Dallal mond köszönetet az egészségügyi dolgozóknak a San Franciscó-i meleg férfikórus

https://www.youtube.com/watch?time_continue=2&v=ZZLAaCZVV2g&feature=emb_logo


Mondhatnánk azt, hogy ezzel aztán sokat érnek az egészségügyi dolgozók, még a hajukra se kenhetik. Pont annyit ér, mint a Puskás Ferenc Stadion fehér kivilágítása. De azért nem ugyanaz a sztori.

A férfikórus azzal járul hozzá a járvány elleni küzdelemhez, amivel tud: énekel; ezzel nemcsak szimbolikus köszönetet mond az egészségügyi dolgozóknak és egyben felhívja hallgatóságuk figyelmét arra, milyen nélkülözhetetlen, áldozatos munkát végeznek. Mindannyiunknak, akik szeretnénk tenni valamit másokért most ebben az időszakban, fel kell mérnünk a korlátainkat. Nekem nincs egészségügyi végzettségem, nem tudok beállni ápolónak (ha megtenném, többet ártanék, mint használnék), de fordítani tudok, és jelentkeztem is egy csoportba, akik pro bono fordítanak egészségügyi szövegeket. Mások esetleg azzal tudnak segíteni, hogy elintézik egy veszélyeztetett ismerős helyett a bevásárlást, megtapsolják az egészségügyi dolgozókat, vagy köszönő üzeneteket tesznek ki a Facebookra vagy a Twitterre. Tőlünk, magánemberektől ennyi telik.

Az állam azonban más helyzet. Az államnak van pénze (például a mi adónkból), és ennek a pénznek egy részét fordította a stadion kivilágítására. Csakhogy ezt a pénzt hasznosabban is el tudta volna költeni, például emelhette volna az egészségügyi dolgozók fizetését vagy beszerezhette volna azokat az orvosi eszközöket és védőfelszereléseket, amelyekre szükségük lenne. A szimbolikus elismerés tökjó dolog azoktól, akik mást nem tudnak nyújtani. De az állam vezetői azért kapják a fizetésüket, hogy a szimbolikuson túl gyakorlati dolgokkal is hozzájáruljanak az egészségügyi dolgozók munkájához.

Terry Pratchett: Kisistenek

A Korongvilágban egy isten annál erősebb, minél többen hisznek benne; ekkor képes csodákat tenni és erős, hatalmas állat formájában inkarnálódik. Azok az istenek viszont, akikben már nem hisz senki, egyszerűen elpusztulnak. Om istennek már csak egy igazi hívője van, Brutha, így az isten tiszteletet parancsoló bika helyett apró ékszerteknős képében jelenik meg a Földön. A dolog iróniája, hogy Omnia egész országa Om tisztelete köré épül: ő az egyetlen isten, akinek hatalmas templomokat emeltek, akinek a nevében szigorú étkezési és viselkedési szabályokat kényszerítenek a népre, az ellenállókat pedig az inkvizíció kínozza halálra. Csakhogy Om ezeket a dolgokat soha nem parancsolta. Mint Bruthának elmagyarázza, Omnia lakói már nem őbenne hisznek, hanem a rendszerben. Ennek illusztrálására próbára teszi Bruthát: ha ő, az isten parancsolja, hajlandó lenne megölni a főinkvizítort? És persze nem, hiszen a főinkvizítor a rendszer feje.

"Megsemmisítette az ausztrál legfelsőbb bíróság kedden a George Pell bíboros ellen gyermekmolesztálást miatt hozott ítéletet, a 78 éves volt vatikáni pénztárnokot felmentették a vádak alól, és szabadon távozhatott a börtönből" - olvashatjuk Perintfalvi Rita tegnapelőtti posztjában. A bíróság azt állítja, nincs elegendő bizonyíték a volt vatikáni pénztárnok bűnösségére. Oké, tudjuk, hogy a krimikben a leggyanúsabbnak tűnő ember mindig ártatlan, de ha visszaolvassuk a Pell bíboros ellen eddig indult büntetőeljárásokat felnőttek és kiskorúak elleni szexuális zaklatás miatt, még maga Poirot sem kételkedne bűnösségében. Nyilvánvaló, hogy Pell nem úszta volna meg a dolgot, ha nem bíboros lenne, hanem egyszerű pap vagy világi halandó.

