Jane Goodall utazása

Megdöbbentő és megindító nézni Jane Goodallt – akár ma, akár fiatalkori felvételein – a csimpánzok között. Csendesen, kedvesen beszél velük, végtelen türelmet mutat irántuk; olykor az ő hangjelzéseikkel és gesztusaikkal kommunikál, hogy megértesse magát velük, de egyáltalán nem mindig. Úgy képes beleélni magát a másik lény helyzetébe, hogy közben nem adja fel saját egyediségét. És a csimpánzok ezt tiszteletben is tartják, ugyanakkor kíváncsiak lesznek rá, és félelmeiket legyőzve közeledni mernek. A jelenet hasonlít ahhoz, mint amikor én egy ismeretlen cicát próbálok megszelídíteni – azzal a különbséggel, hogy ezek vadállatok (bár mondjuk a macska is félig-meddig) és nem szoktak hozzá az emberek jelenlétéhez, legalábbis ilyen formában (ez a cicákra csak néhány helyen igaz, például Portugáliában, ahol nem-saját macskát nem szokás simogatni). Jane Goodall ráébreszt minket arra, hogy a vadállat és az ember közötti szakadék egyáltalán nem olyan mély és áthidalhatatlan, mint gondolnánk. Csak meg kell tennünk az első lépést azzal, hogy türelemmel és empátiával közelítünk; lehet, hogy a következőt már ők teszik meg.

Jane Goodall azonban mindezt nemcsak az állatok felé tudja, hanem az emberek felé is. Azokban a jelenetekben, amelyekben a Jane Goodall intézet világszerte működő környezetvédő és humanitárius projektjeit látogatja végig, ugyanolyan érdeklődéssel és türelemmel fordul az afrikai menekültek, a diáklap kisiskolás újságírója vagy az ENSZ főtitkára felé. Beszélgetései az erőszakmentes kommunikáció magasiskolája: érzelmekre reagál és érzelmeket fejez ki. Akárcsak a csimpánzoknál, igyekszik megérteni a másik fél közegét és helyzetét, aztán ennek megfelelően megteszi az első lépést, és van türelme kivárni a választ. Projektjeit és kommunikációját adaptálja a helyzethez, amelyben a másik van.

Nem sok olyan embert látok, aki képes türelemmel és empátiával közelíteni egy állathoz (nem pedig mondjuk „jaj, de cuki kutyus!” felkiáltással lerohanni). De olyat még kevesebbet, akik ugyanilyen türelmet és empátiát tanúsítanak embertársaik iránt is. Azt hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy az állatok „mások”, és elmagyarázzuk gyerekeinknek, hogy miért csóválja a farkát a kutya és miért nem szabad visszafelé simogatni. Odáig már nem jutunk el, hogy a másik ember is „más”: egyazon fajba tartozunk, esetleg egy helyen élünk és egy nyelvet beszélünk, mégis számos olyan tulajdonságunk és élettapasztalatunk van, amelyek megnehezíthetik az egymás közti kommunikációt. Javaslom mindenkinek, hogy nézzen felvételeket Jane Goodallről a csimpánzok között. Valahogy így kéne közelíteni a másik emberhez is: megőrizve saját egyediségünket, de megengedve neki is a sajátját, egymáshoz igazított kommunikációval valahol a közös zónában.

Sue Townsend: Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek – Nigel

Nigel, Adrian gyerekkori barátja megvakul, így nagy örömömre több kötetnyi csaknem teljes távolléte után ismét jelentős szerepet játszik a történetben. Jelentős szerepe természetesen az, hogy vaksága révén különböző poénokkal bővüljön a sztori. Adriannek ugyanis halvány fogalma sincs arról, hogyan kell egy vak emberrel viselkedni. Időnként úgy kezeli Nigelt, mintha mindenben segítségre szorulna: például amikor beülteti a taxiba, megmondja helyette a sofőrnek a címet. Máskor mintha teljesen megfeledkezne Nigel speciális helyzetéről, például amikor megkérdezi tőle, hogy nézett ki a pasi, akivel összejött. Olyan is előfordul, hogy direkt nem segít Nigelnek, amikor az igényelné, mert azt olvasta valahol, hogy a vakok utálják, ha körülugrálják őket.

