A Mi Hazánk plakátleragasztó akciója, avagy mi a gond az idealizálással

 https://telex.hu/belfold/2024/09/23/arc-kiallitas-plakatrongalas-mi-hazank-mozgalom

A Mi Hazánk Mozgalom ahhoz képest, hogy magát az erkölcs képviselőjeként állítja be, meglepően sűrűn szegi meg a törvényt. Novák Előd zászlólopási akciói után most az ARC plakátkiállítás egyik plakátját ragasztgatták le. Ilyen volt:

és ilyen lett:

Mint néhány facebookos kommentelő rámutatott, a Mi Hazánk akciója ironikus módon megerősítette a plakát eredeti üzenetét, a mű címe ugyanis: "Anya vagy, ne panaszkodj!" Az is megfigyelhető, hogy míg az eredeti plakáton jellemzően átlagos hétköznapi, akár testi problémák (kialvatlanság, mindig piszkos ruha stb.) szerepelnek, ezekkel a Mi Hazánk csak idealizált szólamokat ("ajándék", "jövő") tud szembeállítani (tehát nincs köztük olyasmi, hogy "de jó, nagyobb lett a mellem!", ami ellenpontja lehetne az eredeti plakáton szereplő panaszoknak). Amivel ismét csak ráerősítenek a plakát üzenetére, hiszen ezek a szólamok körülvesznek minket a közbeszédben, és a gyereket vállalók közül biztos sokan azonosulnak is legalább néhányukkal. Vagyis két malomban őrölnek, és ha valaki a leragasztott változat mellett az eredetit is látta, az pontosan tisztában lesz az idealizáló szólamok ürességével - mint ez a cikkre kommentelő anyák történeteiből ki is derül.

De mi is a gond az idealizálással? Hiszen sokan ábrándozunk egy ideális világról, és ehhez a tévéből és az Instagramról is bőven kapunk muníciót. És sokan szeretnének úgy élni, hogy megvalósítják mások álmait. Csakhogy senki élete nem tökéletes, a legboldogabb anya is érzi néha kialvatlannak és fáradtnak magát. Ha viszont azt az üzenetet kapja, hogy ez nincs rendben, és kifelé tökéletesen boldognak kell látszania, abba sokkal inkább belerokkanhat, mint a gyerek körüli teendőkbe. Arról, hogy a színlelés milyen mentális teherhez és pszichés betegségekhez vezethet, bőven tanúskodnak a drogossá váló sztárok történetei, vagy a rejtőzködő LMBT+ emberek pszichés egészségével foglalkozó szakirodalom. Vagyis ha a közbeszéd idealizálja az anyaságot, és ezért az anyák nem beszélhetnek a dolog negatív oldaláról, akkor egy csomó gyerek pszichés problémákkal küzdő anya mellett fog felnőni. Ennek a következményeiről kérdezzük meg nyugodtan a pszichológusokat, Freud bácsival kezdve.

Persze az eredeti plakáton felsorolt panaszok egy részére megoldás lehet, ha van egy vagy több személy, akire az anya segítségként támaszkodhat, hogy néha ő is kipihenhesse magát. Korábban is írtam itt a blogon arról (például: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html), hogy a gyereknevelést egy vagy akár két emberre rátestálni irreálisan nagy feladat, és igazából vagy olyan közösségekre vagy olyan ellátórendszerre lenne szükség, ami a teher egy részét leveszi az anya/szülők válláról. Ez azonban csak akkor jöhet létre, ha lehet beszélni a problémákról. Ráadásul az anyaság idealizálása akkor is közbelép, ha amúgy az anya mellett lenne, aki átveszi a feladatok egy részét. Nemrég beszélgettem egy fiatal nővel, akinek a férje - amikor épp nem dolgozik - nagyon szívesen vigyáz a kisfiukra, sőt biztatja is feleségét, hogy ilyenkor pihenje ki magát, menjen el feltöltődni, szórakozni. A feleség azonban inkább arra használja ezt az időt, hogy elvégezze az összes házimunkát, hogy az idő többi részében csak a gyerekkel foglalkozhasson, mint egy jó anyának illik. Annyira internalizálta az anyákkal szembeni elvárásokat, hogy akkor is teljesítenie akarja őket, ha amúgy senki más nem várja el tőle. És közben öngyilkossági gondolatokkal küzd.

