülnék, ha minél többekhez eljutna. Köszi, Tini, köszi, Margaret Island.
https://www.youtube.com/watch?v=_MZ4eFEP9pg
2018. szeptember 2., vasárnap
Transzfóbia az LMBT közösségben: hogy kerül a csizma az asztalra?
https://www.identitas.co/single-post/2018/08/17/Hogyan-kerul-a-csizma-az-asztalra
Nick Duffy cikkéből kiderül, hogy a transz emberekkel kapcsolatos pánik („majd női ruhás férfiak mennek be a női vécébe és megerőszakolják a nőket” és hasonló parák) igazából a keresztény jobboldal termékei, akik ezzel az eszközzel próbálják megosztani az LMBTQ közösséget és aláásni az LMBTQ jogokat. Ha belegondolunk, ez tök egyértelmű, csak azon csodálkozom, hogy a cikk olvasása előtt hogy nem jutott eszembe. Nyilván azért nem, mert – legalábbis Magyarországon – ezeket az érveket leghangosabban magukat feministának nevező, részben LMBTQ emberek szajkózzák, ami elfedi az érvek valódi eredetét és célját.
Egy percig sem állítom, hogy a transzfób feministák valójában a jobboldal beépített ügynökei, bár előfordulhat, hogy ilyen is van közöttük. Számos különböző személyes vagy politikai oka lehet annak, hogy valaki ezeket az érveket hangoztatja. Például az, hogy az általuk olvasott/nézett média kellően meggyőzően hangoztatja őket; ne feledjük, sokan az ötvenes években őszintén hittek Rákosi Mátyásban. Ha egy barátunk vagy véleményvezér elkezd transzellenes szövegeket nyomni, nagyobb eséllyel hiszünk neki, főleg, ha mi magunk nem ismerünk transz embereket. Lehetnek olyanok is, akik így próbálnak népszerűségre szert tenni, vagy éppen önelfogadási problémával küzdenek (találkoztam már transzfób nézeteket valló transzneművel is). Ha azonban a magyarországi transzellenes feministák hátterét megnézzük, egy komplex politikai nézetrendszert találunk. A nemek egyenlőségéhez vezető utat ők nem a kapitalizmus keretein belül képzelik el, merthogy ott az osztálykülönbségek akkor is megmaradnak, ha minden más kisebbség emancipálódik (ezt annak ellenére elfogadhatjuk, hogy Skandináviában a munkásosztály képviselői nagyobb kényelemben, anyagi és szociális biztonságban élnek, mint nálunk a felső középosztály). Tehát nem együttműködni akarnak a rendszerrel, hanem lerombolni azt és kialakítani egy alternatívát (amiről kevés konkrétumot szoktak mondani).
Na de mi köze mindehhez a transzoknak? Talán az, hogy az ilyen rendszerkritikus aktivisták szerint az LMBTQ emberek (vagy a nők) jogaiért való küzdelem kontraproduktív, mert maximum javít a jelenlegi rendszeren, nem pedig lerombolja azt. Azt viszont azért mégsem vállalják be, hogy nyíltan felszólaljanak a melegek és leszbikusok élettársi kapcsolata vagy gyerekvállalása ellen, mert ezzel túl népszerűtlenné válnának, nem beszélve arról, hogy az antidiszkriminációs törvényeket kritizálva saját maguk alatt vágnák a fát, hiszen azok őket is védik (a saját érdekeikről nem szoktak megfeledkezni, például vadul bírálják a CEU-t mint liberális intézményt, de használják a szolgáltatásait). A transzok viszont több szempontból könnyű célpont: kevéssé szervezettek és láthatóak, általában kevesebb hatalommal rendelkeznek a társadalmon belül (munkahelyi diszkrimináció stb. következtében), ráadásul Magyarországon nagyon erősen élnek a hagyományos nemi szerepek, a transzneműség pedig pont ezeket kérdőjelezi meg. Így a transzfób érveléssel több sikert érhetnek el, mint pl. az egyenlő házasság megkérdőjelezésével (erre is tesznek néha kísérletet, de ez jóval kevésbé sikeres és látványos).
Tavasszal a CEU-n Jack Halberstam ismert transznemű kutató felvetette: nem kell ezekkel a transzfób feministákkal foglalkozni, nem ők a fő ellenség, hanem a heteroszexista társadalom. Csakhogy egy ilyen kicsi közösségben nagyon számít az is, ha csak egy kis csoport támadja a többieket: olyan kevés biztonságos LMBTQ tér van, a transzellenes aktivisták miatt pedig ezeknek a száma még tovább csökken. Mint Nick Duffy is kifejti, az ilyen emberek megosztják a közösséget, amikor pedig egy konzervatív homofób államban nagyobb szükségünk lenne az összefogásra, mint valaha. A cikkben felsorolt példákból látszik: ha felüti a fejét a transzfóbia az LMBTQ közösségben, az az összes LMBTQ ember jogainak és biztonságának a kárára válhat. Megfordítva Jack Halberstam érvelését: a transzellenes aktivistáknak kéne észrevenniük, hogy nem mi vagyunk az ellenség, hanem az a társadalmi közeg, amely mindenkire merev nemi szerepeket és heteroszexualitást akar rákényszeríteni.
Nick Duffy cikkéből kiderül, hogy a transz emberekkel kapcsolatos pánik („majd női ruhás férfiak mennek be a női vécébe és megerőszakolják a nőket” és hasonló parák) igazából a keresztény jobboldal termékei, akik ezzel az eszközzel próbálják megosztani az LMBTQ közösséget és aláásni az LMBTQ jogokat. Ha belegondolunk, ez tök egyértelmű, csak azon csodálkozom, hogy a cikk olvasása előtt hogy nem jutott eszembe. Nyilván azért nem, mert – legalábbis Magyarországon – ezeket az érveket leghangosabban magukat feministának nevező, részben LMBTQ emberek szajkózzák, ami elfedi az érvek valódi eredetét és célját.
Egy percig sem állítom, hogy a transzfób feministák valójában a jobboldal beépített ügynökei, bár előfordulhat, hogy ilyen is van közöttük. Számos különböző személyes vagy politikai oka lehet annak, hogy valaki ezeket az érveket hangoztatja. Például az, hogy az általuk olvasott/nézett média kellően meggyőzően hangoztatja őket; ne feledjük, sokan az ötvenes években őszintén hittek Rákosi Mátyásban. Ha egy barátunk vagy véleményvezér elkezd transzellenes szövegeket nyomni, nagyobb eséllyel hiszünk neki, főleg, ha mi magunk nem ismerünk transz embereket. Lehetnek olyanok is, akik így próbálnak népszerűségre szert tenni, vagy éppen önelfogadási problémával küzdenek (találkoztam már transzfób nézeteket valló transzneművel is). Ha azonban a magyarországi transzellenes feministák hátterét megnézzük, egy komplex politikai nézetrendszert találunk. A nemek egyenlőségéhez vezető utat ők nem a kapitalizmus keretein belül képzelik el, merthogy ott az osztálykülönbségek akkor is megmaradnak, ha minden más kisebbség emancipálódik (ezt annak ellenére elfogadhatjuk, hogy Skandináviában a munkásosztály képviselői nagyobb kényelemben, anyagi és szociális biztonságban élnek, mint nálunk a felső középosztály). Tehát nem együttműködni akarnak a rendszerrel, hanem lerombolni azt és kialakítani egy alternatívát (amiről kevés konkrétumot szoktak mondani).
Na de mi köze mindehhez a transzoknak? Talán az, hogy az ilyen rendszerkritikus aktivisták szerint az LMBTQ emberek (vagy a nők) jogaiért való küzdelem kontraproduktív, mert maximum javít a jelenlegi rendszeren, nem pedig lerombolja azt. Azt viszont azért mégsem vállalják be, hogy nyíltan felszólaljanak a melegek és leszbikusok élettársi kapcsolata vagy gyerekvállalása ellen, mert ezzel túl népszerűtlenné válnának, nem beszélve arról, hogy az antidiszkriminációs törvényeket kritizálva saját maguk alatt vágnák a fát, hiszen azok őket is védik (a saját érdekeikről nem szoktak megfeledkezni, például vadul bírálják a CEU-t mint liberális intézményt, de használják a szolgáltatásait). A transzok viszont több szempontból könnyű célpont: kevéssé szervezettek és láthatóak, általában kevesebb hatalommal rendelkeznek a társadalmon belül (munkahelyi diszkrimináció stb. következtében), ráadásul Magyarországon nagyon erősen élnek a hagyományos nemi szerepek, a transzneműség pedig pont ezeket kérdőjelezi meg. Így a transzfób érveléssel több sikert érhetnek el, mint pl. az egyenlő házasság megkérdőjelezésével (erre is tesznek néha kísérletet, de ez jóval kevésbé sikeres és látványos).
Tavasszal a CEU-n Jack Halberstam ismert transznemű kutató felvetette: nem kell ezekkel a transzfób feministákkal foglalkozni, nem ők a fő ellenség, hanem a heteroszexista társadalom. Csakhogy egy ilyen kicsi közösségben nagyon számít az is, ha csak egy kis csoport támadja a többieket: olyan kevés biztonságos LMBTQ tér van, a transzellenes aktivisták miatt pedig ezeknek a száma még tovább csökken. Mint Nick Duffy is kifejti, az ilyen emberek megosztják a közösséget, amikor pedig egy konzervatív homofób államban nagyobb szükségünk lenne az összefogásra, mint valaha. A cikkben felsorolt példákból látszik: ha felüti a fejét a transzfóbia az LMBTQ közösségben, az az összes LMBTQ ember jogainak és biztonságának a kárára válhat. Megfordítva Jack Halberstam érvelését: a transzellenes aktivistáknak kéne észrevenniük, hogy nem mi vagyunk az ellenség, hanem az a társadalmi közeg, amely mindenkire merev nemi szerepeket és heteroszexualitást akar rákényszeríteni.
2018. augusztus 17., péntek
Rosencrantz és Guildernstern halott –hisz-e ön Angliában?
Egy ponton Rosencrantz (vagy Guildernstern? Na jó, tökmindegy) kijelenti: „Nem hiszek Angliában.” Társa megértően bólogat és empatikusan visszakérdez: „Úgy érted, csak a térképészek csínye?”
A gender szakok várható bezárása kapcsán Novák Katalin azt nyilatkozta, hogy nem hisz a genderben. Ez mondjuk meglehetősen bizarr állítás; azt gondolja talán, genetikailag kódolt az, hogy neki sminkelnie kell? (És azok a nők, akik nem sminkelnek, akkor nem is nők?) De persze tudjuk, hogy a „genderelmélet” ellenzői számára a gender nem a nemek társadalmonként eltérő viszonyainak tudományos leírása, hanem egy mumus, amivel morális pánikot lehet kelteni és elterelni a figyelmet valós társadalmi problémákról. A genderrel kapcsolatos pánik egyébként leginkább a transzfóbiában gyökerezik: az ellenzők azért próbálják kétségbeesetten a biológiára visszavezetni a nemek közti különbségeket, mert akkor lenne alapjuk nem elfogadni, hogy egyesek a születéskor kijelölt nemüktől eltérő nemben szeretnének élni. Nem véletlen, hogy a gender szakokkal kapcsolatos döntésről szóló cikkek legjellemzőbb illusztrációi a nemileg semleges vécék (köszönettel tartozom Antoni Ritának a megfigyelésért), mintha a genderkutatás fő célja a nemek közti különbségek megszüntetése lenne – és persze a vécékérdés a transzellenes aktivistáknak is vesszőparipája.
A konzervatívok számára a rossz hír azonban az, hogy a gender szakok megszüntetésével sem maga a gender, sem annak tanulmányozása nem szűnik meg. Hiszen a CEU képzései fölött a magyar kormánynak csak annyi hatalma van, hogy az akkreditációjukat megszüntetheti; magyarországi akkreditáció nélkül is tanulhatnak ott magyar diákok tömegei, akik aztán egyéb nyelvek mellett magyarul is publikálhatják tudományos eredményeiket. A magyar fiatalság egy jelentős részét az itthoni oktatáspolitika és általános társadalmi helyzet már amúgy is nyugati egyetemekre száműzte, ahol a gendertudomány a kurzuskínálat magától értetődő része, sőt számos tantárgyat eleve gender szemlélettel oktatnak – tehát a magyar vezetés tulajdonképpen hozzájárult ahhoz, hogy országunk minél több állampolgára megismerkedjen ezzel a tudományterülettel. Most még léteznek olyan szakfolyóiratok, amelyek szívesen fogadják a gender tárgyú publikációkat magyar nyelven, de ha ezeket megszüntetik, az internet akkor is számos megjelenési felületet fog kínálni a genderkutatóknak. És persze a társadalmi nemek nem tűnnek el attól sem, ha nem kutatják őket; elég egyetlen olyan nyugati filmet megnézni, amelyben akár csak egy mellékszereplő a hagyományos nemi szerepektől eltérő módon viselkedik (mint A fa alatt című izlandi filmben a cuki óvóbácsi), máris rájöhet a néző, hogy amit ő addig természetesnek vett, nem feltétlenül az. Sőt, számos transz ember története bizonyítja, hogy egyesek még modellek hiányában is megkérdőjelezik a nekik előírt nemi szerepeket. Angliát igazság szerint baromira nem érdekli, hiszünk-e benne vagy sem.
A gender szakok várható bezárása kapcsán Novák Katalin azt nyilatkozta, hogy nem hisz a genderben. Ez mondjuk meglehetősen bizarr állítás; azt gondolja talán, genetikailag kódolt az, hogy neki sminkelnie kell? (És azok a nők, akik nem sminkelnek, akkor nem is nők?) De persze tudjuk, hogy a „genderelmélet” ellenzői számára a gender nem a nemek társadalmonként eltérő viszonyainak tudományos leírása, hanem egy mumus, amivel morális pánikot lehet kelteni és elterelni a figyelmet valós társadalmi problémákról. A genderrel kapcsolatos pánik egyébként leginkább a transzfóbiában gyökerezik: az ellenzők azért próbálják kétségbeesetten a biológiára visszavezetni a nemek közti különbségeket, mert akkor lenne alapjuk nem elfogadni, hogy egyesek a születéskor kijelölt nemüktől eltérő nemben szeretnének élni. Nem véletlen, hogy a gender szakokkal kapcsolatos döntésről szóló cikkek legjellemzőbb illusztrációi a nemileg semleges vécék (köszönettel tartozom Antoni Ritának a megfigyelésért), mintha a genderkutatás fő célja a nemek közti különbségek megszüntetése lenne – és persze a vécékérdés a transzellenes aktivistáknak is vesszőparipája.
A konzervatívok számára a rossz hír azonban az, hogy a gender szakok megszüntetésével sem maga a gender, sem annak tanulmányozása nem szűnik meg. Hiszen a CEU képzései fölött a magyar kormánynak csak annyi hatalma van, hogy az akkreditációjukat megszüntetheti; magyarországi akkreditáció nélkül is tanulhatnak ott magyar diákok tömegei, akik aztán egyéb nyelvek mellett magyarul is publikálhatják tudományos eredményeiket. A magyar fiatalság egy jelentős részét az itthoni oktatáspolitika és általános társadalmi helyzet már amúgy is nyugati egyetemekre száműzte, ahol a gendertudomány a kurzuskínálat magától értetődő része, sőt számos tantárgyat eleve gender szemlélettel oktatnak – tehát a magyar vezetés tulajdonképpen hozzájárult ahhoz, hogy országunk minél több állampolgára megismerkedjen ezzel a tudományterülettel. Most még léteznek olyan szakfolyóiratok, amelyek szívesen fogadják a gender tárgyú publikációkat magyar nyelven, de ha ezeket megszüntetik, az internet akkor is számos megjelenési felületet fog kínálni a genderkutatóknak. És persze a társadalmi nemek nem tűnnek el attól sem, ha nem kutatják őket; elég egyetlen olyan nyugati filmet megnézni, amelyben akár csak egy mellékszereplő a hagyományos nemi szerepektől eltérő módon viselkedik (mint A fa alatt című izlandi filmben a cuki óvóbácsi), máris rájöhet a néző, hogy amit ő addig természetesnek vett, nem feltétlenül az. Sőt, számos transz ember története bizonyítja, hogy egyesek még modellek hiányában is megkérdőjelezik a nekik előírt nemi szerepeket. Angliát igazság szerint baromira nem érdekli, hiszünk-e benne vagy sem.
