Felmerül a kérdés: miért foglalkozik bárki is egy wannabe értelmiségi vekengéseivel, aki saját passzivitását azzal próbálja ellensúlyozni, hogy dicsekszik szerelmi hódításaival és a 80-as évek pesti szellemi elitjében meglevő ismeretségeivel (bár, mivel utóbbiakat rendre lefikázza, valószínűleg ezen ismeretségek egy része nem lesz/volt hosszú életű)? Nyilván részben azért, mert emberek effektíve olvasták, sőt pozitív kritikákat írtak róla; Dés meglovagolta a 80-as évek nosztalgiahullámát, és ez (vélhetően kapcsolataival kombinálva) eljuttatta odáig, hogy a regényéből készült darabot máig játssza a Belvárosi Színház. Továbbá azért – és ez adja az aktualitását – mert a könyvet átitatja a szexizmus. A nők olyan szinten szexuális tárgyakként jelennek meg benne, hogy a főszereplő mindegyiküknek – beleértve kórházban fekvő közel 100 éves nagyanyját – részletesen ecseteli másodlagos nemi jellegeit (néhányuk leírása semmi mást nem tartalmaz). A kettős mérce szellemében János párkapcsolatával mit sem törődve hajt rá minden szembejövő csajra, de totálisan összeomlik, mikor barátnője lefekszik egy másik férfival. Ennek a – János által szerelemként megélt – párkapcsolatnak azonban már a kezdete is gáz: egy buli után ott alszanak egy ismerősnél, és János az általa akkor még csak nagyon felszínesen ismert, alvó Évi nemi szervébe kézzel belenyúlkál. Az ő számára ez nosztalgikus emlék (felháborodik, hogy Évi nem írt róla a naplójában, pedig hogy írt volna, ha nem is volt öntudatánál?), de objektíven megnézve szexuális erőszak: a narrátornál 15 évvel fiatalabb tinédzser nem volt abban az állapotban, hogy beleegyezhessen a szexbe (gy.k. nemcsak az a szex, amiben pénisz szerepel).
Szó sincs arról, hogy a világirodalom ne szerepeltessen elítélendő cselekedeteket és személyeket: fontos, hogy legyenek benne gazemberek, III. Richárdtól Voldemortig. Azonban a róluk szóló művekből mindig egyértelmű, hogy a szerző szerint ez a figura nem követendő példa. A Pesti barokkban azonban nem látok olyasmit – pedig direkt ezért végigrágtam magam rajta – , hogy János és Évi első „együttlétét” bárki is kritikusan szemlélné. Ilyen formában a könyv azt közvetíti olvasói felé, hogy az öntudatlan állapotban levő nővel folytatott szexuális tevékenység rendben van, sőt a szerelem megnyilvánulása. Ez megerősítheti azokat a „nemi erőszak-mítoszokat”, amelyek továbbra is stabilan tartják magukat a magyar társadalomban, mint a #metoo kampány posztjaira adott válaszokból is jól látszik.
Persze mondhatjuk azt, hogy a 80-as években még máshogyan gondolkoztak a szexuális erőszakról, ahogy a #metoo kampánnyal kapcsolatban is megjelenik olykor az az érvelés, hogy az idősebb korosztálynak fölösleges ezt megpróbálni elmagyarázni, úgysem értik. A történelmi kontextus valóban fontos lehet: senki se kéri számon Jane Austen hősnőin, hogy miért nem kampányolnak az abortuszhoz való jogért. Dés Mihály azonban, továbbá a velünk élő idősebb nemzedék, kortársak, vagyis találkoz(hat)nak azokkal a diskurzusokkal, amelyek a kettős mérce és a szexuális erőszak létjogosultságát megkérdőjelezik. Lehet, hogy nem ebben szocializálódtak, de az ember amíg él, reflektálhat korábbi nézeteire és adott esetben túlléphet rajtuk. Hiszen heteronormatív közegben szocializálódtak azok az emberek is, akik tizen-huszon, vagy akár 30-40 évesen szembesülnek saját nemük iránti vágyaikkal, sokuknak mégis sikerül ezt elfogadnia és beépítenie életszemléletébe. Sőt, az ő –szintén heteronormatív közegben szocializálódott – szüleik és nagyszüleik közül sokan, 50-60-70 év fölött, családtagjuk előbújása után szintén átértékelik korábbi elképzeléseiket és kialakítanak magukban egy olyan családmodellt, amelybe beleférnek az azonos nemű kapcsolatok. Persze mondhatjuk, hogy ők érintettek, akár személyesen, akár szeretteik révén. Csakhogy minden olyan férfi, akinek a szerettei között nők is akadnak, ugyanígy áttételesen érintett a nők elleni szexuális erőszak témakörében; ha másért nem, nőnemű szerettei kedvéért fontos, hogy nyitott legyen az új gondolkodásmódra. Az életkor és a szocializáció az én szememben nem menti fel sem az erőszak elkövetőit, sem azokat, akik nézeteikkel hozzájárulnak a szexuális erőszak kultúrájának a fennmaradásához.
2017. október 29., vasárnap
2017. október 25., szerda
Az igazi törődés
***SPOILER***
Egy norvég házaspár örökbe fogad egy kolumbiai kisfiút. A feleség halála után azonban a férj, Kjetill, úgy érzi, nem tud egyedül gondoskodni a gyerekről. Abban a reményben viszi vissza Danielt Kolumbiába, hogy vér szerinti anyja majd visszafogadja. Persze mindenki, akinek Kolumbiában megemlíti ezt, mélységesen megdöbben és felháborodik. Kjetill egy ponton kifakad: ha rendben van az, hogy egy napsütéses, meleg országból elvisznek egy gyereket egy sötét, hideg országba, miért ne történhetne meg az ellenkezője?