Dúró Dóra állítása szerint az eredeti plakát "családellenes", mert potenciálisan eltántoríthatja a fiatalokat a gyerekvállalástól. Csakhogy, mint fent kifejtettem, pont nem családellenesség az, ha beszélünk a gyerekvállalás árnyoldalairól. Egyrészt akkor lehet megoldásokat találni, hogy könnyebb legyen a családoknak, másrészt maga a panaszkodás is segíthet kiadni a feszültséget (ezt szerintem mindenki tudja, akinek volt valaha idős, sok betegségben szenvedő szomszédasszonya). Az viszont, ha nem készítjük fel a fiatalokat a gyerekvállalás valóságára, ezért a gyerekük pszichés problémákkal küzdő szülők mellett vagy esetleg intézetben nő fel, már tekinthető családellenesnek. Most ismét kiderült, hogy a nacionalisták számára csak az a fontos, hogy több gyerek szülessen, de az, hogy ezek a gyerekek milyen fizikai és pszichés környezetben nőnek fel, egyáltalán nem érdekli őket. Hát ennyit jelent nacionalista szemmel családbarátnak lenni.

Anti-doncamillók az egyházban

 Don Camillo figurájával gimnazista koromban találkoztam először, Eszter nevű osztálytársamtól kaptam kölcsön egy róla szóló könyvet. Visszatekintve meg tudom érteni, miért jött be ez a figura Eszternek, aki egy rendkívül jó humorú, ugyanakkor mélyen katolikus lány volt. Don Camillo falusi plébános igaz keresztény, aki ha elutasítást vagy gyűlöletet érez magában, gyorsan önvizsgálatot tart és jó útra tér; emellett azonban vicces, simlis, olykor bunyózik és a Terence Hill-féle változatban motorral megy le a lépcsőn (viszont abban kevésbé vicces, úgyhogy Fernandelt teszem ide illusztrációnak, aki számomra sokkal jobban hozza a figurát).

Persze Don Camillo kitalált figura, de én ismertem valódi hús-vér Don Camillókat. Még a 90-es években Litvániában ismerkedtem meg pár ferences szerzetessel, akik egy ottani lengyel faluban laktak. Rendkívül vicces emberek voltak (Janusz atyát és engem egyszer kidobtak egy vilniusi édességboltból, mert annyira röhögtünk, hogy zavartuk a vevőket). Szabad idejükben fociztak, túráztak, Marek atya Edward Stachurát olvasott és a reverenda alatt rózsaszín inget hordott, a helyi gyerekek pedig esténként a paplak kertjébe tódultak, ahol Janusz atya gitározott, és körjátékokat játszottak arról, milyen házimunkákban segített Jézus kiskorában. Egyikük elmondta nekem, hogy Szent Maximilián, az Auschwitzban mártírhalált halt náciellenes szerzetes példája inspirálta arra, hogy belépjen a rendbe. Számomra máig ők képviselik az emberarcú vallást, amelyben nincsenek fennkölt szólamok, csak hétköznapi vidámság, nyitottság és nagyon mély, őszinte hit.

A magyar katolikus közéletben ezzel szemben anti-doncamillókat találunk: olyan katolikus papokat, akik nagy fennkölten hirdetik a hitüket, de emellett gyűlöletet szítanak, miközben ők maguk is messze nem feddhetetlenek. A nemrég lebukott Bese Gergő atya mellett számomra Hodász atya is ide tartozik, és nemcsak azért, mert gyanítom, hogy bátor coming outját legalább részben a lebukástól való félelem ösztönözte (akkoriban már elég sok pletyka keringett róla). Az internalizált homofóbia egy dolog, ezen nagyon sok LMBT+ ember keresztülmegy, de ettől még nem kell nyilvánosan, hevesen uszítani az LMBT+ emberek ellen. Akkor különösen nem, ha fennáll a veszély, hogy ők maguk is a maguk által (is) gerjesztett homofóbia áldozataivá válnak. Bese Gergő és Hodász atya nemhogy Don Camillo standardjának nem felel meg, de még Fülig Jimmyének sem, akinek közismert bölcs mondása szerint „akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon”. Persze Don Camillo helyzeti előnyben van azáltal, hogy a feszületen levő Krisztus időnként emlékezteti rá, hogy viselkedik egy igaz keresztény – biztos vagyok benne, hogy Bese Gergő atyához nem beszél semmilyen Krisztus-szobor, na de ez nem véletlen.

