Tudatos szex másképp

Úgy tudom, idén a Pride szervezők egyetlen programjavaslatot sem utasítottak vissza. Míg az LMBTQ közösségből érkező kezdeményezések esetén ezzel nincs semmi problémám, a külsős előadók esetén, a tegnapi "Tudatos szex másképp" program tanulsága alapján, érdemes lenne megvizsgálni az illető hátterét, illetve esetleg felhívni a figyelmét az alábbiakra:
- A saját nemükhöz vonzódó férfiak magukra a "meleg" szót használják, többségük nem örül, ha "homoszexuális"-nak titulálják;
- egy pride-os workshop előtt érdemes utánanézni a transzvesztita, transznemű és transzszexuális szavak jelentésének, de ha már ezt nem tettük, nem elárulni informálatlanságunkat egy "jaj, ezeket mindig keverem!" felkiáltással;
- kisebbségek szexuális életén viccelődni gusztustalan akkor (is), ha egy másik kisebbség képviselői ülnek a nézőtéren;
- az az állítás, hogy a párkapcsolati problémák többségének oka a férfiak és nők eltérő kommunikációja, LMBTQ közegben legalábbis furcsán hangzik;
- a férfiak és nők eltérő kommunikációját a "férfi és női agy" esszencialista elméletére alapozni pedig egyenesen sértő lehet a transz és nem-bináris embereknek, valamint a feministáknak (és sokaknak másoknak is);
- a házassághoz úgy viszonyulni, hogy "nem értem, miért fontos egyeseknek a papír" szintén rosszul eshet a közönség azon tagjainak, akik ebből az intézményből ki vannak zárva;
- érdemes átgondolni, miért is hívtak meg előadni - valszeg azért, ami a programfüzetben szerepel, nem pedig azért, hogy reklámozzuk fizetős workshopjainkat, illetve arról monologizáljunk, milyen az LMBTQ emberek helyzete Magyarországon, mert lehet, hogy a közönségünk erről többet tud mondani.

A ciszheteró privilégiumok nemcsak jogi különbségekben mérhetőek, hanem attitűdökben is. A ciszheteró ember magától értetődőnek veszi saját szexuális irányultságát és nemi identitását, nem gondolja úgy, hogy az bármilyen módon magyarázatra szorulna, és feltételezi, hogy az ő tapasztalatai mindenkiére ráhúzhatóak. Talán bell hooks írta azt, hogy míg egy kisebbséghez tartozó embernek a sajátja mellett ismernie kell a többség nézőpontját is, a többséghez tartozó ember nem kényszerül rá arra, hogy a kisebbséggel bármilyen mértékig empatizálnia kelljen. Lehet, hogy van valamennyi információja róluk pl. a médiából, de ez biztos nem olyan széles körű, mint azé, aki közelről ismeri a kisebbségi életformát (legyen az a kisebbség tagja, vagy a szubkultúrában intenzíven benne élő nem-kisebbségi szövetséges vagy antropológus). Ugyanakkor a privilégium része, hogy a ciszheteró ember úgy gondolja: ő rengeteg mindent tud az LMBTQ közösségről, ez alapján van egy véleménye róla és ezt el is mondja, akár kérik, akár nem - mert hiszen, gondolja ő, az LMBTQ emberek hevesen vágynak arra, hogy megossza velük a tudását és biztosítsa őket elfogadásáról.

Az LMBTQ közösség tárt karokkal várja a ciszheteró szövetségeseket - ha azok képesek felismerni saját privilégiumaikat és megpróbálni leépíteni azokat. Például úgy, hogy kellő nyitottsággal és alázattal viszonyulnak a LMBTQ barátaikhoz, hajlandók tanulni tőlük és akár revideálni saját nézeteiket, ha azok sztereotipnak bizonyulnak. Úgy, hogy nem ők akarják meghatározni, mit kéne vagy nem kéne csinálni, hanem elfogadják az LMBTQ emberek prioritásait. Úgy, hogy belátják: az ő egyetemen vagy külföldi könyvekből szerzett tudásuk esetleg kevésbé releváns, mint azoknak a tapasztalatai, akik saját maguk élik meg a kisebbségi helyzetet. Az ilyen ciszheteró szövetségeseket érdemes belevenni a pride programba, nem pedig azokat, akik a lehetőséget önreklámozásra, önfényezésre és saját (vélt) felsőbbrendűségük kifejezésére használják.

