***SPOILER***
Zigi dadog. Ez önmagában nem meglepő egy klasszikus vígjátéki figurákat felsoroltató filmben (hipochonder, öregedő Casanova, szenilis nagymama, púpos), bár a szemfüles néző észreveheti, hogy a dadogás nem mindig jelentkezik. Zigi jellemzően akkor dadog, amikor a családja által rákényszerített értékrendet vagy ideológiát reprodukálja ("el fogom tudni tartani a feleségemet", "a nagymama nagyon beteg, szanatóriumba kell mennie" - miközben csak meg akarnak tőle szabadulni). A cselekmény azonban meglepő fordulatot vesz, miután Zigi barátnője egy gazdagabb pasit választ. Zigi egy diszkóban találkozik az igazival és elhatározzák, hogy külföldre költöznek. Mikor a reptérre készülő Zigit szomszédja megkérdi, boldog-e, Zigi felhívja a figyelmét, hogy már nem is dadog. Zigi tehát révbe ért, mint az összes olyan szereplő, akik elhagyja az országot. Valamivel később azonban Zigi hazalátogat a szüleihez - és újra dadogni kezd.
Zigi dadogása egyfelől szimbolikus eszköz, másfelől valószínűleg sokan konkrétan megélik. Hiába sikerült megszabadulnia a szülei által rákényszerített életszemlélettől, amint a közelükbe kerül, ismét megpróbálják azt rányomni. Zigi tiltakozik és elmenekül, de a dadogást nem tudja kontrollálni - ahogy szüleinkkel vagy a múltunkból előkerülő emberekkel találkozva gyakran visszaesünk ugyanabba a viselkedésbe, amit velük megszoktunk. Hiába sikeres üzletasszony valaki, amint hazalátogat, anyja elkezdeni cseszegetni a frizurája vagy a főzőtudománya miatt. Persze az egész onnan indul, hogy a szülők is ugyanúgy viselkednek velünk, mint mikor gyerekek voltunk. Hogyha az Eric Berne-féle tranzakció-analízis fogalmaival operálunk: ha valaki szülő-pozícióból kommunikál a másikkal, a másiknak nagyon nehéz nem gyerek-pozícióba kerülnie, hanem egyenrangú felnőttként kommunikálni vissza. LMBTQ embereknél ez halmozottan előfordul, amikor a szülők nem hajlandók tudomásul venni gyerekük szexuális orientációját vagy választott nemét. És ilyenkor általában az a legegyszerűbb megoldás, hogy a gyerek nem megy többé haza - ahogy a darabban se látunk olyasmit, hogy Zigi újra hazalátogatna. Amikor LMBTQ emberek azt mondják, hogy megszakították családjukkal a kapcsolatot, mert az nem fogadta el őket, gyakran nem arra kell gondolni, hogy konkrétan kidobták vagy eltiltották őket a párjuktól. Lehet, hogy egyszerűen csak ugyanúgy gyerekként kezelték, mint 5 éves korában, vagyis nem tekintették olyan felnőttnek, aki képes életéről - például neméről vagy párkapcsolatáról - felelős döntéseket hozni.
2015. január 16., péntek
2015. január 8., csütörtök
Gilmore Girls 5. évad 1. rész - Kirk feneke
Kirk fenékkel beleesik egy rózsabokorba. Lorelai és Luke egyaránt úgy vélik, hogy meg kéne nézni a sérüléseket, de egyiküknek se fűlik a foga hozzá. Még szerencse, hogy megjelenik Sookie, akire rögtön megpróbálják rátestálni a feladatot.
- Miért pont én? - méltatlankodik Sookie.
- Mert te séf vagy - vágja rá teljesen logikátlanul Lorelai. Luke érzi, hogy ezzel az érveléssel valami gond van, ezért lázasan töri a fejét valami megfelelőbben.