Akár keresztény valaki, akár nem, abban bizonnyal egyetért, hogy a kereszténység tanaival nem összeegyeztethető a szexuális zaklatás. A "szeresd felebarátodat" nem azt jelenti, hogy "szeresd felebarátod testét az ő akarata ellenére", és az "engedjétek hozzám a kisdedeket" mondat sem szexuális célzattal hangzott el. Mind a kereszténységnek, mind a nyugati kultúra alapjául szolgáló liberális humanizmusnak ellentmond az, hogy valakinek a testi önrendelkezését ilyen mértékben megsértsük, különösen, ha mindez egy hierarchikus viszonyban történik (mint amilyen a felnőtt-gyerek, de akár a pap-hívő kapcsolat). Ennek fényében javaslom, hogy azok, akik nem érzik ezt szentségtörésnek, gondolkozzanak azon: a Korongvilág logikája szerint mai világunkban milyen állatként inkarnálódna Jézus? Van egy olyan tippem, hogy nem lenne nehéz lakásban tartani...

(fotó: Shutterstock Images)

Két pasi meg egy kicsi 7. évad 13. rész

***SPOILER***



A malibui villa lakói egyáltalán nem örülnek, hogy Charlie leendő anyósa és apósa meglátogatja őket. A meglehetősen korlátolt Illinois-i házaspár folyamatosan rasszista és egyéb előítéletes beszólásokat tesz, Tom, az apósjelölt pedig ennek tetejébe folyamatosan buzizik: neki meleggyanús minden, egy színes ingtől a vegetarianizmuson át addig, ha valaki negyvenévesen még agglegény ("nem éppen a melegjogok legnagyobb harcosa" - mondja róla bocsánatkérően a felesége, Martha). Aztán mikor lemegy a fiúkkal a sarki bárba, megtörténik, amire Kaliforniában kábé lehet számítani: megpillantanak egy meleg párt. Tom nemcsak nagyszerűen érzi magát velük, de bevallja Alannek és Charlie-nak, hogy a haditengerészetnél szerelmes volt egy bajtársába. Az este azzal végződik, hogy Tom újra összejön a régi bajtárssal és otthagyja a feleségét, aki mélységesen felháborodik és undorodik az egésztől.

Itt most nem az epizód főtémáját jelentő klisével akarok foglalkozni, amely szerint a homofób emberek saját homoerotikus vágyaikat próbálják leplezni (mint korábban már írtam róla, ez azért nem általánosítható és főleg nem magyarázza a rendszerszintű homofóbiát). Sokkal érdekesebb számomra Martha reakciója: első pillanatban úgy tűnik, mintha ő nem is lenne annyira homofób, csak azért nem reagál Tom beszólásaira, hogy megőrizze a családi békét. Végül viszont kiderül, hogy igazából ő volt a főhomofób, és Tom csak azért nyomatta folyton a buzivicceket, nehogy gyanússá váljon a felesége szemében. Martha bocsánatkérő hangneme sokkal nagyobb eséllyel annak szólt, hogy számított rá: Kaliforniában ciki a nyílt homofóbia, és ő nem akar leendő vejével összeveszni.

Sokaknak ismerős az a helyzet, amikor valaki tulajdonképpen támogatja az LMBTQ+ embereket, sőt talán maga is az, de nem meri ezt a véleményét nyíltan felvállalni, attól tartva, hogy a környezete homofób. Sok ilyen esetben kiderül, hogy az illető környezetében levők maguk is nyitottan gondolkodnak, csak esetleg ezt nem fejezték ki - esetleg pont azért, mert őt vélték homofóbnak. Olyan közegekben azonban, ahol az LMBTQ+ emberek elfogadása számít alapnak, a fordítottja is megeshet: a valójában előítéletes emberek óvakodnak kifejezni előítéleteiket, mert meggyőződésük, hogy ők vannak kisebbségben. És velük is előfordulhat, hogy rájönnek: sokkal többen vannak, mint gondolták volna, és ekkor már ki merik fejezni az előítéleteiket. Vagyis ha az embereknek nincsenek homofób megnyilvánulásaik, az még nem jelenti azt, hogy legbelül nem előítéletesek. Így választhatták meg például Donald Trumpot az Egyesült Államok elnökévé (az ő esetében nemcsak a homofóbia, hanem a rasszizmus szintjén is lejátszódott ugyanez a folyamat). És ez a magyarázata annak, hogy olyan országokban, ahol az LMBTQ+ emberek már kiharcoltak bizonyos jogokat, visszalépések történnek - mint most Magyarországon a hivatalos nem megváltoztatása terén. Éppen ezért nem ülhetünk ölbe tett kézzel abban a hitben, hogy a már megszerzett jogainkat és társadalmi elfogadást nem veszíthetjük el. A homo- és transzfóbia továbbra is benne lappang egy csomó emberben - és megfelelő helyzetben felszínre törhet.