2018. augusztus 8., szerda
Csengetett, Mylord? – Ivy, Lady Lavender és a Hír TV
Minden Csengetett, Mylord? rajongó tudja, hogy Lady Lavender Ivyt, a szobalányt Ethelnek szólítja. De arra is emlékszünk, hogy miért? Aki nem, nézze szépen vissza az első epizódot, vagy olvassa tovább ezt a bejegyzést. Nem arról van szó, hogy Lady Lavender túl szenilis és nem emlékszik a nevekre. Egyszerűen szerinte az Ivy borzalmas név, ezért lazán átkereszteli a szobalányt.
Tény, hogy kislányunkat a mérges szömörcéről elnevezni nem túl kedves cselekedet (ezt jelenti ugyanis Ivy neve), de azért ez a momentum egyértelmű kritika az uralkodó osztály felé, akik annyira nem veszik emberszámba a cselédeket, hogy még az ilyen alapszintű önrendelkezés jogát is megtagadják tőlük. Hasonló üzenetet közvetít a Hír TV azon döntése, hogy mostantól fogva a „meleg” szót kizárólag az időjárásra alkalmazzák, egyéb értelemben a „homoszexuális” szó használandó. És míg persze a közösségi oldalakon tobzódnak az emberek a homoszexuális ételekről és ruhadarabokról szóló poénokban („megyek, eszem egy homoszexuális szendvicset”, „ilyen időben nem veszek farmert, túl homoszexuális”), érdemes megnéznünk, milyen szimbolikus jelentése van a döntésnek.
A „homoszexuális” szót, mint tudjuk, a magyar Kertbeny Károly alkotta meg, és eredetileg emancipációs célokra használta azzal érvelve, hogy ez az emberi szexualitás egyenértékű változata, amelyet így nem szabadna büntetni vagy elítélni. Ugyanakkor az idők során a „homoszexuális” szó – talán mert a szexológusok és pszichológusok olyan lelkesen magukévá tették – asszociációi átalakultak, és mára már legtöbbször egy olyan nézőponttal kapcsolják össze, amely az azonos neműek közti vonzalmat betegségnek vagy bűnnek tartja. Ezzel szemben maguk az érintettek a „meleg” szót szeretik használni, amely a 20. század végi, jogegyenlőségért küzdő mozgalmak terméke. A Hír TV tehát szóhasználatával is azt fejezi ki, hogy nem ért egyet ezekkel az emancipációs törekvésekkel.
Egy Ken Plummer nevű tudós szerint a melegek emancipációjának legfontosabb mérföldköve az volt, amikor már nemcsak tárgyai voltak pszichológusok, szociológusok vagy kriminológusok leírásainak, hanem önmaguk definiálták magukat és mondták el saját történeteiket. Az ezredforduló környékén a legtöbb európai országban erre már bőven adódik lehetőség, a Hír TV és a mögötte álló hatalom azonban úgy határozott, korlátozza ezeket a 19. századi szintre. Mint egy brit arisztokrata hölgy, dönthet az alárendeltjei fölött azok megkérdezése nélkül. Ha megtagadják tőlünk az öndefiníciót, ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy nem tekintenek minket teljes értékű állampolgároknak. Viszont rossz hír a Hír TV-seknek, hogy a szellemeket nagyon nehéz visszagyömöszölni a palackba. Lehet, hogy a kedves néző náluk csak a „homoszexuális” szót fogja hallani, de a médiában és azon kívül épp elég lehetősége lesz találkozni olyan jelenlegi és korábbi megszólalásokkal, amelyek tiszteletben tartják az LMBT emberek önrendelkezését.