Aki nincs személyes kapcsolatban egy speciális igényű kisebbséggel, gyakran olvasmányaiból tájékozódik afelől, hogyan is kéne velük viselkedni, és ez persze vezethet problémákhoz. Na de Adrian elvileg ismeri Nigelt, nem kellene, hogy könyvekből ismerje meg a vakok igényeit. Mégis ezt teszi, inkább, mint hogy magát Nigelt kérdezné. Talán attól fél, hogy túl személyeset vagy bántót kérdez, talán attól, hogy Nigel lehülyézi, amiért még ezt se tudja (ezt mondjuk kinézem belőle). Az Allport-féle szép elmélet, hogy aki személyesen ismer kisebbséghez tartozó embereket, az megismeri a helyzetüket és nem lesz előítéletes irányukban, nem áll meg a lábán olyankor, ha ez az ismeretség nem párosul őszinte kommunikációval.

Az élő könyvtár képzésén merült fel az a gondolat: az a jó ezekben a beszélgetésekben, hogy az olvasók olyasmit is megkérdezhetnek a „könyvként” szolgáló kisebbségi emberektől, amit hétköznapi helyzetben ugyanezen kisebbséghez tartozó ismerőseiktől esetleg nem mernének. Ez egész jól megoldja az Adrian-Nigel jellegű konfliktusokat, amennyiben a többségi embernek lehetősége van egy ilyen élő könyvtáron részt venni. De hát tudjuk, hogy ez a lehetőség elég kevesekre korlátozódni. Lehet, hogy inkább mégis beszélgetnünk kéne ismerőseinkkel, és nyíltan megkérdezni tőlük, igényt tartanak-e speciális bánásmódra és ha igen, miben. Azoknak valószínűleg agyukra fog menni, amikor 25-ször kell ugyanazt elmagyarázniuk különböző embereknek, viszont ha ezen túlestek, megspórolnak maguknak egy csomó idegesítő szituációt és konfliktust.

Dollárpapa gyermekei: Otthon

A darab eredeti címe, A pelikán, arra a legendára utal, amely szerint a pelikán felhasítja saját mellkasát és vérével táplálja utódait. A történetbeli anyát, Krisztinát, veje hasonlítja a pelikánhoz, és ő magáévá teszi ezt a szerepet. Szívesen emlegeti, hogy mindent a gyermekeiért tesz, saját önálló életét feláldozva. Közelebbről megvizsgálva azonban láthatjuk, hogy Krisztina egyáltalán nem gyermekei érdekeit nézi. Felnőtt lánya és férje kettesben akarnának lakni, de ő ragaszkodik hozzá, hogy vele éljenek; egyetemista fiát viszont, aki szíve szerint maradna a szülői házban, kirúgja azzal, hogy ideje függetlenné válnia. És persze hamar kiderül, hogy ez a felállás miért az ő igényeinek felel meg (ebbe most nem megyek bele, mert nagyon spoiler lenne).

Az önfeláldozó anya mítosza egész kultúránkat áthatja, és kapóra jön azoknak az anyáknak, akik szeretik magukat áldozatnak beállítani, miközben valójában kontrollálni próbálják családjukat. Több anyát ismerek, aki gyermeke hálátlanságáról panaszkodik. Ezekről a gyerekekről gyakran kiderül, hogy "hálátlanságuk" mindössze annyiból áll, hogy önálló döntéseket hoztak vagy szeretnének hozni, amelyek esetleg eltérnek anyjuk akaratától. Volt, ahol az anya erre annyira hevesen reagált, hogy a gyerek egyetlen megoldást látott: megszakított vele minden kapcsolatot. Ha pedig a gyerek nem száll szembe az anya akaratával nyíltan, ez megmérgezheti egész jövőbeni kapcsolatukat. Láttam olyan családot, ahol ez 30 évig tartott, és lefogadnám, hogy az anya nem erre vágyott. De belesodródott, mert nem tudott megszabadulni az önfeláldozó anya szerepétől.

Nemrég hallottam egy előadást Tóth Olgától, aki megemlítette: olyan nők, akik munkanélküliek és nem is reménykedhetnek a foglalkoztatásban, gyakran örömmel fogadják az anyaságot, amelyben végre megvalósíthatják önmagukat. Valószínűleg nem ők az egyetlenek, akik feladják önmagukat gyermekeik kedvéért, legalábbis ezt hitetik el magukkal. De lehet, hogy a gyerekek jobban járnának egy olyan szülővel, aki megvalósítja önmagát és nekik is engedi ezt - vagy legalábbis van annyi önismerete, hogy felismerje, mi az ő igénye és mi a gyerekeié, és annyi felelősségtudata, hogy az utóbbit tekintse fontosabbnak.