Akármennyire is nyomja a magyar kormány a kereszténységet, statisztikák bizonyítják, hogy a katolikusok (főleg a gyakorló katolikusok) száma egyre csökken. Ez általában egész Európára igaz, szemben Dél-Amerikával, ahol a felszabadítás teológiája egy sokkal emberközelibb, doncamillo-szerűbb mentalitást hozott létre az egyházban. Ha a katolikus egyház fenn akar maradni, ilyesmire lenne szüksége, nem pedig mellveregető, gyűlöletkeltő anti-doncamillókra.

Pa-dö-dö: Ob-la-di Ob-la-da, avagy a tengerparti testszégyenítésről

 https://www.youtube.com/watch?v=tvKPeRJnCy0

A bejegyzés nem annyira a dalból indul ki (bár igen vicces lett a magyar szövege), hanem inkább a fent linkelt videóklipből, aminek egyébként nincs igazán köze a dal sztorijához, inkább azt mutatja be, amint két csaj ökörködik a tengerparton. És persze a Pa-dö-dö alapból és szándékosan volt vicces, de annak idején sokaknak a poén része volt, hogy a két énekesnő nem igazán felelt meg korunk nőideáljának. Még a zenekar kedvelői is emlegették őket úgy, hogy "a két kövér".

Itt a nyár, és ennek kapcsán a közösségi oldalakon egyre több nő számol be arról, hogy beszóltak a külsejükre a strandon. Az mondjuk külön egy érdekes vonal, hogy az embereknek a teste mennyire középpontba került az elmúlt száz évben; a középkorban nem nagyon foglalkoztatott senkit a saját és mások testalkata, és ha száz évnél régebben íródott regényt olvasunk, feltűnhet, hogy eleve kevés szó esik a szereplők külsejéről, az pedig végképp nem gyakori, hogy ezek alapján minősítenék őket emberként (A három testőrben például Athosról tudjuk, hogy testesebb a társainál, de még az ellenségeiknek se jut eszébe emiatt lekezelni őt vagy gúnyolódni rajta). Korunkra jellemző, hogy kiemelt figyelmet szentelünk az emberi testnek, amit tükröz az egészséges életmód hangsúlyozása (leginkább a testi és csak kevéssé a lelki egészségre gondolva), a divat gyakori változásai és önkifejező szerepe, illetve az, hogy másokról gyakran a külsejük alapján vonunk le következtetéseket. Ennek hatására óhatatlanul is észrevesszük a másik testalkatát, a strandon pedig pláne, hiszen rendszerint jóval kevesebb ruhát visel, mint egyébként. Nem is ezzel van a baj, sőt azzal sem, ha megállapítjuk magunkban, hogy egy adott alkatú ember nekünk tetszik vagy nem tetszik - de elmondani már nem kellene neki (mert amúgy valószínűleg nem érdekli, nem a mi kedvünkért néz ki úgy, ahogy), és pláne nem másoknak jó hangosan az ő és mások füle hallatára.

Amikor (jellemzően) férfiak hangosan kommentelik más strandolók (jellemzően nők) külsejét, az nem arról szól, hogy megbeszélik egymás közt, kinek milyen alkat a zsánere. Hanem egyszerűen hatalomfitogtatás: ők mint "a teremtés koronái" megtehetik, hogy minősítik a nők testét. Ez olyasmi, amit a hierarchia alján levők nem tehetnek meg a fölöttük állókkal, legalábbis nyilvánosan - emlékezzünk, az Andersen-mesében is csak a társadalmi szabályokat még nem eléggé ismerő kisgyerek meri hangosan kimondani, hogy a király meztelen. A minősítés egyben megalázza azt, akiről beszélnek, akkor is (sőt talán még jobban) ha egyébként nem érti a megjegyzést, mert nem ismeri a nyelvet. 

