Tompika, what watch? - Ten watch!

 

Az örökérvényű Casablanca-jelenetet gyakran felemlegetik a magyarok angoltudásának (pontosabban nem-tudásának) illusztrálására. A filmbéli magyar házaspár nemcsak szó szerint fordít anyanyelvéből, teljesen ignorálva olyan nyelvi jelenségeket, mint a többjelentésű szavak, de láthatóan nincs is tudatában annak, milyen szinten nem beszéli a nyelvet. Ez utóbbi jellemzi néhány kései utódukat is, például legutóbb Deutsch Tamást, akinek egy bizottsági ülést megnyitó beszédéről készült videófelvétel napok óta kereng a neten. Ezért nem is fogom ide kitenni, ugyanis a magyar miniszterelnökhöz hasonlóan Tompika képével se kívánom rontani a blogom színvonalát.

Sokakkal ellentétben nem azt látom a legnagyobb problémának, hogy egy EP-képviselő nem beszél jól angolul. Ugyanis az Európai Unióban az összes tagállam hivatalos nyelvei hivatalos nyelvnek számítanak, így ha például egy bizottságnak van észt és litván tagja, az adott bizottság ülésein kötelesek észt és litván szinkrontolmácsolást biztosítani. Természetesen dönthet úgy egy képviselő, hogy ezt nem veszi igénybe, és láthatóan ezt tette Deutsch Tamás is a szóban forgó ülésen. Vagyis valószínűleg meg volt győződve róla: tud ő annyira angolul, hogy tolmács nélkül is elboldoguljon egy ülés megnyitásával. 

Nyelvtanári és tolmácsi pályafutásom során sokakat másokat is láttam (magyarokat, cseheket és lengyeleket), akik egyáltalán nem voltak tisztában saját nyelvtudásuk szintjével. Volt olyan tanítványom, aki meg volt róla győződve, hogy középfokon beszél angolul, pedig az igék jelen ideje is kihívást jelentett számára. Nyelvvizsgáztatóként is találkoztam olyanokkal középfokon, akik a bemutatkozáson felül semmit nem tudtak kinyögni. Konferenciákon pedig visszatérő tapasztalat az a magyar résztvevő, aki "nem kell tolmácsgép, én értem az angolt" felkiáltással ül be a terembe, majd tíz perc után kioson, mert egy hangot sem ért. Pedig a nyelvtudásnak alapvető eleme lenne az is, hogy tisztában legyünk vele, mit jelent egy nyelvet beszélni, illetve érteni, és a saját nyelvtudásunk körülbelül mire elég.

Szóval ha Tompikának lett volna némi önismerete, tolmácsot kér és minden meg van oldva. Ámde nem így történt. És ezzel nem is az a legnagyobb baj, hogy lejáratja a magyarokat, hiszen ezt már sokan mások is megtették, részben, bár nem kizárólag a nyelvtudásuk hiányával (egy eklatáns példa itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/09/a-legy-botranya.html). A legnagyobb baj az, hogy Deutsch Tamás hosszú évek óta ül az Európai Parlamentben és annak bizottságaiban és vesz részt döntésekben - úgy, hogy csak vélt angoltudásával valószínűleg igen keveset ért a történésekből. És simán lehet, hogy nem ő az egyetlen. Magyarország és az EU sorsát olyan emberek befolyásolják, akiknek nyelvi hiányosságaik miatt gőzük nincs, mi folyik és egyáltalán mit szavaznak meg.

Nincs más föld - de van más perspektíva

 

A Nincs más föld című film azt dokumentálja, ahogy Ciszjordániában Izrael sorra rombolja le a falvakat, hogy lakóikat távozásra bírja, az évszázadok óta ott élő palesztinok viszont ellenállnak. Noha mélységes tiszteletet éreztem a filmbeli palesztin aktivisták iránt, akik inkább barlangokba költöznek, de nem hagyják el a földjüket, és - afféle fordított Kőműves Kelemenként - éjszaka titokban felépítik, amit nappal a hadsereg lerombolt, számomra a filmben a legérdekesebb figura Yuval, az izraeli újságíró, aki a palesztinok mellé áll. Pedig ezzel maga is kockázatot vállal - noha nyilván kisebbet, mint palesztin barátai, és ezzel mindannyian tisztában vannak. Amikor nyilvánosan felszólal a hadsereg kegyetlenkedései ellen, élő adásban hazaárulónak bélyegzik, és van, aki kiteszi a képét a közösségi médiára abban a reményben, hogy "majd kap néhány látogatást" (nem tudjuk meg, hogy történt-e ilyen).

