Jules Verne: Nemo kapitány – Aronnax úr és a cápák

Aronnax professzort, a Nautilus foglyát Nemo kapitány társaival együtt gyöngyhalászatra hívja, és mellékesen megemlíti, hogy cápákra is számítania kell. Aronnax totál berezel. Társainak – akik még nem értesültek a cápaveszélyről – nem meri ezt megemlíteni, de miközben a gyöngyhalászatról mesél nekik, freudi elszólások formájában újra és újra előkerülnek a cápák („volt olyan kagyló, amiben százötven cápát találtak”, „a ceyloni gyöngyhalászat évi 3 millió cápáért van bérbeadva”). Mikor mégis előkerül a cápa-téma, igyekszik ugyanolyan lazán felvezetni, mint korábban Nemo kapitány őneki. Arra számít, hogy inasa is éppúgy megijed majd a cápáktól, mint ő, de ironikus módon épp az ő látszólagos nyugalma győzi meg a fiút, hogy ő is lemerüljön a gyöngykagyló-telepre, hiszen Aronnax modorából arra következtet, hogy a professzornak nincsenek kétségei a kirándulással kapcsolatban.

A professzor gyakorlatilag játszmázik: arra bazírozik (teljesen vagy félig tudatosan), hogy társai fogják megfogalmazni félelmeiket, így ő megőrizheti a bátorság látszatát, vagyis nem kérdőjeleződik meg hegemón maszkulinitása. A trükk nem jön be: vagy azért, mert társai ugyanezt a játszmát játsszák (ebben az esetben azt nem vette figyelembe, hogy a maszkulinitás más férfiaknak is fontos), vagy – az inas esetében – azért, mert nem érzi magát felhatalmazva, hogy gazdájával szembeszálljon (ebben az esetben meg a professzor a társadalmi hierarchiát nem vette figyelembe).

Eric Berne az Emberi játszmákban a játszmák fő céljának az intimitás elkerülését tételezi fel. Én azonban elég sok olyan játszmát látok magam körül, amelyek a nemi szerepekkel kapcsolatosak. Ahogyan Aronnax azért játszmázik, nehogy gyávának és ezáltal férfiatlannak tűnjön, egy csomó nő azért játszmával próbálja rávenni a pasiját, a főnökét vagy akár az őt igazoltató rendőrt neki kedvező döntésekre, mert nőként a kultúra nem engedi meg neki, hogy határozottan felvezesse az akaratát. Aki játszmamentes életet szeretne, annak nemcsak érzelmeit kellene tehát felvállalnia, hanem olyan tulajdonságait és viselkedésformáit is, amelyek nem felelnek meg az uralkodó nemi szerepeknek.

Ulf Lundell: Saknaden - Florian, a provinciális

Florian a negyvenes éveiben jár, sikeres festő, a fiatal generációval beszélgetve mégis olykor provinciálisnak érzi magát. Először akkor, mikor egy New Yorkból frissen visszajött fiatal lánnyal beszélget. A lány megkérdi tőle, élt-e külföldön, és amint kiderül, hogy nem, már nem mutat érdeklődést iránta. Florian rájön, hogy a világpolgárság ma már elvárás, az ő ragaszkodása Stockholmhoz pedig provinciálisnak tűnik. Másodszor akkor kerül felszínre a generációk értékrendje közötti különbség, amikor egy kávéház ablakából egy antirasszista tüntetést néz. Az egyik tüntető felismeri, bemegy hozzá és megpróbálja meggyőzni, hogy csatlakozzon hozzájuk, Florian azonban bent marad. A tüntető keserűen állapítja meg: a „nagy generáció” képviselői (hiszen Florian a 60-as években volt fiatal) elvesztették forradalmi lelkesedésüket és betagozódtak a kispolgári létformába.