2021-ben Spanyolország kihirdette, hogy a strandokon tilos a testszégyenítés. Persze mondhatnánk, hogy jó-jó, de mégis hogy lehet ezt a törvényt betartatni: ha valakik beszólnak egy nő külsejére, menjünk el rendőrt keresni, és egyben adott esetben fordítsuk le az illetőnek, mi hangzott el, ha külföldi volna és nem értené? És valóban nem tudom, büntettek-e meg bárkit is strandon történő testszégyenítésért, de nem is ez a lényeg. Hanem a törvény szimbolikus jellege: az, hogy a nők tudják, biztonságban érezhetik magukat a strandon, nem kell azon aggódniuk, hogy a külsejük miatt bárki megszégyeníti őket. Mondjuk hozzátenném, Spanyolországban ez addig sem volt jellemző; ezt illusztrálja az alábbi anekdota, valamint azt is, hogy a testszégyenítés kérdése nemcsak a nőket érinti.

A helyszín a Platja de Sant Sebastiá, Barcelona egyik nudista strandja. Ez nem olyan náci módon nudista, mint a hasonló magyarországi létesítmények, ahol leordítják a fejedet, ha a hideg szél ellen fel merészelsz venni egy pólót; itt ha akarsz, levetkőzöl, ha nem akarsz, nem. A közelünkben ült két transz srác: az egyik magán hagyta a pólót, a másik viszont levette, így látszottak a melleltávolító műtétének a hegei. És senki nem szólt be semmit se a félmeztelen srácnak, se annak, aki 40 fokban magán hagyta a fekete pólót. Mert erről szól az, hogy egy strand biztonságos: hogy annyit mutatsz meg a testedből, amennyit akarsz, és ez rajtad kívül senki másra nem tartozik.

A nyúl viszi a puskát, az utas tolja a buszt, avagy a neoliberalizmus abszurdumai

 https://kecskemet365.hu/2024/08/11/gubanc-a-mav-nal-az-utasok-toltak-a-vonatpotlo-buszt-kecskemeten-mert-nem-tudta-oket-elszallitani-a-szegedre-tarto-jarathoz/?fbclid=IwY2xjawEoN9BleHRuA2FlbQIxMQABHTn8Qvx5HOzWUYmTa0H81vEObJvPURnp3FnrupwFfpBdUhtl7rQierhOdg_aem_yL3WqhD43TmD8vqWMBs0NA

Ez a bejegyzés nem Frédiről és Béniről szól, bár a képen, amit a Flintstones Fandomról szedtem, ők találhatók (pontosabban csak Frédi és családja), hanem a fenti hírről, amelynek igazából többfajta olvasata lehetséges. A többség az abszurdumot látja benne, annak a hatását, hogy a magyar állam nem költ a járművekre, így lassan összeomlik a tömegközlekedés. Olyan hangok is megszólalnak azonban, amelyek az utasok szolidaritását, jó szándékát dicsérik, és a közösségi összefogás szép példájaként említik az esetet.

Természetesen respekt a segítőkész utasoknak, de azért ne feledjük: a MÁV kötelessége lett volna, hogy ezt megoldja. Eleve mondjuk nem ártana jobb állapotban levő buszokat használni, de oké, műszaki hiba vadiúj járműnél is előfordul. Csakhogy ha meghibásodik, akkor azonnal küldeniük kell egy szerelőt - ez a belvárosban, a vasútállomástól pár percre nem tarthat annyi ideig. Hasonlóképpen, a lerobbant busz nem képezhet akkora forgalmi akadályt Kecskemét belvárosában, ahol több útvonalon is el lehet jutni A-ból B-be, mint mondjuk a répáshutai műúton, ami elég keskeny és kanyargós, ráadásul az egyetlen módja, hogy eljussunk Répáshutára. (Őszintén szólva a cikk címét látva először azt hittem, tényleg valami isten háta mögötti helyen történt a meghibásodás, ahová hosszú időbe tartott volna eljutnia mind a műszakiaknak, mind a pótlóbuszt pótló kisegítő busznak.) Vagyis igazából elvárható lett volna, hogy megoldják a helyzetet anélkül, hogy az utasokra testálták volna.