- Mert neked van gyereked! - vágja rá büszkén. - Nekünk egyikünknek sincs - és ezen a ponton elakad, mert rájön, hogy Lorelainak van. De Sookie végül kötélnek áll.
Miben különbözik Lorelai és Luke a magyar kormány tagjaitól? Azon túl, hogy sokkal szimpatikusabbak, abban is, hogy megpróbálják érvekkel alátámasztani a tetteiket. Vegyük csak az új autópálya-díjakat. Decemberben találta ki a kormány, hogy az M0-son - amelyet azért építettek, hogy csökkentsék Budapesten és külvárosaiban a dugókat, a levegőszennyezést és a zajártalmat - januártól, legalábbis egyes szakaszokon, fizetni kell - vagyis az autósok el fogják kerülni. Minden környezetvédelmi vagy egyéb gyakorlati érv a döntés ellen szólna, ezért kíváncsian vártuk a kormány magyarázatát. Fónagy azonban csak olyasmiket mondott, hogy ez az állampolgároknak jó lesz, meg hogy két gombóc fagyi áráról van szó (nemtom, Fónagy hol veszi a fagyit, de ha 5000 forintot fizet két gombócért, üzenem neki, hogy nagyon átvágják). Ezek a döntés következményeiről, nem okairól szólnak, így az utóbbiak továbbra is homályban maradnak.
Persze Luke és Lorelai sem a valódi okot mondják. De legalább szükségét érzik, hogy megindokolják valamivel az elképzelésüket. Persze, ők nem kaptak kétharmadot. A jelek szerint a kormány úgy érzi, hogy ha a (szavazásra elment) választók többsége bizalmat szavazott nekik, többé nem tartoznak számukra elszámolással.
- Miért pont én? - méltatlankodik Sookie.
- Mert te séf vagy - vágja rá teljesen logikátlanul Lorelai. Luke érzi, hogy ezzel az érveléssel valami gond van, ezért lázasan töri a fejét valami megfelelőbben.
- Mert neked van gyereked! - vágja rá büszkén. - Nekünk egyikünknek sincs - és ezen a ponton elakad, mert rájön, hogy Lorelainak van. De Sookie végül kötélnek áll.
Miben különbözik Lorelai és Luke a magyar kormány tagjaitól? Azon túl, hogy sokkal szimpatikusabbak, abban is, hogy megpróbálják érvekkel alátámasztani a tetteiket. Vegyük csak az új autópálya-díjakat. Decemberben találta ki a kormány, hogy az M0-son - amelyet azért építettek, hogy csökkentsék Budapesten és külvárosaiban a dugókat, a levegőszennyezést és a zajártalmat - januártól, legalábbis egyes szakaszokon, fizetni kell - vagyis az autósok el fogják kerülni. Minden környezetvédelmi vagy egyéb gyakorlati érv a döntés ellen szólna, ezért kíváncsian vártuk a kormány magyarázatát. Fónagy azonban csak olyasmiket mondott, hogy ez az állampolgároknak jó lesz, meg hogy két gombóc fagyi áráról van szó (nemtom, Fónagy hol veszi a fagyit, de ha 5000 forintot fizet két gombócért, üzenem neki, hogy nagyon átvágják). Ezek a döntés következményeiről, nem okairól szólnak, így az utóbbiak továbbra is homályban maradnak.
Persze Luke és Lorelai sem a valódi okot mondják. De legalább szükségét érzik, hogy megindokolják valamivel az elképzelésüket. Persze, ők nem kaptak kétharmadot. A jelek szerint a kormány úgy érzi, hogy ha a (szavazásra elment) választók többsége bizalmat szavazott nekik, többé nem tartoznak számukra elszámolással.