Amikor hozzám hasonló életkorú regényhősökről olvasok, elkerülhetetlen az összehasonlítás. Az antirasszista tüntető érvei nálam nem találnak célba: ma is ugyanúgy ott vagyok minden tüntetésen, sőt még inkább, mint fiatal koromban, amikor úgy tűnt, a rendszerváltáshoz elég a megfelelő pártokra szavaznunk. Viszont tényleg elég régen nem éltem külföldön, és ha a körülmények nem kényszerítenek rá, most sem szeretnék. Ennek egyik oka pont a társadalmi felelősségvállalás. Ha mindenki elmegy, akinek nem tetszik a rendszer, semmi esélyünk sem marad, hogy megdöntsük azt (annak idején az NDK is úgy biztosította be magát, hogy az ellenzékieknek ingyen útlevelet adott az NSZK-ba). Külföldön is tehetnék bizonyos dolgokat a helyzet javításáért (petíciók aláírása stb.), de jóval kevesebbet, mint itt. Arról nem is beszélve, hogy kevésbé tudnék bekapcsolódni az LMBTQ, feminista és/vagy környezetvédő aktivizmusba egy olyan helyen, ahol nem feltétlenül beszélem jól a nyelvet, nincs elég helyismeretem és azok a készségeim, amelyeket itt kamatoztatni tudok, nem feltétlenül értékesek. Ha pedig a szelektív hulladékgyűjtésen kívül semmit nem tennék a világ jobbá tételéért, akkor valóban provinciálisnak érezném magam – az ilyen passzivitást sokkal cikibbnek tartom, mint ha valaki nem eléggé világpolgár.

Átutazók (Vígszínház)

***SPOILER***
Zigi dadog. Ez önmagában nem meglepő egy klasszikus vígjátéki figurákat felsoroltató filmben (hipochonder, öregedő Casanova, szenilis nagymama, púpos), bár a szemfüles néző észreveheti, hogy a dadogás nem mindig jelentkezik. Zigi jellemzően akkor dadog, amikor a családja által rákényszerített értékrendet vagy ideológiát reprodukálja ("el fogom tudni tartani a feleségemet", "a nagymama nagyon beteg, szanatóriumba kell mennie" - miközben csak meg akarnak tőle szabadulni). A cselekmény azonban meglepő fordulatot vesz, miután Zigi barátnője egy gazdagabb pasit választ. Zigi egy diszkóban találkozik az igazival és elhatározzák, hogy külföldre költöznek. Mikor a reptérre készülő Zigit szomszédja megkérdi, boldog-e, Zigi felhívja a figyelmét, hogy már nem is dadog. Zigi tehát révbe ért, mint az összes olyan szereplő, akik elhagyja az országot. Valamivel később azonban Zigi hazalátogat a szüleihez - és újra dadogni kezd.

Zigi dadogása egyfelől szimbolikus eszköz, másfelől valószínűleg sokan konkrétan megélik. Hiába sikerült megszabadulnia a szülei által rákényszerített életszemlélettől, amint a közelükbe kerül, ismét megpróbálják azt rányomni. Zigi tiltakozik és elmenekül, de a dadogást nem tudja kontrollálni - ahogy szüleinkkel vagy a múltunkból előkerülő emberekkel találkozva gyakran visszaesünk ugyanabba a viselkedésbe, amit velük megszoktunk. Hiába sikeres üzletasszony valaki, amint hazalátogat, anyja elkezdeni cseszegetni a frizurája vagy a főzőtudománya miatt. Persze az egész onnan indul, hogy a szülők is ugyanúgy viselkednek velünk, mint mikor gyerekek voltunk. Hogyha az Eric Berne-féle tranzakció-analízis fogalmaival operálunk: ha valaki szülő-pozícióból kommunikál a másikkal, a másiknak nagyon nehéz nem gyerek-pozícióba kerülnie, hanem egyenrangú felnőttként kommunikálni vissza. LMBTQ embereknél ez halmozottan előfordul, amikor a szülők nem hajlandók tudomásul venni gyerekük szexuális orientációját vagy választott nemét. És ilyenkor általában az a legegyszerűbb megoldás, hogy a gyerek nem megy többé haza - ahogy a darabban se látunk olyasmit, hogy Zigi újra hazalátogatna. Amikor LMBTQ emberek azt mondják, hogy megszakították családjukkal a kapcsolatot, mert az nem fogadta el őket, gyakran nem arra kell gondolni, hogy konkrétan kidobták vagy eltiltották őket a párjuktól. Lehet, hogy egyszerűen csak ugyanúgy gyerekként kezelték, mint 5 éves korában, vagyis nem tekintették olyan felnőttnek, aki képes életéről - például neméről vagy párkapcsolatáról - felelős döntéseket hozni.