Dennis Altman: Global Sex – avagy mi is az a neoliberalizmus?

Dennis Altmannak ebben a bejegyzésben sajnos csak annyi szerepe lesz, hogy nála olvastam egy kellően átfogó és érthető definíciót a neoliberalizmusról. Szerinte a neoliberális állam a szabad piac és a gazdasági növekedés céljának rendel alá egy csomó mindent: például csökkenti a szakszervezetek hatalmát, leépíti az állami szektort, a nagyvállalatoknak szabad kezet ad (például abban, ahogy munkavállalóikkal bánnak), és – amit a leggyakrabban emlegetnek – erősen lefarag az egészségügyre, oktatásra és szociális szolgáltatásokra fordított kiadásokból. Ezek a klasszikus liberalizmusra nem jellemzőek, hiszen annak fő alaptétele minden ember egyenjogúsága, és pontosan tisztában van vele, hogy ezen szolgáltatások nélkül nagyon sokan akadályoztatva lesznek alapvető jogaik gyakorlásában. A neoliberalizmusban viszont a jogok háttérbe szorulnak a gazdasági növekedéshez képest.

A magyar kormány tegnap kiadott kormányrendelete klasszikusan neoliberális. Például nem rendelte el mondjuk a játékboltok vagy a butikok bezárását – csak éppen ezek nem tartoznak a törvény értelmében jogosan felkereshető üzletek közé, ezért vevők híján előbb-utóbb kénytelenek lesznek bezárni. Ám egyáltalán nem véletlen, hogy a törvény nem a nem-létfontosságú cikket árusító üzletek bezárását írta elő, ahogy például Ausztriában. Ugyanis Gretchen néni, miután az itt már két hete érvényben levő rendelet hatására köteles volt bezárni régiségboltját, teljes joggal folyamodik az osztrák államhoz adókedvezményért, kompenzációért, és meg is fogja kapni. A hasonló üzletet a határ túloldalán üzemeltető Bandi bácsi hiába intéz kérvényeket az államhoz a jövedelemkiesés miatt; azok széttárhatják a karjukat, hogy hát magára vessen, senki sem kötelezte arra, hogy bezárja a boltot. Egy másik érdekes párhuzamként Ausztriában rendelet tiltja, hogy a járvány miatti leállás során bárkit kirúgjanak az állásából, Magyarországon ugyebár még érvényes Munka Törvénykönyve sincs, és már az elmúlt hetekben hallottunk tömeges elbocsátásokról. Azoknak, akik szomorúan állapítják meg, hogy egész Európát megfertőzte a neoliberalizmus, érdemes figyelembe venniük, hogy egyes volt szocialista államok – mint Magyarország – élen járnak ebben a jelenségben, és pont a demokratikus hagyományokkal rendelkező országok egy része próbál gátat vetni neki.

(OFF: Azt, hogy a neoliberalizmus mennyire összefonódik a szexizmussal, jól mutatja, hogy az új magyar törvény a fodrászhoz és manikűröshöz járást engedélyezi. Ebből egyrészt látszik, hogy férfiak hozták a törvényt, hiszen nem gondoltak bele, hogy ezen munkák végzése közben fizikai képtelenség az előírt másfél méter távolságot megtartani, másrészt jól mutatja a prioritásokat. Az nem baj, ha Béla bácsi nem tudja a kórházból hazajövet intézni a bevásárlást, mert csak délutánra kapott időpontot hallásvizsgálatra, viszont a közértbe csak délelőtt mehet, így muszáj lesz kétszer kimennie az utcára; az a lényeg, hogy a nők külseje továbbra is megfeleljen a hagyományos nemi szerepeknek.)