Kordonkérdés

https://444.hu/2017/07/05/a-brfk-kordonok-koze-zarnak-a-pride-ot-a-szervezok-lebontanak
Évek óta kardinális kérdést jelentenek a pride-dal kapcsolatban a kordonok. A szervezők évek óta kérik a rendőrséget, hogy ne legyenek, lévén az elmúlt pár évben számottevő mennyiségű ellentüntetőt nem láttunk, a rendőrség pedig mindig ragaszkodik hozzájuk. Idén a Budapest Pride bejelentette: semmiképp sem vonulunk kordonok között, ha mégis lesznek, inkább lebontjuk őket vagy módosítjuk az útvonalat. A kordonellenesek örülnek, a kordonpártiak aggódnak – és ezen felül mindkét csoport kritikus a másikkal szemben. A kordonpártiak azzal vádolják a Budapest Pride-ot, hogy emberek biztonságát teszik kockára – pedig ők nem a védelmet utasítják el, csak azt gondolják, megfelelő mennyiségű rendőr és önkéntes esetén ehhez nem szükséges kordon. A kordonellenesek azzal érvelnek, hogy a pride célja a láthatóság, és ez nem valósulhat meg, ha a nézők ki vannak tiltva a menet útvonaláról – bár ma az okostelefonok és drónok simán közvetíthetik a parádét azoknak is, akik nem személyesen nézik (ilyenek mindenféleképpen lennének, pl. mert messze laknak, nem érnek rá vagy éppen az egészségüket veszélyeztetnék, ha kánikula idején kimennének az utcára).

A kordonellenesek azzal is vádolják a kordonpártiakat, hogy gyávák és nem értik meg a szabadon vonulás politikai jelentőségét: egy ismerősöm a facebookján azon panaszkodott, hogy egyesek a kordonkérdést csak biztonsági szempontból mérlegelik, figyelmen kívül hagyva mozgalmi jelentőségét. Csakhogy az a szomorú helyzet, hogy néhány kivételtől eltekintve az emberek nem kívánják testi épségüket vagy akár életüket kockáztatni még olyan ügyekért sem, amelyeket amúgy fontosnak tartanak. A Maslow-i piramis alapján a biztonság olyan alapvető szükséglet, amelynek teljesülnie kell ahhoz, hogy egyéb, kevésbé alapvető szükségletekkel (pl. demokrácia) foglalkozzon az ember. Arról se vagyok meggyőződve, hogy a kordonellenesek mind a hős mártírok csoportjába tartoznak; gyanítom, hogy a különbség inkább ott van, mennyire érzik magukat biztonságban. Miután évek óta nem történtek fizikai támadások a pride ellen (talán részben a kordonok miatt; nem is csak azért, mert a homofóbok így nem férhettek a közelébe, hanem – mint ahogy a 64 Vármegye levele sugallja – úgy érezték, a buzik „ketrecbe zárásával” tulajdonképpen elérték a céljukat), sokan talán már el is felejtették, milyen volt veszélyben lenni, vagy az visszaemlékezve kevésbé tűnik durvának. Abból indulnak ki, hogy nekik aztán semmi bajuk nem történhet, hiszen eddig se történt. A kordonpártiak ilyen szempontból pesszimistábbak, például kevésbé bíznak a rendőrségben (akik, egy rendőr ismerősöm beszámolója alapján, kb. úgy fogják fel a dolgot, hogy „hát sajnos muszáj lesz kimennünk védeni a buzimenetet”, és ezáltal lehet, hogy kisebb motivációval rendelkeznek az esetleges közbelépésre), vagy abban, hogy sikerül összegyűjteni a szükséges számú önkéntes menetkísérőt, ami minden évben probléma. Esetleg ők maguk lassabban mozognak, fogyatékkal élők, idősebbek, vagy csak nincsenek olyan barátaik, akikkel együtt vonulnának és akik szükség esetén segítenének nekik. Azt tehát, hogy valaki szükségesnek érzi-e a kordont, befolyásolja nemcsak a személyisége vagy a politikai tudatossága, hanem a tágabb értelemben vett társadalmi helyzete is, beleértve esetleges privilégiumait (pl. fogyatékosság vagy annak hiánya).

