Tíz kicsi mittudoménkicsodácska, avagy a személyre szabott bűntényekről

 

Most nem azt akarom fejtegetni, jó ötletnek tartom-e, hogy Agatha Christie korábban Tíz kicsi néger vagy Tíz kicsi indián című regényét ma már Mert többen nincsenek címmel publikálják – szerintem ez ordas nagy spoiler, nem igaz, hogy nem lehetett volna mást kitalálni, ha már mindenképpen PC-síteni akarták, de mindegy. A regénynek itt azzal az elemével szeretnék foglalkozni, hogy minden áldozat másképpen hal meg, személyre szabott módon. Ugyanis a sikeres bűnözés mindig személyre szabott, és ez nemcsak a gyilkosságra igaz (bár ott is, engem nem nagyon lehetne például halétellel megmérgezni), hanem például a csalásokra is.

Természetesen csalások korábban is léteztek, a strandon árult 10 eurós „valódi Ray Ban” napszemüvegtől a vonaton kis tárgyakat áruló állítólagos siketnémáig, aki, ha a kalauz le akarja dobni, csodálatos módon visszanyeri a beszédképességét és vitatkozni kezd. A digitális korban azonban új átverési formák jelentek meg, személyre szabottan. Aki a facebookján felnőtt gyerekeivel szokott dicsekedni, az előbb-utóbb kap olyan üzenetet, hogy „anyu/apu, elvesztettem a telefonom, ez az új számom, és a bankszámlámhoz se tudok hozzáférni, légyszi utalj ennyi és ennyi pénzt erre és erre a számra”; mások SMS-t kapnak a postától, hogy a megrendelt csomagjukat nem lehet kézbesíteni, és a helyzet megoldása érdekében adott linken adják meg a bankkártyájuk adatait, beleértve a PIN-kódot is. És persze ott vannak a netes üzenetek a megörökölt gyémántbányákról, amelyekből milliomos lehetsz, ha előbb befizetsz x összeget adminisztrációs díj gyanánt. Vujity Tvrtkónak egész gyűjteménye van az ilyenekből, a ritka papagájtól az Afganisztánban fogva tartott katonáig.

Természetesen az LMBTQ emberek átverése jellemzően a partnerkereséshez kapcsolódik. Régebben is előfordult, hogy belepancsoltak az italodba; hogy a veled szemező csinos fiúkáról már az ismerkedés előrehaladott szakaszában derült ki, hogy anyagi ellenszolgáltatást vár; vagy hogy az egy éjszakára felvitt partnernek reggel a lakás értékesebb berendezési tárgyaival együtt hűlt helyét találtad. Volt olyan bár, ahol a pultos is beépített ember volt, és ő maga kevert drogot az italodba, hogy azután bűntársai kifoszthassanak. Napjainkban a Grindren vadásznak azok, akik örök szerelmet ígérve pénzt kunyerálnak mindenféle ürüggyel, vagy akik egy elhagyatott helyre randira hívják áldozatukat és ott kirabolják vagy esetleg meg is ölik (ez utóbbi Oroszországban a homofóbok bevett gyakorlatává vált).

Akkor ez azt jelenti, hogy nem bízhatunk senkiben? Az bizony erősen megnehezítené az ismerkedést. Egy régi leszbikus ismerősöm például annyira parázott, hogy nemcsak semmilyen elérhetőségét, de még a valódi keresztnevét se árulta el másoknak. Aztán siránkozott, hogy nincs barátnője, amin annyira nem lepődtem meg – amellett, hogy sokak számára sértő, ha ennyire nem bíznak bennük, a potenciális partnerek egyszerűen nem tudtak kapcsolatba lépni vele.

