Elena Correa: 2054

 Ökokatasztrófás antiutópiákat korábban csak észak-európai és észak-amerikai szerzőktől olvastam (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/emmi-itaranta-teamesterno-konyve.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/ritso-isomaki-vedenpaisumuksen-lapset.html), ezért különösen kíváncsi voltam erre a novellára, hiszen a szerző Madridban él, egy olyan városban, amely már most durván megszenvedi a klímaváltozást. Nem meglepő tehát, hogy sötét színekben festi le a nem is olyan távoli jövőt. 

2054-ben az Ibériai-félsziget sokkal durvábban el van sivatagosodva, mint a pár évvel ezelőtti képemen (Alicante környékén). Az emberek csak az idősek meséiből ismerik az esőt, és olyan hőség van, hogy aki teheti, csak napkelte előtt és napnyugta után megy ki az utcára. Az aszály miatt gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaság: növényi élelmiszerhez egyáltalán nem lehet hozzájutni, a húst és a halat jegyre adják. Hasonlóképpen korlátozzák a vízfogyasztást is: reggel 7 után elzárják a lakásokban a vizet, így az emberek napirendje is átalakult, hiszen aki fürödni, mosni vagy mosogatni akar, annak hajnalban kell kelnie. A szűkös erőforrások miatt a gyerekvállalás luxus lett, és ha egy nő állapotos, arra igencsak ferde szemmel néznek a többiek.

Az ironikus persze az, hogy ezeknek az intézkedéseknek egy részét, legalábbis enyhébb formában, már most érdemes lenne megfontolni, és ezzel késleltethetnénk a katasztrófát. Nem szabadna pazarolnunk az élelmiszert és a vizet, és tényleg tudatosítanunk kellene magunkban, hogy a jelenlegi túlnépesedés hatalmas terhet ró a bolygónkra. Nem azt szeretném, ha olyan szintű előítéletek sújtanák a gyereket vállalókat, mint ebben a novellában, de legalább nem kellene még külön ösztönözni az embereket a szülésre és megnehezíteni a fogamzásgátláshoz, illetve abortuszhoz való hozzájutást. Ha csak annyi gyerek születne, ahányat az emberek valóban akarnak, már jelentősen lelassulna az emberiség túlszaporodása. Azonban, mint ezt korábban már kifejtettem (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html), a populista nacionalizmus ezzel ellentétes irányban lobbizik, hiszen az ő szemükben az adott nemzethez tartozó csecsemők értékesebbek a többinél, ezért népük genetikai értelemben vett fennmaradásához feltétlenül szükséges, hogy minél több szülessen belőlük, akármekkora terhet is ró ez a környezeti erőforrásokon felül a gazdaságra, az egészségügyre és az oktatásra is.

Múlt héten olvastam, hogy Lengyelországban bevezetik a négynapos munkahetet (ami amúgy jó ötlet), mégpedig azért, hátha akkor több gyerek fog születni. Mondjuk nem hiszem, hogy eddig a lengyelek azért csináltak kevesebb gyereket, mert nem volt rá idejük, ezért valószínűtlennek tartom, hogy az új intézkedés hatására ugrásszerűen megnövekedne a születésszám. Viszont azt a mögöttes ideológiát, hogy a nemzetnek minél több újszülöttre van szüksége, rendkívül károsnak tartom - a környezeti hatások mellett a nők jogainak a szempontjából is; ha a négynapos munkahét nem hozza meg a nacionalisták által kívánt eredményt, mi lesz a következő lépés? És egyáltalán, miért fontos az, hogy szülessen egy csomó lengyel kisbaba, ha amúgy is túl sok ember él a Földön? Vannak kontinensek, ahol - leginkább a keresztény egyházak hittérítőinek hatására - az embereknek nincs elég tudása vagy lehetősége fogamzásgátló eszközöket alkalmazni, és továbbra is sorra születnek a gyerekek, akik hosszú távon megoldást jelenthetnek egy esetleges európai munkaerőhiányra. Ők persze nem lesznek lengyelek, de a bolygó (és jelenlegi életszínvonalunk) megmentésére az az egyetlen esélyünk, ha elfelejtjük a "nemzetek" közti határokat.

A Downton Abbey és a Csengetett, Mylord?, avagy csak nem lesz maga is szocialista?

 

A címben szereplő kérdést Ivy (képünkön, forrás: yourangmylord fandom) teszi fel Jamesnek, amikor az egyszer kritikával illeti a lordot és családját. A bejegyzésem apropóját az adta, hogy a közelmúltban egy online könyvklubban az Elfújta a szél volt a téma, és ezen belül szóba került természetesen az, hogy a könyv mennyire idealizálja a rabszolgák és a földbirtokosok viszonyát, és hogy ez valamilyen szinten a megjelenés korát is tükrözi, hiszen az 1930-as években a régi Délen még nagyon nem voltak egyenlőek a feketék és a fehérek. Mivel nemrég néztem végig a Downton Abbeyt, óhatatlanul is felmerült bennem a párhuzam, hiszen Lord Granthamék ugyanolyan bensőséges, családias viszonyt ápolnak szolgáikkal, mint a könyvben Scarlett O'Hara például Mammyvel. És persze nem kizárt, hogy tényleg voltak olyan angol nemesek, akik szükség esetén ügyvédet vagy orvost szereztek (és fizettek) a komornájuknak és kölcsönadták valamelyik ruhájukat a házvezetőnőnek az esküvőre, ahogy biztosan voltak emberséges ültetvényesek is a Konföderációban – bár ha igazán emberségesek lettek volna, esetleg felszabadíthatták volna a rabszolgáikat; ha mégse tették, akkor nem hittek valóban az egyenjogúságban (ahogy árulkodó az is, mennyire felháborodik a Downton Abbey-ben az úrnő, hogy egy szolga az ő ruháját próbálja, egész addig, míg meg nem tudja, hogy erre engedélyt kapott). De az alá-fölérendeltségi viszony magában hordozza a visszaélés lehetőségét, és egész biztos vagyok benne, hogy az urak közül sokan éltek is ezzel. 

Vagyis a Downton Abbey éppúgy egy idealizált világot mutat be, mint az Elfújta a szél, és létrejöttének kontextusa is hasonló: ahogy az 1930-as években, úgy a 2010-es években is sokan aggódtak a változások miatt, és visszavágytak egy idealizált múltbéli aranykorba. Ez egyrészt egy politikai jobbra tolódást eredményezett, másrészt olyan irodalmi és filmes alkotásokat, amelyekben a fekete dajka saját gyermekeként szereti a kisasszonyt, a szolgák pedig mélységes lojalitást tanúsítanak gazdáik iránt, és könnyek közt hagyják el a házat, ahol szolgáltak.

Érdekes szembeállítani a Downton Abbey világát a Csengetett, Mylord?-dal, amely egészen más korszakban, az 1980-as évek Angliájában született. Itt is egy nemesi házról van szó ugyancsak az 1920-as években, amelyet itt is az urak és a szolgák szemszögéből egyaránt láthatunk. Ez a sorozat azonban könyörtelenül bemutatja az egyenlőtlenségeket a nemesi család és a "lentiek" között: az anyagi különbségeket, a megaláztatásokat, sőt a szexuális visszaélést. Míg a Downton Abbeyben úrnő és szolga viszonya igaz szerelem, addig a Csengetett, Mylord? teljesen egyértelművé teszi, hogy Mr. Teddy fetisizálja a szolgálókat, és amikor – Lady Lavender szavaival élve – anyává teszi őket, az egyáltalán nem feltétlenül közös beleegyezéssel történik (ugye ez senkinek nem volt spoiler?) A downtoni szolgáknak megtakarítása van, amiből házat vesznek öreg napjaikra, míg Mabel és a többiek úgy kuporgatják össze a filléreket. Éppen Mabel és Stokes azok, akik gyakran határozott kritikával illetik a felsőbb osztály tagjait, de még a hierarchiát viszonylag elfogadó James szájából is elhangzik egy olyan mondat, ami Ivy címbeli kérdését inspirálja.