A kulcskérdés itt nem az, lesznek-e kordonok a pride-on, mert az úgyis ott fog kiderülni. Hanem az, hogy engedjük-e, hogy ez (is) egy olyan téma legyen, aminek mentén a közösségünk megosztódik, mert kizárólag elméleti szinten gondolkozunk és nem is próbálunk belehelyezkedni a másik ember helyzetébe.

Legújabb testamentum

***SPOILER***

Isten mindenféle gonosz módokon szívatja az embereket. A lánya azonban – akiről kevesebb szó esik, mint a fiáról, pedig ugyanolyan fontos személyiség – keresztülhúzza a számításait egyetlen művelettel: minden embernek megküldi sms-ben, mennyi ideje van még hátra. Mint Isten elmagyarázza, ennek hatására az emberek többé nem fognak félni tőle, hiszen amitől igazában féltek, az a bizonytalanság: aki tudja biztosan a halála időpontját – bármely közel vagy messze legyen az – azt többé nem lehet félelemmel sakkban tartani. Az emberek merni kezdik megvalósítani életük nagy álmát, legyen az egy utazás, egy új párkapcsolat vagy akár az, hogy a születési nemüktől eltérő nemben éljenek.

Nemcsak a haláltól való félelem tarthatja vissza az embereket az önmegvalósítástól: félhetnek szeretteik vagy állásuk elvesztésétől, a szegénységtől, a betegségtől, a politikai üldöztetéstől stb. Ugyanez lehet az oka, hogy egyesek nem nyilvánítanak politikai véleményt vagy nem mernek elmenni olyan tüntetésekre, amelyeknek céljával amúgy egyetértenek. Amint azonban a félelem bizonyossá válik, sokkal könnyebb tenni ellene. Régen én is tartottam attól, hogy hosszú távon hátrányom származhat abból, ha nyíltan vállalom a nézeteimet. A fordulópont akkor jött el, mikor egyszer beírtam a google-ba a nevemet (legjobb tudomásom szerint ezzel a névvel egyedül én élek a világon) és az kihozott olyan dolgokat, amelyek miatt egy homofób vagy liberális gondolkodásúakat elnyomó rendszerben támadás érhetne. Nem biztos, hogy ez valaha bekövetkezik, hiszen én csak kis porszem vagyok, de ez nem azon múlik, hogy mennyire vállalom az identitásomat vagy a nézeteimet. A Macskamedve nem egy kamu név (soha nem is szántam annak), hanem egy internetes személyiség, amely különösebb nyomozás nélkül összekapcsolható a valóságos személyemmel. Ha hihetünk annak, hogy az internet az önkifejezésünk mellett a megfigyelésünk eszköze is, valószínűleg sokkal többen vannak hozzám hasonló helyzetben, mint sejtenék. Ennyi erővel akár merhetnének is kiállni a nézeteik mellett.

Szimpozion Klub: A homofóbia és a transzfóbia társadalmi beágyazottsága

Gregor Anikó azon ritka és értékes emberek közé tartozik, akik különböző tudományos elméleteket képesek az átlagember számára érthető módon megfogalmazni. Így tett ezen a beszélgetésen is, ahol lényegében az LMBT identitáspolitikát érő különböző kritikákat sorolt fel, amelyek jól ismertek a nyugati, főleg amerikai szakirodalomból. Ezeknek az elméleteknek egy részét az Egyesült Államokra vonatkoztatva is problémásnak tartom (bár az ottani helyzettel kevesebb személyes tapasztalatom van), a magyar helyzetre való alkalmazhatóságukat azonban különösen át kellene gondolni. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az identitáspolitika problémátlan jelenség, viszont a kritikáját az adott országban való megjelenési formája alapján kellene megfogalmazni, nem pedig olyan nyugatról átvett kliséket ismételgetve, mint például:

1. „Az LMBT identitások alapjává a fogyasztási szokások váltak: bizonyos cégek hasznot húznak abból, hogy a meleg szubkultúrában bizonyos fogyasztási trendek uralkodnak, látszólagos melegbarát voltuk valójában üzleti érdek. Ugyanakkor (állítja például Lisa Duggan) a szubkultúra összetartó ereje már nem a bizonyos politikai célokért való küzdelem, hanem bizonyos stílusjegyek, zenei stb. ízlés, vagyis a közösség depolitizálódik.”
Az, hogy a szexuális kisebbségek szubkultúráiban elterjedt bizonyos tárgyi és kulturális termékek fogyasztása, nem újkeletű jelenség: történeti munkákból kiderül, hogy már a 19. században alkalmaztak homoszexuális férfiak vagy nők bizonyos stílusjegyeket, hogy a hozzájuk hasonlókat felismerjék. Az, hogy egyes cégek meglátták ebben a lehetőséget és piacként kezdtek tekinteni az LMBT (de leginkább LM) emberekre, az Egyesült Államokban egybeesett az identitás alapú melegmozgalom megszilárdulásával (1980-as évek), nálunk viszont nem (identitás alapú meleg és leszbikus mozgalmaink az 1990-es évek óta vannak,viszont csak mostanában kezdődött az a tendencia, hogy pl. a kifejezetten meleg helyeken kívül más üzleti vállalkozások is megcélozzák ezt a piacot). Tehát ez a jelenség semmiképpen sem írható az identitáspolitika számlájára. Magyar viszonyok között kicsit igazságtalan is összekapcsolni a kettőt, lévén a hazai vezető LMBT aktivisták többsége pénzkereső tevékenységét áldozta be részben vagy teljesen az aktivizmus oltárán, és messze nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a „meleg életforma” fogyasztási szokásait követni tudja. Valóban van egy réteg, akik számára melegnek lenni bizonyos fogyasztási szokásokkal jár (az LMBT betűszó egyéb betűinél nem látok ilyen tendenciát), de őket sem feltétlenül nevezném depolitizáltnak – egyrészt ismerek köztük olyat, aki emellett meleg egyesületben önkénteskedik, másrészt egy olyan országban, ahol uniós szinten a legkevesebb heteró ismer (tudomása szerint) személyesen LMBT embert, a láthatóság továbbra is fontos politikai cél lehet. Duggan tehát depolitizáltnak tekint mindenkit, aki nem az általa fontosnak tartott politikai célokért harcol, de ha kicsit is támogatjuk közösségünk sokszínűségét, ez nem lehet követendő módszer.

2. „Az emberi jogi megközelítés egyéni szinten kezeli a problémákat, és ezzel a neoliberális állam malmára hajtja a vizet, amely igyekszik kibújni azon feladata alól, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkenteni próbálja.”
Ez az emberi jogok meglehetősen szűk értelmezésén alapszik. Aki felüti az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, az számos szociális jogot is talál benne, mint az oktatáshoz, egészséghez stb. való jog. A Yogyakarta Alapelvek nevű kiadvány (letölthető a Háttér honlapjáról: http://www.hatter.hu/kiadvanyaink/yogyakarta-alapelvek) részletesen felsorolja, melyik jog mit jelent LMBT szempontból, és az állam kötelezettségeként nevezi meg ezek biztosítását. Azt sem mondhatjuk, hogy az LMBT civil szervezetek ne foglalkoznának szociális jogokkal, hiszen például gyakran szerepel a követeléseik között, hogy az állam finanszírozza a nemi helyreállító műtéteket.

3. „A homofóbia oka az, hogy az állam nem megfelelően végzi a javak újraelosztását, és az emiatt szegénységben élő emberek bűnbakot keresnek, akit hibáztathatnak saját nyomorukért. A homofóbia megoldása tehát az lenne, ha az állam jobban végezné az adókból befolyt jövedelem újraelosztását.”
Gyakori sztereotípia, hogy a gazdag országokban nincs kirekesztés, mert nincs szükség bűnbakokra – de akkor mivel magyarázzuk azt az idegenellenességet, amely még olyan országokban is felüti a fejét, mint Hollandia vagy Svédország? Másrészt miért azok lesznek a bűnbakok, akik? Egyes országokban például már jobboldali politikusként is ciki homofóbnak lenni, ezért inkább a bevándorlókat támadják, gyakran pont azzal az érvvel, hogy homofóbok (emlékezzünk csak Pim Fortuyn holland politikusra). Miért kell a szegényeknek bűnbak, miért nem utálhatják egyszerűen a gazdagokat? Ez az érvelés azonban azt sem magyarázza meg, hogy Magyarországon a homofóbiát politikai szinten művelők többsége – akár Tomcat vagy a 64 vármegye tagjai – fehér középosztálybeli ember, és a Jobbik szavazótáborában is az ilyenek vannak többségben. Akinek éjjel-nappal dolgoznia kell a betevőért, annak nemcsak a civilekért tüntetni nincs ideje – mint a beszélgetésben elhangzott – hanem homofób szerveződésekben részt venni sem. Persze érezheti magát egy fehér középosztálybeli ember is kisemmizve, mert például azt látja, hogy az amerikai milliomosoknak sokkal jobb, mint neki – ez azonban akkor is így fog maradni, ha az állam az adóbevételekből nem stadionokat épít majd, hanem állampolgárai anyagi helyzetén próbál javítani, mert a nemzetközi erőviszonyok miatt maga az ország szegényebb, mint a Nyugat, és a Nyugat tesz is róla, hogy ez így maradjon. Ugyanakkor ebből nem következik, hogy a világ leggazdagabb országain kívül mindenhol örökre homofóbia fog uralkodni: például több latin-amerikai országban legalábbis a törvényhozás és a közbeszédek teljesen befogadóak a melegekkel és leszbikusokkal. Erős tehát a gyanúm, hogy a gazdasági indokok nem magyarázzák a homofóbiát, bár bizonyos szinteken hozzájárulhatnak. A probléma gyökere máshol keresendő. Szerintem például a nemi szerepek és a nemzetről alkotott elképzelések szintjén; lehet, hogy ezek sem adnak teljes választ, de mindenképpen árnyaltabb magyarázathoz vezetnek, mint hogyha egyetlen társadalmi jelenségből próbálnánk a homofóbiát levezetni.