Ami még érdekesebb, hogy a neoliberális szemlélet a magánemberekre is kiterjedt, köztük olyanokra, akik amúgy heves ellenzői a neoliberalizmusnak. Erre jó példa a #staythefuckathome mozgalom. Ennek a képviselői úgy vélik: azzal tesznek legtöbbet a közösségért, ha ki se teszik a lábukat a lakásból. És ezt szépen meg is magyarázzák azzal, hogy így biztosan nem fertőznek meg másokat – ami igaz, ugyanakkor nagyon kényelmes álláspont, mert nem kell belegondolniuk, hogy nem mindenki teheti meg azt, amit ők. Lehet, hogy ők kocsival hazavittek egy hónapra való kaját és ezzel bebiztosították magukat, de a 80 éves Piri néninek nincs kocsija (sőt, amióta rossz a szeme, jogosítványa sincs), és nem tud egyszerre több napra való ennivalót hazacipelni (sőt más oka is lehet kimenni, erről lásd a Retúr c. bejegyzésemet). Az önjelölt otthon maradó hősök egy része viszont vadul fröcsög mindazokra, akik ki merik tenni a lábukat az utcára. Középosztálybeli arroganciájukkal nemcsak azt felejtik el, hogy ha bizonyos foglalkozású emberek (pl. ápolónők, kukások) otthon maradnának, az beláthatatlan következményekkel járna, hanem azt is, hogy az önkéntes karantén megélése nagyban függ az egyéni körülményektől. Széplelkű ömlengéseket osztanak meg a Facebookon arról, hogy végre nyugodtan élvezhetjük a tavaszt (ők a kertes házban igen, sokkal kevésbé azok, akiknek kis bérlakása lichthofra nyílik és a legragyogóbb napsütésben is villanyt kell gyújtaniuk), vagy hogy a járvány végre lehetővé teszi az emberiségnek, hogy magába szálljon és megértse, mik az igazán fontos dolgok az életben (ezen az alapon a három gyerekét otthon tanító és mellette home office-ban dolgozó szülő könnyen jut arra a meggyőződésre, hogy az életben a legfontosabb dolog a der/die/das, mert tegnap egész délelőtt azt kellett gyakorolni a srácokkal). Ahogy a neoliberális állam úgy áll hozzá: nem fordítunk pénzt az állami kórházakra, ha nem tetszik a szar minőség, menj el pénzért magánklinikára – úgy a neoliberális gondolkodású magánemberek szépen megoldják a saját helyzetüket egyedül, másokra pedig nemcsak energiát, de empátiát se pazarolnak. (Félreértés ne essék: nem azzal van bajom, ha valaki otthon marad, hanem azzal, ha ugyanezt akarja agresszívan ráerőltetni másokra is, azok körülményeit teljesen ignorálva.)

Van alternatíva? Egy másik megközelítés szerint – nevezzük radikális demokratának – segítenünk kell a hátrányos helyzetűeknek, hogy ők is egyenlő vagy legalább hasonló esélyekkel induljanak. Esetünkben a lepukkadt bérlakásban élő idős, cukorbeteg Mari néni túlélési esélyeit azzal növelhetik a házban lakó egészséges fiatalok, akik kevésbé veszélyeztetettek a koronavírus szempontjából, ha elintézik neki a bevásárlást és az ügyintézést. Egyre több az ilyen kezdeményezés Magyarországon is (és szeretném azt hinni, hogy ehhez hozzájárultak azok a posztok, amiket mi, külföldön élő magyarok osztottunk meg az itteni megoldásokról). Persze az, hogy a gondoskodó munkát az államról a magánemberekre toljuk át, szintén neoliberális szemlélet. Csakhogy jelen pillanatban kevés esélyünk van a neoliberális állami berendezkedésen változtatni. Arra sokkal több, hogy saját magunk kicsit kevésbé individualista módon, tudatosabban és empatikusabban álljunk hozzá a helyzethez.