Nemrég már írtam arról (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/04/susan-sontag-regarding-pain-of-others.html), hogy az izraeli-palesztin konfliktust hajlamosak fekete-fehéren látni az emberek, és a nézőpontjuk nagyon függ attól, hol laknak és milyen diskurzusokat hallanak. Van például egy eredetileg pesti ismerősöm (nevezzük B-nek), aki valamikor a 2000-es évek elején alijázott, előtte és azóta is hevesen kiállt a FIDESZ politikája ellen és az emberi jogok mellett. Épp ezért eléggé megdöbbentem, amikor a háború kezdetekor véresszájú palesztinellenes szövegeket kezdett posztolni, gyakorlatilag szinonimaként használva a "palesztin" és a "terrorista" szavakat, és ha valaki csak célzást tesz arra, hogy a palesztin áldozatokért is kár, azt azonnal törli az ismerősei közül (ahogy vélhetően engem is fog, ha elolvassa ezt az írást és magára ismer). Persze tudom, mindkét oldalról működik a propagandagépezet és innen távolról nem feltétlenül látunk tisztán, de vannak dolgok, amelyeket Izrael sem tagad (például hogy a palesztinoknak más színű igazolványuk van és ezzel csak korlátozottan mozoghatnak az országon belül), amin azért egy emberi jogi aktivistának legalább egy kicsit ki kellene akadnia. B reakcióját én annak tudtam be (mint a fent linkelt bejegyzésben is céloztam rá), hogy Izraelben olyan mértékű a propaganda, hogy még egy amúgy művelt, intelligens és ellenzéki hátterű ember sem vonhatja ki magát alóla. De akkor mi van Yuvallal?

Egyrészt a választott hazájával mindenki megengedőbb, hiszen különben kognitív disszonancia lépne fel nála ("hát hülye vagyok én, hogy ilyen országba költöztem?") A máshonnan érkező nagyon igyekszik, hogy befogadják, és ennek érdekében olykor pápább lesz a pápánál, míg aki eleve Izraelben született, az könnyebben lehet kritikus anélkül, hogy megkapná a "menj vissza, ahonnan jöttél" beszólást. Ezek persze csak találgatások B esetében, Yuval viszont el is mondja az ő verzióját: középiskola után elkezdett arabul tanulni, és ez egy teljesen új perspektívát nyitott a számára. Egyrészt nyilván megismerte az arab kultúra értékeit, másrészt nyelvtudása által kapcsolatba tudott kerülni a ciszjordániai palesztinokkal, megismerte az ő élethelyzetüket, és összebarátkozott velük. 

Visszatértünk tehát Allport sokszor emlegetett és olykor félreértelmezett kontaktuselméletéhez, egy kis csavarral. Különböző kulturális és nyelvi közösségekből származó emberek esetében az érdemi kontaktus elengedhetetlen feltétele a nyelvtudás. Ennek hiányában gyökeret verhetnek a sztereotípiák: B gyakorlatilag úgy beszél a palesztinokról, mintha a nép minden egyes tagja az Iszlám Állam terroristája lenne (nem, nem azok), de akár a Tenerifén élő, de a helybéliekkel személyes kapcsolatot nem ápoló magyarok is sorra posztolják a közösségi médiában azokat a hülyeségeket, amelyeket populista híroldalakon láttak, és amelyek köszönő viszonyban sincsenek a canariók valódi gondolkodásával. A nyelvtudásra tehát nemcsak azért van szükség, hogy a külföldi hírek segítségével kevésbé vezessen minket félre a saját kormányunk propagandája (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/hanna-arendt-origins-of-totalitarianism.html). Aki nyelvet tanul, észrevétlenül kultúrát is tanul, fejlődik benne a nyitottság és az empátia. Ha nem is vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, az összes háború megszüntethető lenne ennek segítségével, talán többen lennének olyanok, mint Yuval, akik felismerik, ha saját kormányuk igazságtalanul cselekszik.