Homoszexuális szeretettel ajánlom ezt mindazok figyelmébe, akik szerint a kifejezéseken problémázni fölösleges formalitás.
Tény, hogy kislányunkat a mérges szömörcéről elnevezni nem túl kedves cselekedet (ezt jelenti ugyanis Ivy neve), de azért ez a momentum egyértelmű kritika az uralkodó osztály felé, akik annyira nem veszik emberszámba a cselédeket, hogy még az ilyen alapszintű önrendelkezés jogát is megtagadják tőlük. Hasonló üzenetet közvetít a Hír TV azon döntése, hogy mostantól fogva a „meleg” szót kizárólag az időjárásra alkalmazzák, egyéb értelemben a „homoszexuális” szó használandó. És míg persze a közösségi oldalakon tobzódnak az emberek a homoszexuális ételekről és ruhadarabokról szóló poénokban („megyek, eszem egy homoszexuális szendvicset”, „ilyen időben nem veszek farmert, túl homoszexuális”), érdemes megnéznünk, milyen szimbolikus jelentése van a döntésnek.
A „homoszexuális” szót, mint tudjuk, a magyar Kertbeny Károly alkotta meg, és eredetileg emancipációs célokra használta azzal érvelve, hogy ez az emberi szexualitás egyenértékű változata, amelyet így nem szabadna büntetni vagy elítélni. Ugyanakkor az idők során a „homoszexuális” szó – talán mert a szexológusok és pszichológusok olyan lelkesen magukévá tették – asszociációi átalakultak, és mára már legtöbbször egy olyan nézőponttal kapcsolják össze, amely az azonos neműek közti vonzalmat betegségnek vagy bűnnek tartja. Ezzel szemben maguk az érintettek a „meleg” szót szeretik használni, amely a 20. század végi, jogegyenlőségért küzdő mozgalmak terméke. A Hír TV tehát szóhasználatával is azt fejezi ki, hogy nem ért egyet ezekkel az emancipációs törekvésekkel.
Egy Ken Plummer nevű tudós szerint a melegek emancipációjának legfontosabb mérföldköve az volt, amikor már nemcsak tárgyai voltak pszichológusok, szociológusok vagy kriminológusok leírásainak, hanem önmaguk definiálták magukat és mondták el saját történeteiket. Az ezredforduló környékén a legtöbb európai országban erre már bőven adódik lehetőség, a Hír TV és a mögötte álló hatalom azonban úgy határozott, korlátozza ezeket a 19. századi szintre. Mint egy brit arisztokrata hölgy, dönthet az alárendeltjei fölött azok megkérdezése nélkül. Ha megtagadják tőlünk az öndefiníciót, ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy nem tekintenek minket teljes értékű állampolgároknak. Viszont rossz hír a Hír TV-seknek, hogy a szellemeket nagyon nehéz visszagyömöszölni a palackba. Lehet, hogy a kedves néző náluk csak a „homoszexuális” szót fogja hallani, de a médiában és azon kívül épp elég lehetősége lesz találkozni olyan jelenlegi és korábbi megszólalásokkal, amelyek tiszteletben tartják az LMBT emberek önrendelkezését.
Homoszexuális szeretettel ajánlom ezt mindazok figyelmébe, akik szerint a kifejezéseken problémázni fölösleges formalitás.
2018. augusztus 3., péntek
Egy fantasztikus nő
***SPOILER***
„Ez egy fantasztikus film”, gondoltam magamban, egészen az utolsó öt percig. Ott aztán sikeresen elcseszték azt, ami addig a film legfőbb értéke volt számomra.