(Kép forrása: becsifekete.hu)

Jóbarátok – a titkos gardrób

Van Monica lakásában egy gardrób, amit mindig zárva tart, senki sem nézhet bele. Chandlert természetesen furdalja a kíváncsiság, így addig ügyeskedik, míg sikerül kinyitnia a tiltott ajtót. Ezt találja mögötte:



Ez a nagy meglepetés: Monica, aki mindig mindenkivel szigorúan megtartatja a rendet és botrányt csinál, ha valaki egy tárgyat nem a helyére tesz vissza, valójában maga is rendetlen. Éppen ezt a szégyellt és titkolt rendetlenséget rejti el azzal, hogy másokkal őrmestert játszik.

Pszichológus hajlamú ismerőseim számára ez az epizód valóságos aranybánya lehet, de én itt most témára vetíteném rá a mondanivalóját: a félelemre. Félni nagyon emberi dolog, ugyanakkor társadalmunkban nagyon szégyellnivaló (gondoljunk csak az akciófilmek halálmegvetően bátor hőseire). Napjainkban sokan félnek például a fertőzéstől, viszont kevesen ismerik ezt be. (Van, aki igen: például egy olyan ismerősöm, akit amúgy én mindig is „megmondóembernek” tartottam, őszintén kiírta a facebookjára, hogy fél. És én nagyon tisztelem ezért.) Ezért aztán, akárcsak Monica, gyengeségüket azzal rejtik el, hogy ráripakodnak másokra. A facebook tele van indulatos kirohanásokkal a politikusok, a migránsok vagy az utcára kijáró idősek ellen. Ez nem is mindig marad meg általános szinten: egy ismerősöm írta, hogy a buszon konkrétan leüvöltöttek egy bácsit, hogy miért nem marad otthon (mint kiderült, azért, mert kezelésre ment a kórházba), és egy volt kollégámba is belekötött egy vadidegen, hogy miért van az utcán (amúgy a kollégám jóval hatvan alatt van, csak az ősz haja miatt idősebbnek látszik). És olykor az a vélemény is elhangzik, hogy „mi”, akik önkéntes karanténba vonulunk, áldozatot hozunk az idősekért, és lám, ők így hálálják meg (érdekes párhuzamaként annak a sok családban előforduló szituációnak, amikor a szülők felemlegetik a gyereknek, mennyi áldozatukba került az a különóra, amit ők erőltettek és amire a gyerek egyébként egyáltalán nem is akart járni). Ezek az emberek inkább megjátsszák az önfeláldozó hőst, aki az idősek érdekében marad otthon, semmint beismerjék, hogy saját magukat is féltik a fertőzéstől – így ugyanis fenntarthatják erkölcsi fölényüket.

Azon lehet vitatkozni, hogy azok a fiatalok járnak-e el etikusan, akik hetekre bezárkóznak a négy fal közé, vagy azok, akik igenis kimennek és segítenek a bevásárlásban, receptkiváltásban stb. azoknak, akik koruk vagy más miatt fokozottan veszélyeztetettek. De szerintem az, hogy a félelem okozta feszültségünket amúgy is sérülékeny csoportok (idősek, bevándorlók) tagjain vezetjük le, csak mélyíti a társadalom megosztottságát és nagyon nem kedvez a túlélésnek sem a vírus, sem az állam vagy egyéb közösségek szempontjából. Nem véletlenül mondja az erőszakmentes kommunikáció, hogy én-üzenetekkel kommunikáljunk („én ezt érzem”), nem pedig te-üzenetekkel („te ilyen vagy olyan vagy”, vagy akár „te vagy az oka, hogy velem – vagy általában – ez van”). Persze ehhez az is kéne, hogy felismerjük saját félelmeinket. Ha kinyitottuk a gardróbot, legalább a magunk számára (másnak nem is muszáj megmutatni), jobban tisztában leszünk saját magunkkal, és támadások helyett a konstruktív megoldások felé fordulhatunk.

Retúr

Ebben a régi magyar filmben nyugdíjasok vonatozgatnak összevissza az országban. Nincs konkrét céljuk, viszont – mivel koruknál fogva már ingyen utaznak – ezt a lehetőséget használják fel arra, hogy társaságot találjanak és enyhítsék valamivel a hétköznapok magányát. Hiába nem kell már dolgozniuk, nem akarnak otthon maradni, hiszen igényük van a beszélgetésre, az ingergazdag környezetre.