Cat Stevens, Elon Musk és a vad világ

 

https://www.youtube.com/watch?v=-xLfxNuW-xo&ab_channel=IncognitooZ

Ha valaki, hát Cat Stevens tudja, milyen vad olykor a világ. Mikor karrierje csúcsán állt, megjelent róla egy kép, amelyen swastikát viselt. Korábbi rajongók ezrei fordultak el tőle és törték össze Cat Stevens-lemezeiket, ő pedig hiába magyarázta, hogy nem náci, hanem indiai vallási szimbólumként viselte a jelképet, és amúgy meg soha nem mondott, énekelt vagy sugallt semmi olyasmit, hogy egyetértene a nácizmussal. Egyébként nem tört teljesen derékba a karrierje, de azért megszívta, hogy összefüggésbe hozták a nácikkal.

Elon Musk náci karlendítése után szintén nagyon sokan elfordultak tőle, bár Tesláikat inkább eladni próbálják, mint összetörni (ez nyilván abból fakad, hogy azok kicsit drágábbak, mint egy bakelit-lemez). Musk előjött valami igen gyenge magyarázattal az autizmusáról, amit csak azok vesznek be, akiknek fogalmuk sincs róla, mit jelent ez az állapot, valójában azonban nem tűnik úgy, mintha különösebben izgatná a dolog. Nyilván maradnak még hűséges hívei, de még ha mindet elveszítené, az sem érdekelné igazán. Azok, akik azt gondolják, hogy az anyagi érdekek majd megakadályozzák a vezető pozícióban levő embereket abban, hogy túlságosan durva dolgokat csináljanak (legyen szó Muskról, Trumpról vagy Orbán Viktorról), nem veszik figyelembe, hogy nem mindenkit a pénz motivál. Elon Musknak (akárcsak Orbánnak és sleppjének) már most hatalmas vagyona van, nem feltétlenül akarják azt növelni, sőt az sem feltétlenül izgatja őket, ha veszítenek belőle. Nekik hatalom kell. És amíg a hatalmi pozíciójukat nem veszélyeztetik fasiszta vagy egyenesen náci megnyilvánulásaik - hiszen Muskot nem váltották le frissen megszerzett miniszteri pozíciójából, és Orbán Viktort is újra és újra megválasztják a magyarok gyűlöletkeltő kampányai ellenére - , addig anyagi ösztönzőkkel nem igazán lehet mit tenni ellenük. Ezt a kocsijukat eladni próbáló Tesla-tulajdonosok mellett az Európai Uniónak is mondom.

Bocacangrejo, a lecementezett szívecskék falva

 https://www.eldia.es/tenerife/2025/01/21/lugar-masificado-amor-vuelta-normalidad-113572899.html?utm_medium=Social&utm_campaign=Echobox&utm_source=Facebook&fbclid=IwY2xjawH843ZleHRuA2FlbQIxMQABHR3Q2N4T01c3hxT9xZeDAfHpsBK5cI1uweSMONVw9odXbXlr3Zq0xdFrJg_aem_uNZhWTax0Iw7QoWkoLMi3Q#Echobox=1737454756

Bocacangrejo kicsiny halászfalu Tenerife keleti partján, ahol az egyik lakosnak, Rafának, pár éve szokatlan ötlete támadt: a falu tengerpartját telefestette szívecskékkel. A faluból hamarosan turistalátványosság lett, özönlöttek ide az emberek (bár főleg a szigetről, a külföldi turisták körében annyira nem volt ismert). 