Ez a lehetőség a legtöbbünk számára abszurdnak tűnik, ahogy kellő derültséget keltett diákjaim között az a felvetésem, hogy igazán kenyai szülők is fogadhatnának örökbe izlandi gyerekeket. Annyira magától értetődőnek vesszük a globális hierarchiákat, hogy fel se tűnik. Pedig a képlet nem egyszerűen az, hogy a gazdag országokban nincsenek örökbefogadásra váró gyerekek, ezért onnan jönnek az örökbefogadók, míg a szegény országokban a szülők nem tudják eltartani gyerekeiket, ezért örökbe adják őket. Az USA például viszonylag gazdag ország, mégis tele van örökbefogadásra váró gyerekekkel, és Kínát sem szokás már a szegény országok közé sorolni, mégis nagyon sok kínai születésű kislány él örökbefogadó szülőkkel Európában és Amerikában. Ebben az esetben az egy-gyermekes szabály volt az ok: mivel a legtöbb kínai család (vallási és társadalmi okokból) fiút szeretett volna, az elsőszülött lányokat gyakran árvaházba adták, hátha másodszorra összejön egy kissrác. Ugyanígy más országokban is érdemes figyelembe vennünk a GDP-n felül egyéb tényezőket is.
A magyar helyzet rávilágíthat néhány ilyenre. Nálunk ugye sokan panaszkodnak, hogy kevés az örökbe fogadható gyerek,mégis tele vannak az intézetek. Hogy ez hogy jön össze? Úgy, hogy a fenti panaszkodók ragaszkodnak az ép, fehér csecsemőhöz. Pont ők azok azonban, akikből a legkevesebb áll rendelkezésre. Egyrészt a szülőnek hivatalosan le kell mondania a gyerekről, plusz a bürokrácia, tehát a legtöbb gyerek, mire örökbe adható lesz, már nagyon nem csecsemő. Mivel a romák általánosságban véve rosszabb körülmények között élnek, mint a gádzsók, több roma gyerek kerül be a rendszerbe (akár úgy is, hogy elveszik őket a szüleiktől, mert azok – a hatóságok véleménye szerint – nem tudják megfelelően ellátni őket). Ráadásul egy inkubátorban talált gyerekről nem lehet megmondani, roma-e vagy sem, tehát a fehérekhez ragaszkodók nem kaphatják meg. Ami a fogyatékkal élő gyerekeket illeti, egyrészt nem túl jó az infrastruktúra, másrészt a társadalmi előítéletek is befolyásolják a szülőket. Nem tudom, Skandináviában mi a helyzet az ügyvitel sebességével, de az biztos, hogy mind a szegényeket segítő szociális támogatás, mind a más bőrszínű, illetve fogyatékkal élő emberek elfogadottsága és esélyegyenlőségük biztosítása meghaladja a miénket. Nálunk a nemzetközi örökbefogadás még azokban sem merül fel, akik megengedhetnék maguknak, hiszen az ilyen gyerek ugyebár mindenképp más bőrszínű lesz.
A nemzetközi örökbefogadással kapcsolatban persze számos vita zajlik, ezek egy részére már itt is reflektáltam (ld. a Gyermekáldás c. bejegyzést). Ezzel együtt azt gondolom: a tény, hogy Magyarország uniós tagállam létére az örökbeadó és nem az örökbefogadó országok közé tartozik, az itt élő emberek korlátait és előítéleteit tükrözi, és ez elég szégyen.
Egy norvég házaspár örökbe fogad egy kolumbiai kisfiút. A feleség halála után azonban a férj, Kjetill, úgy érzi, nem tud egyedül gondoskodni a gyerekről. Abban a reményben viszi vissza Danielt Kolumbiába, hogy vér szerinti anyja majd visszafogadja. Persze mindenki, akinek Kolumbiában megemlíti ezt, mélységesen megdöbben és felháborodik. Kjetill egy ponton kifakad: ha rendben van az, hogy egy napsütéses, meleg országból elvisznek egy gyereket egy sötét, hideg országba, miért ne történhetne meg az ellenkezője?
Ez a lehetőség a legtöbbünk számára abszurdnak tűnik, ahogy kellő derültséget keltett diákjaim között az a felvetésem, hogy igazán kenyai szülők is fogadhatnának örökbe izlandi gyerekeket. Annyira magától értetődőnek vesszük a globális hierarchiákat, hogy fel se tűnik. Pedig a képlet nem egyszerűen az, hogy a gazdag országokban nincsenek örökbefogadásra váró gyerekek, ezért onnan jönnek az örökbefogadók, míg a szegény országokban a szülők nem tudják eltartani gyerekeiket, ezért örökbe adják őket. Az USA például viszonylag gazdag ország, mégis tele van örökbefogadásra váró gyerekekkel, és Kínát sem szokás már a szegény országok közé sorolni, mégis nagyon sok kínai születésű kislány él örökbefogadó szülőkkel Európában és Amerikában. Ebben az esetben az egy-gyermekes szabály volt az ok: mivel a legtöbb kínai család (vallási és társadalmi okokból) fiút szeretett volna, az elsőszülött lányokat gyakran árvaházba adták, hátha másodszorra összejön egy kissrác. Ugyanígy más országokban is érdemes figyelembe vennünk a GDP-n felül egyéb tényezőket is.
A magyar helyzet rávilágíthat néhány ilyenre. Nálunk ugye sokan panaszkodnak, hogy kevés az örökbe fogadható gyerek,mégis tele vannak az intézetek. Hogy ez hogy jön össze? Úgy, hogy a fenti panaszkodók ragaszkodnak az ép, fehér csecsemőhöz. Pont ők azok azonban, akikből a legkevesebb áll rendelkezésre. Egyrészt a szülőnek hivatalosan le kell mondania a gyerekről, plusz a bürokrácia, tehát a legtöbb gyerek, mire örökbe adható lesz, már nagyon nem csecsemő. Mivel a romák általánosságban véve rosszabb körülmények között élnek, mint a gádzsók, több roma gyerek kerül be a rendszerbe (akár úgy is, hogy elveszik őket a szüleiktől, mert azok – a hatóságok véleménye szerint – nem tudják megfelelően ellátni őket). Ráadásul egy inkubátorban talált gyerekről nem lehet megmondani, roma-e vagy sem, tehát a fehérekhez ragaszkodók nem kaphatják meg. Ami a fogyatékkal élő gyerekeket illeti, egyrészt nem túl jó az infrastruktúra, másrészt a társadalmi előítéletek is befolyásolják a szülőket. Nem tudom, Skandináviában mi a helyzet az ügyvitel sebességével, de az biztos, hogy mind a szegényeket segítő szociális támogatás, mind a más bőrszínű, illetve fogyatékkal élő emberek elfogadottsága és esélyegyenlőségük biztosítása meghaladja a miénket. Nálunk a nemzetközi örökbefogadás még azokban sem merül fel, akik megengedhetnék maguknak, hiszen az ilyen gyerek ugyebár mindenképp más bőrszínű lesz.
A nemzetközi örökbefogadással kapcsolatban persze számos vita zajlik, ezek egy részére már itt is reflektáltam (ld. a Gyermekáldás c. bejegyzést). Ezzel együtt azt gondolom: a tény, hogy Magyarország uniós tagállam létére az örökbeadó és nem az örökbefogadó országok közé tartozik, az itt élő emberek korlátait és előítéleteit tükrözi, és ez elég szégyen.
2017. október 5., csütörtök
Miért kell rejtőzködniük a melegeknek, avagy a biszexualitás láthatatlansága
http://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2017/08/07/rejtozkodo-ferfiak-avagy-miert-kell-titkolozniuk-a-melegeknek/
Egy meleg elég sok okból gondolhatja azt, hogy rejtőzködnie kell. Például mert a médiából nem hall elfogadó, nyitott megnyilvánulásokat, és úgy véli, az egész társadalom olyan homofób, mint az általa olvasott cikkek. Vagy mert nem akar lelki megrázkódtatást okozni szeretteinek, akik előbújása esetén kénytelenek lennének átértékelni a róla alkotott képet. Vagy mert sejti, hogy iskola- vagy munkatársai folyamatosan vegzálnák. Vagy mert baráti körében mindennaposak a buziviccek és a "buzi" szó általános sértésként való használata. Vagy mert nem érzi úgy, hogy belepasszolna a heteró/meleg kategóriákba, és nincs megfelelő szava saját énképének kifejezésére. Vagy mert nem akarja, hogy ismerőseivel való beszélgetései az "és neked milyen pasik jönnek be?"/"és ti hogy csináljátok?"/"és sohase vágytál még nőre?"/"akkor te biztos szereted az (aktuális meleg tinisztárt vagy zenekart)" témákra korlátozódjanak, vagyis környezete a szexuális irányultságára redukálná őt. Ezek mind lehetséges okok, a cikk azonban csak egyet taglal: azt, hogy az illető tartós heteró kapcsolatban él.
Kétségtelen, vannak ilyen melegek is, és nagyon jó, hogy végre megjelennek a köztudatban. Csak néhány dolgon nem ártana finomítani. Például a cikk elsősorban a szegény megcsalt feleségek szemszögéből taglalja a helyzetet, nem mutatja be azt, milyen vívódás és identitásválság előzheti meg azt, hogy egy házasságban élő férfi férfipartnert keressen - egyetlen érintett pasit idéz közvetlenül, de őt is egy ismerkedőoldalas levelezésből, amiben ugye ritkán szoktunk mély lelki folyamatokat feltárni, nehogy elijesszük a potenciális szexpartnert. Két férfi megszólal ugyan, de ők csak "szimplán" melegek (és ezáltal feltételezzük, hogy minden meleg belső folyamatait értik - fordítsuk le ugyanezt a hozzáállást heteróra és meglátjuk, mennyire sztereotip). A feminista filozófiában gyakran felbukkanó gondolat, hogy a kisebbségek elnyomásának egyik eszköze, ha nem hagyjuk őket megszólalni, hanem mások beszélnek helyettük. Nyilván egy rejtőzködő nős meleget nem könnyű rávenni egy interjúra, de biztosan nem lehetetlen, hiszen a megszólaltatott feleségeket is sikerült, pedig nyilván ők se tárják ország-világ elé a történetüket.
A másik fő problémám, hogy - noha saját nemükhöz vonzódó nős férfiakról szól a cikk és meg is említődik, hogy attól még szerethetik/szerethették a feleségüket - ez a szöveg is merev heteró/meleg kategóriákban gondolkozik. Annak ellenére melegeket emleget, hogy a cikkben szereplő nős férfiak egyike sem tartja annak magát, sőt van, aki még szexpartnerként is kizárja a "homokosokat" (n.b. itt azért tehetett volna az újságíró egy megjegyzést, hogy ezt a szót a legtöbb érintett sértőnek találja és talán inkább ne használjuk). Feltételezi, hogy ezek a férfiak mind évek óta hazudnak a környezetüknek, mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy valakinek élete folyamán megváltozik a szexuális beállítottsága. A jelenséget egy bizonyos korosztályhoz köti és az utolsó bekezdésben azt sugallja, hogy a mai nyitottabb társadalomban már nem kell titkolni az ilyen vágyakat - erre egyrészt személyes ismeretségi körből is tudok számtalan ellenpéldát, másrészt ismét a biszexualitás létét tagadjuk, ha azt állítjuk, hogy csak a társadalmi homofóbia miatt vannak feleségük mellett férfi partnerre is vágyó pasik. Kedves újságíró, igenis létezik olyan, hogy valaki nőket és férfiakat is vonzónak talál. Ahogy olyan is létezik, hogy szerelmes valakibe, de mások iránt is érez szexuális vágyat és olykor össze is jön velük. Vannak olyanok, akik eleve úgy lépnek be egy párkapcsolatba, hogy vállalják biszexualitásukat a partnerük előtt, aki ezt nem feltétlenül tekinti válóoknak. És létezik olyan házasság, ahol nem a szexuális monogámiát tekintik a szerelem egyetlen vagy legfőbb fokmérőjének, és amely megmarad akkor is, ha a partnerek másokkal is szexuális kapcsolatra lépnek - akár azonos, akár különnemű partnerekkel.
Ha a cikk címe az lett volna: "miért kell titkolózniuk a biszexuálisoknak?", arra az lenne a válasz: azért, mert még a viszonylag nyitott és jószándékú megközelítések is merev kategóriákban gondolkodnak a szexuális irányultságról, és a kötelező monoszexualitás és monogámia kultúráját nyomatják. De nem ez volt a cikk címe - a biszexuálisok olyan láthatatlanok maradtak, hogy még a róluk szóló szöveg címe sem nevezi meg őket.