Ma (vagy talán már tegnap?) új trend ütötte fel a fejét a Facebookon a koronavírus-témában: azoknak az idős embereknek a fikázása, akik a járványveszély ellenére kimennek vásárolni vagy sétálni. (Hihetetlen, milyen gyorsan változnak a trendek, ha mindenki egész nap a gép előtt ül. Pár napja még a „nem gáz otthon maradni, végre lesz időm magamra” típusú posztok hódítottak. Úgy tűnik, a posztolók így pár nap karantén után annyira mégsem élvezik a magukra jutó időt, ha másokon kell levezetniük a feszültségeket.) Az emberek sorra posztolják a képeket a buszon ülő vagy bevásárolókocsit tologató nyugdíjasokról (amiket hogy is csináltak, ha nem mentek el hazulról?), a fényképeken szereplő emberek személyiségi jogainak teljes figyelmen kívül hagyásával, heves kirohanások kíséretében, miszerint ezek miatt a felelőtlen idősek miatt terjed a járvány meg fog összeomlani az egészségügy.

Az egyik dolog, ami a posztolóknak nem jut eszébe, hogy az idős ember esetleg nem jókedvében megy le bevásárolni, hanem mert nincs, aki megcsinálja helyette. Egyeseknek soha nem is volt családja, másoknak mind meghaltak vagy külföldön élnek. Az ilyen emberek gyors fejszámolással kiszámítják, hogy az utcára kimenve van valahány százalékos esélye a megfertőződésnek, viszont ha nem mennek sehova és otthon ülnek kaja nélkül, akkor az éhenhalás esélye 100%. Támadás helyett azt kellene kideríteni, hogyan oldhatnánk meg, hogy a szóban forgó idős embernek ne kelljen kimennie a boltba. Összeszámoltam, hogy itt Bécsben a páromon kívül 13 embert ismerek, és még ebben az igen kis merítésben is van olyan, aki fokozottan veszélyeztetett és a segítségünkre szorul receptkiváltás, bevásárlás stb. területén. A hőbörgő posztolók esetleg szintén számolják össze, hány ismerősük lakik velük azonos településen és közülük hánynak kellene ilyen dolgokban segíteni.

Persze elismerem, vannak idősek, akiket nem a bevásárlás kényszere visz ki az utcára. Ők általában egyedül élnek, szűk kis lakásokban, családjukkal és barátaikkal (ha vannak) csak ritkán beszélnek telefonon. Sokuknak nincs számítógépe vagy okostelefonja, nem is tudják az internetet használni. Ha kimennek a térre, legalább beszélgethetnek egy kicsit valakivel, nem érzik magukat annyira elszigetelve. Meglehetős érzéketlenségnek tartom, amikor olyan emberek, akik félóránként posztolnak és többszáz ismerősük van a Facebookon (és legalább ugyanennyi követőjük a Twitteren és az Instán) tirádákat intéznek olyan bácsik és nénik ellen, akiknek a parkban tett séta az egyetlen alkalmuk egész nap, hogy valakivel bármilyen interakciót folytassanak. Tény, hogy járványügyi szempontból ez veszélyes magatartás (bár elsősorban saját magukra, nem pedig az őket saját veszélyeztetésükkel vádoló fiatalabb posztolókra, akik pár hete még azzal dicsekedtek, milyen egészséges kaját főztek vagy milyen jó eredményt értek el az edzésen). De hiába a maslowi piramis, vegyük figyelembe, hogy a testi egészség nem mindig az egyetlen vagy akár a legfontosabb szükséglet.

Portugáliában élő barátom mesélt egy kezdeményezésről: fiatalok kiteszik a telefonszámukat a lépcsőházban, hogy az ott lakó idős emberek felhívhassák őket, ha el kell nekik intézni valamit. Így az idősek nemcsak a boltba járás feladatától szabadulnak meg, de érezhetik azt is, hogy valaki törődik velük. Ez egy konstruktív módszer a helyzet megoldására. Ám úgy tűnik, Magyarországon a járványveszély nem a szolidaritást hozza ki az emberekből, hanem a gyűlölködést és a bűnbakképzést.