A kép a cikkből származik, ugyanis a szívecskék ma már nem láthatók. Kb. fél éve egy reggel arra ébredt a sziget, hogy a korábban színes sétány le lett cementezve. Mint kiderült, maga Rafa tette tönkre saját művét, elsősorban azért, mert graffitik jelentek meg egy-két alkotáson, de a cikk azt sugallja: a falu "vissza akart térni a normalitáshoz", most végre megszabadultak a rengeteg látogatótól.

Noha megértem Rafa kétségbeesését, azért megjegyezném, hogy amit ő csinált, az is graffiti, tehát nem nagyon van alapja mások graffitijén kiakadni, ez egy ilyen műfaj. Ráadásul a művein megjelent, firkaszerű graffitiket jellemzően nem turisták, hanem bandák csinálják, és függetlenek a meglevő dekorációtól; simán lehet, hogy a szürkére cementezett falakon is feltűnnek majd. Itt inkább arra a megközelítésre szeretnék itt reflektálni, hogy "de jó, hogy végre nem jönnek a látogatók és visszatérünk a normalitáshoz". Gyakran hallani ugyanis ilyen kommentárokat a turistacélponttá vált helyeken, de vannak vele problémák.

A tömegturizmus ugye viszonylag újkeletű jelenség; a 20. század előtt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy elutazzanak megtekinteni egy-egy szép várost, tájat vagy múzeumot. Ahogy az utazás olcsóbbá vált és minden munkahelyen megjelent a fizetett szabadság intézménye, egyre többeknek adatott meg ez a lehetőség. Azok a canariók és mások, akik panaszkodnak a környékükre látogató turisták miatt, maguk is rendszeresen utaznak külföldre vagy akár látogatnak el turistacélpontokhoz az országukon belül, tehát kicsit ironikus, amikor a turizmus korlátozásáért lobbiznak. Persze a helyi lakosok védelmében lehet pl. korlátozni a látogatók számát vagy belépődíjassá tenni bizonyos helyeket, bár Bocacangrejo valószínűleg jobban járt volna néhány biztonsági kamerával (és ezeket még mindig tanácsos lenne felszerelni, mert ahol a bandák megjelentek, nem fognak eltűnni csak azért, mert már nem színes a fal). De nem véletlen, hogy korábban zárt országok, mint Szaúdi-Arábia vagy Bhután, is nyitni kezdtek a turizmus felé, mert napjainkban ez az egyik legjövedelmezőbb gazdasági ág. Biztos vagyok benne, hogy Bocacangrejo vendéglátóipari egységei, sőt más vállalkozásai is jelentősen profitáltak a szívecskék miatt érkező látogatókból.

Mindeközben a hagyományos ágazatok, különösen a mezőgazdaság, egyre kevésbé jövedelmezőek. A klímaváltozás miatt sok helyen, így Tenerifén is, nagy területek váltak művelhetetlenné; egy előadáson hallottam egy statisztikát, miszerint az itt fogyasztott élelmiszerek több mint 90%-a importból származik. Szintén a klímaváltozás, valamint a túlhalászat miatt a halászatból is egyre nehezebb megélni. Gyakoribbakká váltak a heves hullámzással járó szélviharok, amikor a halászok nem mehetnek ki a tengerre. Ráadásul Bocacangrejo közel fekszik a keleti part ipari kikötőihez és olajfinomítóihoz; egyetlen baleset okozta szennyeződés, és előfordulhat, hogy az itt fogott halak már nem fognak megfelelni az egészségügyi előírásoknak, akár hónapokon keresztül. Részben ezek miatt általános jelenség, hogy a fiatalok nem akarják folytatni a családi mezőgazdasági vagy halászati vállalkozást, inkább a szolgáltatásokban keresnek munkát, többek között épp az idegenforgalomban, és a falvakból a városba költöznek.