Egy meleg elég sok okból gondolhatja azt, hogy rejtőzködnie kell. Például mert a médiából nem hall elfogadó, nyitott megnyilvánulásokat, és úgy véli, az egész társadalom olyan homofób, mint az általa olvasott cikkek. Vagy mert nem akar lelki megrázkódtatást okozni szeretteinek, akik előbújása esetén kénytelenek lennének átértékelni a róla alkotott képet. Vagy mert sejti, hogy iskola- vagy munkatársai folyamatosan vegzálnák. Vagy mert baráti körében mindennaposak a buziviccek és a "buzi" szó általános sértésként való használata. Vagy mert nem érzi úgy, hogy belepasszolna a heteró/meleg kategóriákba, és nincs megfelelő szava saját énképének kifejezésére. Vagy mert nem akarja, hogy ismerőseivel való beszélgetései az "és neked milyen pasik jönnek be?"/"és ti hogy csináljátok?"/"és sohase vágytál még nőre?"/"akkor te biztos szereted az (aktuális meleg tinisztárt vagy zenekart)" témákra korlátozódjanak, vagyis környezete a szexuális irányultságára redukálná őt. Ezek mind lehetséges okok, a cikk azonban csak egyet taglal: azt, hogy az illető tartós heteró kapcsolatban él.
Kétségtelen, vannak ilyen melegek is, és nagyon jó, hogy végre megjelennek a köztudatban. Csak néhány dolgon nem ártana finomítani. Például a cikk elsősorban a szegény megcsalt feleségek szemszögéből taglalja a helyzetet, nem mutatja be azt, milyen vívódás és identitásválság előzheti meg azt, hogy egy házasságban élő férfi férfipartnert keressen - egyetlen érintett pasit idéz közvetlenül, de őt is egy ismerkedőoldalas levelezésből, amiben ugye ritkán szoktunk mély lelki folyamatokat feltárni, nehogy elijesszük a potenciális szexpartnert. Két férfi megszólal ugyan, de ők csak "szimplán" melegek (és ezáltal feltételezzük, hogy minden meleg belső folyamatait értik - fordítsuk le ugyanezt a hozzáállást heteróra és meglátjuk, mennyire sztereotip). A feminista filozófiában gyakran felbukkanó gondolat, hogy a kisebbségek elnyomásának egyik eszköze, ha nem hagyjuk őket megszólalni, hanem mások beszélnek helyettük. Nyilván egy rejtőzködő nős meleget nem könnyű rávenni egy interjúra, de biztosan nem lehetetlen, hiszen a megszólaltatott feleségeket is sikerült, pedig nyilván ők se tárják ország-világ elé a történetüket.
A másik fő problémám, hogy - noha saját nemükhöz vonzódó nős férfiakról szól a cikk és meg is említődik, hogy attól még szerethetik/szerethették a feleségüket - ez a szöveg is merev heteró/meleg kategóriákban gondolkozik. Annak ellenére melegeket emleget, hogy a cikkben szereplő nős férfiak egyike sem tartja annak magát, sőt van, aki még szexpartnerként is kizárja a "homokosokat" (n.b. itt azért tehetett volna az újságíró egy megjegyzést, hogy ezt a szót a legtöbb érintett sértőnek találja és talán inkább ne használjuk). Feltételezi, hogy ezek a férfiak mind évek óta hazudnak a környezetüknek, mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy valakinek élete folyamán megváltozik a szexuális beállítottsága. A jelenséget egy bizonyos korosztályhoz köti és az utolsó bekezdésben azt sugallja, hogy a mai nyitottabb társadalomban már nem kell titkolni az ilyen vágyakat - erre egyrészt személyes ismeretségi körből is tudok számtalan ellenpéldát, másrészt ismét a biszexualitás létét tagadjuk, ha azt állítjuk, hogy csak a társadalmi homofóbia miatt vannak feleségük mellett férfi partnerre is vágyó pasik. Kedves újságíró, igenis létezik olyan, hogy valaki nőket és férfiakat is vonzónak talál. Ahogy olyan is létezik, hogy szerelmes valakibe, de mások iránt is érez szexuális vágyat és olykor össze is jön velük. Vannak olyanok, akik eleve úgy lépnek be egy párkapcsolatba, hogy vállalják biszexualitásukat a partnerük előtt, aki ezt nem feltétlenül tekinti válóoknak. És létezik olyan házasság, ahol nem a szexuális monogámiát tekintik a szerelem egyetlen vagy legfőbb fokmérőjének, és amely megmarad akkor is, ha a partnerek másokkal is szexuális kapcsolatra lépnek - akár azonos, akár különnemű partnerekkel.
Ha a cikk címe az lett volna: "miért kell titkolózniuk a biszexuálisoknak?", arra az lenne a válasz: azért, mert még a viszonylag nyitott és jószándékú megközelítések is merev kategóriákban gondolkodnak a szexuális irányultságról, és a kötelező monoszexualitás és monogámia kultúráját nyomatják. De nem ez volt a cikk címe - a biszexuálisok olyan láthatatlanok maradtak, hogy még a róluk szóló szöveg címe sem nevezi meg őket.
2017. szeptember 30., szombat
Bérunió – Hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson
https://www.google.hu/search?q=b%C3%A9runi%C3%B3+plak%C3%A1t&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ved=0ahUKEwj43fidns3WAhVJaVAKHdDiAGkQsAQIMg&biw=1366&bih=637#imgrc=k37ap3FPBUY80M:
Előre leszögezném, hogy a bérunióval önmagában nincs bajom (bár arra kíváncsi lennék, hogy kívánják megvalósítani egy olyan Európában, ahol bizonyos országok jelentősen kevesebbet tesznek hozzá az uniós költségvetéshez, mint mások - mi is ide tartozunk - és a többet befizető államok biztos nem fogják a mi béreink megemelését finanszírozni).Azt viszont nem gondolom, hogy pusztán ez az egyetlen változás itthon tartja majd azokat a fiatalokat és kevésbé fiatalokat, akik most külföldön keresnek munkát.
