A felvonulás előtti beszédek mindig egy adott témára fókuszálnak: idén ez a gyermekvédelem volt. Sorra derültek ki a történetek arról, mennyire inkompetens, nemtörődöm módon végzik munkájukat a gyámhatóságnál és a gyermekjóléti hivataloknál az ügyintézők, aminek hatására egy csomó gyerek konkrétan a bántalmazó felügyelete alatt köt ki, vagy azért marad ott hónapokon-éveken keresztül, mert lassú az ügymenet.
Okként az érzéketlenséget, illetve a patriarchátust emlegették az előadók, amiben egyébként igazuk is van. De ez nem a teljes kép. A történetnek ennél sokkal szélesebb összefüggései vannak, a politika szintjén is. Mert azt ugye tudjuk: a szociális ellátórendszerben és az egészségügyben dolgozók anyagi és társadalmi megbecsültsége katasztrofális. Ráadásul az állam alig költ ezekre a területekre, így az a néhány igazán elkötelezett ember is hamar kiég az állandó szélmalomharcban; pár hónapon belül két ilyen elkötelezett barátom hagyta ott ezt a területet. Azok maradnak ott, akik nem teszik bele a lelküket, akiknek ez csak pénzkereseti lehetőség. Egy részüknek valószínűleg nincs is ilyen irányú felsőfokú végzettsége, hiszen az egyetemet végzettek eleve nagy arányban hagyják el az országot, és ez különösen igaz pl. olyan területekre, mint a szociális munka, amivel német nyelvterületen sokkal jobb fizetésért, nagyobb megbecsülésért és jobb körülmények között végezhetik a munkájukat. De hát a képzések minősége is kérdéses, hiszen a magyar oktatás ott tart, ahol - nem beszélve arról, hogy sokak előtt eleve csaknem teljesen zárva maradnak a magasabb szintű oktatás kapui. Pedig közöttük lehetnek azok, akik saját bőrükön tapasztalták meg például az intézeti létet, és ezért sokkal tudatosabban dönthetnének a hozzájuk kerülő gyerekekről. És persze afelől sincs kétségem, hogy a hivatali ügyintézőket is ugyanúgy kizsákmányolják, mint a magyar alkalmazottak többségét, hiszen nincsenek hatékony érdekvédelmi szervezetek; már csak emiatt sem tudják megfelelő odaadással végezni a munkájukat.
Az oktatás és a szociális szolgáltatások mindig is fontos szerepet játszottak a nők helyzetének javulásában. Ezzel szemben a mai Magyarországon a patriarchális szemlélet társul azokkal a politikai döntésekkel, amelyek nem fektetnek kellő pénzt ezekbe a területekbe, a szegregáció által még kevesebb gyereknek adják meg az oktatás lehetőségét, a foglalkoztatottak jogait nem tartják tiszteletben, és mivel mindez - és még sokminden más - nem mutatja a javulás jeleit, aki csak tud, elmenekül az országból. És ezek a tényezők egymásra hatva egy csomó gyerek életét teszik tönkre, akik pedig az ország jövője lehetnének - vagy lehettek volna.
2019. november 23., szombat
2019. november 16., szombat
CEU pushed from Hungary
https://www.nytimes.com/2019/11/15/world/europe/university-soros-vienna-orban.html?smid=nytcore-ios-share&fbclid=IwAR2m5-K9fWajlAhCTPhhYgEh8P9uIT28NvoirfYMTqepvj-6b5XEJdx1NYg
A New York Times cikke kb. összefoglalja, amit mi már úgyis tudunk, de egyébként hasznos, mert hátha így a külföldi olvasóközönség is megtudja. Meg azért nekem is tudott újat mondani, például hogy a CEU évi 24 millió euróval járult hozzá a magyar államháztartáshoz. (Jó, azt tudtam, hogy sokkal, de a pontos összeget nem.)
Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy a nacionalizmus - és különösen annak kirekesztő, etnikai alapon szerveződő formája - mennyire nem kifizetődő. A fenti példa illusztrálja, hogy anyagi hátrány származhat belőle. Külpolitikailag sem kifizetődő, hiszen azokat az országokat, akik hasznos szövetségesek lehetnek, elidegeníti magától egy olyan kormány, amely a saját országa és népe felsőbbrendűségét szajkózza - ez különösen igaz a szomszédos országokra, akiket ugye alapból utálni kell, pedig ők siethetnek leginkább a segítségünkre vészhelyzet idején. Szellemi tőke szempontjából sem éri meg, hiszen a magyar kormánynak pont sikerült kiutálnia Európa egyik legrangosabb felsőoktatási intézményét, amelynek jónéhány magyar és külföldi végzett hallgatója eddig Magyarországon dolgozott, a mi hasznunkra fordítva közgazdasági, politológiai, jogi stb. tudását. Belpolitikailag sem kifizetődő az etnikai alapú nacionalizmus, mert törésvonalakat alakít ki az ország különböző etnikai hátterű lakosai között, sőt - mint a magyar esetben - még a magyar etnikumú embereken belül is, ugyanis értelmezése szerint bizonyos emberek (pl. feministák, liberálisok, LMBT emberek) nem férnek bele a nemzet fogalmába.
Szerintem egy olyan ország, amely két nagyhatalom (EU és Oroszország) határvidékén lavírozik, kis lélekszámú ország és gazdaságilag sem áll túl fényesen, egyszerűen nem engedhetné meg magának, hogy nacionalista legyen. Abból ugyanis nagyon komoly baj származhat.
A New York Times cikke kb. összefoglalja, amit mi már úgyis tudunk, de egyébként hasznos, mert hátha így a külföldi olvasóközönség is megtudja. Meg azért nekem is tudott újat mondani, például hogy a CEU évi 24 millió euróval járult hozzá a magyar államháztartáshoz. (Jó, azt tudtam, hogy sokkal, de a pontos összeget nem.)
Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy a nacionalizmus - és különösen annak kirekesztő, etnikai alapon szerveződő formája - mennyire nem kifizetődő. A fenti példa illusztrálja, hogy anyagi hátrány származhat belőle. Külpolitikailag sem kifizetődő, hiszen azokat az országokat, akik hasznos szövetségesek lehetnek, elidegeníti magától egy olyan kormány, amely a saját országa és népe felsőbbrendűségét szajkózza - ez különösen igaz a szomszédos országokra, akiket ugye alapból utálni kell, pedig ők siethetnek leginkább a segítségünkre vészhelyzet idején. Szellemi tőke szempontjából sem éri meg, hiszen a magyar kormánynak pont sikerült kiutálnia Európa egyik legrangosabb felsőoktatási intézményét, amelynek jónéhány magyar és külföldi végzett hallgatója eddig Magyarországon dolgozott, a mi hasznunkra fordítva közgazdasági, politológiai, jogi stb. tudását. Belpolitikailag sem kifizetődő az etnikai alapú nacionalizmus, mert törésvonalakat alakít ki az ország különböző etnikai hátterű lakosai között, sőt - mint a magyar esetben - még a magyar etnikumú embereken belül is, ugyanis értelmezése szerint bizonyos emberek (pl. feministák, liberálisok, LMBT emberek) nem férnek bele a nemzet fogalmába.
Szerintem egy olyan ország, amely két nagyhatalom (EU és Oroszország) határvidékén lavírozik, kis lélekszámú ország és gazdaságilag sem áll túl fényesen, egyszerűen nem engedhetné meg magának, hogy nacionalista legyen. Abból ugyanis nagyon komoly baj származhat.
2019. november 3., vasárnap
Yunxiang Yan: Private Life Under Socialism
A szerző egy kínai falu hétköznapjait követte végig a 70-es évektől az ezredfordulóig. A kínai társadalommal kapcsolatban sokunknak a hagyományos értékrend jut eszébe, amelynek értelmében a szülőket feltétlen tisztelet illeti, és cserébe azért, hogy felnevelték gyermekeiket, azok kötelesek gondoskodni róluk öreg napjaikban. Y.Y. viszont azt találta, hogy a 90-es évekre már nagyon nem ez volt jellemző. Az idős szülőket, ha egyáltalán befogadta valamelyik gyerekük, sötét kis szobájukba száműzik, alig beszélnek velük, nem étkezhetnek a többiekkel egy asztalnál, sőt a durva fizikai erőszak sem ritka. A fiatalokat csak a pénz érdekli, és képesek kisemmizni öreg szüleiket, ha így megvehetik a legtrendibb cuccokat a városban.
Y.Y. szerint mindezért paradox módon a szocialista ideológia a felelős. Hiszen az próbálta aláásni a családokban uralkodó nemi és életkori hierarchiákat, ráadásul az új eszméket követő fiatalokat a hagyományosan gondolkodó idősek fölé emelte. A 80-as évektől az állam egyre inkább hátrahúzódott, a téeszeket feloszlatták, megszűntek a nagy ideológiai kampányok, helyükbe viszont nem a régi értékek léptek, hanem a fogyasztói társadalom mohósága és individualizmusa, amit csak erősített, hogy a tévében az emberek láthatták a nyugati emberek fényűző életmódját (legalábbis a szappanoperák mitikus világában). Ráadásul az emberek megszokták, hogy a közügyekbe nincs beleszólásuk, és az állam továbbra is erősen korlátozza a civil aktivitást. Így alakult ki egy olyan generáció, amelynek célja már nem a társadalom jobbá tétele vagy akár saját családja boldogulása, hanem az egyéni anyagi jólét.
Noha Magyarországon soha nem alakultak ki a szocializmus olyan végletes formái, mint a Kulturális Forradalom, azért némi hasonlóságot láthatunk. Itt is erősödött az anyagiasság, és sokan azért elégedetlenek, mert a Dallas és a Schwartzwaldklinik (vagy későbbi társaik) mesevilágát a nyugati átlagember valóságának tartják és erre ácsingóznak. Nálunk kicsit több tere van a civil aktivitásnak, mint a még mindig egypártrendszert követő Kínában, de az elmúlt években láthattuk: az ellenzéki pártokra a rendőrségtől az adóhatóságig mindenkit rászabadítanak, a jogaikkal élni kívánó ellenzéki politikusok ellen fizikai erőszakot alkalmaznak, aki pedig civil szervezetben próbál tenni valamit, azt ellenséges ügynöknek bélyegzik és mindenféle törvényekkel igyekeznek akadályozni a működését az ahhoz szükséges anyagi források megteremtését. Ezek csak megerősítik azt a passzivitást, amit a szocializmus egyébként is sikeresen belenevelt az emberekbe. És persze mindez önmagát erősíti, hiszen a közügyekkel nem törődő állampolgárok vagy nem mennek el szavazni, vagy simán hajlandók akár egy diktátorra is szavazni, ha ez számukra anyagi előnyöket (krumpli, rezsicsökkentés stb.) jelent. Az, hogy a társadalom egyes rétegei még hátrányosabb helyzetbe kerülnek majd, nem érdekli őket, hiszen ők maguk jól jártak.
Nyilván más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a volt szocialista országok egy részében ismét diktatúrák kezdenek kialakulni, de ezeknek is része van benne. A szocializmus traumáját nem Terror Háza-típusú emlékmúzeumokkal kellene feldolgozni, hanem az emberek gondolkodásából kellene valahogy száműzni az akkor beléjük nevelődött passzivitást. Csak persze ez nem történik meg, mert egyes politikai vezetőknek nagyon is jól jön a status quo.
Y.Y. szerint mindezért paradox módon a szocialista ideológia a felelős. Hiszen az próbálta aláásni a családokban uralkodó nemi és életkori hierarchiákat, ráadásul az új eszméket követő fiatalokat a hagyományosan gondolkodó idősek fölé emelte. A 80-as évektől az állam egyre inkább hátrahúzódott, a téeszeket feloszlatták, megszűntek a nagy ideológiai kampányok, helyükbe viszont nem a régi értékek léptek, hanem a fogyasztói társadalom mohósága és individualizmusa, amit csak erősített, hogy a tévében az emberek láthatták a nyugati emberek fényűző életmódját (legalábbis a szappanoperák mitikus világában). Ráadásul az emberek megszokták, hogy a közügyekbe nincs beleszólásuk, és az állam továbbra is erősen korlátozza a civil aktivitást. Így alakult ki egy olyan generáció, amelynek célja már nem a társadalom jobbá tétele vagy akár saját családja boldogulása, hanem az egyéni anyagi jólét.
Noha Magyarországon soha nem alakultak ki a szocializmus olyan végletes formái, mint a Kulturális Forradalom, azért némi hasonlóságot láthatunk. Itt is erősödött az anyagiasság, és sokan azért elégedetlenek, mert a Dallas és a Schwartzwaldklinik (vagy későbbi társaik) mesevilágát a nyugati átlagember valóságának tartják és erre ácsingóznak. Nálunk kicsit több tere van a civil aktivitásnak, mint a még mindig egypártrendszert követő Kínában, de az elmúlt években láthattuk: az ellenzéki pártokra a rendőrségtől az adóhatóságig mindenkit rászabadítanak, a jogaikkal élni kívánó ellenzéki politikusok ellen fizikai erőszakot alkalmaznak, aki pedig civil szervezetben próbál tenni valamit, azt ellenséges ügynöknek bélyegzik és mindenféle törvényekkel igyekeznek akadályozni a működését az ahhoz szükséges anyagi források megteremtését. Ezek csak megerősítik azt a passzivitást, amit a szocializmus egyébként is sikeresen belenevelt az emberekbe. És persze mindez önmagát erősíti, hiszen a közügyekkel nem törődő állampolgárok vagy nem mennek el szavazni, vagy simán hajlandók akár egy diktátorra is szavazni, ha ez számukra anyagi előnyöket (krumpli, rezsicsökkentés stb.) jelent. Az, hogy a társadalom egyes rétegei még hátrányosabb helyzetbe kerülnek majd, nem érdekli őket, hiszen ők maguk jól jártak.
Nyilván más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a volt szocialista országok egy részében ismét diktatúrák kezdenek kialakulni, de ezeknek is része van benne. A szocializmus traumáját nem Terror Háza-típusú emlékmúzeumokkal kellene feldolgozni, hanem az emberek gondolkodásából kellene valahogy száműzni az akkor beléjük nevelődött passzivitást. Csak persze ez nem történik meg, mert egyes politikai vezetőknek nagyon is jól jön a status quo.
2019. október 21., hétfő
Egy lány az árral szemben
***SPOILER!***
Ázsia kevésbé távoli részein még ma sem nagyon ritka az úgynevezett becsületgyilkosság: ha egy lány szégyent hoz a családjára, azok megölik, hogy kiköszörüljék a csorbát. Na de mi történik, ha az áldozat életben marad és feljelenti támadóit? Ez a ritka felállás történik Sabával, akit rangon aluli házassága miatt apja a folyóba dobott, de ő partra úszott és férje családjához költözött. Ha apja ellen vall, az egész életére börtönbe kerülhet. Itt azonban közbelépnek a falu vezetői: megpróbálják meggyőzni Sabát, hogy bocsásson meg az elkövetőnek a közösség érdekében. Saba szülei és férje ugyanis ugyanabban a kis faluban laknak, és ha Saba nem bocsát meg, akkor mindkét család örökre kirekesztődik a közösségből. Saba a film elején ugyan nagyon határozottan igazságot követel, de túl sokan próbálják befolyásolni: végül megadja magát és megbocsát, ami a pakisztáni törvények értelmében ahhoz vezet, hogy a vádat elejtik.
A filmet azért tanulságos figyelmesen nézni, mert szemben az iszlámmal kapcsolatos gyakori sztereotípiával kiderül, hogy egyáltalán nem alapeleme a vallásnak a nők ilyenfajta kezelése. A megszólaló bíró és rendőrfőnök is hithű muszlim, ők mégis amellett kardoskodnak, hogy az elkövető kerüljön börtönbe, és egyértelműen a nők jogai mellett foglalnak állást. A falu vezetői sem az iszlámot hozzák fel érvként, hanem a közösséget, amelynek árt, ha két család között feszültség van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az iszlám ugyanolyan széles körben elterjedt és ezáltal sokszínű vallás, mint a kereszténység, és mindenhol ráépül a helyi kultúrára és hagyományokra. Ahogyan például a kereszténység különböző irányzatai között is vannak olyanok, amelyek elnyomják a nőket és olyanok, amelyek minden nemet egyenjogúként kezelnek, ez más vallásokra is igaz lehet. (Nemrég egy barátom, aki korábban Sri Lankán élt, elmondta, hogy a nálunk toleráns vallásnak ismert buddhizmus ottani képviselői között sokan véresszájú homofóbok.)
Daniel Miller antropológus, aki a Facebook hatásait kutatja, egyik könyvében megjegyzi: hajlamosak vagyunk idealizálni a hagyományos közösségeket és keseregni elvesztésükön, pedig ezek nagyon gyakran durván kontrollálják tagjaikat és korlátozzák őket személyes szabadságukban. A filmbéli közösség jó példa erre: a közösség érdeke felülírja nemcsak az egyéni boldogságot, hanem az állami igazságszolgáltatást is. Kis falvakban élő LMBT+ emberek gyakran számolnak be hasonló élményekről - ugyanakkor más (gyakran kevésbé hagyományos) kis közösségekben olyan normák uralkodnak, amelyek a nyitottságon és az elfogadáson alapulnak. Ilyen szinten kellene tehát megcélozni a változást ahelyett, hogy például adott vallásokat vagy népeket kiáltsunk ki bűnbaknak.
Ázsia kevésbé távoli részein még ma sem nagyon ritka az úgynevezett becsületgyilkosság: ha egy lány szégyent hoz a családjára, azok megölik, hogy kiköszörüljék a csorbát. Na de mi történik, ha az áldozat életben marad és feljelenti támadóit? Ez a ritka felállás történik Sabával, akit rangon aluli házassága miatt apja a folyóba dobott, de ő partra úszott és férje családjához költözött. Ha apja ellen vall, az egész életére börtönbe kerülhet. Itt azonban közbelépnek a falu vezetői: megpróbálják meggyőzni Sabát, hogy bocsásson meg az elkövetőnek a közösség érdekében. Saba szülei és férje ugyanis ugyanabban a kis faluban laknak, és ha Saba nem bocsát meg, akkor mindkét család örökre kirekesztődik a közösségből. Saba a film elején ugyan nagyon határozottan igazságot követel, de túl sokan próbálják befolyásolni: végül megadja magát és megbocsát, ami a pakisztáni törvények értelmében ahhoz vezet, hogy a vádat elejtik.
A filmet azért tanulságos figyelmesen nézni, mert szemben az iszlámmal kapcsolatos gyakori sztereotípiával kiderül, hogy egyáltalán nem alapeleme a vallásnak a nők ilyenfajta kezelése. A megszólaló bíró és rendőrfőnök is hithű muszlim, ők mégis amellett kardoskodnak, hogy az elkövető kerüljön börtönbe, és egyértelműen a nők jogai mellett foglalnak állást. A falu vezetői sem az iszlámot hozzák fel érvként, hanem a közösséget, amelynek árt, ha két család között feszültség van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az iszlám ugyanolyan széles körben elterjedt és ezáltal sokszínű vallás, mint a kereszténység, és mindenhol ráépül a helyi kultúrára és hagyományokra. Ahogyan például a kereszténység különböző irányzatai között is vannak olyanok, amelyek elnyomják a nőket és olyanok, amelyek minden nemet egyenjogúként kezelnek, ez más vallásokra is igaz lehet. (Nemrég egy barátom, aki korábban Sri Lankán élt, elmondta, hogy a nálunk toleráns vallásnak ismert buddhizmus ottani képviselői között sokan véresszájú homofóbok.)
Daniel Miller antropológus, aki a Facebook hatásait kutatja, egyik könyvében megjegyzi: hajlamosak vagyunk idealizálni a hagyományos közösségeket és keseregni elvesztésükön, pedig ezek nagyon gyakran durván kontrollálják tagjaikat és korlátozzák őket személyes szabadságukban. A filmbéli közösség jó példa erre: a közösség érdeke felülírja nemcsak az egyéni boldogságot, hanem az állami igazságszolgáltatást is. Kis falvakban élő LMBT+ emberek gyakran számolnak be hasonló élményekről - ugyanakkor más (gyakran kevésbé hagyományos) kis közösségekben olyan normák uralkodnak, amelyek a nyitottságon és az elfogadáson alapulnak. Ilyen szinten kellene tehát megcélozni a változást ahelyett, hogy például adott vallásokat vagy népeket kiáltsunk ki bűnbaknak.
2019. október 7., hétfő
Konzervatív Jani és Antifeminista Anni
https://eszmetar.wordpress.com/2019/10/06/konzervativ-jani-egy-napja/?fbclid=IwAR2Ul7KLckrE6Y147Eawsmr1kXl9_AxiIMrvG_xerI-uYeSS9KSaJYRNOsE
Egy feminista csoportban merült fel, hogy kellene egy hasonlót írni a feminizmus vívmányairól. Amint elkezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy ez nehéz dió lesz. Egyrészt egy csomó olyan dolgot, amit Nyugaton a feministák vívmányának tartanak - például azt, hogy egy nő pénzkereső munkát végezzen - nálunk inkább a szocializmusnak tudják be (bár jóval korábban is történt lobbizás a témában). A magyar nőjogi reformerek egy részére nem feministaként szoktunk gondolni. Ezenfelül - akármennyire ciki - jómagam is többet tudok a külföldi (főleg angolszász) feminista mozgalmakról, mint a magyarországiakról. Az alábbiakban leírt történet ezért viszonylag nagy mértékben arra támaszkodik, amit külföldi olvasmányaimból tudok. Ráadásul vannak benne olyasmik (például a Brúnós rész), ami nem biztos, hogy Magyarországon is megállná a helyét. Ezekkel a fenntartásokkal - amelyek szerintem szépen rávilágítanak arra is, többek között milyen nehézségek állnak nálunk a feminizmus megismertetésének útjában - fogadjátok szeretettel Antifeminista Anni egy napját.
Antifeminista Anni reggel fölkel, kimegy a konyhába, és reggeli kávéja mellett elolvassa kedvenc konzervatív újságját. Ezt azért teheti meg, mert annak idején korai nőjogi reformerek kiharcolták, hogy a lányokat is megtanítsák írni-olvasni az iskolában. Ezt követően Anni felöltözik: kedvenc nadrágkosztümjét veszi föl; hála azoknak a nőknek, akik a 19. század vége felé küzdelmet indítottak a kényelmetlen és egészségtelen női ruhák ellen, ma már nőként is viselhet nadrágot (https://torimaskepp.blog.hu/2017/10/06/amikor_a_nok_is_elkezdtek_nadragot_viselni). Mivel Brunszvik Teréznek köszönhetően a 19. század óta léteznek Magyarországon óvodák (http://montazsmagazin.hu/hires-magyar-nok-brunszvik-terez/), Anni rábízhatja kisfiát az óvónőkre, nem kell egész nap otthon maradnia vele. Ez jó hír, mert szereti a munkáját: egy jól menő magánklinikán dolgozik orvosként. Persze ezt se tehetné meg a feministák nélkül, hiszen a nők sokáig nemcsak egyetemre nem járhattak, de az orvosi hivatástól, különféle nevetséges indokokkal, kifejezetten eltiltották őket; az első magyar orvosnő 20 évet küzdött, hogy diplomát kaphasson (https://bpromantikaja.blog.hu/2018/08/01/az_elso_orvosno_aki_20_even_keresztul_kuzdott_a_diplomaert).
Anni kávészünetben elcseveg kollégájával, Brúnóval. Brúnónak nagyon tetszik Anni és sokszor fantáziált már arról, hogy letaperolja a folyosón, ám pontosan tudja: ilyen esetben Anni feljelentené szexuális zaklatásért, és a bíróság azt az érvét sem fogadná el, hogy de hiszen Anni feszes nadrágot és kivágott blúzt viselt. Ezért Brúnó inkább visszafogja magát.
Anni értesítést kap a banktól, hogy megérkezett a fizetése; szemben azokkal az időkkel, amikor a nő fizetését is a férje kapta, most már saját maga rendelkezhet fölötte, sőt külön bankszámlája is lehet. Úgy dönt, hogy a pénz egy részét annak a nyaralónak a felújítására fordítja, amit szüleitől örökölt és továbbra is az ő nevén van; persze a 19. században férjezett nőként nem lehetett volna saját tulajdonú ingatlana.
Munka után beugrik egy nőgyógyász kollégájához és felírat magának fogamzásgátlót; szerencsére a hatvanas évek feministái kiálltak azért, hogy a nők maguk rendelkezhessenek a testük felett, így szabadon szeretkezhet a férjével akkor is, ha éppen nem akar teherbe esni. Ezután sem kell sietnie haza, hiszen ma férje megy az óvodába a gyerekért és készíti el a vacsorát - a feministák hatására egyre inkább elterjedt az a gondolkodás, hogy az apáknak is részt kell vállalniuk a gyereknevelésből és a háztartási munkákból. Ezért Anni nyugodtan elmehet a pártgyűlésre. Pártja őt is indítja képviselőjelöltként a közelgő választásokon, hiszen a szüfrazsettek tevékenységének köszönhetően a nők nemcsak választójogot kaptak, de ők maguk is választhatóak lettek politikai pozíciókra (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/harc_a_noi_jogokert_szufrazsettek).
A hosszú nap végén Anni elégedetten száll be a kocsijába. Úgy érzi, nagyon hatásos beszédet mondott a pártgyűlésen arról, miért kell megfékezni a feminizmust, hiszen a feminizmus alapból forgatná fel azt a világot, amelyben élünk.
Egy feminista csoportban merült fel, hogy kellene egy hasonlót írni a feminizmus vívmányairól. Amint elkezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy ez nehéz dió lesz. Egyrészt egy csomó olyan dolgot, amit Nyugaton a feministák vívmányának tartanak - például azt, hogy egy nő pénzkereső munkát végezzen - nálunk inkább a szocializmusnak tudják be (bár jóval korábban is történt lobbizás a témában). A magyar nőjogi reformerek egy részére nem feministaként szoktunk gondolni. Ezenfelül - akármennyire ciki - jómagam is többet tudok a külföldi (főleg angolszász) feminista mozgalmakról, mint a magyarországiakról. Az alábbiakban leírt történet ezért viszonylag nagy mértékben arra támaszkodik, amit külföldi olvasmányaimból tudok. Ráadásul vannak benne olyasmik (például a Brúnós rész), ami nem biztos, hogy Magyarországon is megállná a helyét. Ezekkel a fenntartásokkal - amelyek szerintem szépen rávilágítanak arra is, többek között milyen nehézségek állnak nálunk a feminizmus megismertetésének útjában - fogadjátok szeretettel Antifeminista Anni egy napját.
Antifeminista Anni reggel fölkel, kimegy a konyhába, és reggeli kávéja mellett elolvassa kedvenc konzervatív újságját. Ezt azért teheti meg, mert annak idején korai nőjogi reformerek kiharcolták, hogy a lányokat is megtanítsák írni-olvasni az iskolában. Ezt követően Anni felöltözik: kedvenc nadrágkosztümjét veszi föl; hála azoknak a nőknek, akik a 19. század vége felé küzdelmet indítottak a kényelmetlen és egészségtelen női ruhák ellen, ma már nőként is viselhet nadrágot (https://torimaskepp.blog.hu/2017/10/06/amikor_a_nok_is_elkezdtek_nadragot_viselni). Mivel Brunszvik Teréznek köszönhetően a 19. század óta léteznek Magyarországon óvodák (http://montazsmagazin.hu/hires-magyar-nok-brunszvik-terez/), Anni rábízhatja kisfiát az óvónőkre, nem kell egész nap otthon maradnia vele. Ez jó hír, mert szereti a munkáját: egy jól menő magánklinikán dolgozik orvosként. Persze ezt se tehetné meg a feministák nélkül, hiszen a nők sokáig nemcsak egyetemre nem járhattak, de az orvosi hivatástól, különféle nevetséges indokokkal, kifejezetten eltiltották őket; az első magyar orvosnő 20 évet küzdött, hogy diplomát kaphasson (https://bpromantikaja.blog.hu/2018/08/01/az_elso_orvosno_aki_20_even_keresztul_kuzdott_a_diplomaert).
Anni kávészünetben elcseveg kollégájával, Brúnóval. Brúnónak nagyon tetszik Anni és sokszor fantáziált már arról, hogy letaperolja a folyosón, ám pontosan tudja: ilyen esetben Anni feljelentené szexuális zaklatásért, és a bíróság azt az érvét sem fogadná el, hogy de hiszen Anni feszes nadrágot és kivágott blúzt viselt. Ezért Brúnó inkább visszafogja magát.
Anni értesítést kap a banktól, hogy megérkezett a fizetése; szemben azokkal az időkkel, amikor a nő fizetését is a férje kapta, most már saját maga rendelkezhet fölötte, sőt külön bankszámlája is lehet. Úgy dönt, hogy a pénz egy részét annak a nyaralónak a felújítására fordítja, amit szüleitől örökölt és továbbra is az ő nevén van; persze a 19. században férjezett nőként nem lehetett volna saját tulajdonú ingatlana.
Munka után beugrik egy nőgyógyász kollégájához és felírat magának fogamzásgátlót; szerencsére a hatvanas évek feministái kiálltak azért, hogy a nők maguk rendelkezhessenek a testük felett, így szabadon szeretkezhet a férjével akkor is, ha éppen nem akar teherbe esni. Ezután sem kell sietnie haza, hiszen ma férje megy az óvodába a gyerekért és készíti el a vacsorát - a feministák hatására egyre inkább elterjedt az a gondolkodás, hogy az apáknak is részt kell vállalniuk a gyereknevelésből és a háztartási munkákból. Ezért Anni nyugodtan elmehet a pártgyűlésre. Pártja őt is indítja képviselőjelöltként a közelgő választásokon, hiszen a szüfrazsettek tevékenységének köszönhetően a nők nemcsak választójogot kaptak, de ők maguk is választhatóak lettek politikai pozíciókra (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/harc_a_noi_jogokert_szufrazsettek).
A hosszú nap végén Anni elégedetten száll be a kocsijába. Úgy érzi, nagyon hatásos beszédet mondott a pártgyűlésen arról, miért kell megfékezni a feminizmust, hiszen a feminizmus alapból forgatná fel azt a világot, amelyben élünk.
2019. szeptember 28., szombat
Tracey Banivanua Mar: Decolonisation and the Pacific
A Fidzsiről származó történésznő elmeséli, hogyan váltak Óceánia országai függetlenné (már amelyik). A 20. század elején a Nemzetek Ligája már nagyjából elfogadta, hogy a gyarmatosítás csúnya dolog, viszont úgy érvelt: az óceániai szigetek lakói még túlságosan primitívek ahhoz, hogy kezükbe vegyék az irányítást, ezért más, fejlettebb nemzetek gondnoksága alá kell helyezni őket. Aztán az, hogy kinek mit jelentett ez a gondnokság, erősen változott: Új-Zéland például afölötti örömében, hogy „fejlettebb nemzet”-nek minősítették, egészen abszurd mértékig kontrollálni próbálta a felügyelete alá helyezett Szamoát, annyira, hogy egy ponton a szamoaiak petíciót írtak a Nemzetek Ligájának azzal, hogy inkább kérik vissza korábbi gyarmatosítóikat, a briteket. Az azonban általános vonása volt a rendszernek, hogy a helyi őslakosok nem elég „érettek” a függetlenségre.
Ezt az érvet ma is sűrűn hallani, bár nem pont az óceániai őslakosokkal kapcsolatban. Greta Thunberg ENSZ-ben mondott beszéde után az internetet elárasztották azok a vélemények, hogy de hát ez csak egy kislány, még csak választójoga sincs, nem is tudja, miről beszél. (Az, hogy több felnőtt tudós, köztük kedvenc Sir Davidem, ugyanezt mondja, kényelmesen elkerüli az ilyen beszólogatók figyelmét.) A tegnapi klímatüntetés Facebook-oldalán ömlöttek a kommentek olyan asszonynevű (tehát hangsúlyozottan felnőtt) hozzászólóktól, akik szerint „minek ebbe a gyerekeket belekeverni”, „azt a szegény autista kislányt is csak hurcolásszák mindenhova” és „maradjanak inkább az iskolában”. Van olyan megközelítés is, hogy de hát miért így és miért nem pártpolitikai eszközökkel; ha rámutatunk, hogy ezek a fiataloknak még nem szavazhatnak, akkor meg az az ellenérv, hogy tehát nem is érthetnek a politikához és maradjanak kussban.
A tegnap délelőtti tüntetésen, ahol többezer tizenéves között vonultam, nem volt az a benyomásom, hogy ne tudnák, miről van szó, vagy csak valakik bábként mozgatják őket saját céljaikra. A táblák nagy részéről nehezen tudtam elképzelni, hogy felnőttek diktálták volna: ilyen például a „Global warming is worse than homework”, „The planet is hotter than Harry Styles” (ez vélhetően egy pasimodell, akinek a képe is díszítette a lány tábláját), „Why study for a future we don’t have” és a némileg rétegüzenetet hordozó „There is no techno on a dead planet”. A fent idézett érvre fájdalmas ellenérvként egy tíz év körüli fiú ezzel a táblával vonult: „Bárcsak megérnénk, hogy mi is szavazhassunk!”
Egyfelől felemelő élmény volt ennyi lelkes fiatalt látni: színes hajúak és orrpiercingesek, volt, akinek kitűzőkkel volt teletűzdelve a hátizsákja, egy másik lány plüss jegesmacit szorongatott. Arra gondoltam: igen, itt egy nemzedék, aki komolyan gondolja a bolygó megmentését. Aztán sajnos az is eszembe jutott, hogy a több generációval idősebb döntéshozók pont azért nem fogják figyelembe venni őket, mert fiatalok. Pedig pont fiatal koruk miatt vannak jobban képben: sokkal jobban tudnak angolul, mint a náluk idősebbek többsége, az internet pedig a kisujjukban van, ezért könnyebben megtalálják a releváns információkat. Sőt, ők tantárgyként tanulják a környezetvédelmet az iskolában, míg nekünk annak idején azt próbálták a fejünkbe verni, hogy legyünk büszkék Magyarország szén- és olajlelőhelyeire (ami több szempontból is LOL). Amikor a felnőttek nem veszik komolyan a mai tizenévesek generációját, annak egyetlen oka az az életkori hierarchia, amelyben egyesek nagyon nem akarnak megválni domináns pozíciójuktól. Pedig a hierarchikus gondolkodás és a környezetvédelem nemcsak ilyen módon függ össze (lásd Bolsonaróról szóló posztomat: http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html). Kedves felnőttek és főleg politikusok: tessék elfogadni, hogy ehhez a dologhoz a fiatalok jobban értenek. És ennek értelmében tessék hallgatni is rájuk. Kösz.
Ezt az érvet ma is sűrűn hallani, bár nem pont az óceániai őslakosokkal kapcsolatban. Greta Thunberg ENSZ-ben mondott beszéde után az internetet elárasztották azok a vélemények, hogy de hát ez csak egy kislány, még csak választójoga sincs, nem is tudja, miről beszél. (Az, hogy több felnőtt tudós, köztük kedvenc Sir Davidem, ugyanezt mondja, kényelmesen elkerüli az ilyen beszólogatók figyelmét.) A tegnapi klímatüntetés Facebook-oldalán ömlöttek a kommentek olyan asszonynevű (tehát hangsúlyozottan felnőtt) hozzászólóktól, akik szerint „minek ebbe a gyerekeket belekeverni”, „azt a szegény autista kislányt is csak hurcolásszák mindenhova” és „maradjanak inkább az iskolában”. Van olyan megközelítés is, hogy de hát miért így és miért nem pártpolitikai eszközökkel; ha rámutatunk, hogy ezek a fiataloknak még nem szavazhatnak, akkor meg az az ellenérv, hogy tehát nem is érthetnek a politikához és maradjanak kussban.
A tegnap délelőtti tüntetésen, ahol többezer tizenéves között vonultam, nem volt az a benyomásom, hogy ne tudnák, miről van szó, vagy csak valakik bábként mozgatják őket saját céljaikra. A táblák nagy részéről nehezen tudtam elképzelni, hogy felnőttek diktálták volna: ilyen például a „Global warming is worse than homework”, „The planet is hotter than Harry Styles” (ez vélhetően egy pasimodell, akinek a képe is díszítette a lány tábláját), „Why study for a future we don’t have” és a némileg rétegüzenetet hordozó „There is no techno on a dead planet”. A fent idézett érvre fájdalmas ellenérvként egy tíz év körüli fiú ezzel a táblával vonult: „Bárcsak megérnénk, hogy mi is szavazhassunk!”
Egyfelől felemelő élmény volt ennyi lelkes fiatalt látni: színes hajúak és orrpiercingesek, volt, akinek kitűzőkkel volt teletűzdelve a hátizsákja, egy másik lány plüss jegesmacit szorongatott. Arra gondoltam: igen, itt egy nemzedék, aki komolyan gondolja a bolygó megmentését. Aztán sajnos az is eszembe jutott, hogy a több generációval idősebb döntéshozók pont azért nem fogják figyelembe venni őket, mert fiatalok. Pedig pont fiatal koruk miatt vannak jobban képben: sokkal jobban tudnak angolul, mint a náluk idősebbek többsége, az internet pedig a kisujjukban van, ezért könnyebben megtalálják a releváns információkat. Sőt, ők tantárgyként tanulják a környezetvédelmet az iskolában, míg nekünk annak idején azt próbálták a fejünkbe verni, hogy legyünk büszkék Magyarország szén- és olajlelőhelyeire (ami több szempontból is LOL). Amikor a felnőttek nem veszik komolyan a mai tizenévesek generációját, annak egyetlen oka az az életkori hierarchia, amelyben egyesek nagyon nem akarnak megválni domináns pozíciójuktól. Pedig a hierarchikus gondolkodás és a környezetvédelem nemcsak ilyen módon függ össze (lásd Bolsonaróról szóló posztomat: http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html). Kedves felnőttek és főleg politikusok: tessék elfogadni, hogy ehhez a dologhoz a fiatalok jobban értenek. És ennek értelmében tessék hallgatni is rájuk. Kösz.
2019. szeptember 24., kedd
Greta Thunberg: Hogy mertek mindannyian hozzám jönni egy kis reményért?
https://index.hu/techtud/2019/09/23/greta_thunberg_ensz_beszed_klimacsucs_klimavaltozas/?fbclid=IwAR0GGwBZlGg4gRG8-LX6MlZqr32cU_VUXwmoE7uIz1CqECMqV-X_37CanRE
Greta Thunberg dühös, és igaza van. Amióta megjelent a színen, nemcsak ki lett nevezve a klímaváltozás Grál-lovagjának, de az idősebb generációk mutogathatnak rá: lám, a jövő nemzedéke majd megvalósítja a fenntartható világot. Ezért aztán nekünk nem kell energiát belefektetni, vagy legalábbis nem sokat. Nyugodtan mehetünk a sarki közértbe autóval vásárolni ötször becsomagolt élelmiszereket, vághatjuk ki az esőerdőket és a budapesti fákat, cserélhetjük le lakásunk teljes berendezését és elektronikus eszközeinket évente az aktuális divat szerint. A fiataloké a jövő, majd ők megoldják. Úgyis nekik kell, mi akkor már nem fogunk élni.
Ezzel nemcsak az hibádzik, hogy a jelenlegi jóslatok szerint a mostani középkorú generáció igenis vígan élni fog még, amikor beüt a klímakatasztrófa. Hanem az is, hogy látható belőle: a fiatalokba vetett ilyetén lelkes hitet alapvetően a kényelem és a lustaság motiválja. CSak nekünk ne kelljen megváltoztatni a kényelmes kis életünket. Pedig - mint a Forrongó jég című dokuból megtudtuk - már rendelkezésre áll egy csomó technológia, amit bevethetnénk országos vagy helyi szinteken. És, mint a fenti bekezdésben céloztam rá, egyénként is nagyon sokat tehetünk. De akkor le kellene mondanunk dolgokról, márpedig mi azt nem akarjuk. Ezért inkább felmagasztaljuk a klímaváltozás hőseit és - mint a mesékben a lovagokra - rájuk bízzuk a világ megmentését. (Ugyanez folyik egyébként emberi jogok terén is: sokan vannak, akik "mélységesen tisztelik", amit az aktivisták csinálnak, de ők maguk egy nyavalyás facebook-posztot sem képesek szentelni a témának.)
Én nem olyan meséket szeretnék, amelyekben a hős megmenti az országot/falut stb. Hanem olyan meséket, ahol az ország/falu stb. emberei összefognak, és mindannyian hozzájárulnak közös életük megmentéséhez.
Greta Thunberg dühös, és igaza van. Amióta megjelent a színen, nemcsak ki lett nevezve a klímaváltozás Grál-lovagjának, de az idősebb generációk mutogathatnak rá: lám, a jövő nemzedéke majd megvalósítja a fenntartható világot. Ezért aztán nekünk nem kell energiát belefektetni, vagy legalábbis nem sokat. Nyugodtan mehetünk a sarki közértbe autóval vásárolni ötször becsomagolt élelmiszereket, vághatjuk ki az esőerdőket és a budapesti fákat, cserélhetjük le lakásunk teljes berendezését és elektronikus eszközeinket évente az aktuális divat szerint. A fiataloké a jövő, majd ők megoldják. Úgyis nekik kell, mi akkor már nem fogunk élni.
Ezzel nemcsak az hibádzik, hogy a jelenlegi jóslatok szerint a mostani középkorú generáció igenis vígan élni fog még, amikor beüt a klímakatasztrófa. Hanem az is, hogy látható belőle: a fiatalokba vetett ilyetén lelkes hitet alapvetően a kényelem és a lustaság motiválja. CSak nekünk ne kelljen megváltoztatni a kényelmes kis életünket. Pedig - mint a Forrongó jég című dokuból megtudtuk - már rendelkezésre áll egy csomó technológia, amit bevethetnénk országos vagy helyi szinteken. És, mint a fenti bekezdésben céloztam rá, egyénként is nagyon sokat tehetünk. De akkor le kellene mondanunk dolgokról, márpedig mi azt nem akarjuk. Ezért inkább felmagasztaljuk a klímaváltozás hőseit és - mint a mesékben a lovagokra - rájuk bízzuk a világ megmentését. (Ugyanez folyik egyébként emberi jogok terén is: sokan vannak, akik "mélységesen tisztelik", amit az aktivisták csinálnak, de ők maguk egy nyavalyás facebook-posztot sem képesek szentelni a témának.)
Én nem olyan meséket szeretnék, amelyekben a hős megmenti az országot/falut stb. Hanem olyan meséket, ahol az ország/falu stb. emberei összefognak, és mindannyian hozzájárulnak közös életük megmentéséhez.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)