A bocacangrejói szívecskék története olvasható úgy, mint a meg nem értett művészé, aki efölötti keserűségében elpusztítja saját alkotását (ennek persze van hagyománya, ld. Georges Méliès), vagy mint egy olyan falué, amely vissza akar térni a múltba és/vagy képtelen alkalmazkodni a jelenhez. Csakhogy az a múlt, amelyhez Bocacangrejo visszatérne, már nem megvalósítható. Az emberek nehezen szoknak hozzá a változásokhoz, de ha az internethez és az okostelefonhoz sikerült, érdemes a turizmushoz is így hozzáállni, mert - bár nem mindenki számára világos ez - sokkal nagyobb mértékben járul hozzá az anyagi jólétükhöz és a mindennapi kényelmükhöz, mint a másik kettő együttvéve. A szívem mélyén remélem, hogy Rafa egy nap ismét elkezd szívecskéket festeni a falu part menti sétányára - különben fennáll a veszély, hogy Bocacangrejo egy nap elnéptelenedett kísértetfaluvá változik.

Sötét vizeken: Afrikából a Kanári-szigetekre

 https://www.youtube.com/watch?v=ajX6NaVks3w&ab_channel=BBCNewsAfrica

A BBC ingyen elérhető dokumentumfilmje (ld. a linken) arról a jelenségről szól, amit sajnos rendszeresen tapasztalunk itt a szigeteken: törékeny hajókon összezsúfolódott afrikai menekültek érkeznek olyan leromlott állapotban, hogy gyakran kórházi kezelést igényelnek vagy akár pár napon belül meghalnak. Vannak olyanok is, akik már az utat sem élik túl, sőt a filmben szó esik egy csapat tizenéves lányról, akik még magát a hajót sem érték el, mert kis csónakjuk odaútban felfordult. A film riportere, a hihetetlenül szimpatikus Mame Cheikh Mbaye - aki nemcsak több nyelven folyékonyan beszél, de igyekszik kapcsolódni a saját és beszélgetőtársai érzelmeihez - azt próbálja kideríteni, miért vállalkoznak mégis sokan erre az útra. Egy percig sem titkolja, hogy a hozzáállása nem semleges: miután évekig segített menekülteket a Kanári-szigeteken (amiről szintén megnéznék egy dokut, kedves BBC, csak szólok), visszaköltözött Szenegálba, és szakképző kurzusokat szervez ottani fiataloknak, hogy azok könnyebben találjanak munkát és ne kelljen a több mint ezer kilométeres veszélyes útra vállalkozniuk. Mégis vannak, akik hajthatatlannak tűnnek, hiába van végzettségük vagy, mint a főszereplő Mouhamednek, szépen gondozott kertjük és családjuk valahol vidéken. Ezek az emberek nem feltétlenül az éhezés vagy polgárháború elől menekülnek, egyszerűen meg vannak győződve róla, hogy Európában jobb életük lenne.

Persze a szomszéd fűje/nője mindig zöldebb, és ha valaki csak a turistabrosúrákból vagy az Instagramról tájékozódik egy adott helyet - jelesül esetünkben a Kanári-szigeteket - illetően, azt érhetik csúnya meglepetések. Cheikh a Kanári-szigeteken is beszélget menekült ismerősökkel, akik némileg csalódottan vették tudomásul, hogy egyáltalán nem könnyű munkát találniuk, ráadásul a rasszizmus is felkészületlenül éri őket, ilyesmit Szenegálban vagy Gambiában nem igazán tapasztaltak, hiszen ott alig élnek fehérek. Nem tudtam nem látni a párhuzamot a Tenerifére (vagy máshova külföldre) költöző magyarokkal. Amellett, hogy gyakran irreális elképzeléseik vannak az itteni munkalehetőségekről és arról, hogy a helyi magyar közösség mennyire tud ezekben segíteni (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html), sokan arra sincsenek felkészülve, milyen egy idegen országban élni. A bevándorló még a legnyitottabb társadalomban is hátrányban van a helyiekhez képest - főleg akkor, ha más az anyanyelve és/vagy nincs megfelelő kapcsolati hálója - és bár a magyarok bőrszínre nem különböznek, egy nyugat-európai országban "csóró keletieknek" számítanak. Azok a magyarok, akik szokásaikban nem igazán alkalmazkodnak az új környezethez (erről írtam pl. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/06/a-turista-esete-tul-rancos-krumplival.html, de gondolhatunk a törvényi kiskapukat kereső magyarokra, vagy azokra, akik éttermekből fizetés nélkül távoznak és ezzel még dicsekednek is az interneten) hozzájárulnak a magyarellenes előítéletek kialakulásához, ami tovább nehezíti többi honfitársuk helyzetét, legyenek az utóbbiak bármilyen becsületesek. Ha valaki Magyarországon a többséghez tartozott (tehát nem roma, LMBTQ+ ember, testi fogyatékossággal élő stb.), annak nemcsak az új környezethez, szokásokhoz, éghajlathoz, emberekhez stb. kell alkalmazkodnia, hanem azt is fel kell dolgoznia, hogy hirtelen kisebbségbe került. (A fogyatékosságnál azért hangsúlyoztam, hogy testi, mert pl. egy autistának más okokból lehet gondja az új helyzetekhez való alkalmazkodással.) Ezzel szemben a külföldre kivándorolt magyarországi roma, LMBTQ+, testi fogyatékossággal élő vagy fogyatékos gyereket nevelő ismerőseim jellemzően gyorsan beilleszkednek és jól érzik magukat - ők már hozzászoktak a kisebbségi léthez, és még az esetleges magyarellenes előítéletek mellett is sokkal könnyebb magyarnak lenni Ausztriában vagy Tenerifén, mint melegnek vagy romának Magyarországon.