Mostanában népszerű mindent az anyagiakra visszavezetni (ld. a Gregor Anikó-interjúról szóló posztomat); tanulmányokban olyanokat olvasok például, hogy a kelet-európaiak azért örültek a rendszerváltásnak, mert remélték, hogy utána nyugati színvonalon fognak majd élni. Nem állítom, hogy ez ne játszott volna sokaknál szerepet, de nem ez volt az egyetlen tényező. Nekem például akkoriban az anyagiaknál sokkal fontosabb volt az a tudat, hogy szabadabban utazhatok külföldre és beleszólásom van a politikába. Ugyanígy azt gondolom, hogy a most külföldön munkát vállaló magyarok legalább egy részének a béruniónál sokkal több kellene ahhoz, hogy itt maradjon. Például az, hogy ne érezze úgy, befizetett adóját értelmetlen gigaprojektekre költik valódi fejlesztések helyett. Az, hogy (ha cigány) ne gyűlöljék és diszkriminálják a bőrszíne miatt. Vagy az, hogy (ha aktivista mentalitású és szeretne civil szervezetekben dolgozni) ne kiáltsák ki közellenségnek. Az, hogy (ha nő) ne azt hallja mindenhonnan, hogy neki csak a gyerekszülés a feladata, nem pedig a karrier, az önmegvalósítás vagy épp a politika. Az, hogy (ha szivárványcsaládban él) létezőnek ismerjék el a családformáját. Az, hogy (ha tanár vagy egészségügyi dolgozó) megkapja azt a társadalmi elismerést, ami nemcsak a fizetésben fejeződik ki. Az, hogy (ha tudományos területen dolgozik) létezzenek olyan intézmények, ahol kutatómunkát végezhet, lehetőleg anélkül, hogy mellette többet kelljen tanítania, mint egy középiskolai tanárnak. A bérunió mellett ezek és még egyéb tényezők szükségeltetnének ahhoz, hogy a külföldön munkát vállaló magyarok itthon maradjanak. Most már csak azt a pártot keressük, aki mindezt meg tudja valósítani (jelentkezés itt).
Előre leszögezném, hogy a bérunióval önmagában nincs bajom (bár arra kíváncsi lennék, hogy kívánják megvalósítani egy olyan Európában, ahol bizonyos országok jelentősen kevesebbet tesznek hozzá az uniós költségvetéshez, mint mások - mi is ide tartozunk - és a többet befizető államok biztos nem fogják a mi béreink megemelését finanszírozni).Azt viszont nem gondolom, hogy pusztán ez az egyetlen változás itthon tartja majd azokat a fiatalokat és kevésbé fiatalokat, akik most külföldön keresnek munkát.
Mostanában népszerű mindent az anyagiakra visszavezetni (ld. a Gregor Anikó-interjúról szóló posztomat); tanulmányokban olyanokat olvasok például, hogy a kelet-európaiak azért örültek a rendszerváltásnak, mert remélték, hogy utána nyugati színvonalon fognak majd élni. Nem állítom, hogy ez ne játszott volna sokaknál szerepet, de nem ez volt az egyetlen tényező. Nekem például akkoriban az anyagiaknál sokkal fontosabb volt az a tudat, hogy szabadabban utazhatok külföldre és beleszólásom van a politikába. Ugyanígy azt gondolom, hogy a most külföldön munkát vállaló magyarok legalább egy részének a béruniónál sokkal több kellene ahhoz, hogy itt maradjon. Például az, hogy ne érezze úgy, befizetett adóját értelmetlen gigaprojektekre költik valódi fejlesztések helyett. Az, hogy (ha cigány) ne gyűlöljék és diszkriminálják a bőrszíne miatt. Vagy az, hogy (ha aktivista mentalitású és szeretne civil szervezetekben dolgozni) ne kiáltsák ki közellenségnek. Az, hogy (ha nő) ne azt hallja mindenhonnan, hogy neki csak a gyerekszülés a feladata, nem pedig a karrier, az önmegvalósítás vagy épp a politika. Az, hogy (ha szivárványcsaládban él) létezőnek ismerjék el a családformáját. Az, hogy (ha tanár vagy egészségügyi dolgozó) megkapja azt a társadalmi elismerést, ami nemcsak a fizetésben fejeződik ki. Az, hogy (ha tudományos területen dolgozik) létezzenek olyan intézmények, ahol kutatómunkát végezhet, lehetőleg anélkül, hogy mellette többet kelljen tanítania, mint egy középiskolai tanárnak. A bérunió mellett ezek és még egyéb tényezők szükségeltetnének ahhoz, hogy a külföldön munkát vállaló magyarok itthon maradjanak. Most már csak azt a pártot keressük, aki mindezt meg tudja valósítani (jelentkezés itt).
2017. szeptember 8., péntek
Kedi – Isztambul macskái
A filmből úgy tűnik, hogy Isztambul minden lakosa imádja a macskákat. Ugyanakkor a filmben megszólalók számára ezek az állatkák mind különböző dolgokat jelentenek: a gondoskodás lehetőségét, terápiát, mintát a nőiség megélésére vagy éppen a kapcsolatot Istennel. Nyilván azért, mert mindenkinek másra van szüksége: a traumatizált idős asszonynak gyógyulásra, a magányos kisfiúnak megértő társra, a hajóját vesztett kapitánynak pénzre és hitre, a vendéglősnek pedig valaki olyanra, aki megfogja az egereket – és ezt mindegyikük a macskákban találja meg. Ugyanakkor nem okoz semmiféle konfliktust ez a sokfajta értelmezés: nem vesznek össze például azon, hogy a macskák közelebb visznek-e Istenhez vagy sem.
Vannak fogalmak is, amelyek különböző embereknek különböző értékkel bírnak; ilyen lehet például a magyarság, a nem, a család vagy Európa. Ezekről is elmondható, hogy az egyén helyzetén múlik, mit lát beléjük: egy transznőnek például nagyon fontosak lehetnek a nőség külső jegyei, hiszen ezeken múlik, hogy mások elfogadják-e az ő nemi identitását, egy cisznemű politikusnő viszont ugyanilyen joggal háborodik fel, ha a média politikai programja helyett a külsejére koncentrál. Ugyanakkor ezen fogalmak esetében mintha sokkal nehezebben tolerálnánk az eltérő értelmezéseket, mint a macskák szerepénél. Ádáz viták folynak arról, mi fér bele az egyes fogalmak értelmezésébe, és az egyes táborok képviselői gyakran azzal vádolják az eltérő véleményen levőket, hogy azok nem is igazi magyarok/nők/feministák. Sőt, még az is felmerül, hogy az ellenvélemény puszta létezése elveszi a fogalom értékét; ilyen az az érvelés, amely szerint a házasság vagy a család intézménye értéktelenné válik azáltal, hogy azonos nemű párok is fontosnak tartják és szeretnék megélni. Ahelyett, hogy örülnénk, amiért mások is osztják az értékeinket, nekik támadunk, mert nem pontosan úgy értelmezik őket, mint mi.