Gilmore Girls 5. évad 1. rész - Kirk feneke

Kirk fenékkel beleesik egy rózsabokorba. Lorelai és Luke egyaránt úgy vélik, hogy meg kéne nézni a sérüléseket, de egyiküknek se fűlik a foga hozzá. Még szerencse, hogy megjelenik Sookie, akire rögtön megpróbálják rátestálni a feladatot.
- Miért pont én? - méltatlankodik Sookie.
- Mert te séf vagy - vágja rá teljesen logikátlanul Lorelai. Luke érzi, hogy ezzel az érveléssel valami gond van, ezért lázasan töri a fejét valami megfelelőbben.
- Mert neked van gyereked! - vágja rá büszkén. - Nekünk egyikünknek sincs - és ezen a ponton elakad, mert rájön, hogy Lorelainak van. De Sookie végül kötélnek áll.

Miben különbözik Lorelai és Luke a magyar kormány tagjaitól? Azon túl, hogy sokkal szimpatikusabbak, abban is, hogy megpróbálják érvekkel alátámasztani a tetteiket. Vegyük csak az új autópálya-díjakat. Decemberben találta ki a kormány, hogy az M0-son - amelyet azért építettek, hogy csökkentsék Budapesten és külvárosaiban a dugókat, a levegőszennyezést és a zajártalmat - januártól, legalábbis egyes szakaszokon, fizetni kell - vagyis az autósok el fogják kerülni. Minden környezetvédelmi vagy egyéb gyakorlati érv a döntés ellen szólna, ezért kíváncsian vártuk a kormány magyarázatát. Fónagy azonban csak olyasmiket mondott, hogy ez az állampolgároknak jó lesz, meg hogy két gombóc fagyi áráról van szó (nemtom, Fónagy hol veszi a fagyit, de ha 5000 forintot fizet két gombócért, üzenem neki, hogy nagyon átvágják). Ezek a döntés következményeiről, nem okairól szólnak, így az utóbbiak továbbra is homályban maradnak.

Persze Luke és Lorelai sem a valódi okot mondják. De legalább szükségét érzik, hogy megindokolják valamivel az elképzelésüket. Persze, ők nem kaptak kétharmadot. A jelek szerint a kormány úgy érzi, hogy ha a (szavazásra elment) választók többsége bizalmat szavazott nekik, többé nem tartoznak számukra elszámolással.

Az öldöklés istene

Két házaspár azért találkozik, hogy a gyerekeik közötti konfliktust elsimítsák. Civilizáltan, mint középosztálybeli kultúremberekhez illik. Valójában mindenki utál mindenkit: mindkét házaspár a másikat, plusz a párokon a házasfelek egymást. A zseniálisan megcsinált kamaradráma (Yasmina Reza, naná) azon egyensúlyoz, hogy meddig tartható fenn ez a civilizált felszín a különböző balesetek, konfliktusok és alkoholfogyasztás ellenére.

Persze a mindennapi életben számos olyan helyzet van, amikor erőt veszünk magunkon és civilizáltan viselkedünk; amikor az optikus át akart baszni, nem küldtem el a fenébe, hanem elfogadtam igencsak gyenge magyarázkodását. De ha nem muszáj, nem akarok belemenni olyan helyzetekbe, ahol kedvesen udvarias felszínt kell mutatnom olyan emberek felé, akikkel kapcsolatos valós érzéseim adott helyzetben nem fejezhetőek ki. MaTegnap estére három lehetséges programom volt. Az első úgymond hivatali kötelesség, tulajdonképpen formális megjelenés olyan emberek körében, akik többsége számomra semmit sem jelent, és pontosan tudom, hogy ők minimum nem kedvelnek, de olykor igyekeznek is keresztbe tenni nekem. A második helyen számomra nagyon kedves emberek között lettem volna és egy barátnak esetleg jól jött volna a jelenlétem, de nem tudtunk volna kötetlenül beszélgetni. A harmadik helyen kedves, bár nem túl közeli ismerősökre számíthattam és kötetlen beszélgetésre. Vállalom a kötelességtudat hiányának a vádját: a harmadik helyre mentem.