Egy magyarnak Tenerifére kiköltözni nem jár olyan életveszéllyel, mint a filmbéli afrikaiaknak. Ugyanakkor, mivel EU-s polgárként nem kaphat menekültstátuszt, az a fajta segítség sem áll rendelkezésére, amelyet a menekültek kapnak, hogy új életet kezdhessenek. Szerencsés esetben vannak már itt ismerősei, akik előkészíthetik neki a terepet, de itt élő vadidegen magyarokra támaszkodni mindkét félnek kockázatos (ld. a zürichi expresszes blogbejegyzést). Aki idejön, annak egy ismeretlen közegben kell gyakran a nulláról újjáépíteni az életét, csak magára hagyatkozva. Erre nem mindenki képes, még akkor se, ha azt hiszi magáról. Nyilván önismeret kell ennek belátásához, és azt nem adhatok senkinek; a legtöbb, amit tehetek, hogy ilyen bejegyzésekkel próbálok valamennyire reális képet adni nekik arról, mire számíthatnak.

Fészkes felsőoktatás

 

Tegnap írtam Gerald Durrellről, de a mai poszt ismét az ő nevével indul; az ő Jersey-szigeti állatkertje ihlette ugyanis minden idők szerintem legzseniálisabb brit vígjátékát, a Fészkes fenevadakat. Az alkotók (akiket a képről mindenki felismer) szerettek volna egy olyan filmet készíteni, amely az állatkertek fontosságát és funkcióját mutatja be. A sztori lényege, hogy egy jól működő állatkertet új vezetői profitorientálttá próbálnak tenni, és ennek tragikus következményei lennének, ha a gondozók és talpraesett állataik nem vennék kezükbe, illetve mancsukba a dolgot. Bocsi, hogy ennyire röviden, de ezt a filmet vétek lenne szétspoilerezni.

A Fészkes fenevadakon fetrengve röhögünk, és újra és újra feltesszük magunknak a kérdést: honnan vesz valaki ekkora baromságot, hogy egy állatkertben kizárólag a megfelelő profitot termelő állatokat tartsuk? Ám sajnos akárhonnan is vette az illető, a Károli Gáspár Egyetem vezetése is járt arra, ugyanis bejelentették: megszüntetik azokat az egyetemi szakokat, amelyekre nincs elegendő kereslet, vagyis nem hoznak elegendő profitot, és más egyetemek is terveznek hasonló lépéseket. Márpedig a profitorientált egyetem egy csomó olyan problémát okozhat, amelyeket a film is taglal, valamint az alábbi cikk is: https://qubit.hu/2025/01/08/sorban-tunnek-el-a-human-szakok-a-felsooktatasbol-es-ez-nemcsak-az-egyetem-eszmejenek-okoz-kart-hanem-a-demokracianak-is. 