Közhely, hogy nagyon sokmindent tanulhatunk a macskáktól. De szerintem abból is sokat tanulhatunk, ahogy az isztambuli emberek a macskákhoz viszonyulnak. Például az értékek pluralizmusát, az egyedi élethelyzetek elismerését és az, hogy ami összeköt minket, sokkal fontosabb, mint az, hogy pontosan ugyanolyan jelentést tulajdonítsunk neki.
Közhely, hogy nagyon sokmindent tanulhatunk a macskáktól. De szerintem abból is sokat tanulhatunk, ahogy az isztambuli emberek a macskákhoz viszonyulnak. Például az értékek pluralizmusát, az egyedi élethelyzetek elismerését és az, hogy ami összeköt minket, sokkal fontosabb, mint az, hogy pontosan ugyanolyan jelentést tulajdonítsunk neki.
2017. augusztus 28., hétfő
Charlie és a csokigyár, avagy Willy Wonka és a maszkulinitás
***SPOILER***
Nemrég a facebook-falamon egy beszélgetésben felmerült a kritika, hogy nemcsak a mainstream média, de a feministák is csak a hegemón maszkulinitásra koncentrálnak (persze különböző előjellel) és alternatív maszkulinitások alig jelenítődnek meg. A kritika jogos és magamra is vettem, hiszen maszkulinitással kapcsolatban én is főleg a hegemón változatot (vagy annak kudarcát) szoktam itt elemezgetni (ld. pl. a Vérmacska c. posztot). Mentségemre legyen szólva, nem volt könnyű alternatív maszkulinitást megjelenítő tömegkulturális terméket találnom. Ezzel a konkrét példánnyal kapcsolatban is lehet velem vitatkozni, de azt gondolom, az átlaghoz képest még mindig valamennyire alternatívát tud mutatni.
Első kiindulópontom Johnny Depp volt, nemcsak mert az egyik kedvenc színészem, hanem mert puszta stílusával is kritikát vagy legalábbis távolságtartást fogalmaz meg a hegemón maszkulinitással szemben (ez a két dolog persze nem független egymástól). Foglalkozhatnék itt a festett szemű, fantasztikus frizurájú Jack Sparrow kapitánnyal, akinek macsós húzásai sorra csődöt mondanak, de a Charlie és a csokigyár annyiból alkalmasabb példa, hogy valamiféle pozitív modellt is igyekszik felmutatni a vége felé. Mondjuk elég sokáig nem: Charlie családja az idealizált patriarchális család, Willy Wonka pedig egyfajta kombinációja az elnyomó gyarmatosítónak és a leereszkedő jótevőnek, aki majd örökösévé teszi az általa, saját kritériumai alapján kiválasztott gyereket (és nem véletlen, hogy a jelöltek közül a legszegényebbre esik a választása). Ezen a ponton azonban felborul a dickensi sablon, mert Charlie visszautasítja az ajánlatot. Mondjuk az indítéka („a család fontosabb, mint a gazdagság”) elég nyál, viszont elindít egy változást Willy Wonkában. Először is felkeresi rég nem látott apját. Ezt lehet megint a családmitológia részeként értelmezni, de nekem másról szól. Willy Wonka apja ugyebár egy autoriter szülő volt, aki fiát rettegésben tartotta és eltiltotta az édességektől – elvben a fogak egészségére hivatkozva, de ha belegondolunk, hogy kultúránkban az édesség (felnőttkori) fogyasztása nőiesnek van kódolva (pl. az édes tömény italokat nem alkoholtartalmuk alapján minősítjük „kontyalávalónak”), a történet úgy is értelmezhető, hogy „férfit akart faragni” belőle. Willy azonban fellázadt és megvalósította önmagát, miközben gyerekkorának még az emlékét is megpróbálta kitörölni a gondolataiból. A hazalátogatás tehát egyrészt tudatosítást jelent, másrészt azt, hogy nyíltan szembe mer szállni az annak idején ráerőszakolt maszkulinitás-modellel és szembeállítani vele a sajátját. Az, hogy az apa titokban büszke volt a fiára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő maga megváltozott (elvégre egy gyár igazgatójának lenni sikeres maszkulinitás; nem tudom, ugyanígy örült volna-e, ha Willy egy kis csokimanufaktúrában készítette volna a kézműves bonbonokat), de nem is ő a lényeg, hanem maga Willy. Aki innentől képes továbblépni és elengedni a 100%-os kontrollt, ami addig jellemezte. Hajlandó Charlie feltételeihez alkalmazkodni, és a film zárójelenetében egyenrangú társként tárgyal vele a tervezett új termékekről – túllépett a felnőtt-gyerek hierarchián.
Adja magát a párhuzam olyan filmekkel, mint a Hook, amelyekben egy felnőtt egy gyerek hatására tanul meg ismét gyerek lenni és/vagy felfedezni érzéseit. De Willy Wonka története nekem nem erről szól, ugyanis nem válik gyerekké, és nem is pusztán a szeretetet fedezi fel magában. Hanem azáltal, hogy feldolgozza gyerekkori traumáit és egyenrangú félként lép apja elé, megszabadul attól a gondolkodásmódtól, amely hierarchiákon alapul. Ha Willy Wonkának valaha barátnője volna (na jó, feltételezve, hogy heteró, aminek mondjuk semmi jelét nem adja), reményeim szerint őt is ugyanúgy partnernek tekintené, mint Charlie-t.
Nemrég a facebook-falamon egy beszélgetésben felmerült a kritika, hogy nemcsak a mainstream média, de a feministák is csak a hegemón maszkulinitásra koncentrálnak (persze különböző előjellel) és alternatív maszkulinitások alig jelenítődnek meg. A kritika jogos és magamra is vettem, hiszen maszkulinitással kapcsolatban én is főleg a hegemón változatot (vagy annak kudarcát) szoktam itt elemezgetni (ld. pl. a Vérmacska c. posztot). Mentségemre legyen szólva, nem volt könnyű alternatív maszkulinitást megjelenítő tömegkulturális terméket találnom. Ezzel a konkrét példánnyal kapcsolatban is lehet velem vitatkozni, de azt gondolom, az átlaghoz képest még mindig valamennyire alternatívát tud mutatni.
