Családkölcsönzők

***SPOILER***

A film (nem túl vidám) humora arra épít, hogy a családkölcsönző tulajdonosának komoly gondjai vannak saját családjával: szinte nem is beszélget velük, otthon töltött idejében is végig a tévét vagy a számítógép képernyőjét bámulja, és legabszurdabb elemként felesége nem is tud róla, mivel foglalkozik. (Nem tudom, akkor mit gondolt, miért készítenek dokut a férjéről.) A férfi tehát ironikus módon munkája során, álrokonként éli át azokat az érzéseket, amiket mások a saját családjukban: megkönnyezi ál-unokahúga esküvőjét, de közönyösen szemléli, amint fia a nagy versenyen totál elcseszi talajtorna-gyakorlatát. Úgy reklámozza magát, mint aki segít emberi kapcsolatok helyreállításában, a magáéval viszont nem boldogul.

Ez így elég lenne poénnak, ám ha jobban belegondolunk, nem ennyire éles a kontraszt. Az emberek ugyanis – ellentétben azzal, amire én számítottam – nem azért kölcsönöznek családot, hogy legalább rövid időre megtapasztalják az intimitás érzését, amire máshogy nincs lehetőségük (kábé mint a nagyszülő-örökbefogadásnál). A kölcsönzött családok leginkább reprezentatív célokat szolgálnak, és alkalmazásuk oka általában kommunikációs problémákban rejlik. Az exfeleség csak úgy tudja behajtani a gyerektartást, ha egy álférjet is magával visz a találkozóra; egy fiatal lány valódi apja nem egyezne bele, hogy összeköltözzön a barátjával, ezért az álapa ad engedélyt; egy férfi nem meri beismerni menyasszonyának, hogy minden rokona meghalt, ezért álcsaládot bérel fel az esküvőre. Ha tudunk is empatizálni bizonyos ügyfelekkel, azért vegyük észre: a családkölcsönző ugyanazokat a felszínes, őszinteséget nélkülöző kapcsolatokat viszi be kliensei életébe, amelyek őt elidegenítették saját családjától.

És ha netán azt gondolnánk, hogy á, ez csak Japánban fordul elő – ha az ember (mint én) ugyanannak a családnak több tagjával is interjút készít, rádöbben, milyen alapdolgokat nem tudnak egymásról testvérek, vagy szülők és gyerekek.