Crossing, avagy a maradandó sérülésekről

 

A film egyik főszereplője Evrim, az isztambuli transz nő. Sok társához hasonlóan prostituáltként kezdte, azonban sikerült kitörnie: jogi diplomát szerzett, és egy civil szervezetnél dolgozik, amely az utcán élőket segíti. Az egyik jelenetben be kell mennie a rendőrségre, hogy kihozza illegálisan letartóztatott védencét, egy utcagyereket. A rendőrök azonban emlékeznek rá prostituált korából, és gúnyos, megalázó megjegyzésekkel illetik, kételkednek jogi végzettségében, és alapból nem veszik komolyan. Evrimnek hosszan kell küzdenie, hogy egyáltalán teljesítsék a kérését, és részben azért, mert ő maga se tud olyan határozottan kiállni ebben a helyzetben, mint a film egyes korábbi jeleneteiben. Látszik rajta: nemcsak attól szenved, ahogy éppen bánnak vele, hanem előjön benne az összes múltbeli sérülés, amit hasonló helyzetekben nem jogi képviselőként, hanem letartóztatottként szerzett. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy napi szinten megtapasztalja: sok férfi továbbra is úgy viszonyul hozzá, mintha még mindig pénzért árulná a testét.

Nagyot ment a közelmúltban az Oslo Pride kisfilmje, ami nagyszerűen mutatja be, milyen felszabadító érzés tudni, hogy a környezetedben levő emberek LMBT+-szövetségesek (megnézhető itt: https://www.facebook.com/share/v/15NmbavqzZ/). Olyan komment is volt azonban, amely az LMBT+ embereket vádolja előítéletességgel, amiért mindenkiben az ellenséget látják, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az. Pedig nemcsak az a szomorú helyzet áll fenn, hogy Isztambulban egy transz nőnek, Magyarországon pedig bármely LMBT+ embernek jó oka van tartani mások reakciójától. Akit korábban rendszeresen támadtak, megaláztak vagy ellenségnek tekintettek pusztán az identitása miatt, az nem szabadul meg egycsapásra ezektől a sérülésektől, amint megváltozik az élethelyzete (pl. diplomát szerez vagy elköltözik egy elfogadóbb országba). Mindennapos tapasztalat, hogy a Nyugat-Európába költözött magyar LMBT+ emberek lelkesen keresik és fotózzák a szivárványszínű jelképeket, a helyiek meg értetlenül néznek, hiszen nekik ezek magától értetődő tereptárgyak. A Magyarországról menekült azonos nemű párok félve fogják meg egymás kezét az utcán, gombóccal a torkukban mondják ki a tanítónőnek, hogy a gyereknek két apukája van - pedig most már semmitől sem kell tartaniuk, de túlságosan jól emlékeznek még arra az időszakra, amikor kellett. Ha azzal telnek a mindennapjaid, hogy a mindenhol körülvevő stigmával kell küzdened, akkor igenis sokat jelent, ha van a világnak egy olyan szeglete - egy hely vagy egy ember - amely/aki nem követeli ezt tőled. És idővel talán eljutsz oda, hogy tényleg szorongás nélkül mersz önmagad lenni.

A filmet pedig nézzétek meg, mert jó!

Steve W. Patterson: Sipor panasza - házimanó pride

 

A címben említett esszé egy érdekes kötetben jelent meg. A "Harry Potter világa" (eredeti címén: "Harry Potter and Philosophy") Rowling regényeit használja fel különböző filozófiai kérdések kifejtéséhez. Sipor (akinek a képét a Harry Potter fandom wikiről kölcsönöztem) házimanó, az ő és társai helyzetét használja fel Steve annak tárgyalására, miért van az, hogy sokan érzéketlenek a hátrányos társadalmi helyzetű csoportok problémái iránt. Az LMBT+ emberek nem szerepelnek a példái között, viszont okfejtése ezzel kapcsolatban is érvényes - különösen, mivel a pride és annak betiltása felszínre hoz számos olyan érvet, amelyek nagyon hasonlóak a manók sorsa iránt közömbös varázslók hozzáállásához. Szóval rögtön az elején hangsúlyozom: itt nem a Lucius Malfoyokról van szó, akik a házimanókat alacsonyabb rendű fajnak - vagy, a párhuzamot kifejtve, a homoszexualitást bűnnek vagy undorítónak - tekintik. Hanem azokról az alapvetően jóindulatú emberekről, mint például Ron, akinek amúgy nincs baja a manókkal, de nem érti, neki miért kéne kiállnia értük.