Ez a bizonyos érték pedig az volt, hogy a film nagyon érzékletesen mutatja be, mennyire függ a kisebbségek megítélése a társadalmi helyzetüktől. Amíg Marina gazdag, jól szituált párja életben van, ő is luxuslakásban lakik, elegáns éttermekbe jár és sehol nem találkozik elutasítással. Amint a férfi meghal, rögtön mindenki úgy kezeli, mint egy prostituáltat. Ez gyönyörűen illusztrálja a feministák által gyakran hangoztatott metszetszemléletet, amely szerint azonos kisebbséghez tartozó emberek is nagyon különbözően élhetik meg kisebbségi létüket egyéb jellemzőiktől – mint például társadalmi helyzet, bőrszín vagy fogyatékosság – függően. Szóval érzékletesen fel van vázolva a probléma, de mi a megoldás? Hát ebben a filmben az, hogy Marina tovább képezi a hangját, sikeres énekesnő lesz és a legnagyobb koncertterem színpadán aratja a babérokat. Ezzel aztán jó kis elégtételt vesz Orlando szemét családján (már ha azok tudnak róla, mert nem úgy néznek ki, mint akik klasszikus zenei koncertekre járnak).
Hogy hol itt a probléma? Egyrészt nyilván abban az üzenetben, hogy a transznemű (vagy vak, vagy autista, vagy meleg) emberek csak akkor értékes tagjai a társadalomnak, ha rendkívüli társadalmi vagy kulturális értéket hoznak létre. Ezért ugyanaz az ember, aki rajong Ray Charles zenéjéért, nyugodt lelkiismerettel löki félre a vak koldust az aluljáróban, hiszen őt kevésbé tekinti értékesnek. Sőt, akár jobban el is ítéli, mert hiszen Ray Charles mekkora karriert csinált, tehát ne mondja neki senki, hogy a vakok nem boldogulnak ebben a társadalomban. Hasonlóan működhet a dolog a transznemű énekesek (például Conchita Wurst) és a munkahelyi diszkrimináció miatt prostitúcióra kényszerülő transznők esetében. Nemcsak azt nem vesszük ilyenkor figyelembe, hogy rendkívüli akaraterő, tehetség és szerencsés körülmények is szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kisebbségből jövő ember a csúcsra jusson (ezen körülmények közé tartozik a kisebbségekhez való társadalmi hozzáállás: nem véletlen, hogy Magyarország nem nagyon dicsekedhet olyan LMBTQ hírességekkel, akik már karrierjük kezdetén vállalták magukat, mozgáskorlátozott zenészeink – Deák Bill Gyula és Lang Györgyi – is előbb voltak sztárok, mint mozgáskorlátozottak). Hanem azt se, hogy nem mindenki akar feltétlenül híresség lenni. Nemcsak a popsztárok, a topmenedzserek vagy a politikusok értékes tagjai a társadalomnak (sőt, ők nem is mindig), hanem ugyanolyan fontos ember a transzférfi asztalos, a vak informatikus, a genderqueer női szabó vagy az a mozgáskorlátozott nagymama, aki meséivel örömet visz unokái életébe. Ha felismerjük az átlagember értékét, a kisebbségből jövő emberektől sem fogunk különleges teljesítményt elvárni a befogadás feltételeként.
Na jó, mondhatnánk, csakhogy a film készítői happy endet akartak, és a meglevő társadalmi keretben ez tűnt a leghatásosabbnak. De pont itt a probléma: meg sem próbáltak egy alternatív keretet felvetni. Mi lett volna például, ha Marina egyszerűen csak talál egy őt őszintén befogadó, szerető családot, akár később egy teljesen átlagos társat, és mondjuk velük boldogan sétálgatva a parkban fut össze az őt eltaszított, éppen hevesen veszekedő szemét családdal (ha már mindenképpen elégtételt akarunk venni)? Akkor a film szintén felmutatna egy modellt a befogadásra, de az nem valamilyen rendkívüli teljesítményen múlna, és így pozitívabb képet festene mind a transznemű, mind az átlagos cisznemű néző számára az ő társadalomban elfoglalt helyéről.
„Ez egy fantasztikus film”, gondoltam magamban, egészen az utolsó öt percig. Ott aztán sikeresen elcseszték azt, ami addig a film legfőbb értéke volt számomra.