Első kiindulópontom Johnny Depp volt, nemcsak mert az egyik kedvenc színészem, hanem mert puszta stílusával is kritikát vagy legalábbis távolságtartást fogalmaz meg a hegemón maszkulinitással szemben (ez a két dolog persze nem független egymástól). Foglalkozhatnék itt a festett szemű, fantasztikus frizurájú Jack Sparrow kapitánnyal, akinek macsós húzásai sorra csődöt mondanak, de a Charlie és a csokigyár annyiból alkalmasabb példa, hogy valamiféle pozitív modellt is igyekszik felmutatni a vége felé. Mondjuk elég sokáig nem: Charlie családja az idealizált patriarchális család, Willy Wonka pedig egyfajta kombinációja az elnyomó gyarmatosítónak és a leereszkedő jótevőnek, aki majd örökösévé teszi az általa, saját kritériumai alapján kiválasztott gyereket (és nem véletlen, hogy a jelöltek közül a legszegényebbre esik a választása). Ezen a ponton azonban felborul a dickensi sablon, mert Charlie visszautasítja az ajánlatot. Mondjuk az indítéka („a család fontosabb, mint a gazdagság”) elég nyál, viszont elindít egy változást Willy Wonkában. Először is felkeresi rég nem látott apját. Ezt lehet megint a családmitológia részeként értelmezni, de nekem másról szól. Willy Wonka apja ugyebár egy autoriter szülő volt, aki fiát rettegésben tartotta és eltiltotta az édességektől – elvben a fogak egészségére hivatkozva, de ha belegondolunk, hogy kultúránkban az édesség (felnőttkori) fogyasztása nőiesnek van kódolva (pl. az édes tömény italokat nem alkoholtartalmuk alapján minősítjük „kontyalávalónak”), a történet úgy is értelmezhető, hogy „férfit akart faragni” belőle. Willy azonban fellázadt és megvalósította önmagát, miközben gyerekkorának még az emlékét is megpróbálta kitörölni a gondolataiból. A hazalátogatás tehát egyrészt tudatosítást jelent, másrészt azt, hogy nyíltan szembe mer szállni az annak idején ráerőszakolt maszkulinitás-modellel és szembeállítani vele a sajátját. Az, hogy az apa titokban büszke volt a fiára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő maga megváltozott (elvégre egy gyár igazgatójának lenni sikeres maszkulinitás; nem tudom, ugyanígy örült volna-e, ha Willy egy kis csokimanufaktúrában készítette volna a kézműves bonbonokat), de nem is ő a lényeg, hanem maga Willy. Aki innentől képes továbblépni és elengedni a 100%-os kontrollt, ami addig jellemezte. Hajlandó Charlie feltételeihez alkalmazkodni, és a film zárójelenetében egyenrangú társként tárgyal vele a tervezett új termékekről – túllépett a felnőtt-gyerek hierarchián.
Adja magát a párhuzam olyan filmekkel, mint a Hook, amelyekben egy felnőtt egy gyerek hatására tanul meg ismét gyerek lenni és/vagy felfedezni érzéseit. De Willy Wonka története nekem nem erről szól, ugyanis nem válik gyerekké, és nem is pusztán a szeretetet fedezi fel magában. Hanem azáltal, hogy feldolgozza gyerekkori traumáit és egyenrangú félként lép apja elé, megszabadul attól a gondolkodásmódtól, amely hierarchiákon alapul. Ha Willy Wonkának valaha barátnője volna (na jó, feltételezve, hogy heteró, aminek mondjuk semmi jelét nem adja), reményeim szerint őt is ugyanúgy partnernek tekintené, mint Charlie-t.
2017. augusztus 9., szerda
David Plummer: Crimes Against Manhood
Az utóbbi időben észrevettem, hogy legtöbb bejegyzésem meglehetősen kritikus, úgyhogy gyorsan írok egy olyan cikkről, amivel maximálisan egyetértek.
David Plummer nagyon behatóan tanulmányozta a homofóbiát: a cikk iszonyat mennyiségű adatot sorol fel, amelyek nagy része saját felméréseiből származik. Hasonlóan jónéhány más kutatóhoz (pl. C.J. Pascoe, akiről sok éve már írtam egyszer) ő is a nemi szerepekből vezeti le a homofóbiát. Ahogy a cím is mutatja, szerinte a fiúk és fiatal férfiak kortárs csoportjai a homoszexualitást a férfiasság elárulásának tekintik, és ezért a homofóbia különböző megnyilvánulásaival (buziviccek, iskolai zaklatás, buziverés stb.) próbálják megakadályozni, hogy bárki átlépje ezt a határt, illetve megbüntetni azokat, akik megteszik. David szerint a fiatalok ezt nem a felnőttektől tanulják, mert azok legtöbbször nem bátorítják az ilyesmit (legalábbis Ausztráliában, teszem hozzá én halkan), hanem az idősebb fiúktól; a felnőttek szerepe mindössze annyi, hogy mivel nem avatkoznak közbe, megerősítik a srácokban azt a hozzáállást, hogy ezt lehet, sőt a homofóbia hatalom, hiszen még a felnőttek se mernek ellenállni neki. Itt egy logikus következtetés jön, amit mindenki vonjon le magának.
