Talán furcsa, hogy ebben a macskaközpontú könyvben nem a macskák sorsa ragad meg leginkább, hanem gazdáiké. Azoké a baloldali török értelmiségieké, akik a Berlini Fal leomlásával szembesülni kénytelenek azzal, hogy a szocializmus eszméje, amelyre egész életüket áldozták és még hazájukat is elhagyták, a gyakorlatban nem megvalósítható.
A túlzottan forradalmi eszmékkel persze ez gyakran előfordul. A kapitalista országokban élő kommunistákhoz hasonlóan ábrándultak ki a radikális feministák a nők teljes emancipációjának ideájából, és valószínűleg ez a sors vár azokra a queer mozgalmárokra is, akik a szexuális kategóriák teljes eltörlésében reménykednek. Lehet, hogy ma megvetéssel néznek azokra az LMBT mozgalmárokra, akik „beérik” a jogi reformokkal és a korlátozott esélyegyenlőséggel, de egy nap könnyen szembesülhetnek azzal, hogy a kisebb célok realisztikusabbak voltak.
Félreértés ne essék: szerintem a queer megközelítésnek, a radikális feminizmusnak vagy akár a kommunista elveknek igenis vannak értékei. Ezek az értékek jól beépíthetők a meglevő mozgalmakba, amelyek kisebb lépésekben haladva ugyan, de egyre jobban közelítik a célt (vélhetően jobban, mint egy folyamatosan tervezett, de soha meg nem valósított forradalom). A könyvbéli értelmiségi közösségben szakadás következik be, mert egyesek kitartanak az eszméik mellett, mások feladják azokat. Itt is, mint általában, a radikálisabbak zárkóznak el a kompromisszumkészebb szegmenstől. Érthető a türelmetlenségük, de radikalizmusukban benne lehet a belső bizonytalanság amiatt, hogy tervezett nagy forradalmukat meg tudják-e valósítani. Én személy szerint nem gondolom, hogy a két csoportnak szemben kéne állnia egymással. Sőt, a radikálisoknak pozitív visszajelzés lehetne, hogy legalább kis célok megvalósulnak, a reformpártiaknak pedig szüksége van a radikális vonulatra, hogy emlékeztesse őket a még megoldatlan problémákra, és olyan perspektívákat is megnyisson, amelyek bennük – társadalmi helyzetük stb. miatt – fel sem merülne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése