Egy lány az árral szemben

***SPOILER!***
Ázsia kevésbé távoli részein még ma sem nagyon ritka az úgynevezett becsületgyilkosság: ha egy lány szégyent hoz a családjára, azok megölik, hogy kiköszörüljék a csorbát. Na de mi történik, ha az áldozat életben marad és feljelenti támadóit? Ez a ritka felállás történik Sabával, akit rangon aluli házassága miatt apja a folyóba dobott, de ő partra úszott és férje családjához költözött. Ha apja ellen vall, az egész életére börtönbe kerülhet. Itt azonban közbelépnek a falu vezetői: megpróbálják meggyőzni Sabát, hogy bocsásson meg az elkövetőnek a közösség érdekében. Saba szülei és férje ugyanis ugyanabban a kis faluban laknak, és ha Saba nem bocsát meg, akkor mindkét család örökre kirekesztődik a közösségből. Saba a film elején ugyan nagyon határozottan igazságot követel, de túl sokan próbálják befolyásolni: végül megadja magát és megbocsát, ami a pakisztáni törvények értelmében ahhoz vezet, hogy a vádat elejtik.

A filmet azért tanulságos figyelmesen nézni, mert szemben az iszlámmal kapcsolatos gyakori sztereotípiával kiderül, hogy egyáltalán nem alapeleme a vallásnak a nők ilyenfajta kezelése. A megszólaló bíró és rendőrfőnök is hithű muszlim, ők mégis amellett kardoskodnak, hogy az elkövető kerüljön börtönbe, és egyértelműen a nők jogai mellett foglalnak állást. A falu vezetői sem az iszlámot hozzák fel érvként, hanem a közösséget, amelynek árt, ha két család között feszültség van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az iszlám ugyanolyan széles körben elterjedt és ezáltal sokszínű vallás, mint a kereszténység, és mindenhol ráépül a helyi kultúrára és hagyományokra. Ahogyan például a kereszténység különböző irányzatai között is vannak olyanok, amelyek elnyomják a nőket és olyanok, amelyek minden nemet egyenjogúként kezelnek, ez más vallásokra is igaz lehet. (Nemrég egy barátom, aki korábban Sri Lankán élt, elmondta, hogy a nálunk toleráns vallásnak ismert buddhizmus ottani képviselői között sokan véresszájú homofóbok.)

Daniel Miller antropológus, aki a Facebook hatásait kutatja, egyik könyvében megjegyzi: hajlamosak vagyunk idealizálni a hagyományos közösségeket és keseregni elvesztésükön, pedig ezek nagyon gyakran durván kontrollálják tagjaikat és korlátozzák őket személyes szabadságukban. A filmbéli közösség jó példa erre: a közösség érdeke felülírja nemcsak az egyéni boldogságot, hanem az állami igazságszolgáltatást is. Kis falvakban élő LMBT+ emberek gyakran számolnak be hasonló élményekről - ugyanakkor más (gyakran kevésbé hagyományos) kis közösségekben olyan normák uralkodnak, amelyek a nyitottságon és az elfogadáson alapulnak. Ilyen szinten kellene tehát megcélozni a változást ahelyett, hogy például adott vallásokat vagy népeket kiáltsunk ki bűnbaknak.

Konzervatív Jani és Antifeminista Anni

https://eszmetar.wordpress.com/2019/10/06/konzervativ-jani-egy-napja/?fbclid=IwAR2Ul7KLckrE6Y147Eawsmr1kXl9_AxiIMrvG_xerI-uYeSS9KSaJYRNOsE

Egy feminista csoportban merült fel, hogy kellene egy hasonlót írni a feminizmus vívmányairól. Amint elkezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy ez nehéz dió lesz. Egyrészt egy csomó olyan dolgot, amit Nyugaton a feministák vívmányának tartanak - például azt, hogy egy nő pénzkereső munkát végezzen - nálunk inkább a szocializmusnak tudják be (bár jóval korábban is történt lobbizás a témában). A magyar nőjogi reformerek egy részére nem feministaként szoktunk gondolni. Ezenfelül - akármennyire ciki - jómagam is többet tudok a külföldi (főleg angolszász) feminista mozgalmakról, mint a magyarországiakról. Az alábbiakban leírt történet ezért viszonylag nagy mértékben arra támaszkodik, amit külföldi olvasmányaimból tudok. Ráadásul vannak benne olyasmik (például a Brúnós rész), ami nem biztos, hogy Magyarországon is megállná a helyét. Ezekkel a fenntartásokkal - amelyek szerintem szépen rávilágítanak arra is, többek között milyen nehézségek állnak nálunk a feminizmus megismertetésének útjában - fogadjátok szeretettel Antifeminista Anni egy napját.

Antifeminista Anni reggel fölkel, kimegy a konyhába, és reggeli kávéja mellett elolvassa kedvenc konzervatív újságját. Ezt azért teheti meg, mert annak idején korai nőjogi reformerek kiharcolták, hogy a lányokat is megtanítsák írni-olvasni az iskolában. Ezt követően Anni felöltözik: kedvenc nadrágkosztümjét veszi föl; hála azoknak a nőknek, akik a 19. század vége felé küzdelmet indítottak a kényelmetlen és egészségtelen női ruhák ellen, ma már nőként is viselhet nadrágot (https://torimaskepp.blog.hu/2017/10/06/amikor_a_nok_is_elkezdtek_nadragot_viselni). Mivel Brunszvik Teréznek köszönhetően a 19. század óta léteznek Magyarországon óvodák (http://montazsmagazin.hu/hires-magyar-nok-brunszvik-terez/), Anni rábízhatja kisfiát az óvónőkre, nem kell egész nap otthon maradnia vele. Ez jó hír, mert szereti a munkáját: egy jól menő magánklinikán dolgozik orvosként. Persze ezt se tehetné meg a feministák nélkül, hiszen a nők sokáig nemcsak egyetemre nem járhattak, de az orvosi hivatástól, különféle nevetséges indokokkal, kifejezetten eltiltották őket; az első magyar orvosnő 20 évet küzdött, hogy diplomát kaphasson (https://bpromantikaja.blog.hu/2018/08/01/az_elso_orvosno_aki_20_even_keresztul_kuzdott_a_diplomaert).

Anni kávészünetben elcseveg kollégájával, Brúnóval. Brúnónak nagyon tetszik Anni és sokszor fantáziált már arról, hogy letaperolja a folyosón, ám pontosan tudja: ilyen esetben Anni feljelentené szexuális zaklatásért, és a bíróság azt az érvét sem fogadná el, hogy de hiszen Anni feszes nadrágot és kivágott blúzt viselt. Ezért Brúnó inkább visszafogja magát.

Anni értesítést kap a banktól, hogy megérkezett a fizetése; szemben azokkal az időkkel, amikor a nő fizetését is a férje kapta, most már saját maga rendelkezhet fölötte, sőt külön bankszámlája is lehet. Úgy dönt, hogy a pénz egy részét annak a nyaralónak a felújítására fordítja, amit szüleitől örökölt és továbbra is az ő nevén van; persze a 19. században férjezett nőként nem lehetett volna saját tulajdonú ingatlana.

Munka után beugrik egy nőgyógyász kollégájához és felírat magának fogamzásgátlót; szerencsére a hatvanas évek feministái kiálltak azért, hogy a nők maguk rendelkezhessenek a testük felett, így szabadon szeretkezhet a férjével akkor is, ha éppen nem akar teherbe esni. Ezután sem kell sietnie haza, hiszen ma férje megy az óvodába a gyerekért és készíti el a vacsorát - a feministák hatására egyre inkább elterjedt az a gondolkodás, hogy az apáknak is részt kell vállalniuk a gyereknevelésből és a háztartási munkákból. Ezért Anni nyugodtan elmehet a pártgyűlésre. Pártja őt is indítja képviselőjelöltként a közelgő választásokon, hiszen a szüfrazsettek tevékenységének köszönhetően a nők nemcsak választójogot kaptak, de ők maguk is választhatóak lettek politikai pozíciókra (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/harc_a_noi_jogokert_szufrazsettek).

A hosszú nap végén Anni elégedetten száll be a kocsijába. Úgy érzi, nagyon hatásos beszédet mondott a pártgyűlésen arról, miért kell megfékezni a feminizmust, hiszen a feminizmus alapból forgatná fel azt a világot, amelyben élünk.

Tracey Banivanua Mar: Decolonisation and the Pacific

A Fidzsiről származó történésznő elmeséli, hogyan váltak Óceánia országai függetlenné (már amelyik). A 20. század elején a Nemzetek Ligája már nagyjából elfogadta, hogy a gyarmatosítás csúnya dolog, viszont úgy érvelt: az óceániai szigetek lakói még túlságosan primitívek ahhoz, hogy kezükbe vegyék az irányítást, ezért más, fejlettebb nemzetek gondnoksága alá kell helyezni őket. Aztán az, hogy kinek mit jelentett ez a gondnokság, erősen változott: Új-Zéland például afölötti örömében, hogy „fejlettebb nemzet”-nek minősítették, egészen abszurd mértékig kontrollálni próbálta a felügyelete alá helyezett Szamoát, annyira, hogy egy ponton a szamoaiak petíciót írtak a Nemzetek Ligájának azzal, hogy inkább kérik vissza korábbi gyarmatosítóikat, a briteket. Az azonban általános vonása volt a rendszernek, hogy a helyi őslakosok nem elég „érettek” a függetlenségre.

Ezt az érvet ma is sűrűn hallani, bár nem pont az óceániai őslakosokkal kapcsolatban. Greta Thunberg ENSZ-ben mondott beszéde után az internetet elárasztották azok a vélemények, hogy de hát ez csak egy kislány, még csak választójoga sincs, nem is tudja, miről beszél. (Az, hogy több felnőtt tudós, köztük kedvenc Sir Davidem, ugyanezt mondja, kényelmesen elkerüli az ilyen beszólogatók figyelmét.) A tegnapi klímatüntetés Facebook-oldalán ömlöttek a kommentek olyan asszonynevű (tehát hangsúlyozottan felnőtt) hozzászólóktól, akik szerint „minek ebbe a gyerekeket belekeverni”, „azt a szegény autista kislányt is csak hurcolásszák mindenhova” és „maradjanak inkább az iskolában”. Van olyan megközelítés is, hogy de hát miért így és miért nem pártpolitikai eszközökkel; ha rámutatunk, hogy ezek a fiataloknak még nem szavazhatnak, akkor meg az az ellenérv, hogy tehát nem is érthetnek a politikához és maradjanak kussban.

A tegnap délelőtti tüntetésen, ahol többezer tizenéves között vonultam, nem volt az a benyomásom, hogy ne tudnák, miről van szó, vagy csak valakik bábként mozgatják őket saját céljaikra. A táblák nagy részéről nehezen tudtam elképzelni, hogy felnőttek diktálták volna: ilyen például a „Global warming is worse than homework”, „The planet is hotter than Harry Styles” (ez vélhetően egy pasimodell, akinek a képe is díszítette a lány tábláját), „Why study for a future we don’t have” és a némileg rétegüzenetet hordozó „There is no techno on a dead planet”. A fent idézett érvre fájdalmas ellenérvként egy tíz év körüli fiú ezzel a táblával vonult: „Bárcsak megérnénk, hogy mi is szavazhassunk!”

Egyfelől felemelő élmény volt ennyi lelkes fiatalt látni: színes hajúak és orrpiercingesek, volt, akinek kitűzőkkel volt teletűzdelve a hátizsákja, egy másik lány plüss jegesmacit szorongatott. Arra gondoltam: igen, itt egy nemzedék, aki komolyan gondolja a bolygó megmentését. Aztán sajnos az is eszembe jutott, hogy a több generációval idősebb döntéshozók pont azért nem fogják figyelembe venni őket, mert fiatalok. Pedig pont fiatal koruk miatt vannak jobban képben: sokkal jobban tudnak angolul, mint a náluk idősebbek többsége, az internet pedig a kisujjukban van, ezért könnyebben megtalálják a releváns információkat. Sőt, ők tantárgyként tanulják a környezetvédelmet az iskolában, míg nekünk annak idején azt próbálták a fejünkbe verni, hogy legyünk büszkék Magyarország szén- és olajlelőhelyeire (ami több szempontból is LOL). Amikor a felnőttek nem veszik komolyan a mai tizenévesek generációját, annak egyetlen oka az az életkori hierarchia, amelyben egyesek nagyon nem akarnak megválni domináns pozíciójuktól. Pedig a hierarchikus gondolkodás és a környezetvédelem nemcsak ilyen módon függ össze (lásd Bolsonaróról szóló posztomat: http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html). Kedves felnőttek és főleg politikusok: tessék elfogadni, hogy ehhez a dologhoz a fiatalok jobban értenek. És ennek értelmében tessék hallgatni is rájuk. Kösz.

Greta Thunberg: Hogy mertek mindannyian hozzám jönni egy kis reményért?

https://index.hu/techtud/2019/09/23/greta_thunberg_ensz_beszed_klimacsucs_klimavaltozas/?fbclid=IwAR0GGwBZlGg4gRG8-LX6MlZqr32cU_VUXwmoE7uIz1CqECMqV-X_37CanRE

Greta Thunberg dühös, és igaza van. Amióta megjelent a színen, nemcsak ki lett nevezve a klímaváltozás Grál-lovagjának, de az idősebb generációk mutogathatnak rá: lám, a jövő nemzedéke majd megvalósítja a fenntartható világot. Ezért aztán nekünk nem kell energiát belefektetni, vagy legalábbis nem sokat. Nyugodtan mehetünk a sarki közértbe autóval vásárolni ötször becsomagolt élelmiszereket, vághatjuk ki az esőerdőket és a budapesti fákat, cserélhetjük le lakásunk teljes berendezését és elektronikus eszközeinket évente az aktuális divat szerint. A fiataloké a jövő, majd ők megoldják. Úgyis nekik kell, mi akkor már nem fogunk élni.

Ezzel nemcsak az hibádzik, hogy a jelenlegi jóslatok szerint a mostani középkorú generáció igenis vígan élni fog még, amikor beüt a klímakatasztrófa. Hanem az is, hogy látható belőle: a fiatalokba vetett ilyetén lelkes hitet alapvetően a kényelem és a lustaság motiválja. CSak nekünk ne kelljen megváltoztatni a kényelmes kis életünket. Pedig - mint a Forrongó jég című dokuból megtudtuk - már rendelkezésre áll egy csomó technológia, amit bevethetnénk országos vagy helyi szinteken. És, mint a fenti bekezdésben céloztam rá, egyénként is nagyon sokat tehetünk. De akkor le kellene mondanunk dolgokról, márpedig mi azt nem akarjuk. Ezért inkább felmagasztaljuk a klímaváltozás hőseit és - mint a mesékben a lovagokra - rájuk bízzuk a világ megmentését. (Ugyanez folyik egyébként emberi jogok terén is: sokan vannak, akik "mélységesen tisztelik", amit az aktivisták csinálnak, de ők maguk egy nyavalyás facebook-posztot sem képesek szentelni a témának.)

Én nem olyan meséket szeretnék, amelyekben a hős megmenti az országot/falut stb. Hanem olyan meséket, ahol az ország/falu stb. emberei összefognak, és mindannyian hozzájárulnak közös életük megmentéséhez.

Budapest nem egy cirkusz

Már kezdtem hiányolni az ilyen plakátokat. Mármint azokat, amelyek úgy próbálják a FIDESZ-nek megnyerni a szavazókat, hogy az ellenzék jelöltjeiről előnytelen képeket tesznek fel és nevetségessé teszik őket – lehetőleg mindet egy plakáton. Az mondjuk már önmagában elég szánalmas, hogy a kormánypártnak nincs már pozitív üzenete (mi miért vagyunk jók), csak azzal tud kampányolni, hogy ők, a többiek miért rosszak. De az egyenesen undorító, ahogyan a magyar politika folyamatosan arról szól, hogy a másikat fikázzuk. Ezt jelenleg a FIDESZ nagyobb arányban csinálja, mint ellenlábasai, akikkel kapcsolatban azért lehet tudni, hogy kábé mit terveznek. A FIDESZ, plakátjai alapján, semmit se tervez a többiek lejáratásán kívül. Ráadásul nem a pártokon, hanem magukon a konkrét személyeken élcelődik. Mintha tényleg az lenne a fontos a politika szempontjából, hogy hány évesnek látszik a miniszterelnöknő-jelölt vagy milyen ingben mászkál a reménybeli főpolgármester, nem pedig az, hogy mi a programjuk. Tényleg ilyen felszínes döntéseket hoznának a magyar állampolgárok?

Ami pedig a plakát szövegét illeti, mit is csinált Tarlós István az elmúlt években? Szándéka ellenére nem az ellenzéki jelöltekből csinált bohócot, hanem saját magából, emellett ügyes bűvésztrükkel eltüntette a városligeti fák egy részét. A Budapest Pride évek óta kötélen táncol: vajon ezúttal adnak-e neki engedélyt? A normális kerékpárutak helyett az úttestre (olykor a középső sávba) felfestett kerékpársávok biciklis akrobatákat igényelnek, míg a gyalogosok úgy ugrálnak át metrópótlóról villamospótlóra majd vissza, mint egyik trapézról a másikra. Méghogy Budapest nem egy cirkusz? Nagyon is az. Csak éppen sokan vagyunk, akik kezdik unni a műsort és úgy érzik, hogy ideje lenne lecserélni a porondmestert.

Bolsonaro, az esőerdők és a homofóbia

Bolsonaro, az esőerdők és a homofóbia

Több oka is van, hogy nem szeretjük Bolsonaro brazil elnököt. Az egyik – ami mostanában leginkább a címlapon van – hogy nemcsak nem védi az amazóniai esőerdőt, de annak irtását kifejezett célként fogalmazza meg. A másik, hogy büszke homofóbnak vallja magát, aki szerint csak heteroszexuálisoknak lehet igazi családja. (Meg vannak vele egyéb gondok is, de ezekkel most nem foglalkoznék.) Gondolhatnánk, hogy ez a két vonás egymástól független – csakhogy túl sokmindenkinél (politikusoknál és másoknál) jelennek meg egyszerre. Jogos a feltételezés, hogy lehet köztük valami kapcsolat.

Egy régi vicc szerint kétfajta ember van a világon: az egyik, aki szerint kétfajta ember van a világon, a másik, aki szerint nem. Az a felosztás, amit most fel fogok vázolni, nyilván leegyszerűsítő és sokan a két véglet közé esnek. Azért alkalmazom mégis, mert szerintem rávilágít a környezetvédelem és az emberi jogok kapcsolatára. Ez a kis mém jól illusztrálja a két típust:


Tehát első kategóriaként ott vannak azok az emberek, akik szerint az emberek vagy élőlények bizonyos csoportjai természetes előjogokkal rendelkeznek másokhoz képest, ezért az ő érdekeik és jogaik előbbrevalók. Szerintük a roma gyerek nem érdemel normális színvonalú oktatást, a meleg vagy leszbikus ember szülői jogokat, a migráncs rendes lakhatást vagy akár ennivalót, a háziállat emberséges bánásmódot, a vadállat életteret. Ebből már egyértelmű, hogy ők az emberi jogokat nem támogatják, illetve csak egy szűk réteg számára tartják fenn (amelybe ők maguk természetesen beletartoznak). Akadnak ugyan köztük, akik környezetvédőnek titulálják magukat, de ezt is hierarchikusan fogják fel: a környezet bizonyos része érdemel csak védelmet (pl. az „ősi magyar” kutyafajták a többivel szemben) és csak addig, amíg az ő közvetlen érdekeiket ez nem sérti (pl. profit az esőerdők helyére telepített haszonnövényekből). Az is jellemzőjük, hogy rövid távú haszonban gondolkoznak a hosszú távú célokkal szemben. Kit érdekel, hogy 50 év múlva klímakatasztrófa lesz, ha én most meggazdagodhatok az erdőirtásból? És nem, nem fogadunk be „migráncsokat”, mert ők veszélyeztetik a nemzet egységét – nem baj, hogy pár éven belül összeomlás fenyeget, mert nem lesz, aki vezesse a buszokat, takarítsa az utcákat és megjavítsa a vízvezetéket.

A második kategóriájú ember, mint a mém is mutatja, egyenrangúnak tekinti az élőlényeket. Véleménye szerint nem szabad prioritást felállítani aszerint, hogy valaki színesbőrű, kerekesszékes vagy éppen lajhár. Nyilván ezeknek a csoportoknak különböző szükségleteik vannak (a lajhárnak például nincs szüksége rámpára), de mindegyiknél külön meg kell nézni, mik ezek, és lehetőség szerint biztosítani őket. Az ilyen ember nem gondolja azt, hogy istenként ítélkezhet az emberiség vagy a környezet felett, hiszen ő annak csak egy része, méghozzá egyenrangú az összes többivel. Viszont könnyen lehet, hogy jobban átlátja a rendszert és több eszköze van tenni más csoportokért, mint azok tagjainak (például a lajhárnak). Ezért van az, hogy az ilyen emberek, ha kisebbség tagjai is, nemcsak saját csoportjukért állnak ki, hanem másokért is.

Itt tehát két külön világlátásról van szó. Ahhoz, hogy a Föld megmaradjon és mindenki hozzáférhessen az emberi jogokhoz, a másodiknak kellene érvényesülnie, vagyis paradigmaváltásra van szükség. Éppezért nem szabad nekünk, LMBTQ embereknek (vagy más kisebbségek tagjainak) úgy hozzáállnunk, hogy a környezetvédelem nem a mi ügyünk. Nemcsak azért a mi ügyünk, mert nemtörődömségünk veszélyezteti azoknak a gyerekeknek a jövőjét, akiket annyi küzdelem árán sikerült csak megszülnünk vagy örökbe fogadnunk. Hanem azért is, mert a homofóbia és a transzfóbia, a rasszizmus, a környezetrombolás ugyanannak a gondolkodásmódnak a részei. Az ellenük való küzdelemnek is össze kell kapcsolódnia.

John Bradshaw: Cat Sense

A modern tudomány eszközei izgalmas dolgokat tárnak fel a macskák múltjáról és jelenéről. Genetikai vizsgálatok során például bebizonyosodott, hogy az elvadult házimacskák sok helyen keverednek a vadmacskákkal: nemcsak sok kóborkának van vadmacska őse, de például a különböző vadmacskafajok állatkertekben tartott példányainál csaknem mindig találtak házimacska-géneket. John szerint ez a környezetvédőknek komoly fejtörést okozhat. Hiszen a vadmacska védett állat, a kóbor macskákat viszont nemcsak nem védik, de egyes országokban kártevőnek nyilvánítják és kilövik. Na de ezen keveredés mellett, ha az állatvédő megpillant az erdőben egy cirmákot, honnan tudja, hogy ő most veszélyeztetett fajként védelmet érdemel vagy sem? Az egyik lehetőség persze minden egyes állaton DNS-tesztet csináltatni, de talán nem kell túl sokat magyarázni, hogy ez irrealisztikus.

A legtöbb olvasóban nyilván felmerül a legegyszerűbb és leghumánusabb megoldás: semmilyen macskát nem kell kilőni. Csakhogy hasonlóképpen merül fel az ivartalanítás kérdése is. A kóbor macskák túlszaporulatának megakadályozására az állatvédők sok helyen befogják, ivartalanítják majd visszaengedik őket. De ha mondjuk ebbe a szórásba a kihalás szélén levő skót vadmacska példányai is beleesnek (mondjuk ez nyilván csak Skóciában esélyes - ő van a képen amúgy), akkor öngólt lőttünk.

John megoldása egyszerű: azt a macsekot, aki az erdőben, vadmacska módjára él, vadmacskának kell tekinteni és védeni, függetlenül a genetikai állományától – ha ő valójában elvadult házicirmákként boldogul az erdőben, megérdemli a védelmet. Tény, hogy ezáltal felhígulhat a vadmacska génállománya. Csakhogy a macskák magasról tesznek a genetikára. Ha nem ivartalanítjuk az elvadult házimacskákat, lehet, hogy felhígul a vadmacska génállománya – de hát a törzsfejlődés során ez mindig is megtörtént, többek közt így születtek új fajok. Csak mi, emberek pörgünk azon, hogy kik lehetnek a genetikai rokonaink, vagy örökbefogadott gyerekünk milyen tulajdonságokat örökölt vér szerinti szüleitől. Ez a genetika-központú gondolkodás – és csúnya következményei, a rasszizmus és a nem vér szerinti kapcsolatok alulértékelése – emberi konstrukció, a természet nem szorítható be ilyen kategóriákba (annak ellenére sem, hogy a faj genetikai alapú meghatározása is emberi döntés eredménye). A macsekok nem foglalkoznak egymás genetikai hátterével, nem rekesztik ki a kóborkát a vadmacskák közül vagy fordítva. Ezt is eltanulhatnánk tőlük.