A 14 oldalas cikk első 11 oldala erről szól, és már kezdtem azt gondolni, hogy a nők elleni homofóbia megint kimarad a pixisből, de szerencsére nem. Ennek az okait ugyan nem tudjuk meg, viszont David közöl néhány statisztikát a nők és férfiak elleni homofóbia megjelenési formáiról (ezek kb. egybevágnak azzal, amit a 2010-es magyar diszkriminációs kutatás talált, erről a beszámolót ld. a Homofóbia Magyarországon kötetben). És itt jön a lényeg: mindezek után David óva int attól, hogy a statisztikákból túlságosan messzemenő következtetéseket vonjunk le. Egyrészt ha elkezdjük nézegetni, kit támadnak gyakrabban vagy súlyosabban, abból csak ugyanolyan „elnyomottsági olimpia” lesz, ami sajnos elég gyakori a kisebbségek körében: azon versengenek, kinek rosszabb a helyzete, mintegy indoklásként, hogy kinek a problémái érdemelnek prioritást/több figyelmet/több forrást stb. Ideális helyzetben mindannyian ugyannyit kapnának mindenből, de főleg a források esetében ez jelenleg problémás, tehát valamilyen szinten érthető, ha bizonygatni kényszerülnek rászorultságukat. Mint sok szerző megjegyzi azonban, ez a megközelítés elfedi azt, hogy ugyanaz az ember több kisebbségi csoporthoz is tartozhat, ráadásul nem az összefogást, hanem a széthúzást erősíti. Másrészt a statisztikák elfedik az egyedi eseteket. Igenis támadnak meg leszbikusokat utcán és bántalmaz meleg férfiakat családtag, még ha az általános tendenciák ellentétes irányúak is. Nagyon sok helyzetben kellett már bizonygatnom, hogy igen, a leszbikusok elleni homofóbia is ölthet fizikai formát, és ilyenkor mindig személyes ismerősök példáját hoztam fel – de ilyen ugye nem mindenkinek van. Viszont ha a gyűlöletbeszédet és gyűlöletbűncselekményeket egy eszköztárnak tekintjük, amelyből adott homofób személy vagy csoport helyzettől függően válogat (pl. kisebb eséllyel támadnak meg fizikailag egy olyan csávót, aki ránézésre is simán péppé veri őket), akkor nem a statisztikai valószínűséget nézzük, hanem azt, hogy ott és akkor milyen befolyásoló körülmények voltak. (Pl. David és sok más kutató is rámutat, hogy bandák gyakrabban követnek el fizikai erőszakot, mint egyedülálló személyek.) Ez nemcsak a támadások megértésében segítene, hanem akár abban is, hogyan tudják a lehetséges áldozatok megvédeni magukat. Nyilván kellenek a statisztikák (pl. a törvényhozók meggyőzésére), de nem elegendőek ahhoz, hogy konkrét embereknek segítséget nyújthassunk.
David Plummer nagyon behatóan tanulmányozta a homofóbiát: a cikk iszonyat mennyiségű adatot sorol fel, amelyek nagy része saját felméréseiből származik. Hasonlóan jónéhány más kutatóhoz (pl. C.J. Pascoe, akiről sok éve már írtam egyszer) ő is a nemi szerepekből vezeti le a homofóbiát. Ahogy a cím is mutatja, szerinte a fiúk és fiatal férfiak kortárs csoportjai a homoszexualitást a férfiasság elárulásának tekintik, és ezért a homofóbia különböző megnyilvánulásaival (buziviccek, iskolai zaklatás, buziverés stb.) próbálják megakadályozni, hogy bárki átlépje ezt a határt, illetve megbüntetni azokat, akik megteszik. David szerint a fiatalok ezt nem a felnőttektől tanulják, mert azok legtöbbször nem bátorítják az ilyesmit (legalábbis Ausztráliában, teszem hozzá én halkan), hanem az idősebb fiúktól; a felnőttek szerepe mindössze annyi, hogy mivel nem avatkoznak közbe, megerősítik a srácokban azt a hozzáállást, hogy ezt lehet, sőt a homofóbia hatalom, hiszen még a felnőttek se mernek ellenállni neki. Itt egy logikus következtetés jön, amit mindenki vonjon le magának.
A 14 oldalas cikk első 11 oldala erről szól, és már kezdtem azt gondolni, hogy a nők elleni homofóbia megint kimarad a pixisből, de szerencsére nem. Ennek az okait ugyan nem tudjuk meg, viszont David közöl néhány statisztikát a nők és férfiak elleni homofóbia megjelenési formáiról (ezek kb. egybevágnak azzal, amit a 2010-es magyar diszkriminációs kutatás talált, erről a beszámolót ld. a Homofóbia Magyarországon kötetben). És itt jön a lényeg: mindezek után David óva int attól, hogy a statisztikákból túlságosan messzemenő következtetéseket vonjunk le. Egyrészt ha elkezdjük nézegetni, kit támadnak gyakrabban vagy súlyosabban, abból csak ugyanolyan „elnyomottsági olimpia” lesz, ami sajnos elég gyakori a kisebbségek körében: azon versengenek, kinek rosszabb a helyzete, mintegy indoklásként, hogy kinek a problémái érdemelnek prioritást/több figyelmet/több forrást stb. Ideális helyzetben mindannyian ugyannyit kapnának mindenből, de főleg a források esetében ez jelenleg problémás, tehát valamilyen szinten érthető, ha bizonygatni kényszerülnek rászorultságukat. Mint sok szerző megjegyzi azonban, ez a megközelítés elfedi azt, hogy ugyanaz az ember több kisebbségi csoporthoz is tartozhat, ráadásul nem az összefogást, hanem a széthúzást erősíti. Másrészt a statisztikák elfedik az egyedi eseteket. Igenis támadnak meg leszbikusokat utcán és bántalmaz meleg férfiakat családtag, még ha az általános tendenciák ellentétes irányúak is. Nagyon sok helyzetben kellett már bizonygatnom, hogy igen, a leszbikusok elleni homofóbia is ölthet fizikai formát, és ilyenkor mindig személyes ismerősök példáját hoztam fel – de ilyen ugye nem mindenkinek van. Viszont ha a gyűlöletbeszédet és gyűlöletbűncselekményeket egy eszköztárnak tekintjük, amelyből adott homofób személy vagy csoport helyzettől függően válogat (pl. kisebb eséllyel támadnak meg fizikailag egy olyan csávót, aki ránézésre is simán péppé veri őket), akkor nem a statisztikai valószínűséget nézzük, hanem azt, hogy ott és akkor milyen befolyásoló körülmények voltak. (Pl. David és sok más kutató is rámutat, hogy bandák gyakrabban követnek el fizikai erőszakot, mint egyedülálló személyek.) Ez nemcsak a támadások megértésében segítene, hanem akár abban is, hogyan tudják a lehetséges áldozatok megvédeni magukat. Nyilván kellenek a statisztikák (pl. a törvényhozók meggyőzésére), de nem elegendőek ahhoz, hogy konkrét embereknek segítséget nyújthassunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)