Utam az iskolába - Samuel

***SPOILER***

A doku olyan gyerekekről szól, akiknek már az iskolába való eljutás is fizikai nehézségeket okoz. Samuel Indiában, a Bengáli-öböl partján él és mozgáskorlátozott. Arrafelé az elektromos kerekesszék ismeretlen fogalom, Samuel székét házilag eszkábálták össze műanyag kerti bútorból és biciklikerekekből. Az iskolába pedig úgy jut el, hogy két öccse emberfeletti erőfeszítéssel húzza-vonja a kerekesszékét homokos tengerparton, nem egészen kiszáradt folyómedren és járda nélküli, zsúfolt városi utcákon keresztül négy kilométeren át az iskoláig. A fizikai környezet tehát nem kedvez Samuel iskolába járásának, de ezt kompenzálja emberi környezete: végtagjait odaadóan masszírozó édesanyján és testvérein kívül a kamionsofőrök, akik magától értetődően segítik át az eltorlaszolt úton, a kerékpárszervízes, aki ingyen megjavítja a kerék gumiját, vagy osztálytársai, akik közösen cipelik be az osztályterembe. Senkinek az arcán nem látni szánakozást vagy megvetést: úgy kezelik Samuelt, mint bárki mást, akinek szüksége van egy kis segítségre.

A Szimbiózis Napokon hallottam egy Önállóan lakni, közösségben élni nevű kutatási projektről. Ennek célja feltárni azt, milyen tényezők segítik, illetve akadályozzák a hazai mozgáskorlátozott embereket az önálló életvitel megteremtésében. A workshopon elemzett történetekben előkerültek olyan helyzetek, amikor az akadálymentesítés igazából a környező emberek hozzáállásán múlik. Például az állítólag akadálymentes gimnáziumban minden órát más teremben tartanak, így a mozgáskorlátozott gyereknek a teljes szünete rámegy, hogy eljusson a nem túl könnyen megközelíthető következő órájára, ennivalóhoz meg nem jut, mert a menzára csak lépcsőn lehet lejutni. De olyan is volt, hogy a család nem volt hajlandó elköltözni a lift nélküli ház emeletéről, csaknem lehetetlenné téve mozgáskorlátozott gyereküknek, hogy egyáltalán elmenjen otthonról. Az emberi tényező, amely egy fizikailag sokkal nehezebb terepen hozzásegíti Samuelt az iskolába járáshoz, akadályként jelenik meg egyes budapesti mozgáskorlátozottak életében.

Természetesen az akadálymentesítés rendszerszintű probléma, nem elég hozzá az egyes emberek pozitív hozzáállása – anélkül viszont nem működik. Samuel környezetétől azt tanulhatjuk meg, hogy elsőként a gondolkodásunkat kell akadálymentesíteni.