Dollárpapa gyermekei: Szerelem

***SPOILER***

Már kezdettől érezhetjük, hogy a történetbéli két testvér (eredetileg Alfréd és Asta, a színpadi változatban Tomi és Emőke) közt erotikus feszültség érezhető. A második felvonásban például hosszan emlékeznek gyerekkorukra, amikor meztelenre vetkőztek egymás előtt. (Ironikus módon Emőke később perverznek nevezi Tomi feleségét, Lillát, mert ruha nélkül mutatkozott a kisfia előtt; mint sokan mások, konzervatívabb szabályokat alkalmaz a szülő-gyerek mint a két testvér közötti kapcsolatra.) Azután Emőke elmondja, hogy anyja leveleiből megtudta: ők egyáltalán nem testvérek, „még csak nem is féltestvérek”, vagyis ami kettőjük közt van, az nem testvéri szeretet.

A fenti szál az eredeti darabban is benne van, ott azonban a megidézett gyerekkori emlékek nem tartalmaznak erotikát; az Alfréd és Asta közötti érzelmi kötődés önmagában válik gyanússá azáltal, hogy egymással nem rokon emberek közt áll fenn. A színpadi előadás nyilván a hatásosság kedvéért vette bele a történetbe az explicite szexuális jelleget (ld. a Veszedelmes viszonyokról szóló blogbejegyzésemet). Így viszont megfordítódik az érvelés: többé nem az az üzenet, hogy az erős érzelmi kötődés csak testvérek közt létezhet erotika nélkül, hanem hogy a testvérek közti viszony erotikus jellege leplezhető. Az első gondolatom az volt, hogy a társulat saját szakállára szüntette meg Tomi és Emőke közt a testvéri viszonyt, mert nem vállalták be az incesztus színpadi ábrázolását; direkt elolvastam a darabot, hogy ez a motívum tényleg benne van-e.

Az egész sztori elég sokat elmond az incesztussal kapcsolatos attitűdökről (ezekről lásd még az Augusztus Oklahomában c. bejegyzésemet), de a családdal kapcsolatosokról is. Mitől tekintünk testvéreknek két embert: attól, hogy részben azonosak a génjeik, vagy attól, hogy együtt nőttek fel? A jelek szerint az előbbi, hiszen amint kiderül az igazság, Emőke azonnal átfogalmazza a kettőjük közti érzést, amit addig testvéri szeretetként tekintettek. A „még csak nem is féltestvérek” félmondat azt sugallja, hogy a féltestvér a gyakorlatban testvérnek számít (ezt láttuk az Augusztus Oklahomában című filmben is). Az azonban, akivel együtt nevelkedtünk, nem testvér, ha nincs vérrokonság köztünk. Itt persze bejöhetnek a beltenyésztéssel kapcsolatos rémtörténetek, de egyrészt Emőke és Tomi nem terveznek gyereket ( az Augusztus Oklahomában vonatkozó szereplőjének nem is lehet), másrészt tudjuk, hogy a rokonoktól született gyerekek abnormalitása csak városi legenda, ezek a hatások csak több generációs beltenyésztés után jelentkezhetnek. Úgy tűnik, az egész történet azt a széles körben uralkodó elképzelést illusztrálja, hogy a vérrokonság a család fő vagy akár egyetlen alapja. Pedig ez az ideológia nem az egyedüli lehetséges és nem is feltétlenül a legjobb, ahogy az örökbefogadásra hiába váró intézeti gyerekek tanúsíthatják.

Népszabadság 2014.09.15: A sírnál...

A szerző temeti a magyar civil szférát. Azt állítja, nem is nevezhető igazán civilnek, hiszen "A civil szféra ma pályázatot ír, pénzt szerez, és alig van kapcsolata a társadalommal", ráadásul "önkéntesek helyett fizetett profik terepe a terület."