2014. december 20., szombat
Az öldöklés istene
Két házaspár azért találkozik, hogy a gyerekeik közötti konfliktust elsimítsák. Civilizáltan, mint középosztálybeli kultúremberekhez illik. Valójában mindenki utál mindenkit: mindkét házaspár a másikat, plusz a párokon a házasfelek egymást. A zseniálisan megcsinált kamaradráma (Yasmina Reza, naná) azon egyensúlyoz, hogy meddig tartható fenn ez a civilizált felszín a különböző balesetek, konfliktusok és alkoholfogyasztás ellenére.
Persze a mindennapi életben számos olyan helyzet van, amikor erőt veszünk magunkon és civilizáltan viselkedünk; amikor az optikus át akart baszni, nem küldtem el a fenébe, hanem elfogadtam igencsak gyenge magyarázkodását. De ha nem muszáj, nem akarok belemenni olyan helyzetekbe, ahol kedvesen udvarias felszínt kell mutatnom olyan emberek felé, akikkel kapcsolatos valós érzéseim adott helyzetben nem fejezhetőek ki. MaTegnap estére három lehetséges programom volt. Az első úgymond hivatali kötelesség, tulajdonképpen formális megjelenés olyan emberek körében, akik többsége számomra semmit sem jelent, és pontosan tudom, hogy ők minimum nem kedvelnek, de olykor igyekeznek is keresztbe tenni nekem. A második helyen számomra nagyon kedves emberek között lettem volna és egy barátnak esetleg jól jött volna a jelenlétem, de nem tudtunk volna kötetlenül beszélgetni. A harmadik helyen kedves, bár nem túl közeli ismerősökre számíthattam és kötetlen beszélgetésre. Vállalom a kötelességtudat hiányának a vádját: a harmadik helyre mentem.
Persze a mindennapi életben számos olyan helyzet van, amikor erőt veszünk magunkon és civilizáltan viselkedünk; amikor az optikus át akart baszni, nem küldtem el a fenébe, hanem elfogadtam igencsak gyenge magyarázkodását. De ha nem muszáj, nem akarok belemenni olyan helyzetekbe, ahol kedvesen udvarias felszínt kell mutatnom olyan emberek felé, akikkel kapcsolatos valós érzéseim adott helyzetben nem fejezhetőek ki. MaTegnap estére három lehetséges programom volt. Az első úgymond hivatali kötelesség, tulajdonképpen formális megjelenés olyan emberek körében, akik többsége számomra semmit sem jelent, és pontosan tudom, hogy ők minimum nem kedvelnek, de olykor igyekeznek is keresztbe tenni nekem. A második helyen számomra nagyon kedves emberek között lettem volna és egy barátnak esetleg jól jött volna a jelenlétem, de nem tudtunk volna kötetlenül beszélgetni. A harmadik helyen kedves, bár nem túl közeli ismerősökre számíthattam és kötetlen beszélgetésre. Vállalom a kötelességtudat hiányának a vádját: a harmadik helyre mentem.
2014. december 12., péntek
A Nagy Fafilm
Az egzotikus filmeket kínáló dokucsatornákon nem véletlenül láthatunk főként amerikai, francia és angol filmeket: ezekben az országokban a filmesek kapnak elég támogatást, hogy távoli tájakra utazzanak, míg Magyarországon ez csak a kiváltságos keveseknek – például az On the spot készítőinek – adatik meg (tegyük hozzá, nekik megérdemelten). A magyar dokumentumfilmesnek be kell érnie kisebb, közelebbi témákkal. Molnár Attila Dávid még az átlagnál is jobban leredukálta igényeit: filmje egyetlen fáról, a Gerecsében található óriás tölgyről szól.