Az egyik érv, ami pont Ron szájából hangzik el, az, hogy nem kell a manókat felszabadítani a szolgaságból, hiszen jól érzik magukat így. Minden nyilvános Pride-os poszt alatt megjelenik egy olyan komment, hogy "nekem is van meleg ismerősöm, aki nem ért egyet a pride-dal". Mondjuk bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a szóban forgó meleg ember tényleg ellenzi-e a pride-ot, vagy csak a konfliktusok elkerülése végett ért látszólag egyet vadul pride-ellenes ismerősével. De ha az előbbi eset áll fenn, annak is többfajta oka lehet. Ha a médiában kizárólag negatív képet látott a pride-ról, nem csoda, hogy ugyanúgy félreérti a lényegét és céljait, mint egy csomó ciszheteró. Lehet, hogy a saját kis elfogadó buborékában él, és úgy véli, pride-ra nincs szükség, hiszen az LMBT+ embereket semmi hátrány nem éri (mondjuk magyar esetben ezt nehezebben tudom elképzelni). És az sem kizárt, hogy - a Potter-könyvek számos házimanójához hasonlóan - ő is magáévá tette azt a nézetet, hogy ő melegként nem is érdemel egyenlő jogokat, és felháborodik azon az elképzelésen, hogy ha a Békemenetnek szabad végigvonulnia egy évben egyszer (vagy többször) az Andrássyn, akkor az ő közösségének is szabad legyen. Ezt hívja a szakirodalom internalizált homofóbiának, és egy amúgy ellenséges közegben nagyon nehéz nem belesodródni, de pont a pride és más hasonló események segíthetnek, hogy leküzdjük magunkban.

A második érv az, hogy a házimanók elnyomása/a pride betiltása tényleg gáz, de nem annyira, hogy tegyünk ellene; erkölcsileg nem követelhető meg az emberektől, hogy minden rossz dologgal szemben kiálljanak. Erre Steve válasza az, hogy nem kötelező mindenkinek manójogi/LMBT+ aktivistának lennie, de az azért nem igényel különösebb erőfeszítést és igenis elvárható, hogy az elnyomás tényét elismerjük. 

A harmadik, és Steve szerint legerősebb ellenérv, hogy elismerhetjük ugyan a helyzetet problémaként, de ennél sokkal komolyabb gondok is vannak a világban, inkább azokkal kéne foglalkoznunk ( ("de nekünk elsősorban Voldemort ellen kell harcolnunk"/"de hát irtják az esőerdőt/gyerekek ezrei szenvednek bántalmazó családban, nehogy már ez legyen a legnagyobb problémánk!") Ez kicsit hasonló a második érvhez, bár legalább elismeri a problémát, csak nem tekinti prioritásnak. Ám  ahogy a házimanók rabszolgasága nem független a Voldemort elleni harctól - hiszen a halálfalók ideológiájának központi eleme az "aranyvérű" varázslók uralma más fajok felett - , úgy a mi világunkban is összefüggések vannak az elnyomás különböző formái között (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), és az ezek elleni küzdelem is csak úgy lehet sikeres, ha nem korlátozódik egyetlen témára (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/az-allatkinzas-osszefuggesei-az.html). Steve arra is rámutat, idézem, hogy "a nyílt fenyegetésekkel való szembeszállás és a társadalmi méltányosságért folytatott harc közötti választás valójában inkább látszatdilemma, és a társadalmi méltányosságra való törekvés tulajdonképpen részét képezi a világ nagyobb gondjaival szembeni küzdelemnek." (143. old.) A Harry Potter-regényekből kiderül (nem spoilerezek), hogy aki rosszul bánik a házimanókkal, az nagyon megszívhatja, aki viszont kedves velük, az értékes és meglepően nagy varázserejű szövetségesekre lelhet. Ez párhuzamba állítható az LMBT+ választók szavazataival, de nem az egyetlen érv amellett, hogy kiálljunk a pride betiltása ellen. Ha semmi konkrét hasznunk nem lenne belőle, ez akkor is erkölcsi kötelességünk lenne egész egyszerűen azért, mert - és ez Steve zárógondolata - a közöny a társadalmi igazságosság legfőbb ellensége. Ha az elnyomó rendszerek azt látják, hogy senki sem védi meg a házimanókat/LMBT+ embereket, szabadon garázdálkodnak tovább, és ássák alá az emberi jogokat, amelyeknek lefektetése annak idején azt a célt szolgálta, hogy ne ismétlődhessenek meg a holokauszt borzalmai. Ha egyetértünk abban, hogy az emberi élet védelme mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, az emberi jogok védelmét is annak kell tekintenünk.