Ezek pont azok az érvek, amelyeket Nyugaton az 'NGO-k' (non-governmental organizations, vagyis nem-állami szervezetek) ellen szoktak felhozni. Olyasmikre gondolnak, mint az ILGA_Europe, amelynek egy csomó fizetett alkalmazottja van, öltönyben és aktatáskával. Amikor a közelmúltban amerikai egyetemistáknak kellett beszélnem a magyarországi LMBTQ aktivizmusról (ez a civil szférának az a területe, amelyet legjobban ismerek), elmondtam, hogy nálunk enyhén szólva nem így van. Boldog lehet az az egyesület, amelynek van irodája (jelenleg egynek van saját, egyet pedig jószándékúan befogadott egy másik, nem-LMBTQ szervezet), és ugyancsak ritkaság a fizetett irodavezető. Az adminisztrációt általában az ügyvivők végzik, munka után olykor hajnalig, fizetség nélkül. Tudok olyan egyesületet, amelyet csak úgy sikerült megmenteni a teljes csődtől, hogy egyik ügyvivője személyi kölcsönt vett föl az amúgy is minimális fizetésére. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az ezekben a szervezetekben dolgozó önkéntesek általában nem a társadalom legjobban fizetett rétegeihez tartoznak - az LMBTQ közegben többségük diák, pedagógus vagy hasonló, a lelkisegély-telefonoknál nagyrészt kisnyugdíjasok dolgoznak - akkor láthatjuk, hogy ez a felállás nem keverendő össze a jól szituált nyugati NGO-kkal. Olyannyira, hogy a fent említett beszélgetésen valaki felvetette: ezeket ne is nevezzük NGO-knak, az más kategória. Pedig egyébként nem, csak éppen ugyanaz a szó mást jelent egy olyan nyugati demokráciában, amely támogatja a civil szférát, mint nálunk, ahol még azt is el akarják venni tőlük, amit nagy nehezen máshonnét összekaparnak. De a nyugati NGO-k sztereotípiája félrevezetheti az újságírót és a hatalmon levőket is (nem mintha nekik félrevezetésre lenne szükségük a civilek elleni fellépéshez).

Az is gyakori érv, hogy ezek a szervezetek nincsenek valódi kapcsolatban a társadalommal. Engem mondjuk mindig érdekelt, kit értenek ilyenkor társadalom alatt, mert velem pl. van kapcsolatuk és én is a társadalom része vagyok. A "társadalommal" való kapcsolatnak egyrészt nem egyoldalúnak kéne lennie, vagyis ha az emberek úgy érzik, egy adott szervezet nem megfelelő dolgokra koncentrál - pl. középiskolákban tart felvilágosító órákat ahelyett, hogy a tanárokat képezné - akkor írjanak szépen a szervezetnek és mondják meg neki. Visszacsatolás nélkül igen nehéz egy közösség igényeit kielégíteni. Az persze igaz, hogy a "társadalom" igen keveset tud ezeknek a szervezeteknek a létezéséről. Honnan is tudna, ha nem tudják hirdetni magukat, hiszen nem kapnak állami támogatást, és most még azt is megpróbálják megakadályozni, hogy külföldi pénzekből működjenek. Nyugaton az NGO-k többek között azoknak az adományaiból tartják fenn magukat, akik a megcélzott társadalmi rétegbe tartoznak vagy azzal szolidárisak, és elismerik a civilek tevékenységét (pl. jómódú melegek), de nálunk az adományozás még kevésbé szokás, mint az önkéntesség: akinek van pénze, inkább elkölti puccos házra vagy egzotikus nyaralásokra, és közben igyekszik fenntartani a látszatot, hogy ő valójában szegény (különösen az APEH felé). Azok a médiumok, amelyek hajlandók ingyen reklámozni egy civil szervezet szolgáltatásait, kevesen vannak, általában kicsik és csak interneten elérhetőek. Így tehát a forráshiány a PR-ra is kihat, következtetésképpen a "társadalom" nem is léphet kapcsolatba a civilekkel, mert nem tud róluk. De ez szerintem még nem ok arra, hogy megszűnjenek. Ahogy egy kedves, már sajnos elhunyt, barátom idézte a Tórát, mikor sajnálkoztam, hogy milyen kevés emberhez jutunk el: "Aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg." És egy igazi demokráciában nincs olyan kicsi embercsoport, amely ne lenne elég értékes ahhoz, hogy foglalkozzunk vele.