Ilyen szűk és közeli témáról sokkal nehezebb izgalmas filmet készíteni, mint mondjuk az afrikai szavannákról, tehát sokkal több szakmai tudás is kell hozzá. Molnár merít is a nagy klasszikusokból, leginkább a Mikrokozmoszból és Sivatagi show-ból: a hernyó-divatbemutató egyértelmű párhuzam Jamie Uys filmjével, de az is, ahogyan az ember részévé válik a történetnek. Míg számos természetfilm úgy tesz, mintha ember-nem-járta helyen játszódna, vagy az embereket csak kívülálló szakértőként vonja be, Molnár (akárcsak Uys) számára ők is ugyanolyan szerves és szórakoztató részei a környezetnek, mint a növények és állatok: ugyanolyan jót derülünk a lombkoronában bőrig ázó természetfilmesen, mint az általa felerősített köteleken akrobatikázó pelén. Ezt hívjuk az antropológiában holisztikus szemléletnek: teljességében szemlélni a vizsgálat tárgyát.
Nem véletlenül jutott eszembe az antropológia mint párhuzam, hiszen ott is azt látjuk, hogy míg egyeseknek vannak forrásai izgalmas törzsekhez utazni terepmunkára, mások ezt már csak anyagi okokból sem tehetnék. De nemcsak ezért választja valaki azt, hogy a saját társadalmát kutassa. Ahogyan a Nagy Fafilm is egy hétköznapi témában találja meg a különlegeset, az antropológus is azt mutatja meg, hogy mindennapi tevékenységeink mögött milyen kulturális elemek húzódnak meg, és új fénybe helyezi azokat. És ahogyan készülhet doku egyetlen fáról, egy antropológiai tanulmány is bemutathat egy kultúrát egyetlen ember történetén keresztül (egy szép példa erre Bakó Boglárka: Zsuzska, a rossz című írása). Persze nem azért csinálja egyik sem, hogy szakmai tudásával villogjon. Saját természeti és emberi környezetünk jobb megértése segíthet abban, hogy jobbá tudjuk azt tenni saját munkánkkal, de legalábbis értékelni a sokszínűségét. Úgyhogy a Travel Channel helyett tessék szépen a hétköznapi világunkról szóló dokukat nézni, érdemes.
2014. december 8., hétfő
Jonas Jonasson: Analfabeten som kunde räkna (Az analfabéta, aki tudott számolni)
Valamikor a történet elején Nombekót, a fiatal fekete lányt elüti egy autó. Pechjére mindez Dél-Afrikában történik az apartheid idején, ezért aztán a bíróság nem az (amúgy holtrészeg) gázolót ítéli büntetésre, hanem őt magát, amiért volt pofája egy fehér ember autója előtt mászkálni.
A svéd olvasó persze harsányan röhög, és magában gratulál Jonas Jonassonnak, amiért ilyen abszurd poénnal illusztrálta a rasszizmus működését. Pedig magyar szemszögből nézve Nombeko esete egyáltalán nem irrealisztikus. Mi olyan országban élünk, ahol a hajléktalant börtönbüntetésre ítélik, amiért nincs lakása; ahol a diákokat tanulmányaik elvégzése után nem engedik külföldre, bár itthon meg nem találnak állást; ahol a legtöbb család hétvégi programja a közös bevásárlás vagy a tévénézés (és sejthető, hogy az előbbi során kommunikálnak többet), a politikusok mégis azzal akarnak jót tenni a családoknak, hogy megszüntetik a boltok vasárnapi nyitvatartását.
Ha Jonas Jonasson netán olvassa ezt a posztot (mondjuk googletranslate-tel), ajánlom neki, hogy vizsgálja meg egy kicsit a magyar valóságot. Kevés munkával is nagyszerű abszurd regényt tudna írni belőle.
A svéd olvasó persze harsányan röhög, és magában gratulál Jonas Jonassonnak, amiért ilyen abszurd poénnal illusztrálta a rasszizmus működését. Pedig magyar szemszögből nézve Nombeko esete egyáltalán nem irrealisztikus. Mi olyan országban élünk, ahol a hajléktalant börtönbüntetésre ítélik, amiért nincs lakása; ahol a diákokat tanulmányaik elvégzése után nem engedik külföldre, bár itthon meg nem találnak állást; ahol a legtöbb család hétvégi programja a közös bevásárlás vagy a tévénézés (és sejthető, hogy az előbbi során kommunikálnak többet), a politikusok mégis azzal akarnak jót tenni a családoknak, hogy megszüntetik a boltok vasárnapi nyitvatartását.
