Gyermekáldás

***SPOILER!***

Gyermektelen dán házaspár örökbe akar fogadni. Etióp házaspár HIV-pozitív, az orvosok már csak pár évet jósolnak nekik, viszont van 5 apró gyerekük. Vegyünk még egy örökbefogadási ügynökséget, és minden adott a happy endhez: a dán házaspár magához vesz kettőt a gyerekekből, egy kisfiút és egy kislányt, az etióp szülők meg reménykedhetnek gyermekeik szebb jövőjében meg abban, hogy új dán „családjuk” őket is támogatja majd anyagilag (ez a remény hiúsul meg elsőként). Csakhogy az élet csavar egyet a dolgon. Az örökbefogadott kislány, Masho, nem képes alkalmazkodni új közegéhez, állandó harcban áll örökbefogadó szüleivel, akik végül feladják és árvaházban helyezik el. A biológiai szülők ellenben új kezelést kapnak, aminek hatására állapotuk jobbra fordul, sőt ironikus módon ők is örökbefogadnak egy csecsemőt. És közben a fejükben, akárcsak a nézőében, folyamatosan pörög a „mi lett volna, ha?”

Minthogy a két szülőpárral sok interjú készül a filmben, velük empatizálunk, a főgonosz tehát az örökbefogadási ügynökség lesz, illetve a bürokrácia egyéb intézményei. Tény, hogy egyértelműen a profitra hajtanak, amikor konkrétan meggyőzik a HIV-pozitív házaspárt az örökbeadásról, és nem kevés ferdítéshez folyamodnak mind velük („ezentúl mi egy nagy család vagyunk”, „személyesen fogom nyomon követni a gyerekeik sorsát”), mind az örökbefogadókkal szemben („a szülők a halálukon vannak” - Gerdt és Henrietta konkrétan meglepődnek, hogy a biológiai szülők még tudnak járni). De azért van egy csomó dolog, ami némi belegondolással elkerülhető lett volna.

A nemzetközi örökbefogadásról mindig azok a cikkek jutnak eszembe, amelyek leírják, hogyan próbálnak az örökbefogadó szülők köteléket teremteni gyermekük és aközött az ország között, ahonnét gyakran már csecsemőkorában elhozták. Ezért öltöztetik norvég szülők elképedt kislányaikat kínai népviseletbe, vagy ezért rángatják el svéd szülők már tizenéves gyerekeiket Latin-Amerikába, hiszen a gyereknek „ott vannak a gyökerei” (bár a gyereknek ez az utazás semmit nem jelent). A film a másik végletet mutatja be: ezeknek a gyerekeknek voltak élő szüleik és elég idősen kerültek el Etiópiából (Masho mindenképpen), hogy valamennyire már részükké váljon a kultúra. Erre a nehézségre a dán házaspár nincs felkészülve. Amikor először meglátogatják a gyerekeket saját közegükben, mindenki boldog: a gyerekek ismerős terepen vannak, a szülők meg még nem kezdtek el nevelni. Mindez megváltozik, mikor magukkal viszik őket a szállodába, majd Dániába. Az etióp falu szabadságához képest Masho egyértelműen szenved egy olyan közegtől, ahol a benti játékokat nem szabad kivinni a kertbe, ahol a tárgyak egy jelentős része törékeny és ezért nem szabad hozzájuk nyúlni, és ahol veszekszenek vele, ha nem eszik rendesen késsel-villával (mint etióp étteremben tett látogatásomból tudom, ott ezt sem szokás). De alkalmazkodási képtelenségét örökbefogadó szülei lázadásnak értelmezik, a pszichológusok meg kötődési zavart állapítanak meg nála – noha nagyon is tud kötődni: évekkel örökbefogadása után még mindig édesanyja után kiabál amhara nyelven.

Nem mondom, hogy a nemzetközi örökbefogadás alapból gáz. Azt sem gondolom, hogy a kulturális különbségeket misztifikálni kellene. Ma már sokkal több hasonlóság van a különböző kontinensek lakói között, mint régen. De a kultúrák továbbra is különböznek, és ha ezt nem vesszük figyelembe,