Akik magukat zárják a Szobába

 

***SPOILER*** 

Talán sokan emlékeznek még erre a 2015-ös filmre egy nőről, akit egy férfi hét éven át fogva tart egy szobában, és ez alatt az idő alatt gyereke is születik. Végül sikerül megszöknie, és bár nehezére esik megszoknia a külvilágot (a fiának még inkább, hiszen ő sosem járt korábban a Szobán kívül), tud kihez fordulni segítségért. 

Ezzel szemben sok embertől hallom - különösen olyan kontextusban, hogy külföldön élő magyaroktól kérnek segítséget - hogy neki senki ismerőse sincs, aki segíthetne. Pedig ugye Magyarországon mindenki kötelezően járt iskolába, a legtöbb embernek élete során voltak szomszédai és munkatársai, hogy a rokonokról ne is szóljunk. Az internet és a közösségi média korában nem olyan bonyolult megkeresni ezeket az embereket és újra felvenni velük a kapcsolatot, ha esetleg azóta el is sodródtunk egymástól. És a nagy számok törvénye alapján biztos vagyok benne, hogy minden magyarnak van olyan rokona, volt iskolatársa, volt kollégája, földije, egykori sporttársa stb., aki azóta külföldre költözött. Aki el akar menni Magyarországról, jobb, ha ezekkel veszi fel a kapcsolatot, akikben megbízhat és akik potenciálisan szintén megbízhat benne, mint hogy vadidegenektől kuncsorogjon segítségért (aminek veszélyeiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html). Elég sok országban jobb élni, mint Magyarországon, én biztos olyat választanék, ahol jártam már, és vannak ott ismerőseim, akikre támaszkodhatok.

Erre szokott jönni az a válasz, hogy de ő nem ismer senkit, akiben megbízhatna. A nagy számok törvénye alapján megint csak nem tartom valószínűnek, hogy valakit egész élete során kizárólag aljas, számító emberekkel hozott össze a sors, akik csak kihasználni és bántani tudják. Ha valaki mégis így gondolja, annak két oka lehet. Az egyik, hogy szerinte kivétel nélkül minden ember gonosz és ártani akar másoknak, vagy esetleg kifejezetten csak neki. Ez egy pszichiátriai probléma, ami terápiával és/vagy gyógyszeres kezeléssel megoldható (bár a kezelés sikerét nehezíti, hogy ezek az emberek jellemzően az orvosukban sem bíznak, így sokszor nem szedik be, amit az felírt nekik). A másik persze az, hogy emberünk maga bánt szemét módon mindenkivel maga körül, aztán most nagyon csodálkozik, amiért azok nem hajlandók segíteni neki.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy "aki hülye, haljon meg". Ha valaki tényleg olyan mértékben elszigetelődött, hogy nincs kihez fordulnia, akkor is vannak különböző szociális szolgáltatások, amelyek segíthetnek neki (az EU többi tagállamában sokkal inkább, mint Magyarországon). Csak rámutatnék arra, hogy az ilyen mértékű elszigetelődést az emberek többsége legalább részben saját magának köszönheti. Ráadásul, ha nem képes fenntartani azokat az emberi kapcsolatokat, amelyeket eddigi élete során a hazájában, az anyanyelvén gyakorlatilag készen kapott (az iskolában, munkahelyen, lakókörnyezetben), akkor nem nagy sikert jósolok annak, hogy új kapcsolatokat tudjon teremteni egy idegen országban, idegen nyelven, idegen kultúrában (ez alól potenciális kivételt jelenthetnek olyanok, akik az őket sújtó előítéletek miatt szigetelődtek el Magyarországon: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html - bár ők is kereshették volna a közösséget a velük hasonló helyzetben levőkkel). Ahhoz, hogy valaki kiszabaduljon a Szobából, előbb neki saját magának kell lépnie.