Ha Jonas Jonasson netán olvassa ezt a posztot (mondjuk googletranslate-tel), ajánlom neki, hogy vizsgálja meg egy kicsit a magyar valóságot. Kevés munkával is nagyszerű abszurd regényt tudna írni belőle.
2014. december 7., vasárnap
Johnny Cash: A Boy Named Sue
https://www.youtube.com/watch?v=WOHPuY88Ry4
***SPOILER!***
Bár a dalt egyszer egy transznemű Facebook-csoportban osztotta meg valaki, főszereplője egyáltalán nem transz. Egyszerűen csak megszívta, mert apja (vélhetően vicces kedvében) fiú létére lánynevet adott neki. Egész életét arra teszi fel, hogy megkeresse az apját és bosszút álljon rajta. Mikor végre megtalálja, az apa elárulja a névadás valódi okát: azt akarta, hogy fia megedződjön az élet nehézségeivel szemben azáltal, hogy kiskorától fogva folyamatosan harcolnia kell. Apuka, bár nem volt genderológus, láthatóan tisztában volt a társadalom heteronormativitásával és azzal, hogy a nemi szerepek bármilyen fajta áthágása súlyosabb szankciókat von maga után, mint bármilyen más határsértés, különösen a férfiak számára (nem véletlen, hogy Johnny Cash nem írta meg a ballada női változatát, monjuk ’A Girl named Paul’ címmel).
Számomra két momentum érdekes a történetben. Az egyik, hogy Sue simán megúszná az összes vegzálást, ha egyszerűen letagadná a nevét vagy valamilyen alternatív becenevet használna helyette, mint a Pi élete főszereplője. De Sue ezt éppúgy nem teszi meg, mint ahogy a még születési nemükben élő és abból nem kirívó transzszexuálisok vagy a heterónak kinéző meleg nők és férfiak is gyakran előbújnak olyankor is, amikor ez veszélyt jelenthet rájuk. Sue számára a neve éppoly központi része az identitásának, mint egy transznak a választott neme vagy egy meleg/leszbikus embernek a szexuális orientációja. Ez a párhuzam magyarázatot adhat azoknak, akik felől az LMBTQ emberek élhetnek, ahogy csak akarnak, de minek mondják el? Nos, pont azért, amiért Sue – és tegyük hozzá, az emberek többsége – nem hazudik a nevével kapcsolatban: mert énjének alapvető része, és ha nem mondaná meg, a vele találkozó emberek valaki mást ismernének meg.
A másik érdekesség, hogy Sue fékezhetetlen gyűlölete az apja iránt valamelyest enyhül ugyan a magyarázat hatására, de a dal végén elmondja: ő ugyan soha nem fog lánynevet adni a fiának. Hasonlóképpen sok melegtől és leszbikustól hallottam: nem szeretné, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódjon, hogy ne kelljen azokat a szenvedéseket átélnie, mint neki magának. Egy cseh tanulmányban a leszbikus anyukák büszkélkednek vele, hogy óvodás kislányuk milyen heteró, folyton a magassarkú cipőket próbálja. Persze szép, hogy valaki meg akarja védeni a gyerekét, de azt gondolom: ha már x darab gyereknek saját neme iránti vágyakkal kell születnie, jobban járnak, ha azonos nemű szülőkhöz születnek, akik ugyanezt átélték és megfelelően tudják őket támogatni (persze tudom, az elosztás nem egészen így megy, de mivel a statisztikák szerint nagyjából konstans az azonos nemű partnereket választók aránya minden társadalomban és történelmi korban, annyira nem elszállt ez a megközelítés). Ugyanakkor az ilyen szülők valójában azt mondják: a többségtől eltérő szexualitásuk több szenvedést, mint örömet okozott nekik. Nem tagadom persze, hogy egy heteronormatív társadalomban eltérő szexuális orientációval felnőni nagyon nehéz. De visszatekintve én úgy gondolom, nagyon sokat köszönhetek ennek a helyzetemnek. Biztos, hogy heteroszexuálisként kevesebb önismeret és társadalmi tudatosság volna bennem, és persze nagyon sok pozitív (nemcsak szexuális) élményből is kimaradtam volna. Akárcsak Sue apja, úgy gondolom, a „másság” megerősített és sokat adott nekem. Szóval nem, kedves Sue és leszbikus anyukák, nem gondolom, hogy az lenne a legjobb a gyerekemnek, ha teljesen belesimulna a heteronormatív átlagba.