Jamie Ford: Hotel at the Corner of Bitter and Sweet

Henry évtizedeken át őrizte a titkát: hogy kínai-amerikai létére a II. világháború idején szerelmes volt egy japán kislányba. Kínai nacionalista apjának természetesen nem beszélhetett erről, és később fia elől is elhallgatta. Nemcsak azért, mert tiszteletlenségnek érezte volna most már elhunyt feleségével, a fiú anyjával szemben, hanem mert gyakorlatilag nem működik a kommunikáció kettőjük közt. Mondjuk Henrynek enyhén szólva nem volt erre mintája: gyerekkorában szülei ragaszkodtak hozzá, hogy angolul beszéljen otthon (hiszen ő már asszimilálódott amerikai), viszont ők maguk egyáltalán nem értettek ezen a nyelven. A generációk közötti kommunikáció-képtelenség tehát már nyelvi szinten is megnyilvánult. Noha Henry és fia, Marty között ilyen nyelvi akadályok már nincsenek, Henry mégis annyira bezárkózik, hogy fia teljesen félreismeri és őt is meggyőződéses nacionalistának gondolja. Jellemző módon akkor derül csak fény a régi történetre, mikor megjelenik a színen Marty (fehér) barátnője; ő a családon kívülről jött, ráadásul nő, ezért meg tudja törni a generációkon átöröklődött mintákat.

Ironikus módon mindez a kínai kultúrán belül, amely akkora hangsúlyt fektet a családra és a generációk kapcsolatára. Nem mintha nálunk ismeretlen volna a jelenség. Hajlamosak vagyunk mi is úgy gondolkodni, hogy az idősebb generáció alapból konzervatív; azokkal az ideológiákkal azonosítjuk őket, amelyek az ő idejükben uralkodtak, és fel sem merül bennünk, hogy akkor is léteztek lázadók. (Pedig hány fiatal háborodna fel, ha automatikusan azt a hozzáállást tételeznék fel róla, amelyet a legutóbbi iskolai erkölcstan-könyvek prédikálnak!) Érzésekről és emberi kapcsolatokról pedig ugyanúgy nem beszélgetnek apák és fiúk (anyák és lányok még talán), mint Henry családjában. Mindez nem feltétlenül konfliktusokból ered, hanem a kommunikációs minták hiányából. Sok olyan meleg fiút ismerek, aki nem bújt elő apjának vagy más felmenő ági rokonainak, pedig szereti őket. Lehet, hogy homofóbiát feltételez róluk, de ennél sokkal fontosabb, hogy nem is tudja elkezdeni a beszélgetést. Mint egyik interjúalanyom elmondta: apjával az időjárásnál mélyebb dolgokról soha nem beszéltek. Akkor hogyan is hozná szóba a párkapcsolatát? Vagyis sok családnál nem a szeretet hiányzik, az összetartozás vagy az idő, hanem egyszerűen az a készség, hogy más generációk tagjai felé megnyíljunk, illetve meghallgassuk őket.

Yann Martel: Pi élete

Pi két változatban meséli el történetét a japán biztosítótársaság embereinek, az elsőt ugyanis nem hiszik el.Az elsőben állatok szerepelnek, a másodikban emberek. Aztán megkérdezi, melyik tetszett jobban. Az állatos, természetesen.

A japánok válasza nem meglepő. A kegyetlenségeket, amelyek mindkét történetben előjönnek, szívesebben tulajdonítjuk állatoknak, mint embereknek. Hiszen az állat civilizálatlan lény, ráadásul Pi olykor az adott faj jellegzetességeivel magyarázza az állat viselkedését, azt sugallva, hogy ez természettől való és megváltoztathatatlan. Az emberre viszont civilizált kultúrlényként gondolunk, aki még az éhhalál torkában sem képes kegyetlenkedni. Pedig ha más nem is, a világtörténelem igazolja, hogy az emberről alkotott idealizált képünk enyhén szólva téves. Persze ráfoghatjuk, hogy a nélkülözés vezette az embereket a kegyetlenségre, de ez a kegyetlenség nagyobb bennük, mint állat társaikban: a történet mindkét változatában egyedül emberek fordulnak saját fajtájuk ellen, állatok egyszer sem (oké, kevés állatból van egynél több a sztoriban, de akik sokan vannak, azok se). Pi (ez nem spoiler, hiszen már a könyv elején kiderül) megmenekülése után visszatér istenfélő életéhez, mintegy elfeledve mindazt, ami a mentőcsónakban történt. Kettéválasztja a természettel és a civilizációval azonosítható életszakaszát anélkül, hogy megkérdőjelezné, mennyiben volt "természetes" mindaz, amit ő és embertársai az óceánon tettek. A civilizált viselkedés álcája el tudja rejteni magunk elől is kevésbé hízelgő vonásainkat (akármi is az eredetük).

A szerző előszava szerint ez egy olyan történet, aminek hatására hinni fogunk Istenben. Hát, én Istenben nem kezdtem el jobban hinni, csak az emberekben kevésbé.