Persze egy csomó egyéb probléma is van a Károli döntésével: például egy olyan országban, ahol orrba-szájba nyomják a nemzettudatot, pont a magyar nyelv és irodalom szakot akarják megszüntetni? És ahhoz képest, hogy célként tűzik ki a kivándorlás csökkentését, ha egy adott szakot minden magyar egyetemen megszüntetnek, azzal nem pont ők kergetnek külföldre tehetséges fiatalokat? Igényeket emlegetnek, de az, hogy melyik szakra van igény és melyikre nincs, változhat az idők során. Amikor kitört Ukrajnában a háború, hirtelen égen-földön keresték az ukrán tolmácsokat, akikből persze alig volt, mert korábban "nincs erre igény" felkiáltással csak keveseket vettek fel erre a szakra. Pedig egy bizonyos határon belül a profnak tökmindegy, hogy három embernek tart órát vagy tizennyolcnak (én amúgy preferálom a tizennyolcat, sokkal jobb vitákat lehet folytatni), az meg, hogy a megszerzett diplomával esetleg nehezebb lesz elhelyezkednie, legyen a diák problémája. 

Egyszóval a kapitalizmust ésszel kellene csinálni. Vannak olyan dolgok - például a tudomány vagy a környezetvédelem - amelyeket nem szabad a megtermelt profit alapján mérni, mert ha ezek a dolgok elértéktelenednek, az hosszú távon az emberiség és a bolygó egyéb élőlényeinek pusztulásához vezet.

Tinerfeñók és egyéb állatfajták

 Amikor egy gyereknek egy adott könyvet a kezébe adunk, nem tudhatjuk, milyen mértékben fogja az befolyásolni a sorsát. Mivel már gyerekként is imádtam az állatokat és a humoros könyveket, anyukám javasolta nekem a Családom és egyéb állatfajtákat, azzal a jótanáccsal, hogy tömegközlekedésen ne olvassam, mert ott hülyének szokták nézni az embert, ha minden előzmény nélkül röhögőgörcsben tör ki. 

Én pedig elolvastam - aztán Gerald Durrell Korfu-sorozatának többi darabját is, plusz néhány másikat tőle, meg egy idő után Lawrence Durrell könyveit is, mikor megtudtam, hogy ő azonos a korfui történetek Larryjével. És sok mindent megtanultam Gerald Durrelltől. Azt, hogy a természet nemcsak kutyákból és cicákból áll, és a többi állat és növény ugyanannyira izgalmas. Azt, hogy az állatok szeretete híd lehet más emberekhez akkor is, ha életkori és/vagy nyelvi korlátok vannak köztetek. És azt, hogy igenis lehetséges elköltözni a nagyvárosból egy szigetre, ahol közel van a természet és a tenger, nyugodt az élet, és a hozzánk érkező látogatók és a nyitott, vidám helybéliek és szórakoztató emigránsok gondoskodnak róla, hogy sose érezzük egyedül magunkat. És ez a tudás talán hozzájárult ahhoz, hogy életem egy későbbi szakaszában én magam is elköltöztem egy némileg hasonló szigetre. Persze itt más az éghajlat és a növényzet, kicsit többet kell utazni, amíg a háborítatlan természetbe ér az ember, és Spiró és Theodore helyett Delia és Phil gondoskodik a vidámságról az életemben. Mégis, ahogy ma egy tenger fölötti kilátópontról lenéztem a hegyoldalt borító cardónokra (a Kanári-szigeteken őshonos, kaktuszhoz hasonló, de azzal nem rokon pozsgás növény, ld. a képen), elgondolkoztam: vajon itt lennék-e, ha gyerekként nem varázsolnak el Gerald Durrell könyvei? És ilyen ember lennék, amilyen most vagyok? Mert meggyőződésem, hogy rajtam kívül gyerekek ezrei tanulták meg Gerald Durrelltől, hogyan kell nyitottan hozzáállni a természethez és humorral az emberekhez.

Szeretném ezt megköszönni Gerald Durrellnek, aki ma lenne száz éves.