***SPOILER!***
Bár a dalt egyszer egy transznemű Facebook-csoportban osztotta meg valaki, főszereplője egyáltalán nem transz. Egyszerűen csak megszívta, mert apja (vélhetően vicces kedvében) fiú létére lánynevet adott neki. Egész életét arra teszi fel, hogy megkeresse az apját és bosszút álljon rajta. Mikor végre megtalálja, az apa elárulja a névadás valódi okát: azt akarta, hogy fia megedződjön az élet nehézségeivel szemben azáltal, hogy kiskorától fogva folyamatosan harcolnia kell. Apuka, bár nem volt genderológus, láthatóan tisztában volt a társadalom heteronormativitásával és azzal, hogy a nemi szerepek bármilyen fajta áthágása súlyosabb szankciókat von maga után, mint bármilyen más határsértés, különösen a férfiak számára (nem véletlen, hogy Johnny Cash nem írta meg a ballada női változatát, monjuk ’A Girl named Paul’ címmel).
Számomra két momentum érdekes a történetben. Az egyik, hogy Sue simán megúszná az összes vegzálást, ha egyszerűen letagadná a nevét vagy valamilyen alternatív becenevet használna helyette, mint a Pi élete főszereplője. De Sue ezt éppúgy nem teszi meg, mint ahogy a még születési nemükben élő és abból nem kirívó transzszexuálisok vagy a heterónak kinéző meleg nők és férfiak is gyakran előbújnak olyankor is, amikor ez veszélyt jelenthet rájuk. Sue számára a neve éppoly központi része az identitásának, mint egy transznak a választott neme vagy egy meleg/leszbikus embernek a szexuális orientációja. Ez a párhuzam magyarázatot adhat azoknak, akik felől az LMBTQ emberek élhetnek, ahogy csak akarnak, de minek mondják el? Nos, pont azért, amiért Sue – és tegyük hozzá, az emberek többsége – nem hazudik a nevével kapcsolatban: mert énjének alapvető része, és ha nem mondaná meg, a vele találkozó emberek valaki mást ismernének meg.
A másik érdekesség, hogy Sue fékezhetetlen gyűlölete az apja iránt valamelyest enyhül ugyan a magyarázat hatására, de a dal végén elmondja: ő ugyan soha nem fog lánynevet adni a fiának. Hasonlóképpen sok melegtől és leszbikustól hallottam: nem szeretné, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódjon, hogy ne kelljen azokat a szenvedéseket átélnie, mint neki magának. Egy cseh tanulmányban a leszbikus anyukák büszkélkednek vele, hogy óvodás kislányuk milyen heteró, folyton a magassarkú cipőket próbálja. Persze szép, hogy valaki meg akarja védeni a gyerekét, de azt gondolom: ha már x darab gyereknek saját neme iránti vágyakkal kell születnie, jobban járnak, ha azonos nemű szülőkhöz születnek, akik ugyanezt átélték és megfelelően tudják őket támogatni (persze tudom, az elosztás nem egészen így megy, de mivel a statisztikák szerint nagyjából konstans az azonos nemű partnereket választók aránya minden társadalomban és történelmi korban, annyira nem elszállt ez a megközelítés). Ugyanakkor az ilyen szülők valójában azt mondják: a többségtől eltérő szexualitásuk több szenvedést, mint örömet okozott nekik. Nem tagadom persze, hogy egy heteronormatív társadalomban eltérő szexuális orientációval felnőni nagyon nehéz. De visszatekintve én úgy gondolom, nagyon sokat köszönhetek ennek a helyzetemnek. Biztos, hogy heteroszexuálisként kevesebb önismeret és társadalmi tudatosság volna bennem, és persze nagyon sok pozitív (nemcsak szexuális) élményből is kimaradtam volna. Akárcsak Sue apja, úgy gondolom, a „másság” megerősített és sokat adott nekem. Szóval nem, kedves Sue és leszbikus anyukák, nem gondolom, hogy az lenne a legjobb a gyerekemnek, ha teljesen belesimulna a heteronormatív átlagba.