Persze mondhatjuk, hogy egy vígjátéksorozatnak könnyebb szókimondónak lennie, de érzésem szerint nemcsak ennyi a különbség: a Mylord lehetett volna dráma is, a Downton Abbeyben pedig bőven találunk humort, elsősorban a csodálatos Dame Maggie Smithnek köszönhetően, aki egyébként pont csaknem az egyetlen, aki kifigurázza a fent tárgyalt osztálykülönbségeket („Mi az a hétvége?”). Csinálhatták volna az egész sorozatot ilyenre, de ehelyett felültek ugyanarra a nosztalgiavonatra, mint az Elfújta a szél. Azonban míg az utóbbit ma már rengeteg kritika éri a rasszizmusa miatt, a Downton Abbey ügyesen elkerüli ezt a csapdát azzal, hogy nem faji, hanem osztálykülönbségekre alapoz (figyeljük meg, milyen ügyesen kerüli el a rasszizmus és az antiszemitizmus vádját az egyik női szereplő fekete, illetve zsidó udvarlója kapcsán); kapott persze kritikákat Nagy-Britanniában, de csak korlátozott mértékben, és ezek Magyarországra nem jutottak el. A rasszizmus ma már, mint a Mitchell-könyvvel foglalkozó egyik Facebook-posztra írta valaki, nem szexi, de a fehér munkásosztályt lekezelni továbbra is az. Hol van Mr. Stokes most, amikor szükség van rá?

Boubacar Boris Diop: Kaveena

 

***SPOILER***

N'Zo Nikiema, a diktátor uralmának az vet véget, hogy korábbi első embere, Pierre Castaneda fellázad; a következmény egy polgárháború, amelynek végén a nyertes Castaneda saját bábját ülteti az elnöki székbe, Nikiema pedig rejtőzködni kényszerül. Castaneda győzelméhez persze szükség van a nép támogatására is, akik felháborodnak Nikiema véres tettein, ezek közül is leginkább a hatéves Kaveena brutális megölésén. Persze nem tudják, hogy ez a gyilkosság valójában Castaneda lelkén szárad, aki most a felvilágosult vezető szerepében tetszeleg, azt ígérve, hogy az országot a fejlődés és a jogállamiság útjára tereli.

Boubacar Boris Diop regénye egy fiktív országban játszódik fiktív szereplőkkel, de bármi hasonlóság valós személyekkel nem teljesen a véletlen műve; a szenegáli szerző közelről láthatta azokat a diktatúrákat, amelyek számos afrikai országban közvetlenül a függetlenség után kialakultak. És arra is van a világon példa, hogy egy diktátor hűséges csatlósa egy ponton hirtelen politikai vagy akár fegyveres harcot indít korábbi jóbarátja ellen. Erre különböző motivációi lehetnek. Elképzelhető, hogy elege van a másodhegedűs szerepéből, vagy bosszút akar állni valamilyen személyes konfliktus miatt. Lehet, hogy felismerte, a diktátor csillaga leáldozóban van, és gyorsan beveti magát mint alternatívát, hogy megőrizze a status quót, ami egy ténylegesen ellenzéki vezető hatalomra jutása esetén nagyot borulna. Persze az sem lehetetlen, hogy nem az álellenzéki vezető jut erre a felismerésre, hanem azok, akik mindkét felet a háttérből irányítják, és akiknek érdekében áll, hogy ne történjen komoly változás; a diktátor idősödik, egyre nagyobb hülyeségeket mond és csinál, az emberek egyre csalódottabbak be nem váltott ígéreteiben, kell tehát valaki más, lehetőleg olyan, aki koránál vagy egyéb tulajdonságainál fogva el tudja hitetni velük, hogy ő a haladás és a jólét záloga (a regényben látványos különbség, hogy míg a gyarmati uralom alól frissen felszabadult ország magától értetődően fekete vezetőt választ, az évtizedekkel később a barbaritásból való kiemelkedést ígérő Pierre Castaneda fehér). Szóval sokféle oka lehet, hogy a diktátorral szembefordul egy korábbi hű támogatója, de egyvalamit kizártnak tartok: hogy valóban a demokrácia és az emberi jogok élharcosa lett.