Az utasok tolta pótlóbusz esete jól példázza a neoliberális hozzáállást. Az állam egyre több helyről vonul ki, és az amúgy állami feladatokat - mint oktatás vagy egészségügy - rábízza a magánvállalkozókra vagy a magánemberekre. Az állami iskolában nincs kréta és szappan, vigyen a gyerek, vagy írassa a szülő magániskolába. A kórházakban nincs elegendő ápoló és nem kapnak eleget enni a betegek, tehát járjanak be a családtagok ápolni, vagy válasszanak magánklinikát. Amivel ugye az a nagy probléma, hogy az állam viszont beszed a polgároktól egy csomó adót és járulékot annak fejében, hogy ezt a rendszert fenntartsa. Ez csak akkor hasonlítana Frédi és Béni autójára, ha abba benzint töltenének, mégis talpalni kellene.

A neoliberális államok persze pontosan tudják, hogy nem teljesítik a szociális feladataikat. Ezért az ideológiát hívják segítségül, és lelkesen ünneplik a család gondoskodó szerepét. Nem véletlenül társul ehhez a hagyományos női szerep hangsúlyozása; az, hogy a házimunka, gyereknevelés és idősgondozás a nőkre hárul, azokból az időkből ered, amikor az állam csak minimális szociális feladatot látott el, de a modern állam egyik feladata, hogy ezek egy részét átvállalja a családtól a polgárok adóinak és járulékainak fejében. És nyilván a probléma a gazdagokat nem érinti, mert ők megengedhetik maguknak a drága magániskolát-magánegészségügyet, bejárónőjük van, és vonatpótló helyett autóval utaznak. A neoliberalizmus tehát erősíti a társadalmi rétegek közötti különbségeket is, mindezt úgy, hogy az átlagember bele se gondol. Ő magától értetődőnek veszi, hogy a kórházba ő viszi még az étkezéshez és a tisztálkodáshoz szükséges eszközöket is, és hogy a vonatpótló buszt ő tolja le az útról, és utána gyalog megy az állomásra, ahelyett, hogy az utána következő vonatpótló buszok (amelyek előtt a lerobbant jármű forgalmi akadályt képezett) valamelyike felvenné és elvinné. Az állampolgár fizet az államnak és fizet a vonatjegyért, végül mégis ő az, akinek intézkednie kell, hogy a szolgáltatás működjön. A nyúl viszi a puskát, az utas tolja a buszt.

A kanáriszívű magyar esete, avagy akikre képmutatóan vagyunk büszkék

 https://www.epe.es/es/olimpiadas/20240810/viviana-marton-oro-espanol-hungria-taekwondo-106844677, a kép a cikkből van

Márton Viviána a Kanári-szigeteken született, egész életét itt és Madridban élte le, azonban az olimpián magyar színekben indult, mivel a magyar taekwondo-csapatba könnyebb volt bekerülni, mint a spanyolba. Nem ő az első, aki ezzel próbálkozott, az anyai ágon magyar amerikai Swaney Elizabeth hasonló megoldással jutott ki a 2018-as téli olimpiára. Jelentős különbség viszont, hogy Elizabeth (le)szereplésével közröhej tárgyává tette az országot (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/02/swaney-elizabeth-kontra-eric-az-angolna.html), Viviána viszont élete első olimpiáján rögtön aranyérmes lett. A döntő után edzőjével közösen fogta a magyar zászlót és körbeszaladtak a stadionban, majd Viviána átadta a piros-fehér-zöldet edzőjének (aki amúgy finn), és ő maga a Kanári-szigetek zászlaját vette a hátára. Ez utóbbi gesztussal eufóriát váltott ki a canariókban, akik annál is inkább örültek, mert egyetlen más itteni sportoló sem szerzett érmet az olimpián. A fenti cikk és társai alatti kommentek "igaz szívű canarióként" hivatkoznak Viviánára, és gratulálnak Magyarországnak is, mondván: ez közös győzelem volt. Ehhez képest a Telexen látható videóközvetítés kommentátora meg sem említi - talán nem is tudja - hogy Viviána a Kanári-szigetek zászlajával pózol.