2014. november 21., péntek
Terápia I. évad 6. rész
A rendelőben – amely, mint megfigyelhettük, a családi ház egy leválasztott része – eldugul a vécé. És persze pont ilyenkor kell a nyavalyás kliensnek pisilnie! Persze megtehetné, hogy átmegy a ház lakórészébe és az ottani vécét használja, a terapeuta azonban tiltakozik. Ő azt szereti, ha kliensei megmaradnak a rendelőrészben és vécére is ott mennek. Csakhogy most éppen nem tudnak, ezért mindenki megakad, beleértve a pisit.
A munkahely és az otthon szétválasztása sokak számára fontos, és frusztráló, ha nem sikerül. Volt könyvelőm szenvedett attól, hogy lakása egyben az irodája is, mert így elvesztette otthon jellegét. Mások megoldásokat keresnek: volt portugáltanárom például szülei lakásában megtartotta saját szobáját és ott tanított, de már nem ott lakott, és olyan lányt is ismertem, aki külön lakást bérelt ki kifejezetten azért, hogy abban pilatest tarthasson (egyénileg). Másokat viszont egyáltalán nem zavar, ha a kliens átsétál a lakásukon a rendelőhöz, vagy a tanítvány gyerekei játékait kerülgeti a nappaliban.
A munka és az otthon kettéválasztása mögött az az elképzelés áll, hogy otthon nem dolgozunk – pedig a házimunka is munka, vagyis a nagyon gazdagok, a nős férfiak és a kisgyerekek egy részét kivéve mindenkinek kell otthon dolgoznia (sőt akár a nagyon gazdagoknak is, ha a házimunka menedzselését tekintjük). Mivel a házimunka nagy része továbbra is női feladat, az otthon kontra munka elmélet leginkább a nők munkájának egy jelentős részét veszi semmibe.
Az otthon ráadásul a családnak és a barátoknak van fenntartva, szemben a formális kapcsolatokkal. Csakhogy ezek sem kettéválaszthatók: mi a helyzet a baráttá váló kollégákkal vagy a magántanítványnak jelentkező barátokkal? Egyre gyakoribb, hogy a munkahely is „nagy család”-ként aposztrofálja magát és családias hangulatot próbál teremteni (akár a munka rovására, mint mikor az irodába behozott kutya vagy gyerek folyamatosan zavarja a többieket). A kisvállalkozások nagy része viszont lakásban működik. Szóval fizikailag is átjárhatóak a munka és a magánélet terei.
Az is felvethető, hogy otthon a kellemes dolgokkal foglalkozunk, míg a keresőmunka kellemetlen kötelesség. Pedig nagyon sok ember szereti a munkáját, ami gyakran élvezetesebb, mint a házimunka (én ezerszer inkább tolmácsolok egy érdekes konferencián mint takarítom a konyhát). Meg hát lehet nagyon unalmas vagy kellemetlen olyasmi is, amit nem tekintünk munkának, például udvarias képpel végigülni egy halálosan unalmas családi ebédet. Nem is szólva a családjuk által el nem fogadott LMBTQ fiatalokról vagy a családon belüli erőszak áldozatairól: számukra az otthon egyenesen veszélyes lehet.