A járvány mint esély – kérdés, kinek

https://raketa.hu/mi-lenne-ha-a-koronavirus-jarvany-utan-nem-pont-ott-folytatnank-ahol-abbahagytuk?fbclid=IwAR18hNsiPek--HcqgRizHDPcImLZqIAGZFzEdsI2plTBUKtX6DWkRWF_COk

A cikk alapvetően egy lehetőségnek fogja fel a járványt és a kényszerkarantént arra, hogy átgondoljuk, tényleg megfelel-e nekünk a modern nagyvárosi életforma. Azt sugallja, hogy egy csomó mindent (pl. egyetemre/munkába járás, tömegturizmus) rutinból csinálunk, és nem azért, mert szükség van rá. Ezek egy részével egyet is tudok érteni; például soha nem értettem a „2 nap lehet home office, a többin be kell jönni”-típusú felállást, mert ezek szerint az alkalmazott tökéletesen el tudja látni a munkáját otthonról, mi a mókusnak kell berángatni a hét 3 napján, ha ő nem akarja? A távoktatással már szkeptikusabb vagyok, szerintem vannak elemek, amelyek élőben jobban működnek (más krétával kiszínezni egy rajzot, mint számítógépes programmal; élőben megbeszélni a csoportfeladatot, nem skype-on vagy üzenetben), de elismerem, hogy működhet. Csakhogy mindehhez feltételek is kellenek. A buszsofőr, a pék meg a takarító nem dolgozhat home office-ban, de úgy sem lehet igazán a munkára koncentrálni, ha három kisgyerek és két nagymama ugráltatja közben az embert. A távoktatást pedig nemcsak az olyan családokban látom esélytelennek, ahol nincs megfelelő technikai eszköz, hanem ott is, ahol nincs annyi helyiség, hogy minden gyerek elvonulhasson és nyugodtan skype-olhasson vagy telefonálhasson a tanárral. Ismertem olyan kislányt, aki azért teljesített rosszul az iskolában, mert súlyos értelmi fogyatékos testvérével lakott egy szobában, aki konkrétan egész nap üvöltött – így nem lehet a tanulásra koncentrálni. A kislány garantáltan nem jutott volna el a gimnáziumig, ha távoktatásban tanítják. Na de ezek a dolgok nemcsak a bloggernek, hanem a távoktatást bevezető kormánynak sem jutottak eszébe – a középosztálybeli, jómódú értelmiség nehezen tudja elképzelni, hogyan élnek mások.

Nekem azonban a legproblémásabb a cikk 2. bekezdése, amely azt ecseteli: milyen klassz dolog családdal együtt csinálni programokat ahelyett, hogy plázába/moziba/akárhova mennénk. Biztos sok család van, akiknek tényleg jól jön ez a lehetőség és élvezik is az együttlétet. Csakhogy vannak olyan családok is, ahol állandó feszültség van a két szülő vagy a szülők és a nagyszülők, vagy a testvérek között; ahol a szülők elutasítják gyerekük nemi identitását, szexuális irányultságát vagy bármely más identitását, ezért folyamatosan korlátozzák és megalázzák; és persze vannak bántalmazott gyerekek és házastársak. Nekik az iskola vagy munkahely jelentette a kiszabadulást, azt a helyet, ahol biztonságban érezték magukat, és ahol akár támogatókat is találhattak ahhoz, hogy helyreállítsák az önbecsülésüket vagy erőt gyűjtsenek, hogy kilépjenek a korlátozó, bántalmazó közegből. Most nincs meg ez a lehetőség. Nem veheti észre a testnevelőtanár a bántalmazás nyomait a gyereken; nem hallja meg a kolléganő, hogy a bántalmazott feleség a vécében zokog; nem adhatja kölcsön a telefonját a barátnő, hogy a transznemű középiskolás ránézhessen az otthoni gépén letiltott LMBT oldalakra és információkat, barátokat keressen. A bezártság ráadásul növeli a feszültséget, és mint tudjuk, a bántalmazók ezt a családjukon vezetik le; Wuhanban ugrásszerűen megnőtt a családon belüli erőszak a karantén alatt (https://www.axios.com/china-domestic-violence-coronavirus-quarantine-7b00c3ba-35bc-4d16-afdd-b76ecfb28882.html). Szóval mielőtt a járvány pozitív hozadékának tekintenénk, hogy összehozza a családokat, jusson eszünkbe: vannak családok, akiket pont hogy nem kéne összehozni. És vannak, akik számára kisebb veszélyt jelent a fertőzés, mint az, hogy egy bántalmazóval vannak összezárva.