Már korábban írtam arról a jelenségről, hogy a magyarok mindenkit a "híres magyarok" közé sorolnak, aki elért valamit és akár a legkisebb mértékben is Magyarországhoz kapcsolható (https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/03/mindenki.html). Persze Viviánának több köze van Magyarországhoz, mint Nepomuki Szent Jánosnak vagy a magyarul nem is beszélő Swaney Elizabethnek. Ugyanakkor - szemben a canariókkal - a magyarok láthatóan nem akarnak másik nemzettel osztozni a dicsőségben. Az, hogy valaki két országhoz is kötődhet érzelmileg, láthatóan elképzelhetetlen a magyar kommentátorok számára. Azt pedig enyhén szólva képmutatásnak érzem, hogy a külföldön élő magyarokat sokszor kigúnyolják és hazaárulónak nevezik - de keblükre ölelik, amint valami jelentős eredményt érnek el. Hasonló történt annó Karikó Katalinnal, akiről még a miniszterelnök is gúnyosan, leereszkedően nyilatkozott, míg meg nem kapta a Nobel-díjat.

Nem tudom, Viviána elvárásból vagy belső indíttatásból lobogtatta a magyar zászlót, de az biztos, hogy semmilyen írott vagy íratlan szabály nem szabta meg neki, hogy a kanári-szigetekivel is parádézzon. Biztos vagyok benne, hogy a kommentelők jól érzékelték: Viviána szíve, legalábbis részben, ide húz a szigetekre. Mert az az igazi otthonod, ami akkor is tárt karokkal vár, ha nem mutatsz fel kiemelkedő nemzetközi teljesítményt.

Hadas Miklós: A férfiasság kódjai, avagy az olimpia a maszkulinitásról is szól, de nemcsak

 Hadas Miklós a Magyarországon eleve elnyomott genderkutatásokon belül is egy kevéssé látható alterülettel, a férfikutatásokkal foglalkozik. Ebben a könyvében többek közt azt az elméletet veti fel, hogy a modern korban a sport egyfajta helyettesítője lett a háborúnak, egy lehetőség a férfiak számára, hogy vérontás nélkül bizonyítsák a férfiasságukat. Ez egy érdekes felvetés és nem is kívánom vitatni, az idei olimpia kapcsán azonban arra jutottam, hogy a nemzetközi versenysport nemcsak erről szól.

Egyrészről természetesen a szórakoztatásról. Az olimpia gyakorlatilag egy valóságshow, csak itt nem azon izgulunk, hogy kiszavazzák-e adott versenyzőt, hanem hogy megnyeri-e a 400 méteres síkfutást. Az olimpikonok ugyanolyan fajta celebek, mint a popénekesek és a színészek, és gyakran - néha akaratukon kívül, máskor nagyon is jól megtervezetten - ugyanazokba a szerepekbe kerülnek. Vannak romantikus heterók, mint a sokadszorra összeházasodó Norbi és Rubint Réka vagy az a kínai tollasozó, akinek a díjátadón kérték meg a kezét; vannak cuki, jófej és öntudatos melegek, mint Jim Parsons vagy Tom Daley; vannak, akiket egy csomó támadás ér, de mások meg a védelmükre kelnek, mint J. K. Rowling és Imana Helif (direkt azért tettem őket párhuzamba, mert általában azok támadják az egyiket, akik védik a másikat és fordítva); vannak, akik egyértelműen a rosszfiú kategóriába kerültek, mint Harvey Weinstein és Steven van der Velde; és vannak a vagányok, akiknek az extra cool stílusa azoknak is imponál, akiknek amúgy a többi típus nem, mint Dame Maggie Smith vagy Yusuf Dikeç sportlövő (őket én is bírom, úgyhogy ők lesznek a mai bejegyzés illusztrációi - Maggie Smith képe a Guardianból van).