Szóval ne vigyük túlzásba az aggódást, de azért átverni se hagyjuk magunkat. Ha például azzal indulunk neki az éjszakának, hogy alkalmi partnert szedjünk fel, legyen tervünk, hova megyünk vele, és lehetőleg ne a lakásunkra. Hasonlóképpen első randira ne magunkhoz hívjuk a jelöltet, hanem találkozzunk nyilvános helyen, például egy olyan kávézóban vagy bárban, ami melegbarát és/vagy ismernek minket, így a személyzet is tud figyelmeztetni, ha valami necceset lát. Ha egy bárban nyomul ránk valaki, akit láthatóan ismernek ott, nyugodtan megkérdezhetjük a pultost, hogy megbízható-e az illető (persze csak ha maga a pultos is megbízható és nem mondjuk cinkosként vesz részt a vendégek lépre csalásában). Ha az ismerkedés online szakaszában bármi gyanús (pl. nagyon nem akar találkozni/videóhívást az illető), inkább hagyjuk a francba. És persze legyünk realisztikusak: lehet, hogy a képen marha jól néz ki a kigyúrt nigériai herceg, de a vele való kapcsolatnak akkor is lehetnek gyakorlati buktatói (pl. nyelvi akadályok, találkozás megoldása), ha történetesen minden szava igaz. Jobban járunk, ha helyette inkább az átlagos magyar sráccal próbálunk meg ismerkedni, aki talán nem tökéletes, viszont legalább valódi.

 

 

Vadmacska, avagy terapeuta-e az ocelot?

 ***SPOILER***

Harry, az afganisztáni veterán PTSD-ben szenved, ezért úgy próbál új értelmet találni az életének, hogy elmegy Amazóniába és egy állatmenhelyen segít egy ocelotkölyköt "visszavadítani". Elsőre ez jó megoldásnak tűnik, mély érzelmi kötelék alakul ki ember és állat között, és Harry sokkal jobban ki tudja fejezni az érzéseit az állatnak, mint az embereknek. Hamarosan azonban kiderül, hogy ennyire mégse rózsás a helyzet. Egyrészt Harry hangulata továbbra is hullámzó, és ha bármi negatív dologgal találkozik (pl. illegális fakitermeléssel), önsértő gondolatai lesznek, falcol vagy agresszíven viselkedik. Másrészt kezdettől fogva tudni lehet, hogy az ocelottal való kapcsolatának időbeli korlátai vannak: a cél az, hogy Keanu vadállattá váljon és elszakadjon tőle. Amikor azonban eljön a pillanat, hogy visszaküldjék a vadonba, Keanu nem hajlandó elmenni. Mondjuk lehet, hogy ebbe belejátszik az elküldés radikális volta is (Joy Adamson annó sokkal fokozatosabban választotta el magától az általa "visszavadított" nagymacskákat, eleinte tett ki nekik ennivalót és nyomon követte őket - nem magyarázzák el a filmben, miért nem ez volt a koncepció az ocelotok esetében). Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy Harry dilemmában van: próbálja ugyan elkergetni Keanut, hiszen az ott maradását saját csődjének éli meg, valójában mégsem akar elszakadni tőle - és Keanu, mint rendes macska, ezt természetesen megérzi.

Nemrég olvastam egy Facebook-posztot a "mit lehet kezdeni a depresszióval" témában, ahol az összes megoldás elé hozzátették, hogy menjen az ember terápiába - kivéve az elé, hogy szerezzen be macskát. A macskák valóban nagyon sokat segítenek a stressz csökkentésében, az érzelmekhez való kapcsolódásban, a lelki egyensúly megtalálásában - de nem terapeuták. Ha valaki olyan mélyen van, hogy önsértő vagy öngyilkos gondolatai vannak, mint Harrynek, azt a világ legcsodálatosabb macskája sem tudja meggyógyítani. És bár kétségtelen, hogy a környezetvédelmi aktivizmus életcélt ad és ezáltal ténylegesen emberéletet menthet, a mentális jólléthez mindenképp szükség van terápiára a traumák feldolgozása vagy a problémák gyökerének feltárása érdekében (és persze az sem árt, ha nem olyan fajta állatmentő tevékenységet végez valaki, amelynek eleve része az elszakadás és az azzal járó trauma).

A filmből könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az állatmentők mind traumatizált emberek, akik a társadalomból kivonulva öngyógyítást és életcélt várnak a környezetvédelemtől. Én ebben önmagában nem látok problémát: az Anonim Alkoholisták is arra épül, hogy mások segítésével magunknak segítünk, és sokaknál teljesen jól működik. Hasonlóképpen vannak, akiknek az állatmentés valóban elegendő a gyógyuláshoz, ahogy Samantha például egész jól volt, amíg a Harryvel való kapcsolata vissza nem hozta gyerekkori traumáit. De ha valaki súlyosabb gondokkal küzd, az jobb, ha szakembertől kér mentálhigiénés segítséget, nem pedig vadmacskától.