A felgyújtott lett srác esete, avagy hogyan ne csússzunk bele a felháborodáspornóba

https://www.identitas.co/post/felgyujtottak-egy-meleg-ferfit-lettorszagban?fbclid=IwAR3hz_s3EAVR7eqerVQejhUVW6MSVcr6pv7FpCk1POT1FhFqbzQyLLbwRyo 

Napjaink népszerű műfaja a felháborodáspornó. A bulvárlapok és egyes emberek Facebook-oldalai tele vannak rettenetes balesetekről, bűncselekményekről, környezeti katasztrófákról szóló hírekkel, amiket aztán elmesélhetünk barátainknak és együtt szörnyülködhetünk rajtuk. A felháborodáspornónak közösségenként megvannak a maga alfajai, a magyar mainstreamben például mostanság a leggyakoribb a pedofil bűncselekmény (sajnos azért, mert az élet épp elég anyagot szolgáltat hozzá). Az LMBT+ közösségben természetesen a homofóbia és transzfóbia áll az élen: jól el lehet borzadni azon, hogy valakit diszkrimináltak, lebuziztak, reparatív terápiába kényszerítettek vagy akár megöltek azért, mert meleg, leszbikus, biszex vagy transznemű. Pedig az ilyen hírekben sokkal többminden van, és ha a szörnyülködés mellett hajlandóak vagyunk elgondolkozni rajtuk, rendszerszintű összefüggéseket fedezhetünk fel.

Itt van ugye Normunds Kindzulis esete, akit homofób szomszédja egyszerűen felgyújtott. A srác 30 éves volt, orvosként dolgozott, nagy megbecsülésnek örvendett. A gyászoló kollégák által közzétett képen egy szimpatikus, szelíd fiatalember áll egy mező közepén virágcsokorral a kezében. Nehéz elképzelni, hogy bárki is annyira gyűlölje őt, hogy a halálát kívánja. De pont itt a lényeg: nem az ő halálát kívánta a szomszéd, hanem "a melegektől" akart volna megszabadulni. Normunds saját egyénisége, tulajdonságai, szakmai tudása mind nem számítottak, elhomályosította őket az a tény, hogy egy férfival él együtt.

Sok LMBT+ embertől is hallani olyan véleményt, hogy neki nem kell tartania homofób vagy transzfób támadástól, mert senkit nem "provokál" (bármit jelentsen is ez az ő értelmezésében), vagy "nem látszik rajta", esetleg azért, mert ő mindenkivel kedves és jófej. Gyakori tévképzet, hogy a gyűlölet-bűncselekményeket mindig ismeretlenek követik el, mert ha valaki személyesen megismer egy LMBT+ embert, képes lesz elvonatkoztatni a szexuális irányultságától és/vagy nemi identitásától és embertársaként tekinteni rá. A homofób szomszéd azonban ismerte Normundsot és párját, hiszen régebb óta egy házban laktak és többször meg is fenyegette őket. (Off: szintén rendszerszintű problémát jelez, hogy a pár ezt jelentette ugyan a rendőrségen, de nem történt semmi.) Arról se tudunk, hogy a két srác bármilyen formában "provokálta" volna őt - hacsak nem a puszta létezésükkel. 

Érthető, hogy szeretnénk azt hinni: velünk nem történhet gyűlölet-bűncselekmény. És nagyon remélem, hogy egyetlen olvasómmal se fog, de ha ez teljesül, ez nem azért lesz, mert a potenciális elkövetőt eltántorította az ő kedves személyisége. Az előítéletnek pont az a lényege, hogy egy adott tulajdonságra redukáljuk a másik embert; kevésbé durva formájában előfordul, hogy a közelebbi ismeretség feloldja a gyűlöletet, ha azonban valaki a világ minden bajáért a melegeket vagy a transzokat hibáztatja, nem fog olyan könnyen lemondani erről a kézenfekvő bűnbakról. Ne ringassuk magunkat illúziókba: saját kedvességünk vagy konformizmusunk nem véd meg minden esetben. Hát ezt tanulhatjuk Normunds Kindzulis szomorú történetéből, ha túllépünk a felháborodáspornón.

Liz Kennedy - Madeline Davis: Boots of Leather, Slippers of Gold

 Van már vagy húsz éve, hogy ez a nagyszerű könyv a kezembe került, de azóta többször elolvastam és még többször ajánlottam. A két szerző a 80-as években indított egy oral history projektet azzal a céllal, hogy dokumentálják a leszbikus közösség történetét városukban, a New York állambeli Buffalóban. Buffalo lakossága csak 260 ezer fő, de már a 30-as évektől olyan pezsgő leszbikus élet volt benne, hogy párhuzamosan több leszbikus bár is működött, és az egyik interjúalany egyszer meghallotta, hogy bátyja arról beszélget a haverokkal: leszbikus bárt kéne nyitni, az a legjobb biznisz.

Mindehhez képest Budapesten jelenleg egyetlen leszbikus bár sincs (és már a pandémia előtt sem volt), és az egyetlen csak női bár csak pár évig létezett (annyira feledésbe merült, hogy még a neten se találtam infót, konkrétan mettől meddig). Most pedig azt olvasom egy cikkben, hogy a csaknem kilencmilliós Londonban is az utolsót rúgják a leszbikus bárok: https://www.identitas.co/post/az-utolsokat-rugjak-az-egyesult-kiralysag-leszbikus-barjai?fbclid=IwAR1E9_4v7wq46vvTxQ9kl4MEMSmjDBmW53XUdMl2ecmenGQ0ThY32H85fXo

A különbségnek számos oka lehet. Az egyik nyilván a Stonewall előtti leszbikus közösség jellemzői: az a butch-femme szubkultúra, amit a munkásosztálybeli leszbikusok létrehoztak, egy erősen bárközpontú kultúra volt (ennek lehettek praktikus okai is, például keveseknek volt elég nagy lakása vagy elég toleráns szomszédai ahhoz, hogy házibulit tarthasson). Akkoriban ugye nem volt internet, nem voltak törvényesen működő leszbikus egyesületek, tehát a bárba ment az, aki hozzá hasonló nőkkel akart találkozni - azért, hogy beszélgessen, hogy összefusson a régi haverokkal, hogy felszedjen egy csajt vagy éppen eldicsekedjen azzal, milyen jó nője van.

 Vagyis az internet valamennyire csökkentette a bárok jelentőségét, de nyilván nem pótolhatja őket teljesen. A pandémia szintén megnehezíti a leszbikus bárok helyzetét, mint az összes többi bárét, de nem egyedül felelős a problémáért. A videóban elhangzik: az a tapasztalat, hogy a leszbikusok ismerkedni járnak a bárokba, és miután párra találtak, eltűnnek onnan, ezért a helyek fokozatosan átalakulnak melegbárrá. Ebben burkoltan az is benne van, hogy a meleg férfiak nem hagyják abba a bárba járást csak azért, mert bepasiztak. De vajon miért?

Felmerül az a sztereotípia, hogy a leszbikusok nem járnak bulizni, hanem otthon ülnek a macskáik között, de a videóban megszólaló egyik nő ezt hevesen cáfolja: bizony a csajok is szeretnek kirúgni a hámból. Ő azt látja, hogy az emberek túl gyorsan megunnak dolgokat, ezért próbálja a bulijait különböző helyszínekre szervezni (ilyen projektek Magyarországon is vannak, bár a helyszínváltogatás inkább technikai okokból történik). Én azonban azt is látom, hogy a leszbikusok gyakran járnak heteró helyekre. Ennek lehet anyagi oka: a meleg helyek általában drágábbak (a Budapesten egy ideig üzemelt leszbikusbarát romkocsmának olyan árai voltak, mint a környező bulinegyed elegánsabb bárjainak), a nők kevesebbet keresnek, ez is szempont. Ráadásul két nő különösebb probléma nélkül táncolhat egymással még a kevésbé melegbarát helyeken is: nem mindenki jön rá, hogy leszbikusok, így nem is vegzálják őket. És még ha egyértelmű is, hogy ők egy pár: a fiatalabb korosztály már kevésbé elutasító a melegséggel és főleg a leszbikussággal szemben, ha nem Nagymagyarország-térkép és Árpád-sávos zászló a belső dekoráció, akkor azért kábé számíthatunk arra, hogy nem fognak nagyon kötözködni. Ez lehet az egyik oka, hogy a már párt talált leszbikusok pártolnak át a heteró bárokba - nyilván ismerkedésre ezek kevésbé alkalmasak.

Mindezek mellett a strukturális okok mellett én látok még egyet, ez pedig a féltékenység. A leszbikus közösségben ezt nagyon gyakran láttam, és el tudom képzelni (sőt tapasztaltam is), hogy egyesek azért nem viszik leszbikus bárokba a barátnőjüket, mert félnek, hogy valaki lecsapja a kezükről. A leszbikus közösségben (legalábbis Magyarországon) se az egyéjszakás kalandoknak, se a nyitott kapcsolatoknak nincs meg a kultúrája olyan mértékben, mint a meleg férfiaknál, és a pasibárokat leginkább ezek éltetik. Persze a butch-femme párok is féltékenyek voltak egymásra, de annyira nem volt más közeg, ahol vállalhatták magukat, hogy így is lementek a bárokba, aztán maximum verekedés tört ki, ha egy nő más barátnőjére vetett szemet.

A videóban elhangzik egy kulcsszó: közösségi szolidaritás. A meleg és leszbikus bároknak nagyon fontos szerepe van a közösségépítésben, a kapcsolatteremtésben és sokak számára az identitás megtalálásában és felvállalásában is. Talán saját magunknak is volt ilyen tapasztalatunk, vagy valakinek a környezetünkben. Ha tehát barátokkal vagy a párunkkal bulizni vagy akár csak dumálni akarunk valahol és megengedhetjük magunknak, ne az alapján válasszunk, hogy hol mennyi egy kávé, hanem tudatosan járuljunk hozzá ahhoz, hogy közösségi tereink fennmaradhassanak.

Arany János Fülemiléje és az oltásirigység

 Régi kedves versünkben a két szomszéd azon vész össze, hogy kinek fütyül a diófán ülő fülemüle. Ami nemcsak azért röhejes, mert most komolyan, ez a legnagyobb problémájuk?, hanem mert egyrészt a világon semmit nem változtat, hogy melyikük mondja magáénak a nevezett madárkát, másrészt igazából ez egy win-win szituáció, hiszen még ha a fülemüle birtokjogát meg is tudnánk állapítani, az azt nem birtokló személy is teljes mértékben élvezheti az éneket, tehát ugyanúgy nincs oka panaszra, mint annó nekünk, amikor ismerősünk vitorlásáról ingyen hallgathattuk a chicagói dzsesszfesztivált, mert az kihallatszott a tóra.

Mindennek ellenére egyes emberekben olyan fokú az irigység, hogy még akkor is előtör belőlük, amikor tulajdonképpen az a dolog, ami a másiknak van és nekik nincs, az ő javukat is szolgálja. Amikor anyukám a kórházban feküdt (és nem volt látogatási tilalom), volt olyan szobatársa, aki beszólogatott amiatt, hogy anyukámhoz mennyien mennek látogatóba, mikor őhozzá alig. Azon túlmenően, hogy esetleg kereshette volna az okot a saját személyiségében (az irigy embert bizony kevesebben szeretik), abba is belegondolhatott volna, hogy ő maga is profitál a helyzetből, hiszen minket, anyukám látogatóit tudta megkérni, hogy adjunk neki oda dolgokat vagy segítsünk kimenni a vécére (mint több korábbi posztomban kifejtettem, a magyar kórházakban ápolóktól ilyesmit kérni irreális).

Nemrég egy ismerősöm büszkén írta ki Facebook-profiljára, hogy megkapta a covid-oltást. Meglepetésemre az egyik első komment figyelmeztette, hogy ezt inkább ne reklámozza, mert csak kiváltja másokban az "oltásirigységet". És valóban, pár sorral lejjebb jött is a komment: "Bezzeg az én 66 éves szomszédom még nem kapott oltást!" Amit egyrészt szerintem igencsak udvariatlanság egy örömhírre reagálni (esküvőn se illik gratuláció helyett azt mondani az ifjú párnak, hogy "bezzeg a kolléganőmet most hagyta ott a pasija"), másrészt védekezésképpen arra kényszerítheti az eredeti posztolót, hogy bevallja, ha esetleg valamilyen krónikus betegség miatt került előbbre az oltási sorban, ez pedig szintén nagyfokú tapintatlanság. Mindezek mellett azonban a fülemile-effektus is játszik.

Ugyanis abból, hogy az ismerősömet beoltották, nekem igenis hasznom származik. Egyrészt eggyel kevesebb ember miatt kell aggódnom, hogy esetleg beteg lesz. Másrészt jobb szívvel találkozom olyannal, aki már megkapta az oltást, így nem kell aggódnom, hogy esetleg megfertőzöm valamivel, ha tudtomon kívül fertőzött lennék. Harmadrészt minél többen kapják meg az oltást, annál közelebb kerülünk a járvány végéhez, annál hamarabb alakul ki a nyájimmunitás, annál hamarabb nyithatnak ki a kávézók és az edzőtermek stb. Minden egyes újabb beoltottal azok is jól járnak, akik még nem kaptak oltást. Ezért hát ne irigykedjünk, inkább örüljünk. Meg azért is, mert ez sokkal empatikusabb, emberibb viselkedés.

(kép: pinterest)

Kafka: A per

***SPOILER*** 

Valakit letartóztatnak, pedig azt sem tudja, mit követett el; innentől súlyosbodnak az események, egészen az illető haláláig. Kafka regényét a groteszk mintapéldájaként ismerik. Ez a groteszk kafkai világ azonban a magyar állami egészségügyben valósággá vált, amint azt egy páciens történetén keresztül most szemléltetni fogom.

A beteg - nevezzük A-nak - idős, ámde agilis hölgy, a Parkinson-kórtól és nehezen mozgó lábától eltekintve egészséges. Aktív életet él, férjével sokat utaznak, úszni, nyugdíjastornára és filmklubba járnak, szívesen kertészkednek a telkükön. A-t zavarja, hogy már csak lassan tud menni, ezért elhatározza, hogy betetet egy térdprotézist. Állami kórházat választ, mert a magánegészségügy nagyon drága, meg különben is úgy hallotta, ebben a kórházban dolgozik egy kiváló szakember.

2020. januárjában A. befekszik a kórházba. Beteszik az első protézist, de nem működik. Ekkor kiveszik és betesznek egy másodikat - mint kiderül, az orvosok sejtették, hogy az első nem fog működni, de azért próba-szerencse alapon ezzel kezdtek, mert a másik többe kerül. Minderről persze A. családját nem tájékoztatták, pedig ők boldogan kifizették volna a protézis árát. A kiváló szakember azonban nem kommunikál velük, A-t pedig még vizit idején se megy be megnézni. A második protézis betétele elhúzódik, mert a kiváló szakember és a főosztályvezető különböző nézetet vall a követendő terápiát illetően, és mindkettő presztízskérdést csinál abból, hogy nem enged a másiknak.

A. sebe lassan gyógyul, de már vinnék át a rehabra, csakhogy a szállítók rosszul tartják a térdét és megint megsérül. Visszakerül az ortopédiára, ahol a vele szemben levő ágyon fekvő beteg folyamatosan hányós-fosós tüneteket produkál. A kórházi személyzet úgy véli, ez nem vírus, ezért nem különítik el, noha a kórteremben fekvő összes többi beteg és azok belátogató családtagjai is mind elkapják a betegséget. A. ettől még jobban legyengül, még mindig nem tud lábra állni.

Márciusban kitör a Covid-járvány, A-t járásképtelen állapotban hazaküldik. Férje gondoskodása alatt megerősödik, többek közt azért, mert normális mennyiségű és minőségű kaját kap, szemben a kórházi egy szelet párizsis kenyerekkel. A seb azonban nem gyógyul, ezért nyáron visszaviszik az ortopédiára. Hetekig csak várják, hogy begyógyuljon a seb, mígnem valakinek eszébe jut mintát venni belőle és kitenyészteni. Természetesen kiderül, hogy bakteriális fertőzés, amit A. vélhetően a kórházban kapott meg (vagy a műtét idején, vagy később, amikor a kötözőnővérek úgy kötözték be a lábát, hogy egy óra múlva lecsúszott a kötés). Kiveszik a protézist, A. térdén most egy nagy lyuk van, már egyáltalán nem tud felállni, de a seb nem gyógyul. Közben eljön a szeptember és a Covid második hulláma, a kórházakban ismét látogatási tilalmat rendelnek el. A. férje, aki eddig lefoglalta és ennivalóval ellátta A-t, nem jöhet be többet. Egy éjjel A. nagyon rosszul lesz, félrebeszél, az életéért aggódnak. Mint kiderül, a tüneteket kiszáradás okozta, ugyanis a nővérek nem adtak neki elég vizet, ő meg ugye nem tudott kimenni érte. Ezután A. férje különleges engedélyt kap, hogy mégis bejárhasson hozzá.

Mivel a seb nem javul, A. kezelőorvosa bejelenti, hogy amputálni kell a lábat. A. erre nem hajlandó, és követeli, hogy saját felelősségére engedjék haza. Ez megtörténik, bár a zárójelentésbe beleírják: az, hogy nem amputálták a lábát, a halálához vezethet.

Az újabb lockdown alatt A. otthon van a férjével, ismét megerősödik, kerekesszékben már egész jól tud közlekedni. A seb azonban, az antibiotikumos kezelés ellenére, nem akar gyógyulni. Tárgyalások folynak egy másik rehabilitációs intézettel, akik hajlandóak felvenni A-t; protézisről már nincs szó, de remélik, hogy egy ortézis segítségével fog majd tudni járni. 2021 januárjában A. bekerül a rehabilitációs intézetbe, a sebe azonban továbbra is fertőző, így külön szobába helyezik. A férje nem látogathatja, hiszen ismét látogatási tilalom van, tombol a Covid.

A. férje értesítőt kap, hogy március elején mindketten mehetnek Covid-oltásra. Mivel ez a kórházban nem megoldható, magánmentővel szállítja A-t az oltópontra és vissza. Az oltás utáni éjszaka A. nagyon rosszul van, majdnem meghal. Tüdőgyulladást állapítanak meg nála. A kórház állítja, hogy nem az oltástól, hanem a Parkinson-kór miatti félrenyelésektől alakult ki - de az is közrejátszhat, hogy volt, hogy az ápolók télvíz idején egész éjszakára nyitva felejtették az ablakát. A. felgyógyul a tüdőgyulladásból, de ez nagyon visszaveti, továbbra se tud az ortézissel járni. Március végén ebben a kórházban is átszervezések vannak a Covid miatt, A-t ismét járásképtelen állapotban küldik haza. 

A. nagyon csalódott, mert a hónap elején még azt ígérték neki, hogy két hét múlva járni fog, ehhez képest még a szobavécére átülnie is nehézséget okoz. Hogy ezt elkerülje, igyekszik minél kevesebbet inni. Ezért húsvét hétfőn durva kiszáradás lép fel nála, életveszélybe kerül, a mentők beviszik ugyanabba a kórházba, ahol először volt. Egy félreeső szobába fektetik, ahol egyedül van, és a nővérek is csak étkezések idején járnak arra - nyilván azokat fektetik ide, akikről már lemondtak. Szerencsére a szoba félreeső volta miatt A. férje a látogatási tilalom ellenére be tud slisszolni, ő tartja A-ban a lelket, végtelen türelemmel eteti és szól a nővéreknek, ha lefolyt az infúzió (persze ha a főnővér bent találja, leordítja a fejét, de ez őt kevéssé izgatja). A. értékei - az orvosa szerint csodával határos módon - javulnak. Ezért áthelyezik egy másik kórterembe, két másik beteg mellé. Ennek hátránya, hogy ide már nem lehet észrevétlenül beslisszolni. A segédápolónő, aki összesen 3 napja dolgozik a szakmában, panaszkodik, hogy A. nem eszik - pedig csak neki nincs ideje és türelme megetetni. A. férje minden követ megmozgat, és végül annyit sikerül elérnie, hogy egyetlenegyszer tíz percre bemenjen a feleségéhez. 

A. tüdőgyulladása, amely valószínűleg nem gyógyult meg teljesen (vagy kiújult a félrenyelések miatt) ismét visszatér. Magasba szökik a láza, és ezt az újabb megterhelést műtétek és antibiotikumos kezelések sorozatától megviselt szervezete már nem éli túl.

Hát így lehet ma Magyarországon belehalni egy térdprotézis-műtétbe.

Douglas Crimp: Mourning and Militancy - nemcsak embereket lehet gyászolni

 Douglas Crimp híres esszéje 1989-ben, az AIDS-járvány legsötétebb időszakában született. Crimp arról ír benne, hogy a gyász hogyan motiválta a meleg és queer aktivizmust. És nemcsak az emberek halála miatti gyász, noha akkoriban az Egyesült Államokban a közösségeinket durván megtizedelte a járvány, szinte nem volt olyan meleg vagy leszbikus, akinek ne halt volna meg ismerőse. De emellett a félelem beleette magát az emberek mindennapjaiba: többé már nem szexeltek védekezés nélkül fűvel-fával, vagy aki igen, az is tudatában volt, hogy ezzel veszélyezteti a saját egészségét. Új szexuális gyakorlatok jöttek létre, és bizony nagyon sokan elgyászolták a gondtalan 70-es éveket, amikor a melegek élvezhették a szabad szerelem örömeit.

Már korábban is vontam párhuzamot a HIV/AIDS és a Covid19 között (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/12/beadassam-vagy-ne-koronavirus-oltas.html). Crimp cikke kapcsán egy újabb párhuzam kínálkozik: a halottak elgyászolásán kívül sokan gyászolják a face-to-face kapcsolatokat, a szórakozási és utazási lehetőségeket vagy az olyan hobbikat, amiket kicsit nehéz online művelni (pl. társastánc). Annyi a különbség, hogy míg az AIDS-járvány addig soha nem látott összefogást hozott létre nemcsak a meleg férfiak közösségén belül, hanem a melegek és a leszbikusok között is, addig most a közösségi médiában az egyik oldal követeli vissza a régi életét és lehülyézi azokat, akik óvatosságra intenek, a másik oldal viszont felháborodik azon, hogy miközben százak halnak meg, egyesek amiatt keseregnek, hogy nem utazhatnak vagy járhatnak diszkóba. Pedig sokak számára ezek is fontosak a mentális egészséghez, és furcsa módon (akárcsak az AIDS esetében) az LMBT+ emberek itt fokozottan érintettek. Ha valaki olyan közegben él, ahol szexuális irányultságát vagy nemi identitását nem vállalhatja föl vagy ezek miatt elutasítás éri, sokat jelent neki, ha legalább néha eljut egy támogató közösségbe. Ugyanígy a külföldi utazás is sokat jelenthet neki, hiszen láthat olyan társadalmakat, ahol a jogait nem csorbítani, hanem védeni próbálják. Privilegizált helyzetben levő emberek (és esetünkben ciszheterónak lenni is privilégium) gyakran nem is értik, másoknak milyen alapvetőek lehetnek azok a dolgok, amiktől most el vannak vágva (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/03/retur.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/03/dennis-altman-global-sex-avagy-mi-is-az.html). Pedig a közösségi programok elgyászolásának nem kellene feltétlenül ellentétben állnia az emberek halála fölött érzett gyásszal; akár ugyanaz az ember is megélheti mindkettőt, és akinek az életét csak az egyik érinti (mert például a környezetében senki nem lett covidos, vagy eleve antiszociális és nem jár sehova), az is lehet empatikus a másik féllel.

Egy másik hasonlóság a Covid és a HIV között, hogy mindkettő hatással volt mindennapi gyakorlatainkra, és egyiknek se látjuk a végét. A kormányok ugyan időnként tesznek olyan ígéreteket, hogy nyárra/őszre/jövőre visszakapjuk a régi életünket, de semmi sem garantálja, hogy a Covid19 el fog tűnni. Ha pedig nem tűnik el, lehet, hogy éppolyan tartós változásokat fog okozni, mint amilyen az óvszerhasználat volt a melegek körében. Egyesek már most azt mondják, hogy a járvány lefutása után is használni fogják a maszkot, mert az más fertőzések ellen is véd. Ez egy egyéni szintű változás, azonban a koronavírus (szemben a HIV-vel) állami szintű intézkedéseket is hozott, és semmi garancia nincs arra, hogy ezek ideiglenesnek bizonyulnak. Azt mondjuk nem gondolom, hogy a nem-élelmiszer jellegű árukat csak online lehet majd megrendelni, ez túl sok gazdasági érdekbe és logisztikai nehézségbe ütközne. Viszont egy ismerősöm mesélte: volt munkahelye, egy multicég, egy kivételével megszüntette magyarországi irodáit anélkül, hogy bárkit elbocsátottak volna - vagyis egyértelművé tették, hogy a nyitás után is megmaradnak a home office-nál, amennyire csak lehet. És ki tudja - lehet, hogy továbbra is korlátozni fogják, hány ember mehet be egyszerre egy adott területű üzletbe vagy edzőterembe, sőt teljes műfajok szűnhetnek meg, mint a diszkó vagy az offline színház. Hiszen az európai történelem során számos esetben történtek radikális életmódváltások egészségügyi okokból: gondoljunk csak a mosakodás elterjedésére, vagy arra, hogy a mi vécéinkből csatornába megy le a kaki és nem a nyílt utcára, mint a reneszánsz korban. Nem láthatjuk előre, milyen világ jön a Covid után, de lehet, hogy nagyon más lesz, mint a mostani.

Stanisław Lem: Kicsoda Mr. Jones, avagy műtéten múlik-e a nem?

 ***SPOILER***

Lem novellája egy olyan korban játszódik, amikor mindennaposak a szervátültetések. Főhőse Mr. Jones, egy meglehetősen lúzer autóversenyző, akit minden versenye után úgy kell összevarrni és reménytelenül megsérült szervei helyébe másokét betenni. Ez eleinte csak jogi problémákat okoz (halottnak nyilvánítható-e egy olyan ember, akinek létfontosságú szervei csaknem fele Mr. Jones testében él tovább?), idővel azonban Mr. Jones viselkedését is befolyásolni kezdik az elvégzett műtétek. Miután egy nő szerveit is megkapta, retiküllel kezd járni (ez szép illusztráció arra, hogy a szocializmus, bár lehetővé tette a nőknek a kereső munkát, nem különösebben bontotta le a nemi sztereotípiákat), végül pedig identitását is teljesen elveszíti.

Az alapjogok megsértésére szakosodott Alapjogok Központ egy civil szervezet megkeresésének hatására rádöbbent, hogy léteznek interszex emberek, és gyorsan nyilatkozott is arról: támogatja az interszex gyerekeken végzett nemi "normalizáló" műtéteket annak érdekében, hogy "erkölcsi épségben" (Szánthó Miklós szavai) lehessen őket felnevelni. (A sztori egyébként összecseng azzal a queer kritikával, hogy a láthatóság propagálása nem minden esetben szolgálja az LMBT+ emberek érdekeit: egy diktatúrában láthatatlannak maradni szar ugyan, láthatóvá válni viszont adott esetben súlyos veszélyeket rejt az egyén testi-lelki épségére. Esetünkben eddig az interszex csecsemők műtéti átalakítása gyakori volt ugyan, de nagyjából orvosfüggő, míg egy ilyen állásfoglalást könnyen követheti az, hogy kötelezővé teszik.) Láthatóan a kormányközeli erők nemcsak arra jöttek rá, hogy a 33-as paragrafust az interszexek puszta léte is megkérdőjelezi, hanem azt is gondolják, hogy a műtétileg kisfiúvá vagy kislánnyá alakított interszex gyerekek szépen beilleszkednek abba a nembe, amit esetükben nem a születési anatómia, hanem az adott orvoscsapat jelölt ki nekik.

Az a rossz hír, hogy nem így van. Eleve a tök endoszexként (=nem interszexként) született emberek egy része sem azonosul a születési nemével, az interszex emberek esetében azonban ez az arány még nagyobb, egy 2012-es tanulmány szerint akár 20% is lehet. Igazából senki se tudja, miért gyakoribb náluk az ilyesmi: lehet, hogy pont interszexualitásuk tudata miatt kevésbé gondolkoznak mereven a nemi kategóriákról, és nem fojtják el annyira magukban a nemi diszfóriát. Ráadásul az interszexualitás bizonyos formái nem csecsemőkorban, hanem később (pl. a pubertásban) derülnek csak ki, tehát a műtétek megszüntetésével nem fognak megszűnni az interszex emberek. Már csak azért sem, mert a kromoszómákat nem tudjuk átműteni, azok pedig erősen meghatározzák a nemi jegyeket.

A nemi normalizáló műtétek tehát nem "normalizálják" az interszex gyerek nemét még biológiai szinten sem: a felszínen talán hozzáidomítják a testet az uralkodó normákhoz, de semmi sem garantálja, hogy a későbbi fejlődés során nem fogják nagy meglepetések érni a szülőket és orvosokat (nem beszélve magáról a gyerekről, főleg, ha eltitkolták előtte az interszexualitását). Azt pedig végképp nem tudják befolyásolni, hogy az illető melyik nemmel azonosul és melyikbe tud beilleszkedni. Az a feltételezés, hogy a nemi normalizáló műtétek majd egyszer s mindenkorra stabilizálnak egy két nemre alapuló rendszert, ugyanakkora (szépen mondom) szamárság, mint az az elképzelés, hogy a kutyaszerveket is kapott Mr. Jones meg fogja harapni a pszichológusát.

Anyáim története, avagy ismét a magyar migráncsokról

***SPOILER*** 

Mint minden film, nyilván ez is mindenkiben mást szólít meg. Biztos sokan csodálkoznak rá, hogy jé, hát ilyen, ha két nő nevel egy gyereket, vagy jé, hát így működik (azaz már csak működött) a leszbikusok általi örökbefogadás. Nekem mondjuk ezeknek egyike se volt újdonság és a személyes életemet sem érintik, úgyhogy engem sokkal inkább megragadott az a vonulat, amiben a két főszereplő a külföldre költözést latolgatja, majd megvalósítja. Szerintem ennek is vannak hasznos tanulságai azok számára, akikben sztereotip kép él a külföldre költöző magyarokról.

Virág és Nóra ugyanis egyáltalán nem azért akar Nyugatra menni, mert ott kolbászból lenne a kerítés (még szerencse, hogy nincs, milyen büdös lenne már mindenhol). Az anyagi érdekek részben pont a költözés ellen szólnának, hiszen Nóra Bécsben nem folytathatja a munkáját. Az egy dolog, hogy fel kell adnia zenei karrierjét (egy időre biztosan, amíg nem talál új társakat hozzá), de nyelvtudás és kapcsolatok híján csak jóval alacsonyabb státuszú és fizetésű lehetőségek közt válogathat - sokan vannak ezzel így, ismerősöm, egy elegáns budapesti étterem volt főpincére Londonban ismét mosogatásból élt. A másik opció, hogy Nóra otthon marad a gyerekkel, ez a lehetőség azonban több veszélyt rejt magában: egyrészt nem tudjuk, Virág fizetéséből eltartható-e egy háromfős család, a háztartásbeli pozíció rosszat tesz az ember önbecsülésének és átrendezi a családi erőviszonyokat, ráadásul a gyerek Virághoz kötődik jobban, és esetleg zokon venné, hogy a másik anyukájával kell több időt töltenie. (A filmből nem tudjuk meg, hogyan oldották meg végül ezt a helyzetet.) 

A Bécsbe költözés nemcsak anyagi áldozatokkal jár.  A két nőnek le kell mondania a gyönyörű vidéki házról, amiben laktak, a baráti társaságukról (mondjuk Covid előtt talán nem sejtették, mennyire) és arról is, hogy második gyereket fogadjanak örökbe. Az utóbbi a legnehezebb döntés, és szívfacsaró azt látni, amikor megállapodnak, hogy a jóváhagyott kérelem ellenére visszalépnek, mert egyrészt az új gyerekre való várakozás, másrészt sikeres örökbefogadás esetén a beszoktatás és a különböző gyámhatósági ellenőrzések miatt még tovább kellene Magyarországon maradniuk. 

De hát miért megy olyan sok magyar külföldre, ha ekkora anyagi, szakmai és személyes áldozatokkal jár? A film erre is megadja a választ. Számos tüntetést láthatunk a politikai rendszer ellen, amelyek semmi eredményt nem hoztak, illetve részleteket vezető politikusok homofób megnyilvánulásaiból. A jelenlegi magyar rendszernek az LMBT+ emberek jobban megisszák a levét, mint mások. Már eleve a törvény sem ismeri el azt, hogy egy azonos nemű pár család lehet. Bár a doku egy pontján a külföldi vendég lazán bedobja, hogy "engem nem zavar, hogy a törvény szemében nem létezem", de nagyon sokakat meg zavar, és a szimbolikus kirekesztésnek gyakorlati hatásai is lesznek, amint mondjuk egy óvónéninek kell elmagyarázni, hogy ki az a másik néni, aki néha jön a gyerekért. Ráadásul az elmúlt években a szivárványcsaládok korábbi láthatatlanságuk helyett politikai kereszttűzbe kerültek, és már nemcsak a retorika, hanem a törvények szintjén is támadják őket. Nóra és Virág a második gyereket akkor sem tudta volna örökbe fogadni, ha történetesen Magyarországon maradnak - és ez tanulság lehet számos magyar LMBT+ (és más) embernek, hogy nem számíthatnak semmi jobbra. Ezzel szemben a film Nóra és Virág esküvőjével végződik; új hazájuk végre elismeri őket családként. 

Túl sokan feltételezik, hogy a külföldre költöző magyarok gazdasági migráncsok, akiket megszédített az ottani gazdagság. De ez a többség esetében nem így van. Egyrészt a külső szemlélő meglátja ugyanezt a gazdagságot Magyarországon is, hiszen ott él Európa egyik legvagyonosabb embere, és a rózsadombi meg elővárosi villák mellett eltörpülnek a finn családok szerény faházai. Azt is nagyjából mindenki sejti, hogy Nyugaton sem a segédmunkások járnak Mercedesszel. Másrészt azok, akik nem csak idénymunkásként, hanem full-time külföldre mennek, jellemzően nem vagy nemcsak anyagi megfontolásból teszik. Az LMBT+ emberek általában azt hozzák fel, hogy itt élénkebb a meleg élet, több a közösségi program és szórakozási lehetőség, jobban teret kapnak az LMBT+ közösség marginalizáltabb tagjai is (pl. a bevándorló hátterű emberek vagy a HIV-pozitívok). A szivárványcsaládok számára az, hogy itt elismerik őket családként, és a gyereküket nem elutasítja az iskola azzal, hogy "csak megzavarná" a többi gyereket a családi háttere (az évekkel ezelőtti waldorfos történetre utaltam), hanem megtanítja a családok sokszínűségére, kézzelfogható előny. Persze sokan jönnek el azért is, hogy később aztán elfogadó közegben, diszkriminációtól mentesen vállalhassanak gyereket. És azért is, mert egyszerűen szar egy olyan közegben létezni, ahol folyamatosan árad a médiából az ellened szóló gyűlöletbeszéd, és ez fokozatosan megfertőzi az átlagembereket is. És persze nyilván van ezer más ok is, például a megfelelően működő szakszervezetek, a független bíróságok és egyáltalán az a tudat, hogy egy demokráciában él az ember.

Azok, akik kritizálják a külföldre költöző LMBT+ (és más) embereket, gondolják át ezeket az érveket - és azt, mit tehetnének ők maguk, hogy Magyarország ne olyan hely legyen, ahol egy szivárványcsaládnak nincs maradása.

(A kép a film honlapjáról származik.)