 

Tehát sokunknak vannak kedvenc sportolói valódi vagy (gyakran tudatos imázsépítésnek köszönhetően) vélt személyiségük miatt, sokan mégsem nekik drukkolnak. Ugyanis a nemzetközi sportversenyeken, és különösen az olimpián, egy másik tényező is labdába rúg (vagy gerelyt hajít, vagy vehetünk más sportból is metaforát), és ez a nacionalizmus. Deklaráltan országok versengenek egymással, és az eredménytáblán azt gyűjtik, hogy melyik ország sportolói hány érmet nyertek. Ennek számos következménye van. Egyrészt ugye csak az érem számít, az is leginkább akkor, ha arany, ezért senkit nem érdekel, ha egy sportoló egyéni rekordot vagy akár országos csúcsot döntött, csak hogy felálljon a dobogóra. Emiatt aztán hatalmas nyomás nehezedik a sportolókra (ez akár halálhoz is vezethet, lásd annó Kolonics György esetét), a magyar közönség pedig felháborodva szapulja azokat az olimpikonokat, akik "csak" ezüstöt hoznak haza. Másrészt automatikusan a saját országod sportolóinak kell drukkolni akkor is, ha az ellenfél tehetségesebb vagy szimpatikusabb. Amikor egy ismerősöm kiírta a Facebookjára, hogy Hámori Lucával szemben Imana Helifnek szurkol, nemes egyszerűséggel hazaárulónak bélyegezték. A magyarok esetében az eltorzult nemzetfogalom következtében ez kiterjed mindenkire, akinek a legkevesebb kapcsolata is van Magyarországgal (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/03/mindenki.html), így amikor még régen teniszt néztem, "kötelezően" Szeles Mónikának kellett szurkolni, pedig ő sosem élt Magyarországon, és szerb színekben versenyzett.

Benedict Anderson a nemzetet "képzelt közösségnek" határozza meg. A "magyar" sportoló (akár magyar állampolgár, akár szerb) a mi tágabb családunk része, és úgy érezzük, hogy ha ő sikert ér el, az valahol a mi sikerünk is. Mondhatnánk, hogy milyen szép a közösségi érzés, de azért azon felül is vannak ezzel bajok, hogy Magyarországon a közösségi érzés csak a képzelt közösség felé nyilvánul meg, és sokkal kevésbé a közvetlen környezetünk felé. Sok szurkoló teljesen komolyan úgy gondolja, hogy a magyar sportoló neki köszönheti az eredményeit, és mélységesen felháborodik, amikor mondjuk Milák Kristóf nem áll le jópofizni a sajtóval, hanem inkább a felkészülésre és a versenyre koncentrál. Másrészt a sportolók egyfajta vágyteljesítőként működnek: mi magunk esetleg nem teszünk semmi hasznosat, de villoghatunk azzal, hogy egy magyar úszó aranyérmes lett. A Pottyondy Edina által találóan "aranyfüggő fotelgollamoknak" nevezett honfitársaink a magyar csapat teljesítményére büszkék ahelyett, hogy tennének valami olyat, ami miatt magukra lehetnének büszkék. Járhatnának mondjuk kórházakba beteg gyerekeknek mesét olvasni, vagy szervezhetnének szemétszedési akciót a falujuk környékén (direkt olyanokat írtam, amikhez semmi szaktudás és pénz nem kell), akkor talán nem éreznék szükségét, hogy néhány sportoló sikereiben éljék ki a teljesítmény iránti vágyukat. És talán az olimpiára is sima sportversenyként tekintenének, nem pedig egy nemzetek közötti vetélkedésre, ahol Magyarországnak mindenképpen bizonyítania kell.

Imana Helif győzelme és annak tanulságai

 https://sportal.blikk.hu/parizs-2024/helif-olimpia-boksz/2024080111562274659

(kép: hírstart)

A tények: Imana Helif algériai bokszoló olyan erőseket ütött, hogy ellenfele 46 másodperc után feladta a küzdelmet. Imana Helifnél kamaszkorában egy vizsgálat az átlagnál magasabb tesztoszteronszintet mutatott ki. A világbajnokságon ezért nem indulhatott, diszkvalifikálták, de az olimpiára más szabályok vonatkoznak, tehát ott igen. Az ő megnyert meccse közfelháborodást keltett, a transzfóbia mellett most már kis hazánkban is megjelent az interszexfóbia, különösen azért, mert esélyes, hogy a magyar Hámori Lucának is ki kell majd állnia ellene. Ennek kapcsán most én is szeretnék eloszlatni néhány félreértést.