A Nagy Fafilm

Az egzotikus filmeket kínáló dokucsatornákon nem véletlenül láthatunk főként amerikai, francia és angol filmeket: ezekben az országokban a filmesek kapnak elég támogatást, hogy távoli tájakra utazzanak, míg Magyarországon ez csak a kiváltságos keveseknek – például az On the spot készítőinek – adatik meg (tegyük hozzá, nekik megérdemelten). A magyar dokumentumfilmesnek be kell érnie kisebb, közelebbi témákkal. Molnár Attila Dávid még az átlagnál is jobban leredukálta igényeit: filmje egyetlen fáról, a Gerecsében található óriás tölgyről szól.

Ilyen szűk és közeli témáról sokkal nehezebb izgalmas filmet készíteni, mint mondjuk az afrikai szavannákról, tehát sokkal több szakmai tudás is kell hozzá. Molnár merít is a nagy klasszikusokból, leginkább a Mikrokozmoszból és Sivatagi show-ból: a hernyó-divatbemutató egyértelmű párhuzam Jamie Uys filmjével, de az is, ahogyan az ember részévé válik a történetnek. Míg számos természetfilm úgy tesz, mintha ember-nem-járta helyen játszódna, vagy az embereket csak kívülálló szakértőként vonja be, Molnár (akárcsak Uys) számára ők is ugyanolyan szerves és szórakoztató részei a környezetnek, mint a növények és állatok: ugyanolyan jót derülünk a lombkoronában bőrig ázó természetfilmesen, mint az általa felerősített köteleken akrobatikázó pelén. Ezt hívjuk az antropológiában holisztikus szemléletnek: teljességében szemlélni a vizsgálat tárgyát.

Nem véletlenül jutott eszembe az antropológia mint párhuzam, hiszen ott is azt látjuk, hogy míg egyeseknek vannak forrásai izgalmas törzsekhez utazni terepmunkára, mások ezt már csak anyagi okokból sem tehetnék. De nemcsak ezért választja valaki azt, hogy a saját társadalmát kutassa. Ahogyan a Nagy Fafilm is egy hétköznapi témában találja meg a különlegeset, az antropológus is azt mutatja meg, hogy mindennapi tevékenységeink mögött milyen kulturális elemek húzódnak meg, és új fénybe helyezi azokat. És ahogyan készülhet doku egyetlen fáról, egy antropológiai tanulmány is bemutathat egy kultúrát egyetlen ember történetén keresztül (egy szép példa erre Bakó Boglárka: Zsuzska, a rossz című írása). Persze nem azért csinálja egyik sem, hogy szakmai tudásával villogjon. Saját természeti és emberi környezetünk jobb megértése segíthet abban, hogy jobbá tudjuk azt tenni saját munkánkkal, de legalábbis értékelni a sokszínűségét. Úgyhogy a Travel Channel helyett tessék szépen a hétköznapi világunkról szóló dokukat nézni, érdemes.

Jonas Jonasson: Analfabeten som kunde räkna (Az analfabéta, aki tudott számolni)

Valamikor a történet elején Nombekót, a fiatal fekete lányt elüti egy autó. Pechjére mindez Dél-Afrikában történik az apartheid idején, ezért aztán a bíróság nem az (amúgy holtrészeg) gázolót ítéli büntetésre, hanem őt magát, amiért volt pofája egy fehér ember autója előtt mászkálni.

A svéd olvasó persze harsányan röhög, és magában gratulál Jonas Jonassonnak, amiért ilyen abszurd poénnal illusztrálta a rasszizmus működését. Pedig magyar szemszögből nézve Nombeko esete egyáltalán nem irrealisztikus. Mi olyan országban élünk, ahol a hajléktalant börtönbüntetésre ítélik, amiért nincs lakása; ahol a diákokat tanulmányaik elvégzése után nem engedik külföldre, bár itthon meg nem találnak állást; ahol a legtöbb család hétvégi programja a közös bevásárlás vagy a tévénézés (és sejthető, hogy az előbbi során kommunikálnak többet), a politikusok mégis azzal akarnak jót tenni a családoknak, hogy megszüntetik a boltok vasárnapi nyitvatartását.

Ha Jonas Jonasson netán olvassa ezt a posztot (mondjuk googletranslate-tel), ajánlom neki, hogy vizsgálja meg egy kicsit a magyar valóságot. Kevés munkával is nagyszerű abszurd regényt tudna írni belőle.