A 64 Vármegye, a női sofőrök és a tevefélék jogai

http://www.atv.hu/belfold/20170606-szelsojobbosok-keszulnek-megakadalyozni-a-budapest-pride-ot


A 64 Vármegye – nem meglepő módon – idén is megpróbálja betiltatni a pride-ot. Most azonban felvettek a repertoárjukba egy új érvet: hogy a melegek között is vannak, akik nem támogatják a felvonulást. Ez olyasmi, amit más ellenzőktől is gyakran hallunk, és érdemes kicsit átgondolni, hogy megfelelő választ tudjunk adni rá.

Egy pillanatig sem vitatom, hogy vannak „a melegek között” (bármit is értsünk ez alatt) olyanok, akik különböző okokból nem támogatják a pride-ot. Például nem érzik úgy, hogy közük van hozzá – ahogy egy olyan roma fiatal, akit nem foglalkoztat a felsőoktatásban előforduló diszkrimináció, mert nem kíván továbbtanulni, vagy egy vidéki kerekesszékes, aki nem áll ki a budapesti középületek akadálymentességéért, mert ő maga sosem jár a fővárosban. (Persze aktivista szemmel nézve ezek az emberek is támogathatnák társaikat, de fogadjuk el, hogy nem mindenkiben van meg ez a fajta csoportszolidaritás.) Van, aki jobban örülne, ha nem kerülnének be az LMBTQ emberek a köztudatba, mert így könnyebben elhitetné környezetével, hogy „mi csak jó barátnők vagyunk, anyagi okokból lakunk együtt.” (A pride célja persze pont azoknak az előítéleteknek a megszüntetése, ami az ilyen rejtőzködés mögött áll, ez azonban nem megy egyik napról a másikra, és érthető, ha a példánkban szereplő leszbikus pár inkább a jelenben választja a biztonságot.) Az is előfordul, hogy egy kisebbség valamely tagja is magáévá tette a csoportja elleni előítéleteket. Néhai nagyanyám például annyira nem bízott a nők autóvezetési képességeiben, hogy nem volt hajlandó női sofőr mellé beülni. De nehezen tudom elképzelni, hogy valaki a parlamentben a nők jogosítványának elvételét indítványozná azon a címen, hogy Béres néni (nőként) is ezt szorgalmazza. (Talán erőltetettnek tűnik a párhuzam, de egyes közel-keleti országokban ténylegesen vitatéma a nők autóvezetésének kérdése, és amilyen nevetségesnek tűnik ez a mi számunkra, olyan értetlenül áll egy holland vagy dán az előtt a vita előtt, hogy engedélyezzék-e a pride-ot.) És persze millió más oka is lehet, amiért egy nem heteroszexuális vagy nem cisznemű ember nem támogatja a pride-ot.

Őszintén szólva azonban az engedélyezés szempontjából teljesen mellékes, hány LMBTQ ember nem akar felvonulni. A lényeg az, hogy vannak, akik igen, és erre a gyülekezési szabadság értelmében joguk van. Budapest utcáin minimum havonta zajlanak olyan tömegrendezvények, amelyek akár bizonyos utcák lezárásával is járnak, mint a Békemenet vagy az Autómentes Nap, tudtommal ezeket mégse akarja senki betiltani. Magától értetődőnek vesszük, hogy emberek csoportjai rövid időre lefoglalhatják a város egyes utcáit – sőt, nemcsak az embereké. Az Állatok Világnapján szervezett felvonulások résztvevői kutyákat vagy akár terráriumban hüllőket hoznak magukkal, sőt az egyik évben egy láma is végigsétált velünk az Andrássy úton, akit gondozója az esemény kedvéért kihozott az Állatkertből. Mikor ugyanebben az évben azzal próbálták betiltani a pride-ot, hogy az Andrássy út nemzeti szimbolikus jellegével nem összeegyeztethető, gondolkodóba estem: ezek szerint nekem kevesebb jogom van a nemzet tereit elfoglalni, mint a lámának. Távol álljon tőlem, hogy a lámák jogait csorbítani akarjam, ahogyan az LMBTQ közösség sem szokott aktívan tiltakozni más felvonulások engedélyezése ellen. Nem különleges bánásmódot akarunk, csak olyat, ami bármelyik másik embert (és lámát) megillet. Ha csak öt ember akarna felvonulni, egy demokráciában annak az öt embernek is lehetővé kellene ezt tenni.

Making families great again? Intersectional Perspectives on the Global Right’s Gendered Politics

A beszélgetésre szándékosan úgy válogattuk össze a résztvevőket, hogy legyen köztük társadalmi nemmel, LMBTQ témákkal és fogyatékkal élőkkel foglalkozó is. Az első két kategóriát elég gyakran összekapcsolják, azt viszont kevesen ismerik fel, hogy bizonyos hátrányok – köztük például a jobboldali családpolitika – a fogyatékkal élőket is hasonlóképpen érinti.

A pronatalista családpolitika abból a megállapításból indul ki, ami a múlt heti demográfiai konferencián is elhangzott: hogy az egyre kevesebb gyerek születése veszélyezteti a nemzet fennmaradását. Persze itt rögtön megkérdőjelezhető, hogy kik tartoznak vagy nem tartoznak a nemzetbe, tehát például egy csecsemőként örökbefogadott, afrikai származású de Európában felnőtt és európai hazájának nyelvét anyanyelveként beszélő gyerek miért rekesztődik ki ebből a fogalomból (ugyanis a nemzetközi örökbefogadást nem szokták a „nemzethalál” problematika megoldásai közt emlegetni). Annál érdekesebb viszont, hogy a Magyarországon, magyar szülőktől született, egész életükben itt élő magyar leszbikusokat vagy fogyatékkal élőket miért próbálják jogi és egyéb eszközökkel eltántorítani a gyermekvállalástól, amikor általuk akár jelentősen is megnövekedhetne a népszaporulat. Ugyanígy a családi egység fontosságát hirdetők ritkán kérdőjelezik meg azt a gyakorlatot, amikor a szülők elfordulnak LMBTQ gyermekeiktől vagy intézetben helyezik el a fogyatékkal élő családtagokat. Mint a beszélgetésen résztvevő aktivista elmondta, Magyarországon a fogyatékkal élő családtagját gondozó szülő kevesebb pénzt kap ápolási díjként, mint az intézetben hivatásszerűen dolgozó (esetenként képesítés nélküli) ápoló, pedig ő se vállalhat másik állást mellette. Vagyis az elvileg családbarát magyar állam igazából arra biztatja a sérült gyerekek szüleit, hogy törjék meg a család egységét.

A fenti anomáliákra a másodrendű állampolgárság fogalma adhat magyarázatot. Ahhoz, hogy valaki teljes értékű állampolgár legyen, számos kritériumnak kell megfelelnie: fontos, hogy heteroszexuális, ép és cisznemű legyen – de ugyanúgy az is, hogy ne legyen roma, szegény vagy kistérségben élő, ugyanis ezek a csoportok is számos esetben diszkrimináció áldozataivá válnak (és akkor a nőkről még nem is beszéltünk, akiket számos szempontból szintén ér hátrány). Ezeknek a csoportoknak a létszámát összesítve valószínűleg az jönne ki, hogy többen vannak, mint azok, akiknek család- és életformáit az uralkodó ideológia a nemzet részének tekinti. Magyarország a másodrendű állampolgárok országa.

Semmilyen tudományos tény nem igazolja, hogy az LMBTQ emberek vagy a fogyatékkal élők bármilyen szempontból rosszabb szülők lennének másoknál. Már csak azért sem, mert sokan közülük azelőtt vállaltak gyereket, hogy felismerték volna átlagtól eltérő szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, illetve fogyatékossá lettek volna. Az utóbbi csoport szinte teljesen láthatatlan a közbeszédben – nem meglepő módon, hiszen puszta létezésükkel megkérdőjelezik azt a megközelítést, amely a társadalmat „családalapításra alkalmas” és „családalapításra alkalmatlan” emberekre osztja bizonyos kategóriák mentén. Sőt, magukat a merev kategóriákat is: ahogy vannak, akik mindkét nemhez vonzódnak vagy mindkét nemhez tartozónak érzik magukat, ugyanúgy egyes emberek fogyatékossága csak bizonyos helyzetekben jelenik meg (pl. ha nem viselnek hallókészüléket) vagy egyfajta átmeneti kategóriát képez (mint a nagyothalló a siket és a halló között). Ilyen szempontból még akár a stratégiák is hasonlóak lehetnek, amelyekkel a LMBTQ és a fogyatékkal élő emberek küzdhetnek helyzetük jobbításáért és családformáik elfogadtatásáért. Ez a kerekasztal-beszélgetés talán az egyik első lépés volt egy fontos szövetség megalkotásához.