1. Imana Helif nem transznemű: születésekor nőnek anyakönyvezték, és annak is vallja magát. Azok, akik az identitáspolitika veszélyeire próbálnak rámutatni az ő győzelme kapcsán, keverik a szezont a fazonnal. Ironikus módon az a magyar jogszabály, hogy védeni kell az emberek születési nemüknek megfelelő nemi identitását, jelen pillanatban pont alkalmazható: akinek a születéskor megállapított neme nő, és nőnek is tekinti magát, azt ne nevezzük már férfinak meg transznőnek, mint egyes kommentátorok teszik.

2. Imana Heifet nem minősítették interszexnek. A tesztoszteronszintje magasabb, mint egy átlag nőnek, de tudomásom szerint nem kapott interszex diagnózist. Ugye a biológiai nem egy spektrumon helyezkedik el, mindenkinél más az egyes hormonok aránya, a nemi szervek felépítése stb. Gondolom, van egy tesztoszteronszint, ami fölött egy női szervekkel rendelkező embert interszexnek nyilvánítanak, de Heif a jelek szerint ezt nem érte el. A nemzetközi sportversenyeknek megvannak a maguk kritériumai, hogy mikor diszkvalifikálnak valakit, de ez független az interszex diagnózistól (pl. ha valakinek a doppingtól nő meg a tesztoszteronszintje, az nem lesz ettől interszex). Az mondjuk valóban gáz, hogy ez a kritériumrendszer nem egységes, és az olimpián indulhat olyan, aki a világbajnokságon nem, de ennek semmi köze az interszexekhez. 

3. Hamis illúzió azt gondolni, hogy a sportban mindenki egyenlő esélyekkel indul. Egyrészt a testi adottságaink nem egyformák, nemcsak a hormonszint, de pl. a testalkat szempontjából se; egy 180 centis futónak hosszabb lábai vannak, mint nekem, nyilván gyorsabb lesz. Vannak táplálkozási elemek is, amelyek ezt befolyásolják, például a szójatermékek emelik az ösztrogénszintet, tehát aki olyan kultúrában él, ahol sok ilyet fogyasztanak, annak más lesz a hormonegyensúlya. Végül pedig nagyon nem mindegy, hogy valaki honnan származik. Erről már írtam Eric, az angolna kapcsán (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/02/swaney-elizabeth-kontra-eric-az-angolna.html). Azok a sportolók, akiket multicégek támogatnak, több edzőtáborban vehetnek részt, jobb minőségű sportfelszerelést kapnak, mint a kevésbé ismertek. Nyilván a szegény országok kevesebb támogatást fordítanak a sportra, mint a gazdagok. És olyan, anyagiaktól független tényezők is közrejátszhatnak, mint az éghajlat: ha valaki hűvös országban él és soha nem is edzett még 30 fokban, az egy melegebb éghajlatú országban rendezett versenyen valószínűleg rosszabbul fog teljesíteni, mint szokott (legalábbis a szabadtéri sportok esetében).

Tehát hozhatunk szabályokat az interszex vagy valamilyen módon az előírásoknak nem megfelelő testű sportolók kizárására, próbálhatjuk fenntartani az egyenlőség illúzióját, az soha nem fog megvalósulni. Talán sokan vágynának egy olyan világba, ahol tényleg csak az ember képességein és kitartásán múlik, hogy sikeres lesz-e, és az olimpia ezt az ábrándot kínálja. A valóságban azonban ez csak ábránd. Az olimpiát és más nemzetközi sportversenyeket nézők jobb, ha tisztában vannak vele: ez a műfaj a globális egyenlőtlenségeken, valamint a transz és interszex - meg a bizonyos normától eltérő testű - emberek elnyomásán alapul.