Ez a bizonyos érték pedig az volt, hogy a film nagyon érzékletesen mutatja be, mennyire függ a kisebbségek megítélése a társadalmi helyzetüktől. Amíg Marina gazdag, jól szituált párja életben van, ő is luxuslakásban lakik, elegáns éttermekbe jár és sehol nem találkozik elutasítással. Amint a férfi meghal, rögtön mindenki úgy kezeli, mint egy prostituáltat. Ez gyönyörűen illusztrálja a feministák által gyakran hangoztatott metszetszemléletet, amely szerint azonos kisebbséghez tartozó emberek is nagyon különbözően élhetik meg kisebbségi létüket egyéb jellemzőiktől – mint például társadalmi helyzet, bőrszín vagy fogyatékosság – függően. Szóval érzékletesen fel van vázolva a probléma, de mi a megoldás? Hát ebben a filmben az, hogy Marina tovább képezi a hangját, sikeres énekesnő lesz és a legnagyobb koncertterem színpadán aratja a babérokat. Ezzel aztán jó kis elégtételt vesz Orlando szemét családján (már ha azok tudnak róla, mert nem úgy néznek ki, mint akik klasszikus zenei koncertekre járnak).
Hogy hol itt a probléma? Egyrészt nyilván abban az üzenetben, hogy a transznemű (vagy vak, vagy autista, vagy meleg) emberek csak akkor értékes tagjai a társadalomnak, ha rendkívüli társadalmi vagy kulturális értéket hoznak létre. Ezért ugyanaz az ember, aki rajong Ray Charles zenéjéért, nyugodt lelkiismerettel löki félre a vak koldust az aluljáróban, hiszen őt kevésbé tekinti értékesnek. Sőt, akár jobban el is ítéli, mert hiszen Ray Charles mekkora karriert csinált, tehát ne mondja neki senki, hogy a vakok nem boldogulnak ebben a társadalomban. Hasonlóan működhet a dolog a transznemű énekesek (például Conchita Wurst) és a munkahelyi diszkrimináció miatt prostitúcióra kényszerülő transznők esetében. Nemcsak azt nem vesszük ilyenkor figyelembe, hogy rendkívüli akaraterő, tehetség és szerencsés körülmények is szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kisebbségből jövő ember a csúcsra jusson (ezen körülmények közé tartozik a kisebbségekhez való társadalmi hozzáállás: nem véletlen, hogy Magyarország nem nagyon dicsekedhet olyan LMBTQ hírességekkel, akik már karrierjük kezdetén vállalták magukat, mozgáskorlátozott zenészeink – Deák Bill Gyula és Lang Györgyi – is előbb voltak sztárok, mint mozgáskorlátozottak). Hanem azt se, hogy nem mindenki akar feltétlenül híresség lenni. Nemcsak a popsztárok, a topmenedzserek vagy a politikusok értékes tagjai a társadalomnak (sőt, ők nem is mindig), hanem ugyanolyan fontos ember a transzférfi asztalos, a vak informatikus, a genderqueer női szabó vagy az a mozgáskorlátozott nagymama, aki meséivel örömet visz unokái életébe. Ha felismerjük az átlagember értékét, a kisebbségből jövő emberektől sem fogunk különleges teljesítményt elvárni a befogadás feltételeként.
Na jó, mondhatnánk, csakhogy a film készítői happy endet akartak, és a meglevő társadalmi keretben ez tűnt a leghatásosabbnak. De pont itt a probléma: meg sem próbáltak egy alternatív keretet felvetni. Mi lett volna például, ha Marina egyszerűen csak talál egy őt őszintén befogadó, szerető családot, akár később egy teljesen átlagos társat, és mondjuk velük boldogan sétálgatva a parkban fut össze az őt eltaszított, éppen hevesen veszekedő szemét családdal (ha már mindenképpen elégtételt akarunk venni)? Akkor a film szintén felmutatna egy modellt a befogadásra, de az nem valamilyen rendkívüli teljesítményen múlna, és így pozitívabb képet festene mind a transznemű, mind az átlagos cisznemű néző számára az ő társadalomban elfoglalt helyéről.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)