Mindezzel persze nem tagadom az otthon jelentőségét – a hajléktalanok a megmondhatói, milyen bizonytalanságot teremt, ha nincs hely, ahova az ember tartozhat. De az otthon köré megalkotott mítosz következményeképp gyakran nem vesszük észre a családi hatalmi játszmákat, a bántalmazást vagy akár csak a nőkre nehezedő otthoni teendőket. Ezeknek a figyelembe vételével már sokkal kisebb a kontraszt otthon és munkahely között.
A munkahely és az otthon szétválasztása sokak számára fontos, és frusztráló, ha nem sikerül. Volt könyvelőm szenvedett attól, hogy lakása egyben az irodája is, mert így elvesztette otthon jellegét. Mások megoldásokat keresnek: volt portugáltanárom például szülei lakásában megtartotta saját szobáját és ott tanított, de már nem ott lakott, és olyan lányt is ismertem, aki külön lakást bérelt ki kifejezetten azért, hogy abban pilatest tarthasson (egyénileg). Másokat viszont egyáltalán nem zavar, ha a kliens átsétál a lakásukon a rendelőhöz, vagy a tanítvány gyerekei játékait kerülgeti a nappaliban.
A munka és az otthon kettéválasztása mögött az az elképzelés áll, hogy otthon nem dolgozunk – pedig a házimunka is munka, vagyis a nagyon gazdagok, a nős férfiak és a kisgyerekek egy részét kivéve mindenkinek kell otthon dolgoznia (sőt akár a nagyon gazdagoknak is, ha a házimunka menedzselését tekintjük). Mivel a házimunka nagy része továbbra is női feladat, az otthon kontra munka elmélet leginkább a nők munkájának egy jelentős részét veszi semmibe.
Az otthon ráadásul a családnak és a barátoknak van fenntartva, szemben a formális kapcsolatokkal. Csakhogy ezek sem kettéválaszthatók: mi a helyzet a baráttá váló kollégákkal vagy a magántanítványnak jelentkező barátokkal? Egyre gyakoribb, hogy a munkahely is „nagy család”-ként aposztrofálja magát és családias hangulatot próbál teremteni (akár a munka rovására, mint mikor az irodába behozott kutya vagy gyerek folyamatosan zavarja a többieket). A kisvállalkozások nagy része viszont lakásban működik. Szóval fizikailag is átjárhatóak a munka és a magánélet terei.
Az is felvethető, hogy otthon a kellemes dolgokkal foglalkozunk, míg a keresőmunka kellemetlen kötelesség. Pedig nagyon sok ember szereti a munkáját, ami gyakran élvezetesebb, mint a házimunka (én ezerszer inkább tolmácsolok egy érdekes konferencián mint takarítom a konyhát). Meg hát lehet nagyon unalmas vagy kellemetlen olyasmi is, amit nem tekintünk munkának, például udvarias képpel végigülni egy halálosan unalmas családi ebédet. Nem is szólva a családjuk által el nem fogadott LMBTQ fiatalokról vagy a családon belüli erőszak áldozatairól: számukra az otthon egyenesen veszélyes lehet.
Mindezzel persze nem tagadom az otthon jelentőségét – a hajléktalanok a megmondhatói, milyen bizonytalanságot teremt, ha nincs hely, ahova az ember tartozhat. De az otthon köré megalkotott mítosz következményeképp gyakran nem vesszük észre a családi hatalmi játszmákat, a bántalmazást vagy akár csak a nőkre nehezedő otthoni teendőket. Ezeknek a figyelembe vételével már sokkal kisebb a kontraszt otthon és munkahely között.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)